2019. december 11. szerdaÁrpád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Muzulmán romák: “török cigányok” és “tisztátalanok”?

B. D. T. B. D. T. 2014. július 02. 11:49, utolsó frissítés: 12:03

Voltunk a legrégebbi romániai dzsámiban, találkoztunk törökökkel, tatárokkal. A horahai közösség meglátogatásáról inkább lebeszéltek volna: ott „TBC-hordozók” élnek.


Egy csoport maszatos gyerek álldogál, bámulva a városi turistákat, akiknek nagy része igyekszik a fejük fölött elnézve valami „látnivalót” keresni a szegényes házak, gödrös, aszfaltozatlan utcák szabdalta térben. Csak akkor kezdenek többen is a gyerekekre figyelni, ha valaki a csoportból már szóba elegyedett a „bennszülöttekkel”, és lám, kiderül, „a kis vadak” nem harapnak, nem is morognak, mi több, két mondatban oda tudják vágni a gondosan artikulált, előre megfogalmazott véleményeket a helyére: a sutba.

Babadag „romanegyedében” vagyunk, de lehetnénk akár Leteán is. Észak-Dobrudzsa, Tulcea megye önmagában perifériának számít, de megyén belül is első ránézésre hatalmas különbségek vannak városok és falvak, településközpontok és gettók között.

Babadag kisváros, kilencezer alatti lakossággal. Egykor regionális központ volt a török uralom idején – mára ennek nyomát már csak a muzulmán épített örökség és a könyvek őrzik. Talán ezért is mutatják meg először a könyvtárat, kiemelt fontosságú intézményként. Ez egyúttal egyfajta közösségi központként is működik.




galeria_15720.jpg
Fotók: Főcze János
galeria_15721.jpg
galeria_15722.jpg
galeria_15723.jpg
galeria_15724.jpg
galeria_15725.jpg



A multikulturalitására és toleranciájára büszke városban a muzulmánok a lakosság közel húsz százalékát teszik ki. A 17. századi dzsámi - Románia legrégebbi muzulmán épített öröksége - gyönyörű, udvarán Ali Gazi Pasa mauzóleuma. Jelentős műemlékek, természeti rezervátum, tó, középkori erődök is vannak a város közelében.

A buszunk a belvárosban, a könyvtár épülete előtt áll meg. Turisták vagyunk, egyértelmű, fotógépekkel és kamerákkal, kalapokkal és napszemüvegekkel felszerelkezve. Kéregető család álldogál a járdán. Arrogáns és megszégyenítő megjegyzéseket kapnak. „Sofőr úr, nincs valami rongya, ezek az emberek letakarítják a buszt. Dolgozni akarnak!” Egyesek kuncognak. Arcomra süti a szégyent és az út porát a dobrudzsai nap.

Ezek az emberek a románok szemében valamiféle török keveréknyelvet beszélő muzulmán cigányok, a törökök szemében tisztátalanok. Antropológiai-szociológiai kutatások, őket megcélzó felzárkóztató projektek nem igazán vannak. Párórás látogatás alapján is kiderül, hogy a helyi szocmunkásnak csak nyűg és gond velük foglalkozni. Úgy tűnik, a város múltjára és kultúrájára büszke helyi értelmiség inkább átnéz rajtuk. Egyesek feltehetően legszívesebben kitiltanák őket a belvárosból. Rontják az összképet. Minket is inkább lebeszélnének, hogy „kimenjünk” a város szélére. Az udvarias, de határozott nyomásra engednek csak.



De ne legyünk igazságtalanok: a városvezetés prioritásai között – utolsóként – szerepel egy olyan félmondat, hogy „a roma közösség szociális és gazdasági fejlesztéséhez szükséges alapok beazonosítása”. Emellett nyomát találom egy helyi projektnek is, ami néhány éve zárult le, a roma fiatalok oktatási lehetőségeinek növelését célozta. A bürokratikus fanyelvből nem derül ki, konkrétan mi volt az eredmény a tíz hónapos lefutási idő alatt.

A város lakosságának mintegy egynegyedét teszik ki a „muzulmán romák”, akiket a második világháború után, a szocializmus idején letelepítettek a város szélén. A könyvtáros elmondása szerint 2700-an vannak, hasonlóak a Bulgáriában és Macedóniában élő muzulmán romákhoz. Állítólag az akkori Oszmán Birodalom ott állomásozó török és tatár csapatainak a kovácsai voltak.

De nyilván, nem az számít, ki mikor telepedett itt le, hiszen „Dobrudzsában mindenki jövevény”. A rendfenntartókat is ide-oda helyezgetik, van, aki csak egy évtizede van itt; Babadag lakosságának többsége feltehetően nem tud felmutatni 2-3 generációra visszamenőleg babadagi ősöket; a dobrudzsai multikulti olvasztótégelyben amúgy is mindenki keveredett mindenkivel, legfeljebb a vallás szabott kulturális határokat (no meg a katonai ütközőzónákban jellemző kölcsönös gyilkolászás: az orosz és a török birodalom határtérségében a kozákok – ukránok – és törökök gyakran rajtaütöttek a szomszédokon, Babadagot is érték ilyen csapások a múltban).



A horahai-ok azelőtt teljesen nomád életet folytattak, ponyvás szekereikkel vándoroltak Dobrudzsa-szerte. Az állam letelepítette ugyan őket, a férfiak gyárakban dolgoztak, de nem fordított különösebb figyelmet a gyerekek oktatására. A közösség egy része a kilencvenes évek elején kereskedni kezdett és meggazdagodott, „palotákat” építettek, amelyeket a hatóságok aztán le akartak bontani. A sokgyerekes családok nagy szegénységben élnek. Sok az analfabéta.



A „horahai” vagy „xoraxane, xoraxai” szóra rákeresve Babadag kontextusában nagyrészt bűnügyi híreket találhatunk. A gyerekek, akikkel az utcasarkon beszélgettünk, kijelentik, csak úgy, „din senin”: csendőrök, rendőrök, „mascat”-ok akarnak lenni. „Jönnek időnként és megvernek mindenkit.” „Ha nagy leszek, én is ilyen leszek. Nem félek majd senkitől.” Nem a tévéből látták: a rajtaütések, úgy tűnik, rendszeresek lehetnek, mert mély benyomást tettek a gyerekekre.

Otthon a szüleikkel az ő nyelvükön beszélnek (török szavakat is használó roma nyelvjárást), az iskolában románul – meséli a legidősebb. Negyedikes. Az apróságok csivitelnek, próbálnak megtanítani néhány szóra („szekhetza” – hogy vagy?) Néhány kislány gyógyszerész, tanítónő szeretne lenni, ha nagy lesz.

Röpke negyedórát kaptunk a „romanegyedben”. Halkan és másodkézből kapok egy figyelmeztetést, ne nagyon ölelgessem a gyerekeket, mert „TBC-hordozók”, még ha nem is tűnnek betegnek. Felsétálunk a „főutcán”, majd vissza, mert a kapcsolatember, akihez vittek volna, nincs otthon, a helyi idegenvezetőink már terelnének is fel a buszra. Búcsúzunk, rámcsimpaszkodnak, a group hugot egyesek megbotránkozva és viszolyogva figyelik. „Ez az unguroaica nem normális.” „Tébécésen”, csapzottan és diadalmasan a busz végébe vonulok.




Romániában összesen a legutóbbi népszámlálás szerint 18 ezer tatár anyanyelvű állampolgár él, valamint 26 ezer török. A muzulmán vallásúak száma 186 ezer.



Tulcea megyeközpont kicsit nagyobb, mint Sepsiszentgyörgy, hetvenezer lakosú. Jelentős muzulmán közösség él ott is. A tatárok hihetetlen vendégszeretettel fogadnak: édességek és sörbet az asztalon, török kávé, minden, mi egy fáradt, egész napos programról érkező utazónak dukál. Irodájukat a polgármesteri hivataltól bérlik, eléggé eldugott helyen van, nem úgy a törököké: szervezetük központja a közösen használt dzsámi közvetlen szomszédságában van. Babadagban és Tulceán is szolgál egy-egy törökországi hodzsa: néhány éves mandátumuk alatt a muzulmán szórványközösségeket segítik, Koránt és arab nyelvet tanítanak.

Tulceában van egy negyed, ahol szinte kizárólag muzulmánok laknak. A tatár népművészet élő, mindenkinek vannak otthon gyönyörű hímzett terítői, díszpárnái, viseletdarabok, néhány az irodában van kiállítva. A tatár és török viselet más dobrudzsai kisebbségeké mellett a Tulceai Etnográfiai Múzeumban is megtekinthető.







A tulceai Azzizie dzsámi 1865-ben épült. Gondozott rózsakert, szépen felújított épületek. A muzulmán kulturális örökség nincs veszélyben, turisztikai potenciálja is van. A nyelvet a családokban nagyrészt átadják, a török-tatár vegyes házasságokban három nyelven beszél a gyermek. Itt derül ki, vannak magyarok is Tulceán: az egyik néninek a férje magyar, el is mondja, de kár, nem tanulta meg a nyelvet.




galeria_15729.jpg
Azzizie dzsámi, Tulcea városa
galeria_15730.jpg
galeria_15731.jpg
A törökországi hodzsa a tursiták kedvéért beöltözött, imádkozott és énekelt a kamerák előtt
galeria_15732.jpg
galeria_15733.jpg
Fotók: B.D.T.
galeria_15734.jpg
Kilátás a dzsámi ablakából a kikötőre



Kendőt nem viselnek, világiasan öltözködnek idősebbek és fiatalok is. Megünneplik a tatár és török ünnepeket, kulturális jellegű rendezvényeket és nyelvkurzusokat szerveznek a gyerekeknek. Aki továbbtanulna, és elmélyítené a muzulmán kultúrával kapcsolatos ismereteit is, Medgidiába mehet a Kemal Atatürk Kollégiumba, ahol török nyelvű az oktatás.

A tatárok Tulceáról eddig minden évben elutaztak a Krím-félszigetre, „anyaországukba”. Csak hát most nem olyan a helyzet. Megemlékeznek minden évben május 18-án a „krími tatár genocídiumról”, de visszatérni a Krímbe nem akarnak már – magyarázza a tatárok szövetségének vezetője. „Itt születtünk, a gyermekeink is itt születtek, nekünk már ez az otthonunk.”



Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala újságíróknak, turizmussal foglalkozóknak, szakértőknek szervezett egy körutat Észak-Dobrudzsában, azzal a céllal, hogy a térség etnikai-kulturális-vallási sokszínűségét feltérképezzék és népszerűsítsék. A projekt a 2011-ben elfogadott Duna-stratégia része, az abban résztvevő 14 ország összes nemzetiségét bevonva a dunai országok kulturális identitásának Kék Könyvét szeretnék összeállítani.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS