2019. november 17. vasárnapHortenzia, Gergő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi történhet Kolozsváron, ha kötelezővé válik a homlokzat-felújítás?

Kertész Melinda kérdezett: Kertész Melinda 2014. február 10. 10:07, utolsó frissítés: 10:09

A városközpontok rehabilitációja rendszerint magával hozza a dzsentrifikációt, amely azonban nem oldja meg a szegénység és a szegregáció problémáját, csupán áthelyezi azt - mondta el Pásztor Gyöngyi szociológus.


Kolozsvár polgármesteri hivatala arra kötelezi a központban lerobbant állapotban levő ingatlanok tulajdonosait, hogy újítsák fel a homlokzatokat. Az erre vonatkozó felszólításokat februártól kezdik kiküldeni az illetékeseknek. Azoknak a tulajdonosoknak, akiknek nincs pénzük a munkálatokra, egy kamatmentes hitelt bocsátanak a rendelkezésükre.

Nem tiszta, hogy akár ezzel a segítséggel is, megvalósítható lesz-e számukra a nem kis összegbe kerülő felújítás. A helyzetüket súlyosbítja, hogy amennyiben nem kezdenek neki a felújításnak, bírságra számíthatnak. A folyamatnak egy "dzsentrifikációs" hatása is lehet, amikor a kis jövedelmű személyeknek el kell hagyniuk a városközpontot, a jelenség pedig akár lakóhelyi szegregációs folyamatba torkollhat. Erről Pásztor Gyöngyi városszociológust kérdeztük, aki Kolozsváron kutatta a lakóhelyi szegregáció jelenségét.


Hogyan határozható meg a lakóhelyi szegregáció, milyen hatást gyakorol a város lakosságának szerkezetére?

Pásztor GyöngyiPásztor Gyöngyi

- A szegregációt több jelentség gyűjtőfogalmaként szoktuk használni, összefoglalva azt a társadalmi jelenséget jelenti, amikor különböző társadalmi csoportok, kategóriák természetesen vagy kényszerhelyzetből elválnak egymástól. Az a jelenség, amelyet én vizsgálok, az a lakóhelyi szegregáció.

Pontosabban arra vagyok kíváncsi, hogy térben hogyan különülnek el bizonyos társadalmi kategóriák, és ezt az elkülönülést hogyan jelzik és milyen kulturális tartalmak kapcsolódnak ehhez. Szegregáció más jelenségek esetében is tetten érhető, például oktatási szegregációról is szoktak beszélni, amikor különböző társadalmi kategóriákból származó gyerekek egy nagyon bonyolult társadalmi mechanizmus mentén iskolailag elkülönülnek egymástól, ami nyilván problémát okoz, mert eltérő minőségű oktatásban részesülnek, vagy részesülhetnek.

Nagyon gyakran ezek a szegregációs folyamatok együtt járnak: a területi, lakóhelyi szegregáció iskolai szegregációhoz is vezet később, továbbá nehezíti a különböző szolgáltatáshoz, juttatáshoz való hozzáférést. A kutatásom keretében azt vizsgáltam, hogy a lakóhelyi szegregáció hogyan nyilvánul meg Kolozsváron, konkrétan azt, hogy egy posztkommunista átmeneti helyzetben hogyan néz ki a szegregáció jelensége.

A szegregációt egy olyan folyamatnak tartja a szakirodalom, amely szinte természetesen együtt jár a kapitalista társadalmi berendezkedéssel, és nyilván, a kapitalista város jelenségével. Az önkéntes lakhelyválasztással együtt jár, hogy egyesek természetesen elkülönülnek, létrejön a hipergazdagoknak, az eliteknek az önkéntes szegregációja, ezzel párhuzamosan pedig tetten érhető a kényszerű szegregáció is, ami azokat a társadalmi kategóriákat érinti, amelyeket a többség kirekeszt. A kirekesztés területi szegregációhoz vezet, hiszen a szegények olyan helyeken kényszerülnek lakni, amit anyagilag megengedhetnek. A tranzitológia és városszociológia szakirodalmában sokáig kérdés volt, hogy a kapitalista berendezkedéshez képest hogyan néz ki a szocialista térrendezés, és lakáshelyzet, illetve az átmenet milyen térbeli és társadalmi folyamatokat generál.

Általános megállapítása a szakirodalomnak, hogy a rendszerváltás előtt Kelet-Európa városaiban egy sokkal kisebb méretű szegregációval nézünk szembe a nyugatiakhoz képest, elsősorban a központi tervezés következtében: a párthatalom megtervezte az ingatlanállomány jelentős részét, majd központilag meghatározta az ingatlanhoz jutás módját, így elejét véve a szegregációs folyamatoknak.

Legutóbbi kutatásaimban azt vizsgáltam, hogy a rendszerváltás után mi történik a szegregációs folyamatokkal. Mindezt több módszerrel próbáltam megragadni: egyrészt kvantitatív módszerek segítségével, másrészt puha adatokkal dolgozva.

Kvantitatív módszer például a népszámlálási adatok elemzése, ezekben lehet arra vonatkozó információt találni, hogy a különböző társadalmi kategóriák térben hogyan oszlanak el. A másik módszer az ingatlanáraknak a megfigyelése: az ingatlanár ugyanis csupán részben az adott lakás minőségének a mutatója, ehhez erőteljesen csatolódnak a lakás elhelyezésével kapcsolatos társadalmi jellegű értékelések. A társadalom jelentéssel ruház fel különböző városi tereket, pozitívan vagy negatívan értékelve azokat, ami az ingatlanárakban visszatükröződik. Így egy tökéletesen azonos ingatlan árában jelentős különbségek lesznek annak következtében, hogy hol található: a centrumban vagy periférián, „jó” vagy „rossz” helyen. Mindez teljesen független attól, hogy az adott lakás állaga, méretei, minősége milyen. Kolozsváron is így van ez, ami egészen jól bizonyítható az ingatlanárak területi változásai alapján.

Azokon a helyeken, amelyek az előbbi adatok alapján szegregáltnak minősülnek – a makrostatisztikai leírásokon túl – megpróbáltam puha adatok segítségével megnézni, hogy ott milyen jelenségek mentén alakul ki a lakók köre, kik költöznek be és ezek a személyek milyen jelentőséget tulajdonítanak az odaköltözésnek, milyen jelenségek zajlanak a telepen, illetve, hogy egy városi övezet szegregált jellege hogyan hat az ott lakók életmódjára, életvitelére.


Hogyan néz ki Kolozsvár szegregációs mintája?

- Egyrészt igaz, hogy Kolozsvár egy szegregált város, és megfigyelve az 1992-es népszámlálási adatokat, az derül ki, hogy a kommunista ideológia csak részben törölte el ezt a fajta területi egyenlőtlenséget, amely különböző szempontok szerint szegregált. Vannak olyan szempontok, amelyek szerint ez a szegregáció csökkent mostanig, és vannak olyan kritériumok, amelyek szerint nő. A kolozsvári szegregáció egyik dimenziója az etnikai szegregáció. Ma már egyre kisebb mértékben jellemző, de a ’90-es évek elején még erőteljesen léteztek olyan helyei vagy negyedei a városnak, amelyeket jellegzetesen inkább románok, vagy inkább magyarok lakták.

Ez magyar vonatkozásban inkább a belvárosra volt jellemző, illetve a háznegyedekre. Ennek történelmi magyarázata van, nyilván, hiszen a 1930-as népszámláláskor még a város magyar többségű. Szinte teljesen természetes, hogy román többségűvé azok a lakónegyedek válnak, amelyekbe az új hullámban költöznek be: a Donát-úti, vagy az Erzsébet-úti magyar tisztviselő teleppel szemben az Andrei Mureșanu negyed román többségűvé válik a ’40-’50-es években. Később a tömbháznegyedek többségében románok, bár magyarok is laknak ezekben a tömbházakban.

A ’90-es évek elején voltak olyan negyedi a városnak – például a Bulgária vagy a Kővári telep, illetve a Gruiának az állomás felé néző része – amelyek 40%-ban magyar lakosságúak voltak. Ehhez képest a tömbháznegyedek 90%-ban román többségűek voltak. Ez az arány viszont a költözési folyamatok miatt változott, és csökkent ez a fajta szegregáció.

Egy diszkriminatív folyamatnak a megnyilvánulásaként viszont az etnikai szegregáció erősödött roma vonatkozásban, olyannyira, hogy a kolozsvári roma népességnek 80%-ának el kellene költöznie ahhoz, hogy ez a szegregáció megszűnjön.

Más típusú szegregáció, ami létezik és növekszik, az az iskolázottság szerinti szegregáció. Erőteljesen szegregálódnak a nagyon alacsonyan iskolázottak, vagy iskolázatlanok, és a magasan iskolázottak. Az iskolázatlanok tipikusan a perifériára, a város északi részére húzódnak, például az Irisz telepre, a Bulgária-negyedbe, a Szamosfalvi negyedbe vagy ezek perifériáira költöznek, a magasan iskolázottak a központot, a régi tisztviselőtelepet választják, illetve azokat a tömbháznegyedeket, amelyek ezekhez a negyedekhez közel esnek: érezhetően magasabban iskolázottak a Pata utca, a Budai Nagy Antal (Dorobanților) és a Monostor-kert és a központ lakói, ezeknek a helyeknek a státusa is magasabb, és mint ilyen az ingatlanárak is magasabbak.

Amúgy kivételek vannak, mert a társadalmunk nem feltétlenül egy meritokratikus társadalom, a jövedelem nem mindig tükrözi az iskolázottsági szintet, de ha ezeket a mutatókat más mutatókkal összevetjük, akkor azt láthatjuk, hogy ezek összefüggésben állnak. A nagyon nagy különbségek a nagyon alacsonyan és a nagyon magasan iskolázottak között vannak. Az a probléma, hogy nincsenek a népszámlálási adatokhoz mérhetően részletes adatok a jövedelmekről, de úgy gondolom, hogy az ingatlanárak jeleznek vagyonbeli különbségeket is.

Az ingatlanárak-béli különbségekben is ugyanezek látszanak: gyakorlatilag egy jelentős lakóhelyi szegregáció létezik Kolozsváron, ami arról szól, hogy a privilegizált társadalmi kategóriák főleg a belváros környéki negyedekben találhatóak meg és a hátrányosabb helyzetűek, iskolázatlanok, romák főként a periférián élnek.

Van emellett egy észak-dél különbség is, az északi részek, az ipari negyed, vasút mentén élők alacsonyabb, a déli részen élők pedig magasabb státuszúak. A Bună ziua negyedben az ingatlanárak magasabbak, mint a Bácsi úton, vagy az Irisz-telepen felépített ingatlanok árainál, annak ellenére, hogy az állaguk, minőségük nagyjából megegyezik.

A szegregáció milyen összefüggésben áll a dzsentrifikációval? Lehet a dzsentrifikáció jelenségéről beszélni kolozsvári vonatkozásban?

- Egyre gyakrabban hallani a központ dzsentrifikációjáról, arról a veszélyről, hogy a város központjában lakó szegényebb réteget kitaszítják ezekből az ingatlanokból például úgy, hogy a homlokzat-felújítás költségeit vállalni nem tudókat közvetetten kiköltözésre kényszerítik. A felszabaduló ingatlanokat pedig akár vállalkozások, akár jómódú emberek rendelkezésére bocsátják.

A dzsentrifikáció egy sajátos folyamat, ami tulajdonképpen Nyugat-Európában, a ’60-’70-es években jelent meg, a ’60-as években írt róla Ruth Glass London kapcsán. Az a kérdés merült fel Nyugat-Európa nagyvárosaiban, hogy a különböző okokból kiürült negyedei, részei a városnak hogyan tölthetők fel élettel, vagy hogyan találhatók ki újra.

A kiürülés több okból következhet be, egyrészt a szuburbanizációs folyamatok révén a lakosságának egy jó része elhagyja a várost, leggyakrabban a belvárosi övezeteket a zajszennyezés, a szűk lakáskörülmények miatt. Londonban például amiatt ürül ki egy városrész, mert elköltözött a kikötő. A londoni történet sajátos, hiszen a Temzének a városban levő kikötője infrastrukturálisan már nem tudta ellátni a funkcióját és kiköltözött egy külsőbb helyre, a város szívében, East End közelébe ott maradt egy dokknegyed, amivel kezdeni kellett valamit. Hasonló a történet Hamburgban is, ahol a városból ki kellett költöztetni a kikötőt, mert az Elba feltelt hordalékkal, a nagyobb áruszállító hajók pedig már nem tudtak beúszni. Amúgy millió-egy oka lehet annak, hogy a központban levő városrészek kiürülnek, vagy lepusztulnak. A ’60-as, ’70-es években merült fel ezekben a városokban az a kérdés, hogy mit lehet kezdeni ezekkel a kiürült negyedekkel.

Londonról azért beszélek, mert best practice-ként szokták emlegetni. No meg persze azért, mert ennek kapcsán született meg a szakirodalomban a jelenég leírásának az igénye. Egy public-private partnershipet (magán- és közszféra közötti partnerség) hoztak létre a dokknegyed revitalizálása érdekében. A közigazgatás, egy civil lobbicsoport és a befektetők létrehoztak egy közös gondolkodásra szolgáló keretet, a London Dockyards Companyt, amelyet a kilencvenes évek végén oszlattak fel. Akkor gondolták úgy tulajdonképpen, hogy ez a folyamat véget ért, elérte a célját. Tehát egy hosszú folyamat eredményeként teljesen átminősült, átépült ez a dokknegyed. Többnyire éttermek, szállodák, fiataloknak szánt lakások vannak itt. Egyébként egy sikertörténetnek tartják. A 60-70-es években, mint egy lehetséges megoldásként tekintettek erre a folyamatra, és sok helyen elkezdték használni ezt a modellt a kiürült, vagy slumosodó részein a városnak.

Egy ilyen revitalizálási folyamat mindig befektetők vonzásával jár, a városrész fizikai állapotának a feljavításáról, és bizonyos társadalmi kategóriák a városrészbe való vonzásáról szól. Mindig vannak – Ruth Glass szerint – pionírok, akiket megpróbálnak megszólítani és a folyamat során bevonzani ebbe az övezetbe ahhoz, hogy tulajdonképpen ők majd másokat is vonzzanak. Rendszerint ezek magas státuszú, de alacsony jövedelmű társadalmi kategóriák, mint például a diákok vagy a fiatal művészek, akik hajlandóak úttörőként megjelenni egy adott városrészben, a magas státuszuk miatt követik őket mások.

A dzsentrifikáció kapcsán egy másik megjegyzendő folyamat az, hogy egy kiürült városrész újraélesztése mindig együtt jár egy felújítással, és mindig egy tervezett folyamat: általában az önkormányzat, vagy valamilyen csoport nyomásgyakorlási folyamata. Ebben az értelemben nem tekinthető egy természetes folyamatnak, hiszen nem magától alakul, hanem egy szándékos várostervezési folyamatnak az eredménye, amely során megtervezik urbanisztikailag és társadalmilag.

Hasonló példa lehet a párizsi Marais története. Eltérő előtörténettel, mint a Londoni, mert a Marais, ami Párizs szívében van, a Notre Damme-hoz közel, az Ile de Cité mellett. A volt királyi rezidenciának a székhelye, akkor kezdett kiürülni, amikor Versailles-i palota felépült. Erre terjeszkedett a szomszédos zsidónegyed, majd itt alakult ki a város egyik legnagyobb bevándorló-negyede, és a lakók státusával megegyezően folyamatosan romlott. A városvezetést zavarta a szegénységnek, a másságnak a látványa, különösen ezen a reprezentatív helyen, Párizs központjában.

A dzsentrifikáció folyamatát a turisták odavonzásával tervezték elérni: különböző emlékhelyeket, múzeumokat adtak át, rendeztek be a turistaforgalomnak, egy sor kis szálloda létesült ezekben az impozáns épületekben. Talán az egyik legnagyobb befektetés a Pompidou-központ volt, illetve Párizs egyik legnagyobb bevásárlóközpontja, a La Halle is itt található. Ezek a folyamatok annyira felemelték az ingatlanárakat, hogy az itt élő bevándorlók nem tudták megengedni maguknak a magas béreket, így kiszorultak. A folyamatnak pontosan ez a vonatkozása az, amiért jelentős kritika érte. A lakók úgy érezték, hogy elvesztik az otthonukat, negyedüket, városukat. Különösen a La Halle piac lebontása ütközött ellenkezésbe.

Ezzel egy időben a szakmai berkekben is felerősödnek a folyamattal szembeni kritikai hangok, egyre inkább megfogalmazva azt, hogy a dzsentrifikáció nem oldja meg a szegénység és a szegregáció problémáját, csupán áthelyezi. A folyamat adott esetben még kedvezőtlenebb helyzetbe sodorhat hátrányos helyzetűeket, mindegy, hogy azok bevándorlók, szegények vagy romák. A folyamat célja ebben a tekintetben csupán az, hogy a középosztálybeli adófizető polgárok számára láthatatlanná tegyék a szegénység jelenségét.

A hasonló jellegű rehabilitálási projektek értékelése ma is kettős. A közigazgatás egyrészt gyakran alkalmazza ezt a módszert, hiszen ez az a mechanizmus, amely mentén elképzelik a különböző terek felújítását és szinte mindig együtt jár a szegregáció-generáló, kiszorító folyamattal, hiszen az, ami az új helyen lesz, hozzáférhetetlen azok számára, akik korábban felhasználói vagy lakói voltak.

Ahány hely, annyiféle megnyilvánulása van ennek a dzsentrifikációs folyamatnak. Milánó egy újabb érdekes eset: ott a 2000-es évek elején döntötték el, hogy a város divatnegyedéhez közel álló városrészt, amelyet a délről érkező munkások laktak bérlakásokban – megpróbálják megszüntetni. Ezt a divatnegyed kitolásával próbálták meg elérni úgy, hogy néhány ingatlant építettek dizájnerek, műhelyek számára. Ennek a beavatkozásnak infláció hatása volt az ingatlanárakra. A város megnövelte a bérleti díjakat, ami rohamosan megváltoztatta az ott élő lakosság összetételét. Érdekes azt megnézni, hogy a szolgáltatások hogyan változtak: a folyamat során egymás mellett lehetett találni régi kalapos boltot, élelmiszerüzletet és pompás dizájner-butikot. Az a kérdés, hogy mi az össztársadalmi cél, társadalomkritikaként az a fontos kérdés, hogy ez a folyamat együtt jár-e azok iránti gondoskodással, akiket ez a folyamat érint, de sajnos inkább nem.

Kolozsvár mintakövetője az ilyen folyamatoknak, nem is tud annyira újítani, hogy más mintákat találjon ki. Egyrészt át akarja adni a turisztikai forgalomnak, látványossá akarja tenni a belvárost. Ez együtt jár a kirekesztési folyamattal is, és az a kérdés, hogy ezzel a kirekesztéssel kezdünk, vagy tudunk-e kezdeni valamit.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS