2017. február 25. szombatGéza
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kádár János és Nicolae Ceaușescu viszonya 1.

Novák Csaba Zoltán 2014. szeptember 13. 12:23, utolsó frissítés: 2014. szeptember 15. 08:47

Ötezer kilométer távolságból mindketten csak kommunista vezetők voltak? Mi volt a két ország közötti feszültség legfőbb oka? Válaszok az eheti történelem anyagunkban.






Igaza van Teller Edének? Valóban „csupán” két, egymással nagyon sok közös jegyet felvonultató kommunista vezetőről van szó? Kádár János és Nicolae Ceauşescu az 1945-1989 közötti Magyarország, illetve Románia meghatározó politikusai voltak. A két ország kapcsolatát illetően látszólag valóban két, a szocialista tömbhöz tartozó baráti országról beszélünk, amelyeket elvileg közös gazdaságpolitika és ideológia kötött össze. Ha ezt a viszonyt felnagyítjuk és egy


közelebbi optikával szemléljük, sokkal árnyaltabb képet nyerünk.

A két ország és a két nemzet közismerten sajátos történelmi örökséggel bírt, ami értelemszerűen, az emberi, politikai személyiségjegyeken túl, meghatározta a két pártvezetés és politikus közötti kapcsolatot. Ebben a viszonyrendszerben az 1965-1988 közötti időszak számított meghatározónak, amikor is Nicolae Ceauşescu az RKP első titkáraként, 1974-től államelnökként vezette Romániát, Kádár János pedig az MSZMP első embereként Magyarországot. Milyen kapcsolatban állt egymással a két pártvezetés és a két vezető ebben az időszakban?




Előzmények Kádár és Ceauşescu kapcsolatához

Kádár János és Nicolae Ceauşescu legfelsőbb vezetői szintű kapcsolata 1965-ben kezdődött, amikor az utóbbit megválasztották az elhunyt Gheorghe Gheorghiu Dej utódjának. Kádár János az 1956-os forradalom leverése után került Magyarország élére és az ezt követő zűrzavaros és ellentmondásos korszakban kellett megszilárdítania hatalmát és nem utolsó sorban, helyrehozni az ország megtépázott bel- és külpolitikai imidzsét. Belpolitikai téren a kádári vezetés, igyekezve, hogy megszerezze és megtartsa a legitimációját, a kezdeti megtorlások, hatalmi konszolidáció rögös útján érkezett el a hatvanas évek első felében ahhoz a rendszerhez, amit a szakirodalom a „klasszikus kádárizmusnak”, a sajátos magyar modellnek is nevez: kiegyezés a társadalommal, az értelmiséggel, gazdasági reformok, a szocialista nemzet megfogalmazásával egy új típusú nemzeti integráció stb. Ekkortól kerülhetett sor arra is, hogy az ország az 1956 után megtépázott nemzetközi megítélésből fokozatosan kilábaljon felhagyjon a kimondottan defenzív külpolitikával.

Nicolae Ceauşescu 1965-ben viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókat örökölt elődjétől. Az RKP nem csak hogy sikeresen vészelte át az 1956-os magyar forradalmat, hanem meg is erősödött. A magyarországi eseményeket követve a román pártvezetés sikeresen zárta le mindazon társadalmi szelepeket, amelyek a legkisebb mértékben is veszélyeztethették a párt hatalmát. Jelentős mértékben erősödött az ideológiai szigor, a politikailag veszélyesnek tartott társadalmi, etnikai csoportok körében nagyméretű letartóztatási hullám zajlott le.



Helyzeti előnyét kihasználva a román pártvezetés jelentős külpolitikai sikereket is elkönyvelhetett. 1958-ban a szovjet csapatok elhagyták az országot, 1964-ben pedig az úgynevezett függetlenségi nyilatkozattal a román pártvezetésnek sikerült kiharcolnia a szocialista táboron belüli „különutas” státust. Ennek köszönhetően felértékelődtek az ország nyugati kapcsolatai, amelyek jelentős gazdasági előnyöket jelentettek. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére a román pártvezetés tehát nem csak, hogy túlvészelte a desztalnizációt, hanem biztos alapokon álló politikai rendszert épített ki, gazdasági reformokat vezetett be és ennek birtokában mérsékelt nyitást hajtott végre a társadalom irányába. Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceauşescu a legtöbb szempontból követte a már kijelölt utat.


Ami a román-magyar kapcsolatokat illeti,

a román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország és párt vezetője politikai koncepciói közötti különbségek, a két nép történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-félelemből fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai.

1956-után Magyarországot és a magyar külpolitikát a hivatalos nyilatkozatok ellenére is gyanúsan szemlélte a román külpolitikai gondolkodás. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé, és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse mind a román és magyar közvélemény előtt, mind pedig a szocialista táboron belül is. A román tárgyalók a két ország közötti estleges feszültségek legfőbb okát a nacionalizmusban látták.

A hatvanas évek közepétől belpolitikai szinten mindkét vezető viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókból politizálhatott. A magyar-román kétoldalú kapcsolatok mindkét fél számára a minél ideálisabb bel- ás külpolitikái helyzet megteremtéséhez szolgáltattak terepet és eszközt, jól körülhatárolt stratégiai megfontolásokkal. Ceauşescunak fontos volt megfelelő terepet biztosítani a hatvanas évek végétől elkezdődött neosztálinista típusú rendszer működtetéséhez, és folyatni a sikeresen kidolgozott különutas politikát, ebben pedig elnyerni Magyarország támogatását vagy semlegességét.

Nemzetiségpolitikai szempontból pedig fontos tényező volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben minimalizálják a mindenkori magyar vezetésnek a romániai magyarsághoz történő közeledését. Magyarország fontosabb stratégiai céljai közé tartozott a szocialista együttműködés (KGST, Varsói Szerződés) elmélyítése, a kedvező gazdasági kapcsolatok kialakítása, a nemzetiségi kérdés tematizálása (az ezen a téren a társadalom vagy az értelmiségiek részéről érkező kritikák kivédése). A magyar fél mindezt a kádári vezetés sajátosságából kiindulva a konfrontációmentesség, a jószomszédi viszony fenntartásával képzelte el.



Az eddig előkerült forrásokat elemezve úgy véljük, hogy Kádár és Ceauşescu politikai kapcsolatát három, egymástól jól elkülöníthető szakaszban írhatjuk le. Az első szakasz a hatvanas évek második felétől a hetvenes évek első feléig tartott. Ezt az időszakot a „terepfelmérő barátkozás” szakaszának is nevezhetjük. Ekkor a magyar pártvezetés, személyesen Kádár János vezetésével megpróbálta új alapokra helyezni a román-magyar kapcsolatokat. A hetvenes évek második felétől magyar részről az előző időszak kudarcainak számonkéréséről beszélhetünk. A nyolcvanas évek második felétől egy fokozatosan romló kétoldalú viszonyról beszélhetünk. Ekkor Kádár János, szembesülve az előző időszak kudarcaival, tudatosan kerülte a találkozást Ceauşescuval.


1.A „terepfelmérő barátkozás” konfrontáció nélkül

A hatvanas évek második felében Kádár azt remélte az új román pártvezetéssel való kapcsolatából, hogy Románia tekintetében is sikerül kilépni az 1956 utáni defenzív külpolitika árnyékából és az 1964-es román külpolitikai sikerek okozta lépéshátrányból. Kádár megpróbálta feltérképezni a romániai gazdasági és belpolitikai helyzetet, és ennek alapján megvalósítani a magyar stratégiát: szorosabbra fűzni a kétoldalú kapcsolatokat (egyezmény az orvosi, egészségügyi ellátásban a kulturális élet területén, cserekapcsolatok, rokoni kapcsolatok, kishatárforgalom, a külpolitika egyeztetése stb.).

A magyar remények szerint mindezek előnyt jelentettek volna az ország számára kül- és belpolitikai téren egyaránt. Valószínűnek tűnik, hogy Kádár azzal a szándékkal találkozott az új román pártvezetéssel, hogy a nemzetiségi kérdést leszámítva tisztázza a két ország viszonyát érintő legfontosabb problémákat. A magyar párt-és kormányküldöttség 1966. március 10-11. közötti romániai látogatása ennek a „politikai tapogatózásnak” a jegyében zajlott le. A találkozó két fontosabb téma köré szerveződött: a két ország belpolitikai helyzetének kölcsönös bemutatása, illetve a nemzetközi helyzet kielemzése. A kétoldalú kapcsolatok elemzésekor a magyar fél igyekezett túllépni 1958, 1959 árnyékán, először fogalmazott meg nyílt kritikákat. A két ország közötti talán legkényesebb kérdést, a nemzetiségi problémát illetően Kádár a kétoldalú kapcsolatok elmélyülésétől várta a megoldást.

Ceauşescu stratégiáját alapjában a hatvanas évek elejétől kialakult romániai viszonyok határozták meg. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. A magyar „közeledés” negatív megítélésében az is szerepet játszott, hogy a román fél megítélése szerint Magyarország a nemzetközi szervezeteket is arra próbálta felhasználni, hogy gazdasági előnyöket csikarjon ki Romániától és, hogy ezeken keresztül valósítsa meg mindazt, amit kétoldalú kapcsolatok során nem sikerült.

Ceauşescu a fent megfogalmazott stratégiai megfontolások szellemiségében cselekedett és tárgyalt Kádárral, illetve a magyar pártküldöttséggel. Remek taktikai érzékkel tért ki a konkrét válaszadástól. A kétoldalú kapcsolatokat alapjában kielégítőnek találta, konkrétumok megfogalmazása nélkül ígért bizonyos változtatásokat.


A magyar kormányküldöttség 1966-os romániai látogatása sem hozott komolyabb áttörést,

de Kádár feltérképezhette, milyen szinten áll a két ország közötti kapcsolat, melyek voltak az 1958-as találkozó után fontosabb változások, melyek azok a kérdések, ahol még pozitív változást lehetett remélni és melyek azok, amelyek nagyobb odafigyelést igényelnek. Kádár 1966-ban még illúziókat táplált abban a tekintetben, hogy az internacionalizmus szellemében közelebb lehet hozni az álláspontokat. A találkozóban és főleg az azt követő időszakban viszont ott lebegtek mindazon problémák, amelyek később összebékíthetetlennek számítottak a két vezető és a két ország kapcsolatában: a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének román részről történő szándékos halogatása, a nemzetközi helyzet megítélésében fennálló nézetkülönbségek, eltérő stratégiai célok.



Az 1967-ben lezajlott pártközi találkozó jó lehetőségnek bizonyult arra, hogy a felek felmérjék az előző évi párt- és kormányküldöttség találkozójának eredményeit. Egy év távlatából Kádár számára már világosabbak voltak a két ország kapcsolatára vonatkozó problémák. Ennek függvényében az alapcélok magyar részről, ha minimálisan is, de változtak: fenntartani az érintkezést, de nem legitimálni a különutas politikát, hatást gyakorolni Bukarestre, szóvá tenni a kétoldalú kapcsolatok stagnálását. Ezen a találkozón még inkább világossá vált, hogy a Ceauşescu-féle nyitás (kül- és belpolitikai) szándékaiban és mélységében nem azonosak a magyar fél által megvalósítottakkal. A belpolitikai különbségeknél sokkal komolyabb problémát jelentett egyes külpolitikai történések megítélése és a kétoldalú kapcsolatok alakulása. A román fél világosan jelezte, hogy teljesen másképpen értékeli és értelmezi a szocialista táboron belüli kapcsolatokat, mint a magyar fél.

Mint említettük, a kétoldalú kapcsolatok alakulása terén tapasztalható stagnálás jelentette a legnagyobb dilemmát Kádárnak. Az 1966-ban megfogalmazott és gyakorlatba ültetett stratégia, ami a kétoldalú kapcsolatok és a jószomszédsági viszony elmélyítésére alapozott több kérdőjelet is felvetett. Ezt Kádár közölte is tárgyalópartnerével, ugyanakkor mélyebb szintű konfrontációt ezúttal sem volt hajlandó felvállalni.




ItthonRSS