2019. október 21. hétfőOrsolya
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szókimondó, elfogulatlan dokfilm a magyar-román együttélésről

Kérdezett: Sipos Zoltán 2013. október 30. 14:13, utolsó frissítés: 14:22

Megszólal az elrománosodott magyartól a magyarokkal szimpatizáló románig, az MTA Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetőjétől a szélsőjobbosig mindenki.


Magyarországon élő, de határon túlról származó filmesek, a vajdasági Zámborszki Ákos (rendező) és a felvidéki Galán Angéla (riporter) dokumentumfilm-trilógiát készített a többség-kisebbség viszonyáról, Szomszédaink, a magyarok címmel.

A filmek középpontjában a magyarság megítélése áll: mit gondolnak ma a szlovákok, a szerbek, a románok a magyarokról – és fordítva. Az egyenként 52 perces filmekben megszólalnak a téma szakértői, szociológusok, politológusok, történészek, és szót kapnak a mindennapi emberek is.

Az erdélyi magyarság helyzetét bemutató második részt október 31-én, 23.50-kor tűzi műsorra az M1, a Szerbiáról szóló rész pedig november 5-én 23.45-től lesz látható). Az alkotókkal beszélgettünk.

Az utóbbi két évtized bővelkedik a többség-kisebbség tematikával foglalkozó könyvekben, dokfilmekben. Miben más, miben hoz újat a Szomszédaink sorozat?


Galán Angéla: – Reményeink szerint abban, hogy megpróbál teljesen elfogulatlanul, őszintén beszélni a kényesnek tartott kérdésekről. Lehet, hogy bővelkedünk a többség-kisebbség tematikájú anyagokban, de mi úgy éreztük, nagyon sok minden nem hangzott még el ezen a téren.

A történelmi eseményeket általában kizárólag a saját szempontjaink alapján értelmezzük, nem szeretnénk tudni, hogy a szomszédos népek mindezt hogyan látják. Bár tény, hogy meghökkentő volt szembesülni például azzal, hogy egyes román fiatalok szerint Mátyás király román volt, vagy nem volt kifejezetten jó hallani azt, ahogy a szlovákok vélekednek Trianonról, mégis fontos, hogy lássuk, milyen sztereotípiák, torzulások élnek az egyik, illetve a másik oldalon.

A romániai rész hivatalos sajtófotóiA romániai rész hivatalos sajtófotói


Hogyan készültetek a romániai forgatásra? Miben különbözött a romániai rész forgatása például a szlovákiai vagy szerbiai résztől?

– Elsősorban abban, hogy jóval ismeretlenebb terep volt a számunkra. Ákos, a rendező, vajdasági származású, én pedig Pozsonyban nevelkedtem, így Szerbiához és Szlovákiához más viszony fűzött minket.

Románia és a romániai magyarság pozíciója rendkívül sokrétű. Többszörösen összetett helyzetekkel szembesültünk, úgy éreztük, lehetetlen lesz mindezt 52 percbe belesűríteni. Aztán mégis muszáj volt.

Igyekeztünk fontos mozzanatokat megmutatni. Ebben segítségünkre volt Zahorán Csaba történész, akinek a téma a szakterülete, és emellett szenvedélyesen szereti Erdélyt és Romániát. Szerinte legalább 150 percet érdemelt volna a romániai adás, mi ebben egyet is értettünk vele, csak próbáltuk elmagyarázni, hogy a 150 perces dokumentumfilmek manapság kevéssé népszerűek.

Kik, milyen figurák szerepeltek a (potenciális) interjúalanyok listáján, milyen szempontok szerint állt össze ez a lista? Hogyan változott ez „menet közben”?

– Először is nyáron részt vettünk egy informális jellegű társadalomtudomány-táborban Erdélyben, ahol elismert szakértőkkel beszélgethettünk. Utána ősszel folytattuk a munkát. Fontos volt, hogy minél több korosztály és társadalmi réteg szerepeljen. Megszólalnak középiskolások, egyetemisták, fiatal felnőttek, érettebb korúak. Románok, magyarok, vegyes házasságban élők, vegyes házasságból születettek.

Megszólal benne elrománosodott magyar, magyarokkal szimpatizáló román. Az MTA Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetőjétől egy kolozsvári román pultos srácig elég széles spektrumon helyezkednek el az alanyaink. Természetesen minden változott menet közben, mint mindig. A valóság a legtöbbször felülírja az elképzeléseket, ez néha jól sül el, néha kevésbé jól, rugalmasan kell kezelni.



Ugyanez a kérdés vonatkozik a helyszínekre is: mi volt rajta, és a végén mi az, ami bekerült, és mi az, ami nem?

– Mindenképpen el szerettünk volna menni Gyulafehérvárra december elsején, a nagy nemzeti ünnepen, ez sikerült is. Forgattunk aztán Bukarestben, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szentegyháza mellett és Kolozsváron. Nem az volt a cél, hogy az összes jelentősebb településen megforduljunk, bár az is biztos érdekes lett volna, de erre nem volt lehetőség.


Mindkét oldalról megszólalnak szélsőségesek. Hogyan sikerült megszólaltatni őket, és szerintetek miért ilyen visszafogottak?

– Megkerestük őket, teljesen szabályosan, és nem utasítottak el. A visszafogottság természetes, a legkeményvonalasabb nacionalizmus is szelídül, ha forog a kamera. A legszalonképtelenebb nézeteit az emberek többsége szűk körben meri csak felvállalni igazán, vagy olyan körben, ahol tudja, hogy mély egyetértésre számíthat. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy olyan nagyon visszafogottak lettek volna.

Azt hiszem, most már meg lehet kérdezni: mi a hasonlóság és különbség egy felvidéki, vajdasági és erdélyi magyar helyzete, többséghez való viszonyulása között? És fordítva: hogyan viszonyul a többség az egyes vidékeken a magyarokhoz?

– Erre a kérdésre nem lehet válaszolni, pár mondatban főleg nem. A kisebbségi léttel járó tapasztalatok között van tipikus, de ezen túl minden régió nagyon más. Vajdaságban például nagyon erős utóhatása van a háborúnak, értelemszerűen.

Az emberek nem beszélnek olyan szabadon, mint akár Szlovákiában vagy Romániában, mert ott tizenpár éve még tényleg vér folyt. És ennek nyoma marad – félelmekben, szorongásokban. És ez nyilván nagyon lassan oldódik csak fel. A többség viszonyulása is változik.

Az alkotók, Zámborszki Ákos és Galán Angéla KolozsváronAz alkotók, Zámborszki Ákos és Galán Angéla Kolozsváron


Ahol keveredik a lakosság, de nem alakult ki sokéves hagyománya az együttélésnek, ott elvileg több az indulat, a súrlódás. Bukarestben toleránsabbak, egyszersmind közömbösebbek a magyar szó hallatán. Nagyobb város, többféle ember él ott. Ugyanakkor sokkal tudatlanabbak is. Megkérdik az ott tanuló erdélyi egyetemistáktól, hogy akkor ők most Magyarországról költöztek-e át, és hasonlók.

De Szlovákiában ez is másképp van. Ott hagyományosan északon ellenszenveznek nagyon a magyarokkal, ott, ahol szinte alig látni élő magyart. Ott még élénken él az emberekben a múlt század elejének magyarosító politikája, az Apponyi-féle iskolatörvények. Délen a lakosság békésebben él egymás mellett, mert mindig is éltek ott magyarok és szlovákok.

Ugyanez igaz Vajdaságra is. A háborút követő nagyarányú, hirtelen népesség-keveredés feszültségeket teremtett. Szóval nincs általános érvényű minta, de az biztos, hogy időbe telik, amíg az emberek megtanulnak egymás mellett élni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS