2017. április 26. szerdaErvin
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szegénygondozás a 18. századi Marosvásárhelyen. A városi ispotály újjáépítése

Berekméri Róbert 2014. március 01. 11:05, utolsó frissítés: 17:36

Miután a Rákóczi-féle szabadságharcban a szegénygondozó ispotáyt is elpusztították, újjá kellett építeni mindazt, ami testi és lelki gondozást jelentett.


A marosvásárhelyi szegénygondozás gyökerei a középkorba nyúlnak vissza, és Európa egyik legjelentősebb betegápoló rendjének (Szentlélek-rend) tevékenységéhez kötődnek. A város első ispotályát (szegénygondozó intézményét) a rend tagjai hozták létre, és a helyi polgárság, illetve birtokos réteg támogatásával működtették. Első vezetője (perjele) István plébános volt, akit 1514-ben neveztek ki az intézmény élére.

Az ispotály középkori létét a 16. század közepén, a városban kibontakozó hitújítás zárta le. A szegénygondozás azonban a Szentlélek-rend távozásával nem szűnt meg, hanem a városi közösség jóvoltából átvészelte a vallásváltást, s a 16. század végétől már újra fogadta az arra rászorulókat.

>>Történelem rovatunk cikkei

Marosvásárhely kora újkori ispotálya a legenda szerint egy Sásvári nevű személy által adományozott telken „született újjá”, a református hitre tért város közösségének támogatásával. Az intézmény fejedelemségkori működését a református egyház (egyben a város) elöljárósága felügyelte. A testület az intézmény teljes vagyona fölött rendelkezett, ő választotta meg inspektorait, mestereit, illetve papjait, és döntött arról, hogy ki kerülhet annak gondozásába. A szigorú belső szabályok szerint működő, de jól bevált rendszer a Fejedelemség megszűnését követően akadozni kezdett, amelyet elsősorban az új hatalmi berendezkedés időszakában előtörő felekezetközi összeütközések idéztek elő.


Ezek elmélyülése a 18. század elején az intézmény megszűnéséhez vezetett.

A 18. századi ispotály történetét két alapvető mozzanat határozta meg. Egyfelől a szegénygondozó intézmény „templomos” gyülekezetté válásának folyamata, másfelől pedig az a felekezeti összeütközés, amely a katolikus egyház fokozatos térnyerésével kezdődött, s amely a 19. század első évtizedére az intézmény végleges megszűnését okozta. Bemutatónk az első mozzanathoz kapcsolódik; arra világít rá, hogy miként, és milyen szakaszokban épülnek fel azok az épületegyüttesek, amelyek a 18. század folyamán nemcsak a szegény-, hanem a lelki gondozás alapjai is voltak.



A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc mély nyomokat hagyott Székelyvásárhely életében. Az ostromló vagy átvonuló hadak a város szegénygondozó intézményét sem kímélték: az állatállományt elhajtották, felélték, épületeit pedig elpusztították. Bár erre vonatkozóan nem maradtak fenn írott adatok, a 18. század első felének nagyszabású építkezései azonban vitathatatlanul erre utalnak.

A fejedelemségkori ispotály újjáépítése csak harcok elültét, illetve az első pestisjárvány elmúlását követően kezdődhetett meg. Az első erre vonatkozó adatokat Bárdosi Szőcs György egyházfi 1715-ben összeállított számadásában találjuk, de sokkal tisztább képet nyerünk egy eddig ismeretlen atyafi (feltételezhetően ispotályfelügyelő) költségvetéséből, aki a munkálatok menetét, illetve költségeit pontosan papírra vetette. Ebből a költségvetésből megállapítható, hogy az újjáépítési munkálatok május 6-án kezdődtek meg.

Első ütemben a szegények, illetve az ispotálygazda házát építették fel.

Az építésénél két ács (János és Pál) és négy oláh jobbágy dolgozott. Az épületek október elejére készültek el, majd október 8. és november 7. között a házak tapasztását is befejezték. A hat tapasztó cigány közül kettőnek (Ibrányinak és Csilának) a nevét is megemlítik a források. November 29–30-án Mózes Márton fazekas és két agyagnyomó cigány a kemence rakását fejezték be. Az munkálatok közel 30 ft.-t emésztettek fel. Az egyházkassza kimerülése, s az újabb pestisjárvány (1717–1719) miatt a további munkálatokat négy évre fel kellett függeszteni.

Az ispotály pajtáját 1719-ben kezdték el építeni, Ötvös Sámuel 5 forintos adományából. Az építkezést, amelyet két ács végezett, a Varga céh mesterei is segédkeztek. Mivel a költségek meghaladták az előre irányzott kereteket, Berkesi Szőcs Mihály egyházfi kénytelen volt az eklézsia pénzesládájához nyúlni, ahonnan a bíró parancsára kivett 2 aranyat részben a szálfák vontatására, részben pedig az épület fedésére használt szalmára költött el. A következő év június 19-től kezdve hatnapi munkával az ispotály csűrét hozta tetető alá Ács János mester négy oláh jobbágy segítségével. A költségek 2 és fél forintot emésztettek fel.



Érdekes megjegyezni, hogy a fent említett költségvetések egyikében sincs említés az ispotály templomáról. Ennek ellenére tudjuk, hogy ebben az időszakban épült fel, hiszen Virágos Szabó Dávid egyházfi 1722. évi számadásában a következőket jegyezte fel: „nov. 9. Az ispotály temploma zárjáért fizettem az órásnak 83 dénárt.” Ugyanekkor szerveztek gyűjtést az ispotály pap (Beregszászi Sámuel) házának felépítéséhez. Erre szükség is volt, hiszen a lelkész feljegyzéseiben többek között 21 éve tartó nyomorúságos életkörülményeiről panaszkodik. A papi lakás Ács János közreműködésével, közel 15 ft-os költséggel, 1924 augusztusára készült el.

A templom épületéről kevés információval rendelkezünk.

Annak ellenére, hogy Hajdú Szőcs István, illetve Zilahi János egyházfiak 1727. évi számadásaiból tudjuk, hogy ebben az évben a templom mellé 40 dénárért egy harangláb készült, amelybe június 18-án egy Régenben öntött kis harangot építettek be, magáról a templomról jóval későbbi iratokból szerzünk némi adatot. Egy 1734 júniusában készült vallatási jegyzőkönyv egyik tanújának elmondása szerint a templomot Kolozsvári Szőcs Dániel városbíró saját pénzén építtette, a harangöntést pedig Görög György és más református emberek finanszírozták. A templom formájáról, belső berendezéséről azonban nem tesznek említést.

A lelki gondozást és a szolgálatot ekkor rövid időre a Farczádi Sámuel lévitát követő János deák látta el. Tevékenységüknek köszönhetően a templom befogadóképessége (az ispotály közelében lakók is ide jártak istentiszteletre) már kevésnek bizonyult, így 1736-ban annak bővítését határozták el. A bővítés költségeit Szígyártó Györgyné vállalta. A munkálatok alatt a templom felét teljesen elbontották, de azt, hogy helyette mekkora befogadóképességű teret hoztak létre, már nem jegyzik a források. Azt viszont igen, hogy Szígyártóné teljes mértékben nem állta a szavát, s a templom építésén dolgozó Harangozó István, a felei emberek, illetve a templom székeit készítő Ács Tamás bérét már az ispotály felügyelőnek kellett kifizetni. Ezzel a beavatkozással lényegében a 18. századi építkezések első szakasza lezárult.



A következő évek forrásai gyakori épületrenoválásokról, karbantartási munkálatokról számolnak be, de ugyanakkor említést tesznek a templombelső berendezéséről is. Az 1745 februárjában, Szatmári Ötvös János ispotályfelügyelő alatt készült vagyonösszeírásban az alábbiak olvashatók: „Kilin vagyon az prédikáló széken, dusla szőnyeg az úrasztalán.” A fent említett jegyzéket figyelembe véve már egy teljes önállóan működő lelki közösségről beszélhetünk, amely alatt már nem csak az ispotály személyzetét, gondozottjait értjük, hanem a város református közösségének egy jelentős részét is. A szolgálatokat az ispotálytemplomban ekkor Ormányi János végezte. Az ispotály 1752-ben felsorolt épületegyüttese (Fából erigált templomocska, egy fedél alatt két ház…, prédikátor háza, más két házacska, egy csűr és két sertés ól) a 18. század második felére olyan állapotba kerültek, hogy állaguk megóvásáért komoly beavatkozásra volt szükség. Ezt a tényt sugallják a már említett 1745-ös vagyonleltár negyedik pontja alatt összefoglalt megjegyzések, melyek szerint a felügyelőt arra figyelmeztetik, hogy pl. „az ispotály templomán levő ruinák reparáltassnak és meg is vakoltassék.”

Így tehát az építkezések második, egyben utolsó nagyobb horderejű szakasza Horváth János lelkész, illetve Nagy György felügyelő alatt, 1757-ben kezdődött meg. A legnagyobb változáson az ispotály temploma ment keresztül, amelyet

teljesen újjáépítettek.

Erre vonatkozóan az ispotály ugyanabban az évben összeállított vagyonleltár-könyvében a következő bejegyzés olvasható: „In anno 1757 az Ispotálybeli Templom restauráltatván és egyszersmind régi fundamentumán újólag építtetvén…” Az épülethez szükséges faanyag beszerezési költségei igen magasak voltak, így az építkezéshez szükséges pénzt adományokból gyűjtötték össze. Az adományozók száma ékesen bizonyítja, hogy a helyi közösség mennyire tartotta fontosnak a templom létét A költségekhez 114 személy járult hozzá, többek között Borosnyai Lukács János püspök, illetve Nemes György bíró. Az adományokból 99 ft, 25 és fél dénár gyűlt össze, ami nagy részben fedezte a 159 ft. 45 dn.-ra rúgó építkezési költségeket.

A régi templomot „sok segítséggel” 1757. május 9-én bontották le, az új templom pedig Varga János és Vízi György nevű ácsok munkájának köszönhetően június 25-én készült el. A templom bevakolását egy Háncs György nevű kőműves végezte, míg a templom mennyezetét, ajtóit és ablakait Asztalos Márton készítette. Ugyancsak őt fogadták fel a templomi székek elkészítésére is, ami az 1758. évi számadásból is kiderül: „Asztalos Mártont megfogadván az templombeli székeknek megcsinálására, adtam áldomásba egy ejtel bort.” A mester a székeket 9 forintért készítette el. A székek alá egy gerendaszerkezetet csináltattak, amelyet Varga János faragott ki.



Érdekes megjegyezni, hogy a székek költségeit – a nagytemplomban is szokásos rend szerint – azok a személyek fedezték, akik a későbbiekben használták azokat. Nevüket – amint az 1757. évi számadáskönyvből kiderül – a székekbe be is vésték: „A székeket pedig, akik csináltatták, nevek szerint ugyan azonokra feljegyeztettek.”

A belső berendezés két lényeges darabjáról, a prédikálószékről, és az úrasztaláról a felsorolt felügyelő számadások egyike sem tesz említést. Ugyancsak hiányzik a feljegyzésekből a templom melletti harangláb is. Ezekről a darabokról szóló egyetlen adat az 1575-ös ispotály számadáskönyvben található. Az egyértelműen később történt bejegyzésben az alábbiakat olvassuk: „ezeken kívül… a prédikáló szék és a felette lévő korona csináltattak tulajdon magok költségekkel, nem különben a harangláb, melyre istenes collációja lévén Györffi Simon Márton uramnak ft. 11.” Valószínű, hogy a szószék és a harangláb is ugyanakkor készült el, amikor a templom, és a hozzá tartozó többi berendezés, és azt is meg lehet kockáztatni, hogy a szószéket ugyanaz a mesterember faragta, aki a székeket. Az úrasztala viszont elképzelhető, hogy olyan állapotban volt, hogy nem kellett helyette újat készíteni.



A kisebb simításokat (az ablakok beüvegezése, ajtók vasazása) követően az építkezést 1758 decemberében végleg befejezték. Az épületegyüttes néhány kisebb módosítással a 19. elejéig fennállt. Az intézmény megszűnését követően, az épületekre az akkori fenntartó, már nem fordított gondot, s azok lassan az enyészeté lettek. Az 1810-es években az ispotály épületeit lebontották, s az egykori fatemplom helyén, ami még az egyház tulajdonába maradt, épült fel a református egyház ún. kis temploma. A régi templomberendezés egyetlen fennmaradt darabjának utóélete ismeretes, a koronás szószéké, amelyet az Oláhdellői Egyházközségnek adományoznak.




ItthonRSS