Nem elég frusztrált a romániai magyarság az autonómiához?
kérdezett: Kertész Melinda 2013. szeptember 20. 09:32, utolsó frissítés: 11:32Salat Levente politológus szerint az erdélyi magyaroknak egy sokkal kisebb része volna kész áldozatokat hozni az autonómiáért, mint ahogy azt a küzdelem szereplői elképzelik.
Vívódásaim az autonómiával címmel tartott előadást Salat Levente az idei szelterszi társadalomtudományi táborban, ahol az autonómia témakörben írt szövegeinek visszaolvasása után megfogalmazott következtetéseiről beszélt a szociológusokból, történészekből, antropológusokból, politológusokból álló közönségnek. A kutatókkal azt osztotta meg, hogy az évek során milyen fordulópontokon, változásokon mentek át az autonómia témájával kapcsolatos gondolatai.
>> Salat Levente kutatói vendégoldala az Adatbankon
Előadása során reflektált a Beszéljünk az autonómiáról című írására is, amely még 1993-ban született. A Korunk folyóiratban megjelent cikke válaszként született az RMDSZ-nek ugyanabban az évben, Brassóban megtartott kongresszusának munkálataira, amelyek során a szövetség programjába foglalta az autonómiakérdést, illetve egy autonómia-törvénytervezetet dolgozott ki és fogadott el.
>> A 1993-ban keletkezett, Beszéljünk az autonómiáról című írás itt olvasható
Salat Levente elmondta, akkor úgy látta, hogy ez a dokumentum úgy tűzte politikai napirendre az erdélyi magyar autonómia kérdését, hogy ezzel a román partnert defenzív pozícióban szorította. Salat Leventével az előadást követően beszélgettünk arról, hogy véleménye szerint húsz év alatt mennyiben változott az autonómiához való össztársadalmi, politikai viszonyulás, és milyen kilátások és lehetőségek léteznek ennek kivívására.
Létezik-e valós autonómiatörekvés vagy inkább az mondható el, hogy a politikai szféra szereplői mímelik ezt? Egyáltalán, miért ragadt politikai napirenden ez a kérdés?
Salat Levente: – Ha a tudományos beszédmód nézőpontjából értelmezem ezt a kérdés, akkor nehéz helyzetben vagyok, mert azt lehet mondani, hogy autonómiatörekvés van: vannak szereplők, akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak, és azt húsz év óta többé-kevésbé folyamatosan napirenden tartják. Azonban csak találgatni lehet, hogy emögött az empirikusan érzékelhető és leírható jelenség mögött mi van tulajdonképpen, hogy ezek a szereplők valóban akarják az autonómiát, vagy csak eszközként próbálják azt felhasználni.
Az utóbbi időben több olyan elemzés készült – többek között Kiss Tamás, Barna Gergő, Székely István Gergő és Toró Tibor munkáira gondolok –, amelyek összegzik az elmúlt tíz-tizenöt év során végzett felmérések és egyéb vizsgálatok konklúzióit, egyfelől az erdélyi magyarok választói viselkedését, másfelől az erdélyi magyarság képviseletét felvállaló szereplők politikai diskurzusának az alakulását illetően. Ezekből az elemzésekből az derül ki, hogy az autonómia kivívásának az esélyeire nézve a politika mérvadó szereplői nagyon hamar levonták a körülményeket meglehetősen reálisan tükröző következtetéseket: rájöttek arra, hogy a jelenlegi adottságok – sem a nemzetközi erőtér, sem a román politikai élet erőviszonyainak a tekintetében – nem kedvezőek, viszont az autonómiaeszmében van egy nagyon komoly mozgósító potenciál, amelyet kiválóan ki lehet használni szavazatszerzésre irányuló politikai küzdelemben.
Ön úgy vélekedett, hogy az autonómiakérdést 1993-ban az RMDSZ olyan formában tematizálta, hogy a román politikumot védekező álláspontra kényszerítette. Hogyan lehetett volna elkerülni ennek a fajta reakciónak a kiváltását, hogy kellett volna a kezdetekben hozzáállni az autonómiatörekvéshez?
– 1993-ban közölt írásomban annak az érzésemnek adtam hangot, hogy azzal, ahogy ezt a kényes kérdést az erdélyi magyarság politikai képviseletét ellátó szervezet a romániai politika napirendjére tűzte, az autonómia elfogadásának elvi esélyei tekintetében még azokat a posszibilis partnereket is elveszítettük, akiktől akkor még el lehetett volna várni, hogy az ügyet az intézményi részletektől egyelőre függetlenül, az elvi kérdésfelvetés síkján legalább támogassák. Ma már pontosabban tudni lehet, hogy egyfelől a román politikum egészéhez, másfelől a lehetséges román partnerekhez fűződő viszonyunkat tekintve az erdélyi magyar autonómiaküzdelem zászlóvivői milyen hibákat követtek el az elmúlt húsz év során.
Egyrészt azt, hogy nincs semmiféle koordináció az egymással rivalizáló autonómia-tervezet elkészítői és képviselői között, ami egyszerűen lehetetlenné teszi a román fél számára, hogy eldöntse, mi az, amit az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseiből komolyan kell venni, és mi az, amit nem. Az eddig elkészült 16 autonómiatervezet egymást több tekintetben túllicitálja: hol a területi megoldások elkerülhetetlenségét hangsúlyozzák, hol belekalkulálva azt, hogy a román fél részéről ez elfogadhatatlan, kompromisszumos változatokba visszakoznak, a regionalizációs technikákra vagy a személyi elvű változatokra helyezve a hangsúlyt. A tartalmi vonatkozások mellett azzal is nehéz helyzetbe hoztuk az autonómia kérdése iránt amúgy sem túl fogékony román közvéleményt, ahogy a kommunikáció zajlott.
Túl azon, hogy a kommunikációnak nem volt összehangolt stratégiája, maguk a kommunikátorok, akik a különböző elképzelések szószólóiként üzeneteket próbáltak eljuttatni a románság irányába, egyszerűen felkészületlenek voltak arra a nagyon kényes szerepre, amit be kellett tölteniük. Jobb helyeken ilyen horderejű kérdésekben rengeteget invesztálnak: nagyon jól meggondolják, hogy mi az üzenetnek a tartalma, a szerkezete, hogy kell ennek az üzenetnek figyelembe vennie azokat az elemeket, amelyek a többség részéről problematikussá, elfogadhatatlanná teszik az elérendő célt, hogy kell ezekre megfelelő válaszokat beépíteni az üzenetbe, illetve mi a körülményeket leginkább figyelembe vevő módszer az üzenet eljuttatására. A hibasorozat egy további eleme, hogy a 16 tervezet elkészítésének a folyamatába még csak mutatóba sem vontak be komolyan vehető, valamennyire is reprezentatív román szakértőt.
Mit gondol, megcsontosodott ez az elutasító hozzáállás a román közvéleményben, vagy még lehet ezen javítani, például a magyar részről érkező világos kommunikáció révén?
– A létező autonómia-alakzatok története ebből a szempontól egyáltalán nem szolgál kedvező támpontokkal, mert látnunk kell, hogy ezeknek a létrejöttében sokkal nagyobb szerepet kapott az erőszak, a nemzetközi konjunktúra, a külső beavatkozás, mint az egymást elfogadó felek között létrejött konszenzusra alapozott megoldások. Az viszont egyértelmű, hogy a működő autonómia-alakzatokban ez a fajta készség – a tárgyalás, az egyeztetés, az autonómia intézményeinek az alakítása a változó körülményekhez – rendkívül fontos feltétele a berendezkedések fenntarthatóságának.
Ami az autonómia-alakzatok létrejöttének a körülményeit illeti ezzel szemben, számolnunk kell azzal, hogy a többségiek általában a saját logikájuk szerint elutasítják az autonómiát. A román–magyar relációban például számos autonómiaelképzelés látott napvilágot a 20. század elejétől: mindig a kisebbségben levő félnek voltak autonómiatervezetei, amelyekhez a többség rendszerint elutasítóan viszonyult, akár magyar, akár román kézben volt a főhatalom. Ennek egyszerűen az a magyarázata, hogy a többség nem szívesen osztja meg a hatalmát – mert minden autonómiaberendezkedésnek végső soron a hatalommegosztás a lényege – különösen a fiatal nemzetállamok esetében.
Érdekes paradoxon egyébként, hogy a sikeres önrendelkezési mozgalmak eredményeképpen létrejött új államalakulatokban a leghatározottabban szoktak fellépni a belső önrendelkezési törekvésekkel szemben: noha elvileg elvárható volna, az új államalakulat stabilitásában érdekelt hatóságok a legkisebb mértékben sem tanúsítanak megértést a belső önrendelkezés szükségességét hangoztatókkal szemben. Amikor egy többség elismeri, hogy a saját érdekét is szolgálja az, hogy az általa birtokolt hatalom egy részét delegálja, az a legtöbb esetben nemzetközi nyomásgyakorlásra szokott bekövetkezni, olyan elhúzódó erőszak-sorozat esetén, amelyből nem lehet másképp kilábalni.
A romániai magyarság, megítélésem szerint, nem számíthat ilyen kényszerítő körülményekre, számára csak a meggyőzés, az együttműködés lehetősége marad, és az abba vetett bizalom, hogy a román felet meg lehet győzni: az erdélyi magyarság képviselőivel megosztott hatalom az ő érdekét is szolgálná. Nehéz azt megítélni, hogy ennek létezik-e realitása, vagy sem, de azt gondolom, hogy ha erdélyi magyarokként komolyan gondoljuk az autonómia kérdését, akkor nem létezik alternatíva. Bizakodhatunk bevallatlanul abban, hogy majd csak történik valami, ami rá fogja kényszeríteni a román felet, hogy az autonómia valamiféle intézményesítésébe belemenjen, vagy pedig elkezdhetjük célratörőbben, szakszerűbben végezni azt a munkát, ami az autonómiát lehetővé tevő feltételek létrehozására irányul, bízván abban, hogy van még magyar jövő Erdélyben, érdemes következésképpen hosszú távú befektetésekbe kezdeni.
Azt, hogy a román fél – és itt most hangsúlyosan a többségi közvéleményre gondolok – meggyőzésének mekkora jelentősége van a kisebbségpolitikában, egy további példával lehet megvilágítani. A romániai magyarság jogharcának 1989 utáni története azt tükrözi, hogy a kisebbség nevében eljárók úgy képzelték el, hogy a kitűzött célokat a politikai partnerekből kell kierőszakolni, függetlenül attól, hogy a politika szereplői mit gondolnak az illető célokról, és még kevésbé tekintettel lévén arra, hogy a közvélemény maga hogyan ítéli meg a kisebbségi törekvéseket. Az RMDSZ a kormányzati szerepvállalásai során elég gyakran élt a zsarolás eszközével – és ezt most nem negatív értelemben, hanem a politikai eszköztár bevett elemére vonatkozó terminusként használom – de sosem figyelt kellőképpen arra, hogy ha egy politikai partnert rákényszerít egy, a magyarságnak kedvező, de a többségi közvélemény számára elfogadhatatlan céllal kapcsolatos határozat meghozatalára, azzal kiszolgáltatja annak, hogy szavazóbázisa megbüntetni ezért a partnert.
Noha a történet ennél nyilván bonyolultabb, bizonyos értelemben ez történt a 2012 nyarán megbuktatott kormány vezető politikai erejével a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel kapcsolatos kormányhatározat következtében. Az RMDSZ-nek – a kisebbségi jogharc bő húsz éve során elért számos fontos eredménye ellenére – felróható, hogy miközben arra fektette a hangsúlyt, hogy alkupozícióba kerüljön, ahonnan kierőszakolhatja a kívánt eredményeket, nem figyelt arra, hogy ezzel párhuzamosan lépéseinek, célkitűzéseinek a társadalmi elfogadottságát is megalapozza a közvélemény megfelelő tájékoztatása révén. Ez a mulasztás végső soron magukat az elért eredményeket is kockáztatja.
Kevesen tudják, hogy az elért eredményeknek van egy rendkívül látványos összetevője: legkevesebb kétszáz olyan jogi dokumentum – törvény vagy kormányhatározat – létezik ma Romániában, amelynek van kisebbségjogi vonatkozása. Látszólag óriási mennyiségű ez a kisebbségvédelmi joganyag, de mivel szétszórt, az előírások egy jelentős részének nehezen lehet érvényt szerezni. Egyrészt a joganyag számos elemét nem ismeri maga a célréteg sem, másrészt a kivívott jogok egy jelentős részét elszabotálják azok az intézmények, amelyeknek éppen a törvény előírásainak az érvényesítése lenne a feladatuk. A legnagyobb probléma az, hogy a román közvélemény egyáltalán nincs meggyőződve ezeknek a jogoknak, előírásoknak a megalapozottságáról. Emiatt az egész konstrukció, amely önmagába véve látványosnak is minősíthető, ingatag talajon áll, mert hogyha maguk a kivitelezők sincsenek meggyőződve ezeknek az előírásoknak a jogosultságáról, akkor nem várhatunk el tőlük egyebet, mint hogy ott szabotálják el, ahol tudják. Az autonómiára visszatérve, az egy olyan kardinális kérdés, amely tekintetében egyetlen romániai partner sem fog szembemenni a saját szavazóbázisával.
Az előadásában említette, hogy a kisebbségi jogok terén nem olyan nagyon sötét a kép, mint amilyenre a politikusok festik, sőt, hogy jelenleg is léteznek bizonyos értelemben vett autonómia-formák. Mire gondolt?
– Az erdélyi magyar társadalom mobilizációs készsége, érzéseim szerint, messze elmarad attól, amit a politikusok erről a kérdésről gondolnak. Azt gondolom, hogy bízvást kijelenthető: az erdélyi magyaroknak egy sokkal kisebb része volna kész áldozatokat hozni az autonómiáért, mint ahogy azt autonómiaküzdelem szereplői elképzelik. Többek között azért van ez így, mert az erdélyi magyarság helyzete sok tekintetben jobb, mint ahogyan azt az autonómiaküzdelem bajnokai feltüntetik. Ezen állítás bizonyítékaként az általuk sűrűn emlegetett dél-tiroli példát szoktam felhozni. Ennek a nagyon sikeres autonómiatörekvésnek a történetéhez az is hozzátartozik, hogy voltak olyan periódusai az észak-olaszországi osztrák kisebbségnek, amikor az olasz hatóságok egyszerűen tiltották a német nyelv használatát. Az osztrák kisebbség erre úgy válaszolt, hogy éjszaka, templomok pincéiben szervezték meg az elemi iskolás gyerekek oktatását. Bele lehet gondolni, hogy egy ilyen, évek hosszú során fenntartott jelenségnek a megszervezéséhez milyen közösségi fegyelemre, elkötelezettségre és kooperációs készségre volt szükség. Ez a példa nagyon jól illusztrálja, mi kell ahhoz, hogy egy közösség annyira összezárjon, hogy képes legyen arra a fajta koordinációra és konszenzuskészségre, ami emögött a sikeres autonómiaküzdelem mögött áll.
Az gondolom, hogy az erdélyi magyarság helyzete ettől messze tart. Mert egyfelől igaz ugyan, hogy sok minden nem teljesült abból, amit a politikai képviselet programjában foglalt, és amit feltételként tüntet fel ahhoz, hogy az erdélyi magyarság kulturálisan reprodukálhassa magát a szülőföldjén: többek között az autonómia, az önálló állami egyetem stb. De ha belegondolunk, sok olyan dolog létezik másfelől, amely élhetővé teszi az erdélyi magyar egzisztenciát. Tulajdonképpen nem lehet letagadni, hogy az erdélyi magyarság jogállása és intézményes helyzete a román államon belül konszolidáltabb, mint valaha. Az autonómia érdekében hozandó áldozatokra nézve ez egy eléggé demobilizáló körülmény. Egy sikeres autonómiaküzdelemhez léteznie kell egy megfelelő szintű közösségi frusztrációnak ahhoz, hogy az emberek ebben lássák a megoldást.
Ebben az értelemben beszéltem arról, hogy számos autonómia-alakzat létezik, amelyek közül a szakirodalomban funkcionális autonómiának nevezett önálló anyanyelvi iskolarendszer említhető első helyen, illetve a közigazgatási törvény által biztosított helyi autonómia a magyar többségű közigazgatási egységekben. De nem kevésbé fontosak a személyi elvű autonómia intézményeiként felfogható egyházak, amelyek esetében az önállóságnak fontos anyagi hátteret biztosít a kommunizmus idején elkobzott vagyonok – a jogos igényektől elmaradó, de azért jelentős részének a – visszaszolgáltatása. A kulturális intézmények (színházak, bábszínházak, múzeumok) és a magyar nyelvű média a kulturális autonómia több fontos funkcióját látják el, és fontos összetevője a közösségi autonómiának a vagyonuk egy részét visszakapott közbirtokosságok. Hangsúlyosan hozzá kell tenni az elmondottakhoz: nem azt akarom ezzel sugallni, hogy ha ezek léteznek, akkor ennyivel akár be is lehet érni, és nincs létjogosultsága a továbbinak. Az autonómiakérdésnek abban a formában, ahogy mi viaskodunk vele, az az alapvető funkciója, hogy rendezze az erdélyi magyarság és a román állam viszonyát, jogi úton hozzon létre egy olyan intézményi keretet, melyben ez a viszony megnyugtató módon kerül rendezésre úgy, hogy garanciákat nyújt az erdélyi magyarságnak a megmaradásra. Ezt a funkciót az említett példák nyilván nem tudják betölteni, pontosabban csak részben tudnak hozzájárulni a nyelvi- kulturális reprodukcióhoz, illetve az identitáshatárok időleges újratermelődéséhez.
Említette, hogy a világon 66 helyszínen, illetve esetben intézményesítették a területi autonómia valamilyen formáját. Az erdélyi magyarság helyzete sajátos, hiszen létezik a tömbmagyarság, szórványmagyarság, illetve az interetnikus környezetben élő magyarság. Éppen ezért a területi autonómia nem adná meg a választ az összes problémára, minden erdélyi magyar gondjára. Létezik olyan autonómiaforma, ami átvehető, vagy teljesen sajátos autonómiamodellt kell kidolgozni az erdélyi magyarság számára?
– Ha a kérdés az, hogy van-e olyan autonómiaintézmény, ami ennek a belső tagoltságnak a következményeitől függetlenül tudja kielégíteni valamennyi erdélyi magyar autonómiaigényét, akkor azt kell mondanom, hogy ilyen nincs. Illetve volna elvileg, csak az nem teljesítené azt a feltételt, hogy megoldja a problémákat, mert végül is a személyi elvű autonómiát lehetne valamennyi erdélyi magyarra vonatkozva intézményesíteni. Azt, hogy miként működik a személyi elvű autonómia, úgy lehet a legkönnyebben elképzelni, ha belegondolunk, hogy milyen egy egyház: nincs területi jellege, jobban mondva ugyanazon a területen több egyház is létezik, amelyek felekezeti hovatartozás szerint fogják egybe a tagjaikat, akiktől valamilyen formában adókat gyűjtenek be, és a tagság, illetve a befizetett adó fejében különféle szolgáltatásokat nyújtanak nekik, olyan intézményi keretek között, amelyeknek az öntörvényűségét az állam törvényes keretek között elismeri. Az öntörvényűséggel értelemszerűen jár együtt az, hogy az egyház belső szabályai szerint választja meg a maga vezetőit.
A személyi elvű – a közbeszéd szintjén kulturálisnak is nevezett – autonómia létrejöttének a feltétele is egy hasonló intézményes keret létrehozatala és működtetése. Az erdélyi magyarság közgondolkodására jellemző tisztázatlanságok egyik fontos eleme, hogy mi mindig úgy képzeljük el, hogy az autonómiát valaki létrehozza számukra, és az attól kezdve van, működik magától, és minden gondunk-problémánk meg van oldva. A személyi elvű autonómiának – annak akár közjogi, akár magánjogi változatában – az a lényege, hogy abba személyi döntés alapján be kell lépni. A belépésre vonatkozó döntés az identitás nyilvános vállalását, annak megőrzésével kapcsolatos igény bejelentését jelenti, és az ezzel kapcsolatos nyilvántartásba – kataszterbe – való felvétellel való egyetértést feltételez. A tagsággal pedig különböző kötelezettségek járnak együtt: egyfelől anyagi természetűek, amelyek a kettős adózás önkéntes vállalásának a formájában szoktak előfordulni, másfelől a működtetéssel kapcsolatos kötelezettségek, amelyek a döntéshozatalban való részvételt, tisztségviselési kötelezettséget, és nem utolsó sorban az intézmény demokratikusan megválasztott vezetősége által demokratikus körülmények között meghozott döntéseinek az elfogadását foglalják magukba.
Más szóval, az autonómia azt is jelenti egyben, hogy a hatalommegosztás keretében delegált hatáskörökön belül az autonómia illetékes intézményei által meghozott döntések kötelező érvényűek a tagság számára – tartok tőle, hogy az autonómia sok lelkes erdélyi híve számára ez a technikai részlet nem magától értetődő. Fontos részlet továbbá, hogy egy kisebbségi közösség esetében a létrehozott személyi elvű autonómia csak akkor tekinthető reprezentatívnak, vagy egyáltalán jogosultnak az illető kisebbség szempontjából, ha abba az illető kisebbség tagjainak legalább a fele önkéntesen belép. Az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanácsoknak következésképpen, amelyekbe az RMDSZ vezetése az általa alkalmasnak ítélt személyeket nevezi ki vagy hívja meg, semmi közük nincs a kulturális autonómiához, annak ellenére, hogy létrejöttük fontos jelzés lehet arra nézve, hogy az RMDSZ vissza próbál térni a hosszú ideig elhanyagolt társadalomszervezési feladatokhoz.
A személyi elvű vagy kulturális autonómiának tehát alulról kell építkeznie.
– Az autonómia intézményeinek a demokratikus jellege kulcsfontosságú: az állam által átruházott hatásköröknek megfelelő jogosítványokkal rendelkező intézményben választásoknak kell végbemenniük, a megválasztottak intézik az ügyeket, döntéseket hoznak, és ezeket azok, akik megválasztották a képviselőket, magukra nézve kötelezőnek fogadják el. Most gondolja el, hogy nézne ki az a kulturális autonómia, amelybe az erdélyi magyarságnak mondjuk az egytizede lépne be? Az nem kulturális autonómia, az egy vicc, hiszen az egytizedet képviselő vezetőség által hozott döntések – ha mégoly demokratikus körülmények között választották is meg őket – értelemszerűen semmilyen értelemben nem lennének kötelező érvényűek a tagságot nem vállaló 90%-ra.
A kérdésére visszatérve, a probléma tehát az, hogy az erdélyi magyarság egésze tekintetében a személyi vagy kulturális autonómia intézményileg tulajdonképpen elképzelhető lenne, azonban nagy valószínűséggel a Székelyföldnek egy jelentős része nem lépne be ebbe, mert az nem oldaná meg a problémáit. Tehát nem egy új autonómia-formát kellene kitalálni, hanem arra kellene törekedni, hogy a román állam képviselői elfogadják a hatalommegosztás igényének az indokoltságát, a kivitelezés tekintetében pedig olyan intézményi megoldásokat kell velük közösen kialakítani, amelyek az erdélyi magyarság Ön által felsorolt komponenseinek a helyzetére a legmegfelelőbb megoldásokat nyújtja. Székelyföld, de akár a Partium egyes részeinek a tekintetében is valószínűnek látszik, hogy a hatalommegosztásnak valamilyen formában területi alapja kellene, hogy legyen, de ezzel kapcsolatban is hozzá kell rögtön tenni – és ez az erdélyi magyar közgondolkodásban az autonómiával kapcsolatos téveszmék egy további fontos eleme –, hogy olyan területi autonómia, amely csak az ott élő magyarokra vonatkozik, és az adott területen élő románokat nem veszi figyelembe, nem létezik. A területi autonómia estében a hatalommegosztás keretében delegált jogosítványok haszonélvezője az adott, adminisztratív egységként elismert terület, amely viszonylatában a korábban, a személyi elvű autonómia összefüggésében említett módon kell teljesülnie a belső demokrácia követelményének: az autonóm terület vezető testületeit az ott élő valamennyi lakosnak kell demokratikus úton megválasztania.
Nemcsak a románok maradnak ki az autonómia-kérdésből, Székelyföldön él egy jelentős roma kisebbség is.
– Pontosan, tehát őket sem lehet megkerülni, az ő demokratikus hozzájárulásukra is szükség van ahhoz, hogy egy ilyen berendezkedés létrejöjjön, illetve fenntarthatónak bizonyuljon. A roma kérdés kezelése egyébként egy igen komoly kihívás bármilyen Székelyfölddel kapcsolatos autonómiaelképzelés számára, mert azt ugye, nem lehet majd kérni a román állam képviselőitől az autonóm hatáskörökkel kapcsolatos tárgyalások keretében, hogy vigyék el az ott élő romákat, a velük való együttélésnek pedig nem igen vannak széles körben elfogadottnak számító modelljei.
A Székelyföld tekintetében mindazonáltal a kérdés kulcsa az ott élő románokkal való megegyezés. A sokat emlegetett dél-tiroli autonómiának egy további érdekes sajátossága, hogy ott egy nagyon jelentős olasz közösség él együtt az osztrákokkal, és ők lelkesebb támogatói az autonómia-berendezkedésnek, mint az osztrákok maguk, értelemszerűen gazdasági okokra visszavezethetően. Ide kell eljutni. Tulajdonképpen ahhoz, hogy Székelyföld esetében bármilyen autonómiaalakzatról beszélni lehessen, az ott élő románokat kell előbb megnyerni az ügynek. Erre azt szokták mondani a székelyföldi politikai vezetők, hogy ez eleve reménytelen, mivel az ott élő románok nem igazi románok, hanem az „erőszakszervek” képviselői, vagyis ők román nemzetállami missziót teljesítenek a térségben. Ebben valószínűleg van igazság, de úgy gondolom, hogy ez az igazságnak mégiscsak egy része, mert a régióban élnek ott született, „civil” románok is, és végső soron az államhatalmi funkciót betöltő emberek is emberek. De ha igaz is, hogy létezik ez a szakadék, ezzel a kérdéssel nem lehet nem foglalkozni. Mert ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, akkor gyakorlatilag szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, amiből az derül ki, hogy nincs stratégiánk a probléma kezelésére, amely sem eltűnni, sem megoldódni nem fog magától.
Hogyan lehet továbblépni, melyek a feltételei ennek a továbblépésnek?
– Hosszú ideig az volt a véleményem ezzel kapcsolatban, hogy nem lehet a továbblépésről addig beszélni, míg nem sikerül megállapodásra jutni arra nézvést, hogy mit akar az erdélyi magyarság az autonómia kérdésében, illetve amíg az autonómiakérdést korábban önös politikai célokra kihasználó politikai szereplők nem jutnak megállapodásra azt illetően, hogy melyik az az autonómiaforma, amelyet a kérdés minimumaként mindenki támogatni tud. Egy idő után arra jöttem rá, hogy ha ezt így megfogalmazzuk, akkor ebből rögtön következni fog, hogy az erdélyi magyar autonómiatörekvéseknek befellegzett, mert a politikai szereplőktől az eddig történtek alapján egyszerűen nem lehet elvárni ezt az önkorlátozó viselkedést.
Erre jó példa lehet az EMEF (Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum), amely felbomlott, hiszen ennek a fórumnak a keretében sem sikerült közös nevezőre jutni a kérdésben.
– Az EMEF-ben, egy rövid ideig tartó biztató kezdet után, éppen ennek a kérdésnek a kezelésével kapcsolatosan jöttek létre azok az ellentétek, amelyek szétfeszítették a kezdeményezés kereteit. Nem véletlenül, hiszen húsz év kisebbségpolitikai küzdelmeinek az eredményeivel szemben meg lehetett fogalmazni a jogos kritikát, és egyes politikai szereplők létjogosultságának a történetéhez annyira hozzátartozik az autonómia kérdésében való másként gondolkodás, hogy lehetetlenség elvárni tőlük, hogy erre fátylat borítva jussanak megállapodásra a másik féllel. Ezt a tényállást akkor is adottságként kell elfogadni, ha nyilvánvaló, hogy van valami álságosság abban, ahogy az Erdélyi Magyar Néppárt, és korábban az Erdélyi Magyart Nemzeti Tanács jobbról próbálja megelőzni autonómiakérdésben az RMDSZ-t, holott képviselőinek a korábbi ciklusokban begyűjtött parlamenti tapasztalatai alapján gyanítani lehet róluk, hogy maguk is pontosan tudják: ezekkel az eszközökkel egy tapodtat sem lehet közeledni a fennen hangoztatott célhoz. Ebből kifolyólag egy ideje úgy gondolom, hogy a korábban megfogalmazott, az autonómia-minimummal kapcsolatos konszenzus kilátástalanságához képest van talán egy kevésbé súlyos kilátástalanság: ha jól belegondolunk, nem nehéz belátni, hogy autonómia-ügyben annyi a tennivaló, hogy nem volna ördögtől való valamiféle munkamegosztásban gondolkodni.
Az adott helyzetben az erdélyi magyarság autonómiaküzdelmének véleményem szerint van legalább négy komplementer összetevője. Az első a román féllel kialakítandó dialógus kereteinek a létrehozása és megfelelő tartalommal való feltöltése. Minekutána nyilvánvaló, hogy sem a nemzetközi politika befolyásos szereplői, sem a román-magyar államközi viszony várható alakulása nem fogják, belátható időn belül, ráerőszakolni Romániára a kisebbségi autonómiát, nem marad más út, mint elkezdeni a „hosszú menetelést” – mert szerintem is erre van szükség, csak nem feltétlenül abban a formában, ahogy ezt a Székely Nemzeti Tanács legutóbb kitalálta – a román fél meggyőzése érdekében. Ennek az összetevőnek meglátásom szerint nem az kellene legyen a célja, hogy egy mégoly tökéletes, kész autonómiatervezetet próbáljon elfogadtatni a román állam nevében eljárókkal, hanem első körben az autonómia – pontosabban a hatalommegosztás – indokoltságának a kérdésében kellene áttörést elérni. Ha sikerül kimozdítani a román felet a jelenlegi merev pozíciójából, egy következő szakasz feladata lehetne arról egyeztetni, hogy milyen intézményes alakzatot kellene adni, az erdélyi magyarság specifikus helyzetére és belső tagoltságára való tekintettel, az elvben elfogadott hatalommegosztásnak.
Egy következő összetevő az erdélyi magyar közösség tagjainak a felkészítése, egyfelől az autonómiaküzdelem eredményesebb lefolytatására, másfelől az autonómia intézményi kereteinek a működtetésére, fenntartására. Egy 2003-ban született írásomban úgy fogalmaztam, hogy Romániában az autonómia létrejöttének a magyar kisebbség politikai kultúrája legalább akkora akadálya, mint a román fél ellenkezése. A helyzet megítélésem szerint azóta csak romlott: noha a közvélemény-kutatások tanúsága szerint az erdélyi magyarság túlnyomó többsége – a megkérdezettek 80-85%-a – szükségesnek véli az autonómiát, az átlag erdélyi magyarnak semmiféle ismeretei nincsenek arról, hogy az milyen változásokat eredményezne az életében, illetve, hogy annak működtetéséhez milyen hozzájárulásra volna részéről szükség. Holott, mint láttuk, az autonómia jelentős áldozatokat követel az autonómiát élvező jogalanyoktól: az államtól átvállalt hatáskörök gyakorlása érdekében dolgozni kell, és rengeteg fegyelemre, önkorlátozásra, egy gyökeresen más politikai kultúrára van szükség ahhoz, hogy az autonómia intézményi kerete fenntarthatóvá váljék.
>> Az Autonómiák évadja Erdélyben című, 2003-ban keletkezett írás itt olvasható >>
A harmadik komponens a mozgósítás. Az erdélyi magyarság, annak ellenére, hogy lélekszáma drámaian fogy, még mindig számottevő méretű nemzeti közösség: Európa-szerte kilenc olyan állam van, amelynek népessége alacsonyabb lélekszámú, mint az erdélyi magyarság. Ezzel a nemzetnyi kisebbséggel meg kell értetni, hogy az autonómia egy olyan cél, amelyért áldozatokat kell hozni, abban az értelemben, hogy vállalni kell a munkát, amely a rá való felkészülés és a működtetéséhez szükséges kompetenciák megszerzése tekintetében megspórolhatatlan. A korábban vázolt viszonyok közepette ez nem egy egyszerű feladat, ezt az összetevőt is sokkal szakszerűbben kell kezelni, mint ami eddig történt ebben a tekintetben.
A negyedik összetevő az erdélyi magyarság autonómiaküzdelmének a nemzetközi fórumokon való szerepeltetése, illetve képviselete, azon a színvonalon, amely a nemzetközi politika befolyásos szereplői számára érthető nyelvezetben teszi egyértelművé a célkitűzést. Ez nem kevesebbet feltételez, mint a szereplők és intézmények alapos ismeretét, tájékozottságot a nemzetközi politikai napirend tekintetében, és tartalmas, színvonalas üzenetek megjelenítését a megfelelő színhelyeken és pillanatokban.
Ha elfogadjuk, hogy az autonómiaküzdelemnek van ez a négy összetevője – a románság megszólítása, az erdélyi magyar közösség autonómiával kapcsolatos kompetenciáinak a fejlesztése, a mozgósítás és a kérdésnek a nemzetközi fórumokon való szerepeltetése – akkor talán nem nehéz belátni, hogy a munkamegosztás nagy esélyt jelenthet arra, hogy a politikai szereplők egymás kioltása helyett arra törekedjenek, hogy a különböző logikákra alapozott erőfeszítéseik egy minimális koordináció révén összeadódjanak.
Nincs szükség túl kreatív fantáziára ahhoz, hogy átlássuk, kinek mi illene a leginkább. Világos, hogy az első és az utolsó komponens tekintetében az RMDSZ rendelkezik a megfelelő tapasztalattal, betagoltsággal, intézményes szerkezettel és talán nem elhanyagolható bizalmi tőkével is ahhoz, hogy kellő kitartás és szakszerűség mellett előbb-utóbb esélye legyen eredményeket elérni. A mozgósításban a Székely Nemzeti Tanács jeleskedik szemmel láthatóan. Az Erdélyi Magyar Néppárt – a helyi közösségekhez feltehetően közvetlenebbül kötődő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és a Székely Nemzeti Tanáccsal együttműködve, ezeknek a szervezeteknek a beágyazottságát kihasználva – a két világháború között kibontakozott népmozgalmi modell logikáját a kor viszonyaihoz igazítva jeleskedhetne azoknak a tréningsorozatoknak a megszervezésében és kivitelezésében, amelyek az erdélyi magyar közösség autonómiával kapcsolatos kompetenciáit lennének hivatottak megalapozni és fejleszteni.
Tudom, persze, hogy erre a javaslatra is rá lehet mondani, hogy illúzió, hiszen ahhoz, hogy ez a fajta munkamegosztás, vagy akárcsak a koordinációnak egy hallgatólagos, a látványos külsőségeket nélkülöző változata létrejöhessen, éppen annak az ellentmondásnak kellene eltűnnie, amely ezt a szereplőcsoportot létrehozta és a pályán tartja. Látni kell azonban, hogy ha kimondjuk azt, hogy a koordinációnak ez a minimális szintje is elképzelhetetlen a jelenlegi viszonyok között, akkor ezzel gyakorlatilag azt ismerjük el, hogy az autonómia kérdését a jelenlegi politikai szereplők közül senki nem gondolja komolyan, kizárólag a politikai pályán való megmaradás eszközeként tekintenek rá.
Ide kapcsolódik, hogy az SZNT október 27-én szervezi meg a székelyek nagy menetelését. Mit gondol ön arról, a románság mennyire fogja fel hosztilis megnyilvánulásnak a székelyek részéről ezt a fajta „sokan vagyunk és összetartunk” üzenetű akciót?
– Ebből is látszik, hogy mennyire szükség lenne a koordinációra. Az autonómiaküzdelemtől, mint utaltam rá az előbb, nagyon nehezen lehet elvitatni a mozgósító komponens jogosultságát. Pont az a lényeg, hogy a mozgósító komponens üzenetének olyannak kellene lennie, hogy az ne váltsa ki, illetve ne fokozza a románság ellenérzését. Nem igaz, hogy lehetetlenség – még az adott körülmények között is, és számolva a húsz év során elkövetett hibákkal és a felhalmozott kölcsönös bizalmatlansággal – olyan üzenetet megfogalmazni, amelyet a románság mérvadó része nem ellene irányulóként, hanem inkább javaslatként értelmez.
Erre természetesen megint azt lehet mondani, hogy értelmiségi képzelgés és illúzió, de én azt gondolom, hogy nincs így: ha a mozgósítást a román közvélemény, a román politikai partnerek folyamatos megszólítása, a velük való kommunikáció egészíti ki, akkor a két komponens erősítheti egymást; de ha a két komponens egymással rivalizál és kioltani próbálja egymást, akkor az eredmény pont az lesz, amit Ön megfogalmazott.