2017. április 26. szerdaErvin
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szentegyháza, a „csinált” város

Demeter Csanád 2014. február 08. 10:57, utolsó frissítés: 11:13

Romániában, 1965-ben egy új korszak kezdődött. Szentegyháza anélkül vált urbánussá, hogy bármilyen modern intézményi vagy infrastrukturális előfeltétellel rendelkezett volna.


Jelen tanulmányban Szentegyháza várossá válásának körülményeit mutatjuk be röviden, arra keresve a választ, hogy miként válhatott egy település urbánussá anélkül, hogy rendelkezett volna bármilyen modern intézményi vagy infrastrukturális előfeltétellel.

Romániában, 1965-ben egy új korszak kezdődött azáltal, hogy Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárként az ország első emberrévé vált. Kezdetét vette a közigazgatási és városfejlesztési program kidolgozása, amely rányomta a bélyegét az elkövetkezendő két évtizedre.

A hatvanas évekig, a szocialista fejlesztési politika a szűkös erőforrások, és az elmaradt infrastruktúra miatt többnyire a régi nagyvárosok fejlesztését támogatta. Ennek következtében a tartományi központok és a bányavidékek részesültek kiemelt támogatásban.



galeria_13880.jpg
A belgyógyászat épülete, az 1970-es években
galeria_13881.jpg
A központi áruház - 1970-es évek
galeria_13882.jpg
A Néptanács és a Milícia épülete - 1973
galeria_13883.jpg
A település óriásmakettje
galeria_13884.jpg
A város modern központjának terve - 1974-1975
galeria_13885.jpg
A város szisztematizációs térképe - 1972

A Román Kommunista Párt (RKP) határozata a hatvanas évek közepére már előirányozta, hogy a szocialista város várható és szükséges lakosságlétszámát az ipari fejlődés határozza meg, ezért nincs más út a városok fejlesztésére, minthogy


tömbházakat, korszerű lakótelepeket kell tervezni francia mintára.

Ennek megfelelően az 1966-os népszámlálások alapján azok a települések válhattak ún. urbánus településsé, ahol a lakosság több, mint fele az iparban dolgozott.

Romániában ebben az időszakban a városi rang nem feltételezett egy alsó népességhatárt, mint a legtöbb európai országban. A törvény szerint azok a népesebb központok érhették el ezt a szintet, amelyek politikai-gazdasági szerepkörrel, ipari, kereskedelmi és társadalmi-kulturális potenciállal rendelkeztek.

Ehhez még hozzátartozott az a kritérium, hogy gazdasági és szervező hatást kellett gyakorolniuk a környező területekre. A lakosság számának növekedése három úton valósulhatott meg: a városi népesség természetes szaporulata, bevándorlás, illetve az ország közigazgatási beosztásában bekövetkezett változások.

Ennek alapján a városi lakos státuszát kétféle módon lehetett elnyerni: egyrészt a falusi települések várossá nyilvánításával, másrészt a beköltözésekkel.

A város modern központjának terve 1974-1975

A hatalom erre dolgozta ki az egyik legjelentősebb urbanizálási programját: a „szisztematizálási tervet”, ami város- és falurendezésként működött. A terv szerint a városi lakosság arányának az ezredfordulóra el kellett volna érnie a 70%-ot, ami azt jelentette volna, hogy az ország harmincmillió lakosából


21 millióan a közel 600 város valamelyikében laktak volna.

Az 1968-as területi-közigazgatási átszervezésről rendelkező törvény már meghirdette a kisebb települések felszámolásának illetve összevonásának programját. Az ebben az évben (1967) nyilvánosságra hozott adatok szerint Romániában az összlakosság több mint 60%-át kitevő falusi lakosság 14 205 településen élt.

Több, mint tízezer településen a lakosság száma nem érte el az ezer főt, és ezen belül is mintegy hétezer olyan települést tartottak nyilván, amelynek lakossága ötszáz főnél kevesebb volt. 989 településen a lakosság 100 fő alatti lélekszámot mutatott.

Szabályozták a vidéki településeket is azzal az indokkal, hogy emeljék az életszínvonalat és kiküszöböljék a város és a falu közti különbségeket. A rendelkezések közül megemlíthetjük a 14-es és 15-ös bekezdéseket, amelyek előírták a kisgazdaságokkal rendelkező falvak összevonását a fejlődésre kijelölt községekkel és azt, hogy 10-15 év alatt ezek a települések


városi jellegű gazdasági és szociális központokká kell váljanak.

Ezek a rendelkezések megszüntették a régi hagyományos falvak életmódját és hagyományait. A nagyszabású település-átalakítási programnak az RKP 1984. novemberi, XIII. kongresszusán szenteltek ismét nagyobb figyelmet. A párthatározat így fogalmazott: „A következő ötéves tervben folytatódni fog a termelt erők ésszerű, az ország egész területére kiterjedő telepítésének politikája. (...) A terv során a városok fejlődése és egyes községi központok kis agráripari városokká változása folytán a városi lakosság eléri az 57-58 százalékot”.

A falurendezési munkálatok 1988-ban felgyorsultak: Ceauşescu márciusi beszédében bejelentette, hogy a falvak számát 13 000-ről 5-6 ezerre kell csökkenteni, és a falvak lakosságát „modern” tömbházakba kell költöztetni.

Hazafias munka - aszfaltozás a posta előtt

A nagy építkezések és beruházások korszaka rányomta a bélyegét a székelyföldi megyék településeinek arculatára is, a szocialista iparosítás és urbanizáció sajátos formát adott a többségében földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó falusi társadalomnak.

Székelyföldön a hetvenes években bontakozott ki a nagyobb fokú urbanizáció. Hargita és Kovászna megye


nem rendelkezett nagyobb iparvárosokkal,

demográfiai szempontból is a közepes és kisvárosok voltak jellemzőek (kivéve Marosvásárhelyt). Csíkszereda, Hargita megye székhelyére, amelynek a lakossága 1966-ban 15 329 lakos volt, míg 1977-ben, a megyésítés következtében hozzácsatolt falvak lakosságszámával is alig érte el a 30 ezret.

Ezekben a megyékben jóval kisebb városok is létrejöttek 1968-ban, mint például a vasfeldolgozásáról híres Szentegyháza, amelynek lakossága 6 250 főt számlált (1980-ban is csak 7024 lakosa volt), vagy a gyógyfürdőiről híres Tusnádfürdő, amely 1984-ben is csak 2042 lakossal rendelkezett, de Baróton és Bodzafordulón sem érte el a lakosságszám a 10 ezer főt.


Szentegyháza község az 1953-as közigazgatási törvény által javasolt két település egyesítéséből keletkezett, vagyis Szentkeresztbányát (Újvlahica), amely azelőtt Lövétéhez tartozott, Szentegyházasfalu (Oláhfalu) községhez csatolták és a Maros-Magyar Autonóm Tartomány Udvarhely rajonjának fennhatósága alá helyezték.

A megyésítés után, 1968 májusában, az 1136-os minisztertanácsi határozattal, az előzetes terveknek megfelelően Szentegyháza (egy tollvonással) városi rangra emelkedett. Mivel nem rendelkezett megfelelő területi nagysággal és lakossággal, az említett két település mellé csatolták Homoródfürdőt és Lövétebányát.

Ezek a távolra eső területek úgy jelennek meg a hivatalos iratokban, mint egy-egy utca, habár köztudott, hogy több kilométer választja el őket a várostól. A Ceauşescu korszaknak megfelelően


csak román nyelven lehetett bejegyezni az új közigazgatási egységeket,

ezért a „Vlăhiţa” (magyarosan Vlahica) helységnév vált hivatalossá. Figyelembe véve, hogy különböző természeti adottságokkal rendelkező területeket „gyúrtak” össze, az államhatalom tervezői abban reménykedtek, hogy megfelelő szervező és tervező munkával új arcú, szocialista típusú várost hoznak létre.

A vasüzem egy része

A hivatalos propaganda szerint egy urbánus település életfunkcióját az ipar fejlettsége, a kultúra foka határozza meg, hiszen a régi városok is falvakból nőttek ki a századok folyamán. A város 20 esztendős évfordulóján Székedi Ferenc így emlékezett meg a várossá válásról: „A fenyők haragoszöldje, a patak zúgása, a hatalmas kalapács dübörgése, a vas izzása, a kovácsolás ősi, mozdulatról mozdultra ismétlődő rituáléja – így láttam viszont nem is olyan régen a vlahicai vashámort – és az ottaniak ehhez mindig hozzáteszik, hogy Európa egyetlen működő vashámorát – és eljátszottam a gondolattal: vajon hogyan mérné az időt ez a hámor, lassúbb-gyorsabb ütésekkel hogyan jelezné, hogy eltelt ennyi meg ennyi nap, ennyi meg ennyi esztendő.

Nos ha lenne pontos emlékezete, vagy jós tehetsége, ha tudta volna mi következik, akkor az 1968-as esztendőt minden bizonnyal nagy, igen nagy ütésekkel jelezte volna:ez az év ugyanis Vlahica új életének első napja: város lett a község. Kezdetben csak egyszerű névváltoztatásként. Ám csakhamar hozzáadódott mindaz, ami valóban várossá teszi a várost…”


A városvezetés legfontosabb feladatai közé tartozott, hogy a már papíron várossá nyilvánított települést megszervezze, közművesítse, szisztematizálja. Az urbanizáció fogalma jelen esetben


szervesen kötődött a több százéves szentkeresztbányai vasüzem fejlesztéséhez.

Ezt szorgalmazta Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár munkalátogatása is 1970-ben és 1971-ben: „Nagy öröm számomra, hogy újból megtekinthettem üzemüket, s találkozhattam a munkások és mérnökök kollektívájával, az üzem vezetőségével, a pártszervezettel, önökkel. S meg kell mondanom, hogy jó benyomást szereztem az utóbbi két évben elért haladásról, noha úgy vélem, hogy amit itt valóra váltottak, az még csak a kezdet.

Munkalátogatás 1971 - elől Ceauşescu és Török Antal, a városi párttitkár

Az üzemnek gyorsabban kell folytatnia a korszerűsítési folyamatot, hogy biztosítsa mind a termelés gyarapítását és a minőség javítását, mind pedig a munkások jobb munkakörülményeit. Biztosítani kell új beruházások mielőbbi megvalósítását, úgyhogy ebben az ötéves tervben maradéktalanul teljesíthessük a termelés gyarapításának a feladatát, s mintegy 2500-ra növeljük a munkások számát, noha azt hiszem, hogy meg kell vizsgálnunk, milyen újabb lehetőségek vannak a létszám további növelésére a termékek magasabb fokú feldolgozását biztosító üzemosztályok megszervezésével.”
(Nicolae Ceauşescu beszéde 1971. aug. 14-i látogatásakor)

A hivatalos látogatások után dúsító és zsugorító állomás indult be, új hőközpont készült, a környékre is kiterjedő vízellátó rendszert létesítettek és korszerű szerszámgépekkel látták el a gyár egyes részlegeit. Egy új faszén-tároló épületet is átadtak, amely lehetővé tette a nagyobb mennyiségű szén raktározását.

Statisztikai adatok szerint (nem mindig megbízhatóak) 1980-ig több, mint százszorosra növekedtek a beruházások. Az üzem bővülésével a szakmunkások száma is megtöbbszöröződött:



A munkások többségét még mindig a környékbeli lakosok tették ki,

akik autóbusszal ingáztak. 1975-ben a munkások 33%-a ingázott, míg később, a tömbházlakások számának növekedésével ez a szám egyre csökkent. Megjelennek a román ajkú mérnökök, rendfenntartók, és a nyolcvanas évek második felétől az iskolákban a kinevezett, főleg a Regátból jövő tanárok.

A település, a szisztematizációs tervnek megfelelően, az 1970-es évek közepéig 396 lakrésszel bővült, ugyanakkor ez a szám 1980-ra elérte az 690-et. 1989-re még hat tömbház épült. Egy korabeli felmérés szerint az 1973 után épített tömbházak új lakásaiban a város népességének 39,1%-a (2 749 ember) élt. Az 1989-ig épült tömbházak a száma következőkképpen változott:

*Kisebb bérházak voltak


Szentegyháza város esetében az 1972-es szisztematizációs törvény előírta, hogy az újonnan urbanizált településen


modern városközpontot kell létrehozni,

amely hűen tükrözi a szocialista építészeti stílust. Mivel a település két különálló nagyobb területi egységből épült fel, a hatályba lévő rendelkezéseknek megfelelően igyekeztek Szentkeresztbánya és Szentegyházasfalu érintkezésénél kialakítani a városmagot (Székelyudvarhelyet és Csíkszeredát összekötő főútvonal közvetlen közelébe tervezték).

A hetvenes évek második felében el is kezdték az építkezést, ami viszont nem ment könnyen, hiszen ki kellett sajátítani a földeket, ki kellett építeni az infrastruktúrát, megoldásra várt a kanalizálás, az elektromos hálózat kiépítése és az ivóvíz ellátás elérhetővé tétele.

A tervezett városközpont az ötéves tervek alapján 1985-re kellett volna kész legyen (ez ma sem valósult meg), viszont a közben kialakuló gazdasági nehézségek miatt a gyárhoz közeli


Szentkeresztbányán véglegesítődtek a központi intézmények.

Az urbanizálás magával hozta a város villamos energiával való ellátását, a közművesítést (vízhálózat, központi fűtés) a kórház bővítését (belgyógyászat, gyermekgyógyászat, szülészet, fogászat stb.), az oktatási intézmények fejlesztését (1972-73-as tanévtől az elméleti líceumot szaklíceummá alakítják át), városi könyvtárat (1980-ban 17 ezer kötettel rendelkezett), tűzoltóságot, strandot, kenyérgyárat, városgazdálkodási vállalatot (kertészet, takarítás), klubbot, sportkoplexumot, áruházat stb. hoztak létre, legtöbbször hazafias munkával.

Összességében elmondható, hogy a Ceuşescu diktatúra ellentmondásos időszakában az ország iparosítása lehetővé tette egyes települések felemelkedését és fejlődését. Ennek köszönhetően olyan települések váltak ipari vagy turisztikai központtá, amelyekről korábban szó sem lehetett volna. Természetesen a hivatalos adatok alapján egy


pozitív kép rajzolódik ki az adott korszakról,

de nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az időszak egy diktatúra volt, ahol nem létezett véleményszabadság, ahol települések vesztették el identitásukat, mesterséges etnikai asszimiláció zajlott, az emberek hétköznapjait a félelem uralta.

Szentegyháza az évszázados vaskitermelés és fémfeldolgozásnak köszönhette a városi rang elnyerését, de ugyanakkor tömbmagyarsága miatt nem beszélhetünk olyan nagy beruházásokról, mint más hasonló adottságokkal rendelkező román iparvidékeken.

A város jelenleg a válságkorszakát éli, mivel óriásira nőtt a munkanélküliség (a vasgyár bezárásának köszönhetően), a lakosság pedig elöregedett, annak a következményeként, hogy a fiatalok máshol keresnek megélhetést.

A település összecsatolt városrészei manapság külön életet élnek, hiszen egyre kevesebb kapcsolat van a szentkeresztbányai és a szentegyházasfalusi emberek között. A hetvenes években sokszor feltették a kérdést, hogy város ez a falu? Manapság talán úgy tehetnék fel, hogy falu ez a város?

(Demeter Csanád: Így lettünk város. „Vlahica” várossá válása (1968-1989). Státus Kiadó, Csíkszereda, 2012.)




ItthonRSS