2017. március 25. szombatIrén, Írisz
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben II.

Pál János 2013. augusztus 10. 08:28, utolsó frissítés: 09:55

A térítést végző állami és egyházi hatóságok a módszerek széles eszköztárát használták fel céljuk elérése érdekében. Ez a módszertani skála a pszichikai erőszaktól egészen a fizikaiig terjedt.


Térítési módszerek:

Verbális és pszichikai erőszak

Az erőszakos térítések kiindulópontja minden esetben a verbális és pszichikai erőszak volt. A megfélemlítés leggyakrabban és nagy előszeretettel alkalmazott technikája az állami tisztviselők elé idézés, kihallgatás és fenyegetés volt. Homoródszentmártonban például két szülő, azt követően, hogy gyermekeik görög katolikus templomba kényszerítése ellen tiltakozott a helybeli görög katolikus lelkésznél, a csendőrségen kötött ki, ahol négy óra hosszat tartó vallatásnak vetették alá. A homoródalmási Csíki Sándort rövid idő alatt ötször idézték a csendőrőrségre, ahol „a parancsnok azzal fenyegette, hogy összetöri a pofáját.”

E módszer hatékonyságát Simén Domokos 1935 decemberében írott jelentése is bizonyítja: „A terrorizált emberek lelkiállapotának jellemzéseképpen jegyzem meg, hogy ez a Kádár János megkért, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő nálam járt panaszra, mert fél a csendőrségtől.”


A törvényes jogoknak a célszemélyekkel szembeni szelektív alkalmazásának hangsúlyozása, érvényesítése forrásaink szerint tudatosan követett cél volt és az áldozatok demoralizálását, lelki megtörését szolgálta. Ennek megfelelően a lövétei csendőrőrmester figyelmeztette az ellenszegülőket, hogy „[...] a törvény csak papír. A csendőrség ahol akarja, szemet hunyhat, de az ilyen kitartó magyaroknál azt is meglátja, ami nincs.” Hatékony volt a pszichikai nyomás azon módszere, amely a hatósági zaklatást éjjelre időzítette, amikor a térítésre kiszemelt személyeket különféle büntetésekkel, köztük a börtönével, fenyegették (Küküllősárd). Nyárádgálfalváról a helyi aljegyző csendőrök kíséretében kereste fel több éjszakán a kiszemelt áldozatot és követelte az áttérési nyilatkozat aláírását.


>> Az írás első része itt olvasható

Gazdasági jellegű nyomásgyakorlás

Zoltán Sándor homoródszentmártoni lelkész 1934. február 21-én kelt jelentésében arról számolt be, hogy egyházközségében a csendőrség „egyre másra különböző címeken és ürügyekkel kihágási jegyzőkönyveket veszen fel a kiszemelt emberek ellen, beterjeszti a bírósághoz és aztán jönnek a 100–400 leuig terjedő kihágási bírságolások.” Ennek megfelelően egyik hívét két hónap alatt nyolcszor büntették meg. Hasonló elbánásban részesültek azon személyek is, akik tanúkként jelentek meg az unitárius hitre át- vagy visszatérni szándékozók mellett, minek eredményeként ez utóbbiak nehezen vagy egyáltalán nem kaptak maguknak tanúkat.

Az adóterhek túlzott mértéke és az önkényes rekvirálások szintén olyan eszközök voltak, amelyeket hatásosan tudtak e politika szolgálatába állítani.

Nyárádgálfalván előfordult, hogy az adót kifizető személy lakásán is rekviráltak foglalási jegyzőkönyv kiállítása nélkül. Meglehetősen morbid és kirívó eset Ráduly Mihály tizenöt éves vakbélműtétre váró fiatalé, aki számára ingyenes beavatkozást és kezelést ígértek abban az esetben, ha áttér a görög katolikus vallásra (Az ajánlatot Ráduly elutasította.). Anyagi vonzatú tömeges méretű áttérésekről tudunk Nyárádgálfalván és Nyomáton. Az előbbiben 35 unitárius cigány az utóbbiban 23 román származású egyén tért át miután földet, pénzt, gépeket ígértek az áttérés ellenében. Nyomát esetében ehhez fenyítés társult, miszerint akik nem hajlandók áttérni azok semmiféle foglalkozáshoz, elhelyezéshez nem juthatnak.



galeria_12549.jpg
galeria_12550.jpg
galeria_12551.jpg
galeria_12552.jpg
galeria_12553.jpg


Egzisztenciát veszélyeztető nyomásgyakorlás

Előszeretettel alkalmazott eljárás volt, hogy termény-betakarítás idején a „kiszemelt áldozatokat” csendőri karhatalom segítségével kényszerítették közmunka végzésére, ami egy agrárjellegű társadalomban a lét elleni támadásként értelmezhető. Cséplés idején pedig formai okokra (szűk az udvar, az épületek közel vannak a géphez, a szalmát nem lehet az épülettől száz méter távolságra hordani stb.) hivatkozva tiltották meg a cséplési munkálatok megkezdését.

Egy másik hatékony és gyakran alkalmazott módszer a nyelvvizsga, amely elsősorban az állami hivatalokat betöltő személyeket érintette és amely közvetve szintén az érintett egyén egzisztenciáját fenyegette. Egy nevét és lakhelyét eltitkoló erdőőr vallomása szerint kétszeri sikeres román nyelvvizsgája után is újabb vizsgára állították. Felettese négyszemközt már felszólította, hogy térjen át a görög keleti vallásra, de mivel ezt visszautasította attól tart, hogy valamiféle ürüggyel (nyelvvizsgáéval) eltávolíthatják állásából.


Kulturális és vallásos jellegű nyomásgyakorlás

Forrásaink többször is említést tesznek arra vonatkozóan, hogy állami ünnepek alkalmával az unitárius felekezetű diákokat görög keleti vagy görög katolikus templomba vezették az állami iskolák tanítói vagy lelkészek. Abásfalván az állami iskolába beírt 61 tanuló közül 42 az unitárius felekezethez tartozott. A homoródszentmártoni görög katolikus lelkész Suciu Petru szerint azonban ezekből mindössze kilenc magyar nemzetiségű. Ennek megfelelően Szent Demeter napján az önkényesen általa románoknak nyilvánított unitárius gyermekeket a helyi görög katolikus templomba vitte. Homoródalmáson, Nagyajtán és Vargyason a román származásúaknak nyilvánított tanulókat az állami elemi iskolák igazgatói görög keleti vagy katolikus hittanórákra kötelezték.

A kulturális agresszió kategóriájába sorolható a magyar nyelv elleni támadás, amelynek színtere az iskola volt, szenvedő alanyai pedig a gyermekek (A magyarul beszélő gyermekeket fizikailag bántalmazták. Pl. Homoródszentmárton, Homoródkeményfalva.).

Az áttérítendő személyek lélekszámát a névelemzés technikájának alkalmazásával igyekeztek bővíteni. Erre azért volt szükség, mert a román származású személyek kis száma határt szabott az elrománosító akciónak. Névelemzést tehát ott alkalmaztak, ahol kevés vagy egyáltalán nem volt román származású lakos (pl. Gyepes) és ahol eljutottak a fent már említett határokig. Ez által ugyanis lehetőség nyílt a tömeges méretű térítésekre és arra, hogy elvileg szinte mindenkit románnak lehetett nyilvánítani, aki a kiszemeltek listájára került. A névelemzés teljesen önkényesen történt és mindenféle nyelvészeti logikát mellőzött. A módszer infantilizmusát mutatja, hogy az egyértelmű szerb nemzetiségre, eredetre utaló Rácz nevet is románnak nyilvánították. Abásfalván például az 59 tanköteles diákból 50-et románnak nyilvánítottak miután a Deák, Dimény, Gergely, László, Molnár, Szabó, Szőcs neveket névelemzés alapján románnak mondták ki.

A románosító politika során súlyosan sérült az egyházközségek autonómiája és a szabad vallásgyakorlás joga is. Keményfalván például az állami tanító „eltiltotta a növendékeket a konfirmációtól.”


Fizikai erőszak

Mivel az ellenállás igen jelentős volt és sokan még a közvetett nyomás hatására sem voltak hajlandóak lemondani unitárius hitükről, a hatóságok igen gyakran folyamodtak fizikai erőszakhoz, amely a már lelkileg „megpuhított” emberek ellenállását is megtörte. Simén Domokos egyik jelentése szerint az „egyik legerősebb presbiterem is, a veréstől való féltében, megalázkodva fut a gör[ög]. kat[olikus]. lelkészhez.”

A testi sértés alól semmilyen felmentő körülmény nem volt. Kortól, nemtől, testi állapottól függetlenül alkalmazták, ahol szükségesnek találták. A fél lábára hadirokkant homoródalmási Fekete Istvánt például, miután nem volt hajlandó visszavonni visszatérési szándékát a csendőr „pofon ütötte és öklével többször egymás után az oldalába ütött.”


Adminisztratív módszerek

Fentieken kívül alkalmaztak még egy módszert, amely adminisztratív jellegű volt és abban állt, hogy az érintett személyt miután románnak nyilvánították, minden további nélkül, önkényesen átírták az anyakönyvi hivatalokban görög keleti vagy görög katolikus vallásúnak. Homoródalmáson a helyi adminisztráció önkénye addig ment, hogy egy 1926 és 1940 között Brassóban tartózkodó helybeli lakost is átírtak görög keleti vallásúnak. Sorbán Mihály 1942 augusztusában tett nyilatkozata szerint az „[...] az áttérő felek csak igen kevés esetben jelentkeztek nálam áttérési szándékuk bejelentésével. Legtöbb esetben a községi jegyzőnek, vagy a román papnak, esetleg a csendőrségnek jelentették be szándékukat s én csak a felvett jegyzőkönyvet láttam, amit a községi jegyző úr adott elém aláírás végett [...].”


A térítési műveletek eredményessége

A térítési akció sikere vagy sikertelensége elsősorban és döntően nem a felhasznált eszközöktől, a végrehajtás minőségétől függött, hanem a végbement integráció mértékétől, mélységétől. Oláh Sándor Homoródalmással kapcsolatosan tett megállapítását, miszerint „A nemzedékek óta nyelvében, vallásában asszimilálódott egyén származását már csak a neve őrzi, azonosságtudatába beépült a magyar haza és nemzet képzete.” érvényesnek mondhatjuk mindazon településekre nézve, ahol hasonlóképpen megtörtént a nyelvi és vallási integráció. E kijelentés igazságtartalmát egyébként forrásaink is megerősítik és csakis ezzel magyarázható, hogy a visszarománosítás által megcélzott személyek reakciója az esetek döntő többségében negatív, elutasító volt. A végbement asszimilációt a célszemélyek ellenszegülése és a térítési akció erőszakos volta igazolja, a román etnikai és vallási identitás nem tette volna szükségessé ugyanis a kényszerítő eszközök, technikák alkalmazását. Természetesen előfordultak esetek, amikor bizonyos előnyök megszerzésétől vezérelve egyes egyének önszántukból tértek át görög- keleti vagy katolikus vallásra – közvetlenül tehát itt is érvényesült a gazdasági, egzisztenciális tényező motivációja.

Az erőszak alkalmazása mellett a vállalt etnikai és vallási identitást az is markánsan kifejezi, hogy az áttérítettek sok esetben továbbra is az unitárius templomba jártak, gyermekeiket unitárius vallásoktatásba részesítették (Ezt sok helyen hatóságilag megakadályozták.), ugyanakkor minden lehetőséget megragadtak arra, hogy visszatérhessenek. Erre a lehetőségre az 1940. évi impériumváltás után kerülhetett sor, amikor az egyházi források tömeges méretű visszatérésről tesznek tanúbizonyságot. Ekkor az erőszakosan áttérített személyek mind visszatértek az unitárius vallásra.

Az új vallásra való (vissza)váltás nehézségeiről különben a szentháromsági görög katolikus pap is beszámolt Maros megye prefektusához küldött levelében: „Jelen pillanatban nem azok szállnak szembe velem, akiket prédikációimon keresztül megtanítottam, hogyan viselkedjenek a pappal szemben, hanem azok az áttért protestánsok, akik máig sem tudtak megbékélni a szent kereszt jelével.”

Összegzésként tehát elmondható, hogy a románosító politika gyakorlatba ültetése során azért volt annyira konfliktusoktól terhelt és végső soron eredménytelen, mert az érintett szereplők zöme erős magyar és vallásos azonosságtudattal rendelkezett, melyet az időhatárok rövidsége okán a román államapparátus képtelen volt átformálni.


A görög keleti és katolikus templomrombolások kérdése

Általánosan elfogadott álláspont román részről, hogy a magyar impérium idejében megtörtént templombontások/rombolások egyetlen mozgatórugója a románok ellen táplált zsigeri gyűlölet és ellenszenv volt. Ez a sematikus szemlélet azonban figyelmen kívül hagyja azokat a tényeket és előzményeket, amelyek a templombontások/rombolásokhoz vezettek. Az unitárius falvakban – a lakosság egy bizonyos csoportjának részéről – egyetlen helyen (Homoródszentmárton) történt agresszió román templom ellen. Az ilyen akciók tömeges és általános méretűeknek illetve jellegűeknek való beállítása tehát indokolatlan.

Unitárius viszonylatban csak az Oklándi járás területén történtek templombontások és azokat az 1940 őszén berendezkedő katonai hatóságok rendelték el (Más közigazgatási egységekben a templomok érintetlenül maradtak – pl. Baróti járás.) és összefüggésben állhatott a Magyar Királyi 1. Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportjának 1940. november 18-án kiadott azon utasításával, mely szerint „Hinni merem, hogy katonai közig[azgatás]. szervei a rendelkezésre álló és közeli befejezésre kerülő idő alatt is saját hatásközükben öntevékenyen mindent elkövettek a magyar fajtának megerősítése és visszamagyarosítása érdekében.”

Fontos megjegyezni, hogy a homoródszentmártoni templom felgyújtása (templomrombolás ténye) mögött erős ok-okozati összefüggés van az agresszív térítési politika, a térségben megjelenő román értelmiségiek, egyházi és állami hatóságok magatartása és a templomok építésének a háttere között.


Román hatóságok, értelmiségiek magatartása

I. Gh. Georgescu szentegyházi tanító, aki az állami iskolákban történő magyar nyelvű oktatást és magyar tanítók kinevezését (Erdélyben, különösképpen a Székelyföldön) nemzeti gyilkosságnak nevezett. „Osztályomban – írta – nem fogom megengedni senkinek, hogy magyarul beszéljen – ahogyan az nagyjából szokás. Később kérni fogom, hogy büntetés kockázata mellett a falusiak se beszélhessenek magyarul.” Hasonló türelmetlen, intoleráns magatartással találkozhatunk a köztisztviselők, papok körében is. Mindannyian a magyar nyelv, a magyar elem száműzését, eltávolítását követelték iskolákból, hivatalokból és gazdasági életből a román domináns, uralkodó pozíció visszaállításának szándékával.

Nevezett társadalmi csoportok nagymértékű bizalmatlanságot tanúsítottak mindenféle magyar oldalról történő egyházi-, társadalmi-, művelődési megmozdulással szemben is, és a magyar irredentizmus fészkeinek tekintettek minden általuk működtetett intézményt. Barbu Rădan tanító kisebbségi munkatársaiban Budapestről irányított revizionistákat, ellenséget látott, akik nap mint nap a román állam meggyengítésén, elpusztításán munkálkodnak. Ennek megakadályozása érdekében a viperafészkek elpusztítására szólított fel. Szerinte a felekezeti iskolákban viperákat nevelnek, amelyek majd onnan kikerülve megmérgezik a nemzetállam szervezetét.

A megnyilatkozások egy másik része a Romániában élő magyar lakosságot évezredes ellenségnek, élősködő, ingyenélő, megbízhatatlan, irredenta, alsóbbrendű, jelzőkkel minősítették. Ezek a minősítések rasszista jellegűek, a magyar faj kulturális és faji alacsonyabb rendűségét hangsúlyozták. Radu Chirovici „Mi nem gyarapítjuk Traianusz leszármazottainak sorát a sztyeppei barbárok leszármazottaival.” és Barbu Radu tanítók „nemcsak etnikai eredetüket illetően alacsonyabb rendűek, hanem lelkileg, erkölcsileg is.” kijelentései ez utóbbi kategóriába tartoztak.


A templomépítések hátteréről

A rendelkezésünkre álló iratok azonban azt bizonyítják, hogy az építkezések terheit nagymértékben a helybeli magyar közösségek viselték az állami szervek erőszakos nyomásának engedve, vagyis a szükséges költségek jelentős hányadát a megye, járások és azok települései fedezték, amihez legalább ugyanilyen mértékben hozzájárultak a közbirtokosságok és a lakosság által végzett közmunka.
Az egyes községek hozzájárulásáról olvashatunk Victor Geregely gyímesbükki görög katolikus lelkész 1940. október 20-án a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz intézett levelében is. Ebben az áll, hogy Valer Oţetea csíki prefektus „[…] az akkori uralkodó elvektől túl erősen hagyta magát uralni és a községi polgármesteri hivataloknak jelentős összegeket írt elő templomépítésekre városokban és községekben, sőt még a városi és egyes községek ortodox kántorainak fizetését is felvették rendeletére minden egyes székely község költségvetésében anélkül, hogy az ortodox hívek egyetlen banival is hozzájárultak volna támogatásukhoz.”

Hogy helyi szinten miként zajlottak a templomépítések, arról a homoródalmási lelkész 1942. július 8-án kelt jelentése alapján alkothatunk nagyvonalakban képet: „A községet az időközi bizottság által több 100 ezer leuval károsították, a román egyháznak adott templomépítési ajándékokkal. A közbirtokosságot szintén több 100 ezer leu értékű fával károsították meg, ugyancsak a fenti célra hatósági erőszakkal kicsikart ajándékozások révén és 40 hold kaszáló használatával. Erre a célra közmunkába hajtották a község lakosságát s a csendőrség még más munkára indulókat is odahajtotta.” A közbirtokossági „önkéntes felajánlások” valószínűleg minden esetben kényszer hatása alatt születtek: nem véletlen, hogy Homoródalmáson mindannyiszor állami tisztviselők (a járási törvényszéktől kiküldött ügyvédek) elnököltek, valahányszor templomépítési, vagy más jellegű segélyezést szavazott meg a közgyűlés.

A lakosság hozzájárulásáról említést tett egyébként a Glas Românesc din Regiunea Secuizată is (Abásfalva, Homoródszentmárton, Felsőrákos, Vargyas), ezek azonban önkéntes munkálatokról tudósítanak. Abásfalván és Homoródszentmártonban a híradó szerzője szerint „a községek lakosai örömmel adtak mindent, amit kértek tőlük, köszönhetően a tiszteletnek és tapintatnak, amellyel rendelkezik a szorgalmas járásbíró.”

A homoródalmási közbirtokosság költségvetésében a templomépítésen kívül más tételek is szerepeltek kiadásként román nemzeti célokra. Az 1937. november 14-én ülésező közgyűlés 5000 lejjel „támogatta” a nyugati határvonal megerősítését, de ugyancsak a közbirtokosság látta el fával, földterülettel a görög keleti egyházat és a helyben működő állami iskolát is.

A negatív érzelmeknek a román állami és egyházi hivatalokra és templomokra való koncentrálódását magyar részről tehát az váltotta ki, hogy ezek az erőszakos térítési akciók következtében az elnyomás és terror jelképeivé váltak. Nem véletlen, hogy a román panaszirodalom szinte kizárólagosan ezekre a településekre vonatkozik, hogy a magyar lakosság ellenszenvvel viszonyult minden, elsősorban tárgyi emlékhez, ami a román impériumra emlékeztetett, és hogy a bécsi döntést követően tömegesen kellett menekülniük Észak-Erdélyből, Székelyföldről a román tisztviselőknek, papoknak. Az ellenük és a román lakosság ellen elkövetett atrocitások az 1920–1940 folyatott politika bumeránghatásaként értékelhetőek.




ItthonRSS