2019. október 19. szombatNándor
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A kérdés: beszállunk-e egy bombázóba, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott van?

F.J. 2014. május 18. 12:01, utolsó frissítés: 2014. május 23. 12:50

Az ETDK Politológia szekciójában a Magyar Kisebbség című folyóirat új számának bemutatásaként a kettős állampolgárságról tartott kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen sziporkázott egy történész, egy szociológus és egy sor politológus.


A három tanulmányt, egy ankétot és dokumentumokat közlő lapszámot bemutató Bárdi Nándor történész, Kiss Tamás Nemzetdiskurzusok hálójában című – a magyar nemzetfogalom körüli vitákkal, a FIDESZ–RMDSZ viszonnyal, és a romániai magyarok nemzeti/politikai identitásával foglalkozó – tanulmányából a következő megállapításokat emelte ki:

- az az antinacionalista beszédmód és az az alkotmányos patriotizmus igénye, amit a magyarországi baloldal nyolcvanas-kilencvenes években nemzetfogalomként használt, eleve szemben áll a kisebbségi magyar közösségek alapvetően nyelvi-kulturális-nemzeti alapon való önszerveződésével és ez a társadalomtörténeti kettősség vált nyilvánvalóvá mind a státustörvény, mind az állampolgárság körüli vitákban;

- attól, hogy 2010-ben létrejön a honosítási törvény, a magyarországi társadalomnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos kérdésékben alkotott véleménye nem változott meg;

- a 2004-es, kettős állampolgárság-ellenes kampánnyal, a modernizációs retorika és a jóléti sovinizmus összecsúsztatása révén lényegében a bal-liberális értelmiség nyitotta meg az utat a szélsőjobb narratívák kibontakozása előtt;


- az kisebbségi magyar elitek komoly legitimációs válságba kerültek, hiszen nem részesei a magyar állam és a kisebbségi magyar közösségek tagjai között létrejött közjogi viszonynak, a magyarországi pártoknak egyébként sincs az egyes közösségekre lebontott programja;

- az RMDSZ-nek az lemúlt 25 évben nem sikerült a román nemzetépítés doktrínáját
megváltoztatni az egységes nemzetállam jövőképe helyett mást létrehozni, így a
kormánykoalíciós részvételek aszimmetrikus alkukhoz vezettek, és a magyar politikai elit egyre inkább a saját közössége felé irányuló forrásszerzésre, annak monopolizálására koncentrál;

- épp ezért is az RMDSZ környezetéből eltűnt az etnikai identitástermelő, társadalomszervező hálózatok tőkésítése, az etnikai mozgósítást szervező réteg; hiányoznak azok a hajszálerek, amelyek a szakmákat összekötnék egy közpolitikai-érdekvédelmi intézményi rendszerrel;

- a romániai magyarság nemzeti identitásszerkezetét nem jellemzi semmiféle kognitív disszonancia, mert a politikai közösség meghatározásnak létezik egy vékony és mély meghatározása (tovább egyszerűsítve: területiség/lojalitás) és az egyén különböző megközelítései nem zárják ki egymást, minden képletben változnak. Azok a kutatók, akik ezt egymással szembeállítják – Kiss szerint – rossz kérdésfeltevésekkel, értelmezésekkel élnek. Bárdi ezt a nemzeti identitással foglalkozó részt tartotta a legindulatosabb és némileg ideologikus résznek, egyébként a romániai magyar politikai kutatások klasszikus tanulmányai közzé sorolta az írást, amely egy új értelmezési nyelvet teremt.

Bárdi NándorBárdi Nándor


Bárdi Irina Culic és Vass Ágnes román és szlovák esettanulmányának összehasonlító funkcióit emelte ki. Az ankétra beérkezett válaszokat is tipologizálta. A három kérdésblokkal 60 politikust, szakértőt szólítottak meg, 12-en adtak írásos választ. Ebből hárman egyértelműen támogatták és a nemzetpolitika legkomolyabb megvalósításának tekintették a könnyített honosítással megszerezhető állampolgárságot, négyen a FIDESZ belpolitikájának folytatásaként bírálták, négyen az erdélyi magyarság jövője felől az autonómia és a párhuzamos társadalomépítéssel való szakításként értelmezték és a negatív következményeket prognosztizáltak, míg egy válaszadó volt aki alapvetően a megosztott emlékezet és nemzetfelfogás személyes terápiájának szükségességét helyezte a középpontba. Bárdi maga is beismerte, hogy sarkította a tipologizálással a véleményeket. Korhecz Tamás és Salat Levente igencsak összecsengő állításait emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.

A felvezetést követő kerekasztal beszélgetés meghívottjai Bakk Miklós, Bodó Barna, Kántor Zoltán, Salat Levente és Toró Tibor politológusok, valamint Kiss Tamás szociológus voltak.


Toró Tibor, Bakk Miklós, Bodó Barna és Kántor ZoltánToró Tibor, Bakk Miklós, Bodó Barna és Kántor Zoltán


Az alábbiakban kivonatolva közöljük a beszélgetés során elhangzott lényeges megállapítások egy részét:

Bakk Miklós

Kiss Tamás Nemzetdiskurzusok hálójában. Az állampolgárság-politika, mint a magyar nemzetre vonatkozó klasszifikációs küzdelem epizódja és eszköze című vitaindítója a Magyar Kisebbség legújabb számában mindenképpen alapszöveg: összefoglalja és fogalmi keretbe helyezi mindazon szociológiai felméréseket és politológiai tanulmányokat, amelyek a kettős állampolgárság erdélyi kérdéskörével kapcsolatosan eddig születtek. Ez a fogalmi keret a következő időszakban megkerülhetetlen lesz, de ez inkább egy szintetizáló és kevésbé teoretizáló nyelvezet.

Kiss Tamás csak utal a többes állampolgárság keleti és nyugati eltérő értelmezéseire. A későbbi teoretizálások szempontjából azonban ez a különbség fontos lehet majd. Míg Nyugaton az egyre megengedőbb álláspont kialakulása – ez az Európa Tanács állampolgársággal kapcsolatos egyezményének kiegészítéseiben is megjelenik – démoszépítést helyezi előtérban, Kelet-Közép-Európában ugyanez a nemzetépítés összefüggésében jelenik meg. Itt e különbség érdekes összefüggésbe hozható azzal, amit Miroslav Hroch állapított meg, vagyis azzal, hogy Nyugat-Európában az államépítés általában megelőzte a nemzetépítést, míg Kelet-Közép-Európában mindez inkább fordítva történt.

A román és a magyar állam-polgárságpolitika különbsége, amelyet szintén vizsgál Kiss, szintén elhelyezhető a román és a magyar állam- és nemzetépítés különbségeibe. A nacionalizmuselméletek olvasószemüvegén keresztül érdemes újragondolni nem csupán az állampolgárság-politikák különbségeit, hanem a teljes „határontúliság”-kérdéskört is. A mai magyar határontúlisági politikában a „leszakadt nemzetrészek”-momentum a meghatározó, azaz az, hogy az akkor következett be, amikor a magyar nemzetépítés éppen csúcsra volt járatva a XIX. század uralkodó modellje szerint. Ezért a magyar nemzetpolitika a mai napig nem tud differenciáltan tekinteni a határon túli magyar tömbökre, hanem ennek az egységeszménynek az újraértelmezését próbálja valamiképpen megvalósítani. A román államépítés és a határon túli románok viszonya ettől eltérő, ugyanis a mai határon túli román etnikai tömbök viszonya mind a román nemzetépítéshez, mind a román államépítéshez nagyon eltérő. Így a bukovinai és az erdélyi kicsit másképp valósult meg, ők a polgári nemzetépítés előnyével kapcsolódtak be a román államépítésbe. A moldovai-moldáv helyzetben viszont párhuzamos – és alternatív – nemzetépítés folyik, van egy „nagyromán” koncepció, de egy moldovai regionalitásra és az oroszosodás hagyományát elfogadó attitűdre építő nemzetépítés is, mivel itt a román nation-building első csúcsrajáratása 1812-1918 között kimaradt. Végül vannak román tömbök, amelyek soha nem voltak részei a román nemzetépítésnek. A magyarországi románok etnikai románokként inkább a magyar nemzetépítés részei voltak (Pomucz György vagy Gozsdu Manó életútja példázza ezt), mások – például a Timok völgyi románok – pedig olyan nemzetépítési előtti, premodern érintetlenségben maradtak, mint a csángók. Mindebből a változatosságból következően a román „határontúliság” sokkal kevésbé gúzsba kötött, és jóval nagyobb taktikai mozgásteret ad a román államnak.

Végül, az állampolgárság kérdése elszakíthatatlan a politikai közösségtől. Az erdélyi magyarok esetében elméletileg is dilemma, hogy mi konstituálja inkább a politikai közösséget: az egységes médiatér-e, amelyen keresztül – médiafogyasztóként – az erdélyi magyarok többsége inkább a magyar politikában otthonos, azt „identitása” részéve tette, vagy a részvételi formák-e, a választásokon való részvétel, a pártokhoz való viszony stb., amelyek viszont valamilyen romániai politikai közösség felé terelik az erdélyi magyarokat.

Tehát a „klasszifikációs küzdelemnek” az is tétje, hogy milyen mértékben része az erdélyi magyar egyik vagy másik politikai közösségnek. Egyben azt is látjuk, mennyire problematikus egységes politikai közösségben látni az erdélyi magyarokat, alighanem esszenciálisan ilyen közösség nincs is, csupán epizódként, illetve különféle politikai eszközökkel pillanatnyilag megteremtettként, hogy a Kiss által használt szavakat emeljem ki.

Bakk MiklósBakk Miklós



Kántor Zoltán

- nem egyetlen nemzetkoncepció van, hanem több, egymással versengő nemzetkoncepció, amire az emberek hivatkoznak. A nemzetépítés olyan, mint a La Sagrada Familia templom, épül, de nem tudjuk, hogy milyen lesz, nem látjuk a végpontját a folyamatnak, folyamatosan változik, alakul, de ettől még senki sem vonja kétségbe, hogy katedrálisról van szó.

- az egyének véleménye nagyon sokat számít: 500-600 ezernél tart a kettős állampolgárságot felvevők száma, de meg lesz az egymillió is. Persze van, akinek a magyar állampolgárság igénylése túl sok, van aki feleslegesnek érzi és van olyan is, aki protesztből nem teszi meg ezt.


Bárdi Nándor és Kántor ZoltánBárdi Nándor és Kántor Zoltán


Kiss Tamás

Kiss Tamás szociológus Bakk Miklós felvetésére, illetve Kántor Zoltán hozzászólására reagálva kifejtette, hogy

- az általa használt nyelvezet valóban nem teoretizáló, abban az értelemben, hogy nem kíván olyan nagy ívű konstrukciókat felvázolni, mint a nyugati és kelet-európai állampolgárság-politikák mögötti diskurzusok különbsége. A nyelvezet egyrészt éppen hogy de-teoretizálni próbál, hisz célja pont ezeknek a teoretikus konstrukcióknak, diskurzív paneleknek a leépítése. A szerző véleménye szerint ezek a konstrukciók mintegy ráülnek a társadalmi valóságra és arra kényszerítik az elemzőt, hogy egy előre meghatározott nyelven beszéljen arról. Ilyen teoretikus kényszerzubbony az etnikai és polgári nemzetkoncepciók közötti különbség, vagy pontosan a Kelet és a Nyugat szembeállítása és ez utóbbi civilizatórikus fölényének kritikátlan szajkózása. Ez egy óriási probléma azon kérdések esetében, ahol egyszerűen nem lehet eltekinteni a politikai olvasatoktól. A baj még nagyobb, ha a politikai olvasatok nem is választhatók le a tudományos kérdésfelvetéstől. Ilyen esetben az embernek mindig nyelvet kell teremtenie ahhoz, hogy értelmezni és gondolkodni tudjon.

- másrészt a használt nyelvezet, bár tényleg nem teoretizáló nagyon is teoretizált. Miközben ugyanis a számára érdekes társadalmi valóságról beszél kénytelen egy sor – helyenként meglehetősen összetett – elméleti feltevést elfogadni, adaptálni, kifejleszteni. Ilyen elméleti alapfeltevés az is, hogy az állampolgárság és nemzetpolitikát a magyar nemzetre vonatkozó kategorizációs küzdelem kontextusában kell értelmezzük, amely egyszerre különböző színtereken zajlik.

- fontos, hogy – Kántorhoz kapcsolódva – a könnyített honosítással a magyar nemzet mibenlétére vonatkozó kategorizációs küzdelem nem zárult le. A történetnek ez semmilyen értelemben nem végpontja. Magyarországon ma is egymásnak feszülnek a különböző nemzetdiskurzusok, még ha jelenleg ez a kérdés nincs is a politikai küzdőtér centrumában. Adott esetben azonban oda kerülhet, mivel ennek a feltételei adottak. A magyarországiak nem viszonyulnak másként az erdélyi, vagy határon túli magyarokhoz, mint 2004. december 5-én. Egy példa: a választási eredményeket követően Novák Előd (aki gyaníthatóan hamisítványnak tartotta az erre vonatkozó közvélemény-kutatási eredményeket) megdöbbenésének adott hangot, hogy a Jobbik milyen kevés szavazatot kapott Erdélyben. A Jobbik politikusai nyilván nem tértek át ennek hatására egy csupán a bel-magyarokat magába foglaló nemzetkoncepció propagálására, viszont a kommentekben rögtön elkezdődött a fékevesztett románozás, amit a maga eredeti valójában nyilvánosan a kampány során csupán Szanyi Tibornak sikerült produkálni. A ténylegesen létező erdélyi magyarokkal (főként, ha nem a hamis premisszáknak megfelelően viselkednek) láthatóan a szélsőjobb bázisa sem nagyon tud mit kezdeni.

Kiss TamásKiss Tamás


Salat Levente

Kérdés az, hogy a szakembereket, akik a jelenséggel hivatásukból adódóan foglalkoznak, mentesíti-e valami az alól a felelősség alól, hogy próbáljanak értékelni, állást foglalni a magyar állampolgárság kiterjesztésének várható következményeit illetően.



Salat szerint ő alapvetően sündisznó beállítottságú, és a kettős állampolgárság kérdéskörében csak olyan információk állnak a rendelkezésére, amelyek a rókáknak játszanak a kezére. Pl:

Példának azt hozta fel, hogy a Fidesz és Orbán Viktor személyesen úgy lett a kettős állampolgárságra vonatkozó kezdeményezés ünnepelt hőse, hogy a történet kezdetén határozottan ellenezte az állampolgárság kiterjesztését, majd 2004-ben a „nagyon szerencsétlen” ötlet alapján megtartott népszavazást követő politikai hisztériában – nem utolsó sorban választásokkal kapcsolatos megfontolásból –, felült a kettős állampolgárságot támogató vélemény-hullám tetejére. Amikor 2010-ben megnyerte a választást, abban a helyzetben találta magát, hogy valóban nem volt más választása, mint napirendre tűzni a parlamentben az állampolgársági törvény módosításának a tervezetét, annak ellenére, hogy semmilyen komolyan vehető becslés nem állt rendelkezésre a várható következményekkel kapcsolatban.

A magyar parlamentben elsöprő többséggel megszavazott törvény a hatályba lépést követően olyan dinamikákat gerjesztett, amelyek hatása alatt sodródnak az eseményekkel a különböző politikai szereplők, nagyjából attól függetlenül, hogy mit gondolnak az egészről: arra lehet gondolni tehát, hogy létrejött egy olyan kumulatív logikák által vezérelt jelenség, mint amilyenekre a Pólya-féle modell vonatkozik.

Salat Levente (bal szélen)Salat Levente (bal szélen)


A pályafüggőség leglátványosabb példáját kínálja mindenekelőtt az RMDSZ, amelynek vezetőiről azt képzelhetnénk, hogy van elképzelésük arról, hogy mi lesz ennek a történetnek a vége. Habár Kiss Tamás Magyar Kisebbség-beli szövegében utal rá, hogy az RMDSZ-ben van egy törésvonal ennek az értékelésével kapcsolatban, Salat úgy véli, hogy Markó Béla, illetve Antal Árpád és Tamás Sándor véleménye a várható következményeket illetően nincs olyan távol egymástól, mint Kiss Tamás gondolja, ezt jól illusztrálja éppen az a szöveg, amelyet Antal Árpád és Tamás Sándor közösen publikáltak a Magyar Kisebbség említett számában. Salat szerint annak vagyunk a szemtanúi, ahogy az RMDSZ-nek, annak ellenére, hogy látja, hogy rossz vége is lehet a dolognak, nincs ereje szembefordulni az áramlattal, inkább felül ő is a robogó vonatra, ugyancsak a választásokkal kapcsolatos, a rövid távú célokat előtérbe helyező megfontolásokra visszavezethetően.

Salat úgy véli, hogy az EMNP és a holdudvarához tartozó szervezetek, amellett, hogy közvetlen haszonélvezői az eseményeknek, a kényszerpálya foglyai maguk is, amikor azt bizonygatják, hogy az autonómia és a kettős állampolgárság kérdése nem összeegyezhetetlen. Azonban arra, hogy miért nem, vagy hogy miként összeegyeztethető mégis, nincs válaszuk.

Salat beszélt Borbély Zsolt Attilának a Magyar Kisebbség-ben megjelent szövegéről is, amelyben szerinte első alkalommal fogalmazódik meg nyilvánosan is egy olyan opció, amely hoszabb ideje ott lappang a romániai magyar nyilvánosság felszíne alatt. Borbély szerint a kettős állampolgárság és az autonómia között csak akkor van ellentmondás, ha az autonómiához elengedhetetlen, hogy meggyőzzük a románokat. Borbély úgy gondolja ezzel szemben, hogy nem ez az egyetlen út: rá is lehet kényszeríteni őket az autonómia megadására, állítja. Ez az álláspont azért figyelemreméltó, mert sajátos aktualitása van: kérdés, hogy ezt akkor is érdemes-e vállalni, ha a felzárkózás tekintetében már nem a magyar nemzetpolitika robogó vonatáról van szó, hanem

"arról a bombázóról, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott ül."

Salat ugyanakkor kijelentette, hogy ez nem a végkövetkeztetése, ugyanis a kumulatív logikák uralta jelenségek, mint láttuk, kiszámíthatatlanok.

Bárdi Nándor

Történészként, a nemzetiesítést, az örökségesítést nem puszta konstrukciónak vagy a nemzet, az etnicitás a priori jelenlétének, hanem változó társadalomtörténeti funkciókkal bíró jelenségként gondolja el. Szerinte Magyarországról nézve a kérdés úgy tevődik fel, hogy egy nemzetiesítési folyamat mikor torzul el.



Szerinte az a kérdés, hogy egy döntéshez van-e olyan szakpolitikai háttér illetve társadalmi konszenzus ahol az elképzelések kontrollálhatók, amikor releváns igényeket fejeznek ki, korszerű eszközökkel? Bárdi szerint Magyarországon e tekintetben sokszor mindent felülír a pártpolitikai megfontolás, erről szólnak a nagy minisztériumok, és az új identitáspolitikai un. kutatóintézetek is, amelyek nem adnak szakpolitikai kontrollt, nem szolgáltató jellegűek.

A többször emlegetett elvándorlással kapcsolatban szerinte történelmi perspektívából nézve teljesen világos, hogy Magyarországról szemlélve a jelenségeket a XIX. század második felétől a népességáramlás a Kárpát-medence közepe felé folyik. Ez traumatizálódott az 1918-1920-as impériumváltás azzal, hogy 350 ezer menekült érkezett Magyarországra. De egészen 1916, 1918-ig alapvetően a magyarországi politikai elit abban gondolkodott, hogy még 50 év és a modernizáció, urbanizáció révén a nemzetiségi tömbök felszámolódnak, beolvadnak a magyar politikai identitás/lojalitásközösségbe. Akkor az a vélemény uralkodott, hogy az iparosítás ezt meg fogja oldani, hiszen érzékelték az 1880-1910 között lezajlott több százezres (zsidó,német, szlovák, román stb.) döntően városi asszimilációt. Tudjuk, hogy teljesen más történt és végül a szocialista iparosítás (az államszocialista nemzetépítés) révén fordult a kocka. Azóta Közép-Európa nem magyar nemzetiségei gondolkodnak úgy, hogy a modernizációval megoldódik a (nemzeti, nyelvi, kulturális) homogenizáció. Bárdi szerint a magyar politikusok, miközben a 2004-es népszavazás óta egyfajta kommunikációs sodrásban voltak, a kérdést (a szomszédos országok magyarságdoktrináinak megváltoztatását) nem tudták kezelni, 2010-ben megnyitották a kapukat (hiszen a nemzeti egység, mint politikai koherenciaképző tartalma egyértelműen a kettős állampolgárság kívánalma lett), közvetetten azt üzenve, hogy „gyertek”, „jöhettek”. Nyíltan ezt a magyar politika nem vállalhatta fel az eddigi szülőföldön maradás, a nemzetegység retorika miatt sem, de be kell látni, hogy a magyarországi politikai elitek nem rendelkeznek elégséges közpolitikai programokkal, intézményi háttérrel, sem megfelelő forrásokkal a kisebbségi magyar közösségek demográfiai, azonosságtudatbeli veszteségeinek helyi ellensúlyozására. Ugyanakkor a szomszédországi elitek talán kilencven év óta először szinkronba kerülve Budapesttel, azt mondhatják, hogy „mehettek”. A kisebbségi léthelyzet asszinkronitásában, a kétnyelvűséggel való nyűglődés, a mobilitási nehézségekkel szemben megnyílt egy kapu Magyarország és a nagyvilág felé, amelyet ki lehet használni.

Hosszabb távon – Bárdi szerint – itt a közép-európai párhuzamos nemzetépítések közé szorult kisebbségi társadalomépítések, a kisebbségi elitek kudarcáról is szó van.

A magyarországi jóléti sovinizmus és modernizációs, antinacionalista közbeszéd összekapcsolódása kapcsán Bárdi „Magyarország megértetésével próbálkozott és a Kádár-korszak plebejus nemzet fogalmát magyarázta, amely az összes szocialista országtól eltért: a legfőbb nemzeti érdek az életszínvonal folyamatos emelése volt, az állami boldogulás valamint a társadalmi, politikai feszültségek összetorlódásának elkerülése. Így tartozott hozzá a Kádár-rendszerhez a jóléti sovinizmus is.

Bárdi a következmények latolgatása helyett, amelyben ő is kulcskérdésnek látta a párhuzamos társadalomépítés deficitjét, a kisebbségpolitikai elit közpolitikai programjainak, és az egyéni megszólíttattás hiányát hozta fel. „Miért van az, hogy a lövétei bácsika Zsoltikát, Viktort emleget? Nekik a Duna Tv bemondói szinte személyes ismerősök, mert úgy érzik ők gondolnak velük, figyelnek rájuk, hozzájuk szólnak stb. Miért van ez a megszólíttatási igény? Miért csalódott a romániai magyar közvélemény jelentős része a saját politikusaiban, Magyarországban?”

A történész úgy látja, hogy a romániai magyar kisebbségi elit ehhez képest nem sokat tesz a megszólításért, a kisebbségi hálózatok üzemeltetéséért. „És ez azért megkerülhetetlen kérdés, mert létfontosságú az otthon maradó közösség megerősítése.” Az autonómia euroszanálással vagy Magyarország által való kikényszerítése nem működik. Az önkormányzatiság, a belső helyi demokratikus közösségképződéseken, a vezetőkiválasztás mechanizmusain, a kooperációkészségen múlik.

Bárdi azt kérdezte, hogy a székely vezetők az autonomista retorika közben vajon hányszor ültek le egymással, sajtónyilvánosság nélkül megbeszélni a dolgaikat? Milyen egyeztetési mechanizmusaik vannak a megyei vezetőknek, polgármestereknek? Folyik-e önkormányzati tanácsos képzés, a jó példák átadása… Hány közös projektjük van a székelyföldi politikusoknak a társadalompolitikában, a konferenciázáson és a fejlesztési kommunikáción túl? Bárdi egy apró ügyet felvetve illusztrálta ezt: "vajon miért nem áll a marosvásárhelyi reptéren egy busz, minden repülőjárathoz, amely elvihetné az az embereket Csíkszeredáig? Így álmodoznak például a turizmusról? Egy kisebbségi hálózat ilyen apró funkcionális, otthonosság elemekből állhat össze."

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS