Egy „román” ügyvéd esete az észak-erdélyi katonai közigazgatással
Sárándi Tamás 2013. szeptember 28. 19:50, utolsó frissítés: 19:55Czira Árpád í936-ban a Iorga-párt tagjaként beszédet mondott az Antirevizionista Liga egyik gyűlésén. Az újra helyzetbe került magyar véleményformáló elit úgy érezte, „büntetést” érdemel.
Az 1940. október 14-ei hétfő jó napnak számított Czira Árpád szatmári ügyvéd életében, mivel úgy tűnt, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy tovább folytathassa addigi sikeres ügyvédi karrierjét. Ezen a napon ült össze a Horváth János százados, a szatmárnémeti városi katonai parancsnokhelyettesének vezetésével az úgynevezett „igazoló bizottság”, amely a városban működő ügyvédek „sorsáról” döntött, vagyis arról, hogy kik folytathatják a továbbiakban is tevékenységüket, kik lesznek azok, akiktől a városi parancsnok majd kiveszi az ehhez szükséges hűségesküt. Az ülésen további 6 magyar ügyvéd mellett javasolták 8 román és 10 zsidó ügyvéd nevét is, mint működésre alkalmas személyekét.
A román ügyvédek sorában ott találjuk Czira Árpád nevét is.
A fenti pár soros bevezetővel két probléma is van. Egyrészt a hivatalos történetírás szerint 1940 őszén, a második bécsi döntés révén Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben sem az ekkor felálló katonai közigazgatás, sem később a polgári közigazgatás időszakában nem működtek igazoló bizottságok.
A történet megértéséhez tudnunk kell, hogy a második bécsi döntést követően a román középosztály, elsősorban az értelmiségeik (szabadfoglalkozásúak) nagy része önként elmenekült, még a honvédség bevonulása előtt. A „kis magyar világ” idején az állásszerzés – szabadfoglalkozásúak esetében a további működés – alapja a nemzethűség volt. Ezt pedig a két világháború közötti időszakban a magyar közösséggel szembeni magatartáson mérték le.
A korábbi revíziós sikerek idején (Felvidék, Kárpátalja) rendeleti úton hivatalos igazoló bizottságokat hoztak létre, akik döntöttek a közigazgatás tagjairól és a szabadfoglalkozásúak további működéséről. Az igazolási eljárás alá vont személyek névsorát kifüggesztették, és bárkinek jogában állt adatokat szolgáltatni az illető magatartásáról. A beérkezett bizonyítékok alapján a bizottság eljárást folytatott le, majd szavazattöbbséggel döntött az illető személy megbízhatóságáról. Ezt követően csak az igazolással rendelkezők folytathatták munkájukat.
Az eljárások során azonban rengeteg visszaélés történt,
a helyi magyar pártszervezetek ugyanis saját embereiket igyekeztek behelyezni az üressé vált közigazgatási helyekre. Emiatt Észak-Erdély esetében hivatalosan eltekintettek ezen igazoló bizottságoktól, illetve nem szabályozták a kérdést rendeletben. Azonban a korszak dokumentumait vizsgálva lépten-nyomon azzal találkozunk, hogy minden állását/foglalkozását megtartani kívánó személy prioráláson (felülvizsgálaton) esett át, aminek alapja az illető két világháború közötti, magyar közösséggel szembeni magatartása volt. Tehát ha hivatalosan nem is működtek ilyen „igazoló” bizottságok, a gyakorlatban mindenki esetében megejtették a felülvizsgálatot.
Mivel a katonai közigazgatás időszakában (1940. szept. 5 – 1940. nov. 4.) nem működtek választott tesületek, így az igazoló bizottságok tagjait a helyi parancsnokok választották ki a közvetlen környezetükben lévő, megbízhatónak vélt emberekből, akik aztán döntöttek nemcsak a magyar, de a nemzetiségiek (románok, zsidók) sorsáról is. Egy középosztálybeli szabadfoglalkozású (ügyvéd, orvos, gyógyszerész) esetében egy ilyen döntés végzetes is lehetett, mivel ha nem gyakorolhatta tovább szakmáját, egész megélhetése vált kérdésessé, s nem maradt más út előtte, mint az elmenekülés.
A bevezető második problematikus része az, hogy Czira Árpádot a román ügyvédek közé sorolták, s javasolták további működésre alkalmasnak. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy tudjuk,
Czira Árpád református, kisnemesi családban született
a Veszprém megyei Szentgálon. A történet megértéséhez itt is visszanyúlunk az időbe. Czira 1887-ben a család harmadik fiaként látta meg a napvilágot. Szülei korai halála miatt testvérei és különböző ösztöndíjak segítségével tanult, többek között Cegléden, Karcagon, de Szászvárosban is, ahol megtanult románul.
1909-ben kezdett jogi tanulmányokat Debrecenben, majd a kolozsvári egyetemen folytatta, diplomát azonban csak 1918 után szerzett az immár Ferdinándra átkeresztelt intézményben. Időközben ugyanis kitört az első világháború, ahová a 6. temesvári gyalogezred tagjaként vonult be.
Már 1914 októberében orosz fogságba esett. Innen sikerült megszöknie, majd 1918 végén több kitüntetés birtokosaként, tartalékos hadnagyi rangban szerelt le. Az orosz hadifogságból
nagyon kalandos úton sikerült megszöknie:
Szibérián, Amerikán és Anglián át ért vissza Temesvárra 1916-ban. (Emlékeit az 1960-as években írta meg, ami 2007-ben könyv formájában is megjelent.)
Ezt követően a Szatmár megyei Nagysomkúton kezdett el ügyvédként tevékenykedni. Kapcsolatba kerülve a helyi román politikai elittel, előbb földbirtokot vásárolt a nagysomkúti járásban található Magyarberkesz határában, majd bekapcsolódott a politikai életbe is. Szatmárnémetibe költözött, ahol a Nicolae Iorga vezette Nacionalista Demokrata Párt (Partidul Naţionalist-Democrat) helyi szervezetének elnöke, majd titkára lett. A román politikai életbe való beágyazottságát jól mutatja, hogy házasságkötésekor Augustin Tibil, a román Nemzeti Liberális Párt (Partidul Naţional Liberal) helyi vezetője volt a tanú.
1931 áprilisában a király Nicolae Iorgát nevezte ki miniszterelnöknek, aki új parlamenti választásokat írt ki, helyi szinten pedig feloszlatta a tanácsokat és úgynevezett ideiglenes bizottságokat (comisii interimare) nevezett ki. Ez az eljárás nem volt új, korábban a liberális kormányzás idején is alkalmazták egyes helyeken. A Iorga-kormány rendeletében elviekben 10 hónapra, de szükség esetén tovább meghosszabbítható időszakra függesztette fel a választott testületeket (1931. július 14.).
Az ideiglenes bizottságba elsősorban a mindenkori kormánypárt emberei kerültek be, figyelembe nem véve az illető település nemzetiségi összetételét. A rendeletet nem alkalmazták egységesen. Volt olyan megye, ahol továbbra is megmaradtak a választott testületek. Szatmárnémeti esetében a bizottságba 5 román, 3 német és 1 „nem magyar kötődéssel rendelkező magyar” került be (Czira Árpád). A kifejezést a korszakban használták, és arra utalt, hogy az illető magyar származása ellenére
nem rendelkezett szoros kapcsolattal a magyar közösséggel,
illetve az Országos Magyar Párttal. Az ideiglenes tanácsok működését folyamatosan meghosszabbították, majd a 30-as évek első felétől kezdve több esetben is ostromállapotot vezettek be, amikor a helyi adminisztráció vezetését is a hadsereg vette át, mellettük kinevezett „tanácstagok” tevékenykedtek.
A Iorga-párt hatalomra kerülése után Czira a kinevezett szatmárnémeti ideiglenes bizottság alelnökeként, a város alpolgármesterének megfelelő funkciót töltött be. Itt szerzett érdemeiért később megkapta az egyik legmagasabb román állami kitüntetést, a Coroana României Ordin Cavaler (Románia Koronája Lovagi fokozat).
1936 decemberében a város főterén álló Vasile Lucaciu-szobor leleplezését az akkor szokásossá vált Antirevíziós Liga nagygyűlésével kötötték össze. A Liga 1933-ban jött létre az 1927-ben megalakult Magyar Revíziós Liga ellensúlyozására, ami pártállástól függetlenül egységbe fogta a román politikusokat, egyházi vezetőket és értelmiségieket. A külföldi propaganda mellett a „nemzeti tudat kiteljesítése” érdekében folyamatosan helyi tömeggyűléseket szerveztek, ahová
különvonatokon behozták a környék román parasztjait
és jelenlétükben a szónokok lelkesítő beszédekben fogadkoztak, hogy megvédik az ország területi épségét.
A fent említett szatmárnémeti gyűlésen, a Iorga-párt titkáraként Czira is felszólalt, ahol saját bevallása szerint az összegyűlt tömeg megnyugtatása érdekében az ezeréves magyar-román együttélésről beszélt. Ezt követően 1940-ig sikeres ügyvédként tevékenykedett a városban.
Visszatérve a bevezetőben említett igazoló bizottsági ülésre, a városi parancsnok az ott hozott döntésnek megfelelően pár nap múlva beidézte Czirát, s kivette tőle az ügyvédi munkája és a kamarai tagság előfeltételének számító hűségesküt. Czira öröme azonban nem tartott sokáig. Ugyanis annak ellenére, hogy az igazoló bizottsági gyűlés nem volt nyilvános, a listán szereplő nevek hamar elterjedtek a városban, és a lakosság egy része kifogást emelt egyes személyek, pl. Czira Árpád ellen is.
Az ellene felhozott vád az volt, hogy a román párt tagjaként felszólalt az Antirevíziós Liga egyik nagygyűlésén. Ezen tiltakozó levél hatására a katonai parancsnok „időközben beszerzett információk”-ra hivatkozva visszavonta az eskü kivételét, így az ügyvédi tevékenység folytatásától eltiltotta.
A hír hallatán Czira „védekező” levelet írt, amiben igyekezett cáfolni a felhozott vádakat, illetve saját igazát bizonygatni. Nem tagadta, hogy felszólalt a gyűlésen, de állítása szerint azt felkérésre,
a felizgatott tömeg lecsillapítása érdekében tette,
s a beszéde az ezeréves magyar–román együttélésről szólt. Emellett még felhozta azt is, hogy mindig a magyar ügyfelei érdekeit képviselte, sőt 1926-ban magyarsága miatt nyugdíjazták bírói állásából. Ugyanakkor a magyarberkeszi iskolának szerzett államsegéllyel is bizonyította hűségét. Mindez azonban nem befolyásolta a katonai parancsnokot, aki tartotta magát korábbi döntéséhez, s nem engedélyezte Czira ügyvédi működését.
A fentiekben ismertetett történet nem egyedi esetet takar, hanem jellemzőnek véljük, elsősorban az 1940. őszén működött katonai közigazgatás, de kis megszorításokkal az egész 1940-1944 közötti periódusra is. A bemutatott életút a második bécsi döntés utáni időszakban a kisebbségi (elsősorban román) nemzetiségi középosztálybeliek helyzetének az ismertetését szolgálta, de ugyanakkor reflektáltál a korabeli erdélyi magyar közösség álláspontjára is a nemzetiségi kérdésről és a kisebbségből-többségbe kerülés okozta változásokról.
Czira esetének a pikantériája az, hogy egy magyar anyanyelvű, a magyar kultúrában szocializálódott emberről van szó, aki ennek ellenére a magyar közösség szemében 1940-ben románnak minősült. 1918-at követően Czira az egyéni érvényesülés nem szokványos útját választotta, a helyi román elithez csatlakozva vélte megtalálni számításait.
A magyar közösség azonban nem fogadta el a „különutas” megoldásokat,
azokat, akik nem vállaltak szerepet a közösségi munkában és úgymond menekülni próbáltak a kisebbségi sors negatívumai elől. Czira az ideiglenes bizottság tagja lett, s ezáltal a város alpolgármesteri székébe került (ahová magyarnak soha nem lett volna esélye kerülni), ahol adott esetben a magyar közösségnek is fontos döntéseket hozhatott.
Az, hogy egy magyar az ideiglenes bizottság tagja lett, még nem minősült negatívumnak, Czira esetében inkább az volt a problémás, hogy mindezt egy román párt tagjaként tette, s emiatt a magyar közösség úgy érezte, nem az ő jelöltjeként került oda, s ezáltal nem is az ő érdekeiket képviseli. Így inkább az antirevíziós liga gyűlésén – vagyis román környezetben, románok előtt – való felszólalása lehetett a nagyobb „bűne.”
Mindezek ellenére 1940-ben ezen cselekedete negatívumként, illetve a magyar kisebbség elleni „árulásként” tűnt fel. Az újra helyzetbe került
magyar véleményformáló elit úgy érezte, „büntetést” érdemel.
A helyi katonai parancsnok, aki nem rendelkezett helyismerettel, elfogadta a magyar közvélemény „ítéletét” és ennek megfelelően cselekedett.
A történet teljességéhez hozzátartozik Czira 1940 utáni pályaképének felvillantása is. 1941-ben – immár a polgári közigazgatás időszakában – Czira elérte, hogy ügyét újratárgyalja a nagyváradi ügyvédi kamara. Ekkor elfogadták érvelését, s úgy ítélték meg, hogy nem számít nemzethűség elleni vétségnek az ideiglenes bizottsági tagság, mivel az OMP szövetséget kötött a Iorga-párttal, s a gyűlésen is csak beosztásából következően vett részt. Így 1942. február 1-jétől ismét az ügyvédi kamara tagja lett.
Az engedélynek azonban volt egy kikötése, ami szerint ügyvédi irodája csak Nagysomkút székhellyel működhet és nem Szatmárnémetiben – mint ahogy ő azt szerette volna –, mivel a szatmári magyar közösség továbbra sem nézné jó szemmel az ő ottani tevékenységét. A magyar kormány ezáltal kiküszöbölte a katonai közigazgatás esetleges hibáját, ugyanakkor továbbra is
figyelembe vette a szatmári magyar közösség véleményét,
és nem ment azzal szembe. Ugyancsak 1941-ben behívták a hadseregbe, majd a háború végéig a nagykárolyi állomás parancsnokaként tevékenykedett. 1944-ben megszökött a hadseregből és Körtvélyesen húzta meg magát a szovjet csapatok megérkezéséig. 1957-ben ment nyugdíjba, addig ismét ügyvédként dolgozott.
1959–60-ban Czira megírta háborús emlékiratát, ami fia kezdeményezésére 2007-ben könyv formájában is megjelent. A könyv bemutatójával egy időben (2008 júniusa) egy román nyelvű emléktáblát is lelepleztek tiszteletére, amin neve mellett az alpolgármesteri tisztség és a kapott kitüntetés megnevezése szerepel, vagyis továbbra is inkább a román közösség soraiban örvend tiszteletnek.