Milyen a nagy politikus? Egyed Péter válaszol
kérdezett: Kulcsár Árpád 2014. április 14. 10:13, utolsó frissítés: 12:42A nagy politikus különösen érzékeny a társadalmi állapotok iránt, képes áthidalni a megosztottságokat, de ez nem zárja ki, hogy a pártja felé elkötelezett maradjon - véli a filozófus.
Azt tudjuk, hogy mifelénk nem túl nagy a választói kedv, az emberek a kisebb rosszra járnak el szavazni, a politikai szférába vetett bizalom rendkívül alacsony. A Transindex új sorozata jeles erdélyi közéleti személyiségeket kérdez arról, miről ismerszik fel az igazi nagy politikus. Miről ismerhetők fel azok a karakterek, akikre rábízhatnánk a vezetést?
Elsőként Egyed Péter filozófussal beszélgettünk, aki közép-kelet-európai viszonylatban meglehetősen borúlátó. Szerinte a kommunizmusban tanult hatalmi mechanizmusok alkalmazása olyannyira jellemző, hogy a politika gyakorlói jobbára össze is tévesztik a célt. Nagy politikusra számos példa volt, jelenleg azonban a konkrét válságok ledolgozása miatt nem bontakoznak ki a nagy egyéniségek.
Nem föltétlenül a jelenkorban gondolkozva, de elsősorban: milyennek kell lennie egy nagy politikusnak?
- Nagy formátumú politikusnak lenni, úgy hiszem, egy nagyon komoly, rendszerezett ismerettárt feltételez. A régebbi korok politikusait megnézve, gondolok itt például egy Churchillre, számtalanszor látjuk, ahogyan az arisztokrata-családból származó embereknek ez a fajta műveltsége megvolt.
De ezt nem általában gondolom, hanem arra szeretnék utalni, hogy egy bizonyos érzék szükséges a társadalmi állapotok iránt, úgymond a társadalom jó ismerete. Annak az ismeretét, hogy a társadalom különböző szegmenseiben létező embereknek mik a reális szükségletei, döntően fontos dolognak tartom. Ez nem zárja ki azt, hogy a politikus egy időben a pártja, egy pártpolitikai mozgalom, doktrína felé is elkötelezett legyen, de elsősorban és mélyen a társadalom felé kell elkötelezett legyen. Ezt a magyar történelemben a reformkori politikusok tudták megvalósítani leginkább, akiket a társadalomért érzett aggodalmuk néha egyenesen a halálba is vezetett, gondoljunk csak Széchényire.
A másik dolog, amit hallatlanul fontosnak tartok a nagy formátumú politikus esetében, az egy bizonyos történelmi érzék. A jelentős politikusok érezték, tudták, következtettek arra, hogy mit kér egy történelmi közösség a történelmi alternatívák szempontjából. Szegény Aldo Morót például azért végezték ki, mert létre akarta hozni az olasz társadalomban reálisan kialakult megosztódás fölötti egységet, kereszténydemokrataként a kommunistákat és a baloldalt is be akarta vonni a kormányzásba. Ez messze túlmutat a mindennapi politizálás láthatárán.
Ha kimondottan politikai adottságról akarnék beszélni, akkor a konszenzuskeresést nagyon fontosnak tartom, és nem feltétlenül annak minden áron való megteremtését. A politikai intranzigenciának (ami Kossuth számára elsődleges fogalom) megvannak a maga követelményei, de az, hogy a társadalmi megosztottságot áthidalni tudja, a megosztottságot pedig kezelni, azért fontos, mert különben nem tudja a nemzeti közösség opcióit megtestesíteni.
Fontos az, hogy nemzeti, és ne más közösséget képviseljen?
- Nem feltétlenül. Én azért jutottam ide, mert az európai politikai evolúcióban, akarjuk, nem akarjuk, elfogadjuk, nem fogadjuk el, döntő szerepe van. Ez persze más dolog, mint az erre való abszolút hivatkozások. Tehát egy politikailag felépített nemzetképpel legitimmé tenni egy politikai eljárást teljesen más, mint egy reális nemzeti közösség figyelembevétele (ami belül persze sokféle).
A társadalmi elkötelezettség mellett (mert én ezt helyeztem a középpontba) van még egy fontos szempont, éspedig, hogy a demokratikus társadalom mellett kellene elkötelezettnek lennie (ismét csak akarjuk, vagy sem). Itt, a közép-kelet-európai régió evolúciós parancsa, ahogyan Bibó mondja: az „európai társadalom fejlődésének értelme” ebben a régióban a demokratikus társadalom fejlődése. Demokráciadeficitben vagyunk, informálisan és reálisan is, és ennek a régiónak az adottságai még mindig kényszerpályán tartják az itteni rendszereket és politikusokat.
És ha valaki nem a demokratikus rendszerben viszi végig a politikai bravúrjait? Lehet-e az sikeres, nagy politikus?
- Ami a nem demokratikus típusú társadalmi evolúciót illeti, az autokratikus állam képe nagyon gyakran következik az autokrata állami berendezkedésből. Ha elfogadjuk azt, hogy a demokráciának az az előnye, hogy több alternatívát tud felszínre hozni, míg ezzel szemben az autoriter társadalomvezetés hatalmi totalizáció révén kizárja ezeket, akkor azt kell mondanom, hogy a demokratikus berendezkedésben több történelmi alternatíva mutatkozik meg. Az autoriter állami, társadalmi berendezkedés természetesen lehet sikeres, lehetnek olyan politikusai, akik ismerik és tudják a társadalmat. A mostanság sokat hivatkozott Bethlen István gróf, függetlenül attól, hogy milyen kurzust testesített meg, azért volt kiemelkedő politikus, mert értett a társadalomhoz.
Érteni a társadalomhoz nem elég politikai tőke. Rengetegen megmaradtak aktivistának, holott nagyon érzékenyek voltak a szociális problémákra. Például a hatvanas évek Amerikájának emblematikus figurái.
- Amerika rendszere és társadalma azért érdekes a mi szempontunkból, mert ott a civil társadalomnak és kezdeményezéseknek az önkormányzatiság nagy hagyományai miatt külön terei és lehetőségei vannak. Ez is egyféle politika: helyi közösségek problémáit a helyi aktivizmussal meg lehet oldani. Erre volt példa a ’60-as, ’70-es évek Európájában is, főleg Olaszországban, ahol az aktivizmus régi hagyományokra tekint vissza.
Tehát mondhatjuk úgy, hogy ez a politikának egy alszférája, de a nagypolitika nyilván egy professzionálisabb, kikristályosodottabb rendszert jelent. Ezt nem seperhetjük félre különböző morális vagy ideális megfontolásokból. Ez Bizánc óta így van, a nagypolitika kereteit a pártok adják. És pártpolitikán kívül sem lehet manapság valaki profi politikus, legalábbis a végére muszáj megtalálnia a pártpolitikai formát.
Semmilyen pártpolitikán kívüli lehetőség nincs?
- Ha nagyon körülnézek, akkor azt látom, hogy a hagyományos értelemben vett becsatornázó mechanizmusok, a szakszervezetek vezetőinek elszívása, a civil mozgalmakból való vezetők akár kényszerű betagolása is arra mutat, hogy a pártpolitika igenis rendkívül perspektivikus még mindig. Ez megint nem jelenti azt, hogy ne lehetnének profi pártok, olyan pártok, amelyeknek nagyon jó szakpolitikái és közpolitikái vannak. A politikai profizmus szerintem manapság pont abban mutatkozik meg, hogy képes-e a pártokban képviselt elit vagy a rendszer egészében képviselt elit hosszútávú szak- és közpolitikákat végigvinni, mert ez mutat be a reális problémákba.
Itt a közép-keleti térségben az a legnagyobb probléma, hogy a politikát nagyon sokszor felcserélik a hatalommal, szinonim értelemben használják, és a hatalomgyakorlás kommunista, egyszerű, jól bevált technológiái nagyon jól működnek. Nem kérnek demokratikus nyilvánosságot. Azt hiszem, itt a politika meghatározásában ezért is nagyon sok a negatív lehetőség, olyan értelemben, hogy ki nem a jó politikus. Az nem a jó politikus, aki a politika céljának és tárgyának kimondottan a hatalmat tekinti, és a hatalmi eszközök használatát öncélúan képzeli el.
Emellett nagyon sok olyan probléma van, ami a politikában jelentkező meggazdagodási lehetőséget illeti. Azt mondják, hogy a közép-kelet-európai politikus mohó, meggazdagodási vágy által vezérelt személy, aki a hatalomban megtalálja ennek a lehetőségeit.
Van esély rá, hogy mifelénk a hatalomközpontú politikai berendezkedést felváltsa egy, a közjót megcélzó politikum?
- A közjóval a politikatudomány szempontjából azért kell csínján bánnunk, mert a „köz” a legmanipulálhatóbb a francia forradalom óta. Inkább a „közérdek” szót használnám, ami azért objektívebben megjeleníthető. Ahhoz, hogy a közérdek kerüljön a fókuszba, arra van szükség, hogy a régi generáció ne vegyen részt a demokratikus politizálásban. Az a becsatornázási mód, ahogyan a fiatal politikusok, mint a politika iskolái, csatlakoznak a nagy pártokhoz, az a totális indoktrináció. Valahogy ezzel együtt, de ettől elhatárolódva lehet a fiatalabbaknak egy demokratikus lehetőséget megtestesíteni és kidolgozni, de mindig minden elvesz.
A politikai elméletíróknak Platóntól kezdve miért nem sikerül az aktív politikai életben sikeresnek lenniük?
- Én azt hiszem, hogy a független politikai közíró, szakíró is egy olyan dolog, amit itt fel kell találni. A hetvenes évek Egyesült Államokában volt egy ember, Art Buchwald, aki aztán egymaga nagyobb intézmény lett, mint a legjelentősebb sajtóorgánumok. Pontosan az abszolút távolságtartás okán. Azt hiszem, hogy nálunk rendkívül sok jó politikai közíró van, akik programokat dolgoznak ki, ugyanakkor részt vesznek politikai mozgalmakban. Ne zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy ezt össze lehet egyeztetni, bár én inkább azt hiszem, hogy nem. Éspedig azért nem, mert az embernek egy feje van, és az ideológiai, doktrinális impulzusok átjönnek, nem hiszem, hogy a kettőt technikailag szét lehetne választani.
Létezik-e ma olyan európai politikus, egy olyan emblematikus figura, aki jelentősen befolyásolhatja Európa jövőjét?
- Én azért nem látok, mert az európai válság, és az ebből fakadó kompromisszumkeresés olyan imperatívusz, amely elfedi az egyéni vagy politikusi opciókat. A megoldandó kérdések abszolút fontosságúak, és behatárolják a politikusok mozgásterét, tehát itt csak naprakész, egyszerű válaszokban lehet gondolkodni. Európa szempontjából az lesz meghatározó politikus, aki kimondottan európai opciót fog tudni megjeleníteni. Aki képes lesz eldönteni az egyesült, föderális Európa irányát, és ehhez az eszközöket is meg tudja szerezni. Nem olyan rég még voltak elismert és nagyszabású politikusok, akik a tekintélyüket meg tudták szerezni és tartani. Például Vaclav Havel: nem volt ember, aki őt el ne ismerte volna.