2017. március 27. hétfőHajnalka
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Gondolatok október hatodikáról

Babucs Zoltán 2013. október 05. 15:38, utolsó frissítés: 2013. október 07. 08:21

1848-1849 és az aradi vértanúk szellemiségét idézzük meg olyan történések leírásával, amelyek a kereszténység tárgyiasult szimbólumához, a feszülethez köthetők.


Százhatvannégy esztendővel ezelőtt, 1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc katonai vezetésének színe-virágát: egy altábornagyot, tizenegy tábornokot és egy ezredest, a pesti Újépület udvarán pedig Magyarország első felelős miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost.

„Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt – ezen sorokat Haynau, a „bresciai hiéna” vetette papírra. A történelem azonban nem neki adott igazat, mivel az aradi tizenhárom és gróf Batthyány miniszterelnök mártírhalála példát mutatott a magyarságnak, hogyan kell egy nemzet függetlenségéért, az alkotmányos rendért a végsőkig kiállni, s ha kell, meghalni is azért.

Emlékező írásunk 1848-1849 és az aradi vértanúk szellemiségét hivatott megidézni, méghozzá olyan történések leírásával, amely a kereszténység tárgyiasult szimbólumához, a feszülethez köthetők.

„In hoc signo vinces” – vagyis e jelben győzni fogsz, tartotta a régi latin közmondás. A kereszt már a középkor hajnalától kezdve megjelent a hadizászlókon. A keresztes lovagoktól kezdve a ’48-as magyar honvédekig, szinte minden hadviselő fél hadijelvényein látható volt ezen szimbólum. A magyar szabadságharcban a honvédzászlókon is ott díszelgett a magyar államcímerben lévő hármas halmon álló, apostoli kettős kereszt, de ezek mellett szerep jutott a tábori lelkészeknél lévő megfeszített Krisztusnak is.


Than Mór festménye Mednyánszky Cézár hőstettéről


A báró Mednyánszky Cézár tábori főlelkész kalandos életútját bemutató, Révész György által rendezett, Sárközi György azonos című regényét alapul vevő, „Mint oldott kéve” című televíziós sorozat egyik emlékezetes jelenete a kápolnai csata másnapját örökítette meg, amikor a Kápolna községet átszelő Tarna patak hídjánál Mednyánszky Cézár „Avanti soldati!” felkiáltással bíztatta a megingott Zanini-zászlóalj Velence környékéről származó olasz katonáit, s a rárontó császári gyalogost halálra sújtotta a kezében szorongatott feszülettel, olyannyira, hogy az ezüst feszület kicsorbult.

Természetesen nem egyedülálló esettel állunk szemben, hiszen az 1848/1849. évi magyar függetlenségi háborúban számos alkalommal jutott szerep a tábori lelkészeknek és a feszületeknek.


Tábori lelkészek hőstettei

Guyon Richárd ezredes, az „ánglius oroszlán”, 1849. február 5-én kapott parancsot arra, hogy a Fel-dunai hadtest számára hadosztályával nyissa meg az utat a felvidéki bányavárosokból a Branyiszkói-hágón keresztül. A támadásban részt vevő debreceni 33. honvédzászlóalj ködmönben izzadó katonáit maga bíztatta rohamra és sajátos német-magyar beszédet intézett katonáihoz: „Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen.”

Vagyis: ha előre mentek, dupla zsoldot kaptok, ha hátráltok, kartáccsal belétek lövetek. Az első roham kudarca után be is váltotta ígéretét, majd maga állt a rohamoszlop élére. Segítségére volt a Fel-dunai hadtest egyik tábori lelkésze, Erdősi Imre piarista szerzetes, aki a kezében lévő feszületet folyvást előre dobálta a hóba és szlovákul lelkesítette a megszeppent tót honvédeket: „Ugyan már fiaim! Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?”

A siker kiaknázásában a jászkunokból toborzott, régi sorozású 12. Nádor-huszárezred egyik osztályának harcedzett huszárjai is kivették a részüket, hiszen parancsnokuk, báró Üchritz Emil őrnagy osztálytrombitását maga mellé vette, s a „Roham” jelet fúvatta vele. A császáriakat megtévesztette a trombitaszó, s azt gondolván, hogy nagyobb magyar erő lendült támadásba a hátukban, állásaikat feladták.



galeria_13076.jpg
A branyiszkói áttörés, a kép előterében Erdősi Imre tábori lelkész
galeria_13077.jpg
Dessewffy Arisztid tábornok
galeria_13078.jpg
Schweidel József, még huszárkapitányként
galeria_13079.jpg
Than Mór festménye Mednyánszky Cézár hőstettéről

Három héttel később a kápolnai csata második napján – azaz 1849. február 27-én – a Tarna-vonal mentén tovább folytatódott a küzdelem a császári és a magyar főerők között Kál és Kápolna térségében. Henryk Dembiński altábornagy a Luigi Venturini őrnagy vezette 16. Zanini-sorgyalogezred katonáiból álló zászlóaljat a kápolnai híd visszafoglalására küldte.

A harcolókat Psotta Móric és Molnár Ferdinánd őrnagyok lelkesítették. Báró Mednyánszky Cézár, a VII. hadtest római katolikus törzslelkésze ekkor csatlakozott hozzájuk és a roham élére állt. Magasra emelt feszülettel vezette a derék taljánokat a hidat védő 29. Schönhals-sorgyalogezred bakái ellen.

Az ellenséges gyalogság soraiban zavart idéztek elő, de azok hamar összeszedvén magukat, ellentámadásba lendültek. Mednyánszky hiába viselkedett hősiesen, az olasz zászlóalj katonáinak zöme megadta magát. Ő maga csak úgy menekült meg, hogy a rátámadó ellenséges gyalogost agyonvágta a kezében szorongatott feszülettel.

Ezt a jelenetet örökítette meg Than Mór igen érzékletesen: a kép középpontjában a híd előtt láthatjuk Mednyánszky Cézárt, a kezében tartott feszülettel. E jelenetről Klapka György tábornok így emlékezett meg: „A zászlóalj élén lelkesítő bátorsággal halad a sereg tábori papja, Mednyánszky Cézár, kezében a magasra emelt kereszttel. (…) a Zanini zászlóalj is, semmit sem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomul, elfoglalja és megszállja az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt zászlóalj (…) fogja körül, és mert sehonnan sem kap segítséget, nagyobb részben fogságba esik.”


Az aradi vértanúk feszületei

Tura mellett 1849. július 20-án nagyszabású lovassági ütközetre került sor a magyar és az orosz csapatok között, ahol a magyar és az orosz huszárok mérték össze kardjaikat. Ebben a küzdelemben egyesült a magyar zöm és balszárny, amely tizenegy huszárszázadot tett ki. A 9. Miklós- és a 12. Nádor-huszárezredek részéről egy-egy század kezdte meg a lovasrohamot, míg a 17. Bocskai-huszárezred négy százada tartalékban maradt. Dessewffy Arisztid tábornok az 5. Koburg- és a 16. Károlyi-huszárezred öt századát ekkor vezényelte rohamra.

A márciusi ifjak egyike, báró Degré Alajos a 16. Károlyi-huszárezred kapitányaként vett részt az összecsapásban, ahol maga is megsebesült. Az ütközetről és Dessewffy tábornok helytállásáról a következőkben emlékezett vissza: „Amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni az utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben – amely hasonló volt a császári tábornoki díszöltözethez, sűrű, aranyzsinóros atilla és nadrág, csukaszürke mente és kócsagtollas mosómedveprém kalpag, mellén a másodrendű érdemkereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakírozott, roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném írni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanúra nem hivatkozhatnám. Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se cselekedni, mint a villám felállt a nyeregben, tábornoka felé hajlik, s fejével fogja fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott.”

A történet ezzel még nem ért véget. A világosi fegyverletételt követően Degré Alajos alszázados, mint fogoly, Zerinden találkozott egy orosz huszártiszttel, s a következő párbeszéd zajlott le köztük:

„ – Mi ismerjük egymást. – Azt hiszem, kardjaink találkoztak. – Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? – Amint az egyenruháról látom, igen. – Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. – Velünk püspök? – Igen: veres díszben, mellén nagy, kettős kereszttel. – Visszagondolkoztam. – Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt. – Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt Magyarországon (…)”

Az utolsó, feszülethez köthető szabadságharcos történet 1849. október 6-án datálódott. A tizenhárom aradi elítélt közül kilenc főt kötél általi halálra, négy főt pedig „kegyelemből” por és golyó általi halálra ítéltek. A négy, agyonlövetésre ítélt között volt Schweidel József tábornok, aki nem az orosz, hanem a császári csapatok előtt tette le a fegyvert.

Október 6-ának hajnalán, az aradi vársáncokhoz kivezetett halálraítéltek közül Schweidel tábornokot Bardócz Sándor lelkész kísérte utolsó útjára. „A kivégzés helyén Schweidel Bardóczhoz kezét megszorítván a kezében levő feszületet ezen szavakkal adta át: „Tisztelendő úr! Íme, ezen feszületet atyámtól örököltem, s ezt a harcok zajában is mindig magamnál tartottam. Kérem, adja át a fiamnak.” De mintha agyában valami eszme villant valósulna meg, visszakérte a feszületet, s így szólt; „Kezeim között akarom tartani, s úgy vele meghalni: ne irtózzék azt onnan kivenni, fiamnak átadni. A pap a megbízást is híven teljesíté, s a keresztet a fiának átadta.” Fia, Schweidel Béla, a 4. Sándor-huszárezred kapitánya megkapta a feszületet, mely az aradi vértanúk egyik ereklyéjeként a mai napig fennmaradt.




ItthonRSS