2019. aug. 21. szerdaSámuel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Bárdi Nándor: a kisebbségi közszellem a "ki kinek a kicsodájára" épül

kérdezett:Sipos Géza 2004. július 05. 12:57, utolsó frissítés: 2004. július 02. 16:21

"Történész-énem azt mondja, még csak 15 év telt el 1989 óta, s így is óriási a fejlődés. A másik énem azt: #b#már késő#/b#. Felkészült-e a romániai magyarság, melynek 40%-a funkcionális analfabéta?" A jelenkor-kutató helyzetértékel.






– Könyvedben azt állítod, a magyar-magyar viszony elemzésekor nem szokás figyelembe venni a fogyasztási kultúra egységesítő hatását. "Az anyaország befolyása vonatkozásában a közép-európai németség története intő példa lehet" – írod. Mi jellemzi a magyar kisebbségek integrációját?

Bárdi Nándor jelenkor-történész: – Itt több, teljesen különböző dologról van szó. A térségi folyamatokban beszélhetünk euroatlanti integrációról; a fogyasztási minták nyugatról keletre való terjedéséről; a média egységesüléséről; és persze nemzeti/kulturális/nyelvi integrációról is.


Mindebben a regionális folyamatban hajlamosak vagyunk a magyaroknak kitüntetett szerepet tulajdonítani, elfelejtkezve arról, hogy a szláv nyelveken ez a mindennapok világában sokkal rohamosabban zajlik: a skopjeiek Pozsonyban és fordítva kitűnően elboldogulnak, a délszláv illetve lengyel-cseh kisléptékű, egyéni kooperációkról nem is beszélve. Más vonatkozásban a belső modernizáció és humán erőforrások felhalmozása terén a poszt-szovjet Baltikum elhagyta a Kárpát-Balkán régiót, lásd pl. az internet-használat elterjedtségét.



Teljesen más dimenzió,

amikor a kisebbségi társadalomban az integráció szóba kerül. Ennek három oldala van: az adott kisebbség hogyan integrálódjon az adott országon belül, hogyan az anyaország felé; illetve önmagát hogyan szervezze meg.

Egy következő, ehhez kapcsolódó dimenzióban az erdélyi magyar közgondolkodáson belül kibogozhatatlanul összekapcsolódik a magyar kultúrához való tartozás, az erdélyi magyar társadalmi csoporthoz való tartozás adottsága és a romániai állampolgári (jogi-habituális, problémamegoldó) világ. Ráadásul a "kisebbségi ember" álmai, vágyai és napi életstratégiája megint tovább bonyolítja azt a szerkezetet, amelyben a mindennapi döntéseket meghozod.

A könyvemben – ahol a magyarságpolitikákat és a kisebbségpolitikákat – társadalomtörténeti, társadalompolitikai nézőpontból leltározom, a politikai retorikában általánossá vált nemzeti reintegrációs Trianon-meghaladás mellett a hajszálérszerűen terjedő mintaátvételekről, tudásbevitelről beszélek.


Ezek csatornái a rokoni, családi

kapcsolatok, a munkavállalói tapasztalatok, a testvérvárosi- és intézményi kapcsolatok, és persze a média is. Ezt azért tartom kulcskérdésnek, mert az emberek nem a politikai retorika nyomán alakítják életstratégiájukat – legfeljebb az erről szóló szövegeiket –, hanem saját tapasztalataik, rutinok alapján.

Mindennek egyik oldala lehet a teljesítményelv és az ehhez kapcsolódó értékek térnyerése, de ha a helyi közegben ezeket nem sikerül érvényesíteni, akkor könnyen a másik világhoz (Budapest) való szoros kapcsolódás nyomán jöhet a kivándorlás. Vagy az is lehet, hogy a magyarországi média használat révén már inkább azt a világot érzi otthonosabbnak, s ha megérkezik Magyarországra, akkor nem elment, hanem "hazaérkezett".

De ha erre nem is kerül sor, akkor is külső prizmán keresztül szemléli saját valóságszerkezetét, az anyaországhoz kötődő valóságkép lehet a domináns. Mindebben a folyamatban a többségi világhoz való viszony és saját közösségének intézményesített szerveződése háttérbe szorul.


A kötet A budapesti kor-
<br />
mányzatok és a határon túli
<br />
magyarság kapcsolattörténete.
<br />
Problémakatalógus címmel
<br />
jelent meg a pozsonyi
<br />
Kalligram kiadónálA kötet A budapesti kor-
mányzatok és a határon túli
magyarság kapcsolattörténete.
Problémakatalógus címmel
jelent meg a pozsonyi
Kalligram kiadónál
Az utóbbi 15 év határon túli magyarságra

vonatkozó projektjeit megnézve a magyarországi tudásbevitel, a magyar-magyar viszony intézményesítése a meghatározó ezekben. Ilyen nagy programnak tartom a Duna Tv létrehozását és működtetését, a közalapítványok létrehozását és forrásközvetítését, a felsőoktatás fejlesztésének projektjeit, és a kedvezménytörvényt.

A magyar-magyar integráció a Duna Tv és a kábeltévé-hálózatok révén – a szépirodalom után – először a médiában valósult meg, majd a tudományos életben (Domus-program, Arany János Alapítvány, MTA köztestületi tagság stb.), majd az oktatásban is beindult ez a folyamat.

Ez azonban azzal is jár, hogy miközben a fiatalok a Tilosban, a G pontban vagy a Bulgakovban épp úgy öltöznek, mint budapesti nemzedéktársaik, nincs mögöttük a Magyarországon már létező középosztályi egzisztenciális háttér. Itt nem pusztán a saját lakásról, személygépkocsiról, a tengerparti nyaralásról, hanem a nem a túlélésre, hanem a karrierépítésre irányuló tudatos építkezésről van szó.

Persze ez sem valami magyarországi felsőbbrendűség következménye: tíz évvel ezelőtt ez volt a helyzet – persze nagyon leegyszerűsítve – Németország Magyarország viszonylatában is. A fogyasztási kultúra sokaknál a stratégia-tervezést is meghatározza: én így élek, de azt szeretném, hogy a gyermekem már úgy élhetne, s erre startolok rá. Csak az a probléma, hogy azt a másfajta életet – mobilitási pályáját – lehet, hogy már csak Magyarországon tudja megvalósítani.


A németekre való utalás

arra vonatkozik, hogy miután a húszas években saját erőforrásaiktól jórészt megfosztották a közép-európai németséget, a berlini politika, a forráselosztó támogatáspolitikai központ vált minden kisebbségpolitikai elképzelés jóváhagyójává.

Tehát az ottani politikai változásokat fenntartás nélkül kellett követni a német kisebbségpolitikákon belül is. Ez vezetett a nemzetszocialista népközösség-politikákhoz, majd részben a második világháború utáni tragikus történethez és a kollektív repatriáláshoz.


– Többször emlegetted a kivándorlást. Mi jellemzi az erdélyi migránsokat?

B. N.: – Tudományos kutatóként, mielőtt belecsapnánk a lecsóba, azért valahova el kellene a migrációt helyezni. Ígérem, most rövidebb leszek, mint az integrációs okoskodásnál.

A határon túli magyarokkal kapcsolatos közbeszédben két alaptéma határozta meg az utóbbi évtizedet: egyrészt a nemzetállami törekvések elleni küzdelem, a nemzetállam lebontása és az autonómia-diskurzus, másrészt a kisebbségi társadalom létszámbeli csökkenése miatti aggódás.

Ennek egyik része a demográfiai csökkenés, a másik az asszimiláció és a harmadik a migráció. A magyar-magyar migráció aktuális kérdése, hogy amint Szlovákia vonatkozásában kialakult, de Vajdaság esetében el sem kezdődött egy oda-vissza járó migrációs rendszer kiépülése, addig az Erdély esetében elkezdődött folyamatnak nem látszanak a meghatározó eredményei: a kint munkavállalók vajon kint maradnak; hazajárnak; hazajönnek; ott vagy itt alakítják házassági stratégiájukat stb. Erről Horváth Istvánnak vannak kutatásai.


Egy másik sajátosság,

hogy a Magyarországra érkező, magyar anyanyelvű migránsnak természetszerűleg nem kell nyelvet váltania. Ez egyben azzal is jár, hogy kisebbek a Nyugat-Európába érkezőkhöz képest a beilleszkedési gondjaik.

Így megfigyelhető, hogy manapság a legtöbben már csak akkor jönnek át, ha az otthonihoz hasonló társadalmi vagy munkapozíciót tudnak maguknak teremteni, ez még a Romániában munkát nem találókra is igaz. Ezzel szemben a klasszikus migráns szakmán kívül, "lent" kezdi.

A nagyságrendre egy példa: tavasszal Gyulán szervezték az erdélyi orvosok és védőnők országos találkozóját. 2200 meghívót küldtek ki. Persze az is igaz, hogy az erdélyi orvosok jelentős része tiszántúli körorvos vagy a kárpátaljai tanárok Szabolcs megyében helyezkednek el. Ezek a régiók persze nem Magyarország legfejlettebb területei...


Egy harmadik és fontos visszajelezés,

hogy azokon a területeken, ahol magas a vegyesházasságban élő magyarok aránya (ilyen a Bánság), ott a magyarok is inkább a spanyol és olasz "munkaerőpiac" felé orientálódnak. Valószínűleg azért, mert már a román kapcsolathálók a dominánsak az életszervezésben. Erről Kiss Tamás tudna többet mondani.

Ezekben a kérdésekben talán nem Budapestről kellene a tutit várni, hevenyészve disputázni, hanem mint már többször, többeknek javasoltam, a fent említett kutatók tudását kellene megjeleníteni...


– Hivatkozol az egyik legpesszimistább magyarországi szakértői véleményre, mely szerint a kisebbségi magyarságot olyan évszázados demográfiai nagyfolyamatok tüntetik el, amellyel szemben nincs mit kezdeni.

B. N.: – Itt pontosítanom kell. Könyvemben arról is szólok, hogy a mai magyarországi politikai és kulturális elitben a külmagyar kérdéssel – a kifejezéssel pusztán a tudományos pontosságot keresem – kapcsolatban milyen elképzelések különíthetők el: a tündérkert-vízió; az állam–állam koncepció; a nemzetpolitikai felfogás; regionalista megfontolások és végezetül ki nem mondva, de egyre erősebben az a szemlélet, amely a határon túli magyarságot, mint egy múló történelmi és demográfiai kérdést fogja fel.

Ez a szemlélet három példát lát maga előtt: az 1956-os kivándorlók jelentős részének utódai a vegyesházasságok révén, másfél-két generáció után a többségi nemzethez tartoznak; az ausztriai, horvátországi és a szlovéniai magyarság már gyakorlatilag a nyelvvesztés állapotában van. Ők magyar származástudattal rendelkező, regionális csoporttá alakulhatnak át.



Kárpátaljáról és a Vajdaságból

a középrétegek, bármennyit képeznek ki, állandóan Magyarországra jönnek: a két régió sorsa most dől el. Társadalompolitikai és modernizációs programok hiányában ezek – a magyarországi nemzeti kisebbségekhez hasonló – lokális, homogenizálódó, falusias maradékközösségekké válnak.

Az utóbbi helyzetekben már az is kérdés, hogy ha kívülről létrehoznának intézményeket, azokat ki működtetné hatékonyan? A demográfiai, asszimilációs, migrációs aggódások mellett a kisebbségi nyilvánosságban alig szólnak a saját intézményeik működésének hatékonyságáról. Mi van például a magyar iskolákban?

A romániai magyarság körében az a helyzet, hogy tíz év múlva egyszerűen az egyetemi helyek mintegy fele törvényszerűen üresen marad, mert nem lesz annyi magyar középiskolás Erdélyben, aki ezt betölthetné. Ma is szinte minden érettségiző bekerül az egyetemre és jórészt papiroshoz is jutnak. Az eredeti kérdéshez visszatérve:


nyilvánvaló, hogy a felvidéki magyarság 30-33%-a

vegyesházasságban él, tehát gyermekeik 65-70%-a a többséghez fog tartozni. Erdélyben bizonyos területekre korlátozódik a nagyszámú vegyesházasság, de az eredmény ugyanaz. S ott van a lakótelepi nyelvvesztés problémája Brassóban és Nagyváradon – de ennek a jórészt alacsonyan képzett munkásréteg problematikája legfeljebb néhány kutatót és lelkészt érdekel.

Közismert, hogy Magyarországon a nyugdíjrendszer miatt is kezdeni kell valamit a népesedési problémával: katasztrofálisan csökken az aktív keresők száma, a termelékenyég nem nő úgy, hogy ezt megoldaná. Mindenképpen népesség-utánpótlásra van szükség.

Az egyik verzió szerint hirtelen kéne beengedni egy-másfél millió szülőképes embert, a másik szerint évente 30-40 ezer fő letelepedését kellene engedélyezni, így lehetne stabilizálni a népesedést.


Demográfiai szempontból

a legegyszerűbb az első megoldás, csakhogy Magyarország erre nincs felkészülve. Ráadásul a magyarországi baloldal – azt feltételezve, hogy a határon túlról érkezők jobbra szavaznának – pártpolitikai szempontból is ellenzi az áttelepülést, hisz ez eldönthetné a szoros arányokat.


– De mihez is tudna egy ekkora tömeg Magyarországon kezdeni?

B. N.: – A határon túli magyarság munkaerő-piaci pozíciói mindenütt rosszak. Magyarországon minden harmadik, Budapest környékén minden második építőipari munkás határon túli, összlétszámuk 70-80 ezer fő. Ám szó sincs arról, hogy erdélyi vállalkozók bonyolult műszaki megoldásokat kiviteleznének, hanem a határon túliak olcsó munkaerejüket adják órabérbe.

Magyarországnak szakképzett munkaerőre, technikusokra volna szüksége. Erre jó példa a nyárádszeredai kertészképzés, ahol nem füzetből olvassák föl a tananyagot, hanem a diák kezébe adják a metszőollót, ezért 100%-os az elhelyezkedés aránya, márcsak azért is, mert Romániában a praktikus, technikus képzés, magas színvonalú gyakorlati szakképzés Magyarországhoz képest nincs elterjedve. Kulcskérdés a szakképzés és a felnőttképzés. De társadalmi presztízse miatt, a mobilitás egyedüli csatornája továbbra is az egyetemi diploma marad.


– Könyvedből finom rezignációt lehet kiérezni. Mikor adtad fel a reményt azzal kapcsolatosan, hogy az elitek csődös gondolkodásmódja megváltozik?

B. N.: – Kisebbségtörténettel foglalkozó kutatóként megpróbálom a tárgyat kívülről látni. Nincsenek illúzióim az elitekkel kapcsolatban – a '30-as éveket más társadalmi szerkezetek jellemezték, ezért is sikerülhettek jobban az elit reformelképzelései. Vizsgálom ezt a társadalmat, nem akarom megváltani, nem gondolom, hogy a társadalom mérnöke lennék, és azt sem, hogy be kéne folynom az erdélyi közéletbe.

Szakértő is vagyok, akit felkérnek feladatokra, el tudom mondani, melyek a technikák és alternatívák. Maximum annyit tehetek, hogy diákoknak segítek, kutatási programokat futtatok. Ennyi, s több nem. Nem hiszem, hogy rezignációról szó lenne: pillanatnyilag nem látom azokat az intézményesíthető humán erőforrásokat, amelyek révén a romániai magyar elit megújulhatna.


– Megszakadt az a több generációt jellemző folyamat, amelyet a Tény és való második fejezetében elemzel?

B. N.: – Inkább a mát is a múlton keresztül néző emberként pusztán az elit szerveződését és kiválasztási mechanizmusainak fontosságát hangsúlyozom. Ugyanis a magyar kisebbségek történetét a töréspontok és törésvonalak rendszerében kialakult kisebbség- és magyarságpolitikák viszonyrendszerében, a társadalmi csoportot mindenkor reprezentálni akaró kisebbségi elitek generációs váltásainak történeteként is fel lehet fogni.


Én csak azt állítom,

hogy öt-hat eddigi generációs csoport után ma a szlovákiai és a kárpátaljai magyarság esetében beszélhetünk ilyen csoportról, de Erdély esetében a Reform Tömörülésnek (RT) nem sikerült egy hasonló csoportot politikailag intézményesítenie.

Hiszen markáns társadalom és kisebbségpolitikai program (és ezt operacionalizálni képes személyiségek) nélkül proteszt-csoporttá, a Markó-ellenzéket összefogó társasággá vált az RT. A Nagy Zsolt, Kelemen Hunor illetve Kovács Péter, Borboly Csaba alkotta kört sem tekintem önálló kisebbségpolitikai stratégiákat kialakító csoportnak.


– A legkisebb mértékű távolságtartással a stratégiai elképzelések közül az erdélyi regionalizációt kezeled…

B. N.: – Ez az a keret, amelyben a kisebbségi társadalom modernizációs akadályairól a legkevesebb etnikai töltettel lehet beszélni. Az önálló közösségi döntések legitimációja, a lokális, demokratikus akaratképződés is ebben a szemléletmódban, paradigmában alakítható ki.

Itt maga az út a cél. Csakhogy ennek esélyét Szlovákiában közelinek, a felülről épülő kapitalizmusok világában (Ukrajna, Románia, Szerbia) tíz évnél távolibbnak látom. Szembe kell azzal nézni, hogy Európában a regionalista mozgalmak mindig a fejlettebb területekről indultak ki, amelyeknek elegük volt a gyengék támogatásából. Romániában pedig nem a Székelyföld,

(Az interjút Saul Steiberg rajzaival illusztráltuk)(Az interjút Saul Steiberg rajzaival illusztráltuk)


hanem a Bánság áll a legjobban .

S úgy néz ki, épp a felülről épülő kapitalizmus modellje révén (posztkommunista eliteknek privatizált állami vagyon, kismértékű tőkebevitel, oligarchikus politikai szerveződések, elhúzódó válsághelyzetek) további egy-két generáció idejére még a bukaresti tőkeelosztás határozza meg vonatkozó folyamatokat.

Azzal, hogy az MPSZ körei a Csapó-féle tervezetet és nem Bakk Miklós a regionalizmust napirenden tartó stratégiáját fogadták el, illetve az erdélyi magyar régiófejlesztési viták színvonaltalansága azt jelzi, hogy a problémára nincs profi csapat sem a tudományos, sem a politikai elitben.

A regionalizáció sikerében nem nagyon hiszek, de Magyarország is csak akkor tudja a határon túli magyarokkal a viszonyát rendezni, hogyha régiókban kezd gondolkodni: hogy ő mit tud kezdeni a szomszédos országokkal és az egész kárpát-medencei térséggel. S közben az élet megy előre, sem itt, sem ott nincs átgondolt modernizációs program a regionális kooperációra. Ha az előbb Szelényi


felülről épülő kapitalizmus-fogalmát

emlegettem, akkor a magyar és szlovák modellben a kívülről épülő kapitalizmus (multinacionális tőkebevitel révén exportorientált gazdaság, nemzetközi tőke a privatizációban, a gazdasági-politikai-civil társadalmi érdekcsoportok kölcsönös kontroll-alku mechanizmusai, középosztályosodás) közelségét is fel kell emlegetni. Románia a két modell közti válaszúton van.

Erre utaltak a legutóbbi helyhatósági választások nagyvárosi (a társadalom képzettebb és modernebb részének) szavazatai is. A mindennapokban gondolj a Túró Rudi sikerére, amely Mátészalkáról indult Magyarországon és Romániában Szatmár megyéből indult el. Vagy a magyar alföldi kisvárosokból az Érchegységbe megindult turizmusra, vagy a közös környezetvédelmi ügyekre stb.


– A regionalizációnak semmi jele Magyarországon sem, ahol – mint egy régebbi előadásodban említed – a vármegyerendszer szinte máig lebonthatatlanul tovább él.

B. N.: – A magyarországi elit sem fogja a térségpolitika és a belső regionális politika összekapcsolásának szükségességét megváltásszerűen felismerni. Történész-énem azt mondja, még csak 15 év telt el a rendszerváltás óta, s így is óriási a fejlődés. A másik énem azt mondja: már késő.

De lehet, hogy nem ilyen nagy dolgokon kellene bölcsködnünk, hanem azon, hogy a várható folyamatokra miként készült fel a romániai magyarság. A becslések szerint a romániai magyar lakosság 40-50%-a funkcionális analfabéta.


Az egyetemisták 10-20%-a biztosan nem

"egyetem-érett", jelentős részük alulolvasott, nagyon rosszul fejezi ki magát, nem beszél idegen nyelveket sem. Az infrastruktúra teljes mértékben lemaradt: itt nem látom azt az emberi erőforrást, amivel lehetne kezdeni valamit.

Nem szoktunk beszélni róla, de a romániai magyarság egészségügyi állapota, fizikai állóképessége, táplálkozás-kultúrája is borzasztó rossz. Gondolj az erdélyi fogak állapotára vagy az egész táplálkozáskultúrára. Ezek a tudásbevitelen túl nagyon fontos problémák.

Kérdés, mekkora a halandóság? Hogyan dolgozzák le az emberek az életüket? Gondolj arra, hogy a te napnyugati kortársaid mennyivel fiatalabbnak néznek ki, nincsenek úgy lestrapálva, mint a magyarországiak vagy az erdélyiek. Minél keletebbre megyünk, az emberek öregebbnek tűnnek. Erről nem szoktunk beszélni – vagy erről sokszor van itt vita, csak nekem nem elég hosszú a fülem?


– Nem. Valószínűleg azért van mindez így, mert a fentiek egész Romániát jellemzik, viszont erről nem veszünk tudomást.

B. N.: – Ami Romániát érinti, az a magyarságot is érinti: sok szó esik az RMDSZ és az MPSZ kampányáról, de azzal az egyszerű ténnyel, hogy a választói aktivitás ugyanúgy működik román és magyar közegben, nem néznek szembe.

Nem beszélve arról, hogy a választási törvény módosításai az egész romániai helyi civil társadalom-intézményesülésre csapást mértek, ellenben a magyar nyilvánosság csak az MPSZ problémát érzékeltette. Ugyanabban a mentális szerkezetben kell szocializálódniuk a magyaroknak és románoknak egyaránt.

Csakhogy minkét csoportnak más-más az azonosság- és tudáskészlete, nem beszélve a kétnyelvűség többletterheiről. Egyébként ugyanazok a hatások érvényesülnek, a körülmények ugyanazok: ezt tudomásul kell venni. Ha szellem- vagy mentalitás-történész volnék, minden bizonnyal a "patron" és a "mutuj" szavak erdélyi magyar vonatkoztatásairól értekeznék, akár a magyar-magyar viszony összefüggésében is.


– A te toplistádon mely problémák szerepelnek az első három helyen?

B. N.: – Az egyik legfontosabb kérdés, hogy vajon az iskolarendszer megtanít-e arra, hogy kisebbségiként legyen etnikai immunitásod, tudd magad több szerepben is működtetni. Úgy látom, nem. Sok fiatalt látok teljesen a magyarországi médián felnőni, románul nagyon gyengén tudnak – miközben manele-zenét hallgatnak, a román kormány tagjait nem tudnák felsorolni, de a magyar pénzügyminiszter nevét ismerik, mert gyakran szerepel a hírekben.

Hasonlóképpen óhatatlan gond, hogy a kisebbségi elitek kicsinysége miatt minden perszonalizálódik: egy négyszemközti egyeztetésben ma legtöbbször nem az számít, hogy pontosan mit is akarunk, hanem mindennek személyes előzménye van: mit hallottunk a másikról, ki kihez tartozik.

Mindez akadályozza a normális kritikai viszonyok, kontrollmechanizmusok és végső soron egy teljesítményelvre, vagyis nem a "ki kinek a kicsodájára", az "etnikus retorikai toposzok homálybogozására" épülő közszellem kialakulását.


– Ennyi reménytelenség után egyáltalán van e közösségi/cselekvési mozgástér?

B. N.: – Tanulmányaimból azt a következtetést vontam le, hogy a legjobb kisebbségpolitikai döntéseket, személyi választásokat stb. akkor és azok hozták meg, akik reflektálva a "hamis realista" illetve "túlfeszült lényeglátó" szerepekre, kíméletlenül szembenéztek az erdélyi valóságszerkezetekkel, és ebben kívülről képesek voltak a saját ténykedésükre reflektálni.

Persze a készségek bevitele nem prófétaság kérdése, hisz eliteket kollégiumokban és könyvtárakban lehet nevelni. De például kit érdekel az, hogy van-e ma a kolozsvári egyetemistáknak olyan helyük, ahonnan a nap nagyrészében ingyen internetezhetnének, vagy épp adatbázis-kezelést tanulhatnának? Nem mutyizva, nem bekérezkedve stb. hanem szolgáltatásokat használva.

Kit érdekel a szakdolgozatok színvonala? Kit érdekel a tehetségesebb fiatalok elhelyezése és helyzetbe hozása? Kit érdekel a vidéki, aktívabb középiskolai tanárok megszólítása? Történelmi tapasztalat: ezeken az apró lépéseken, a megszólíttatásokon múlik minden.


– Nem gondolod, hogy most túl sok feloldásra váró utalás hangzott el?

B. N.: – Igazad van. El lehet olvasni a könyvemet. Vagy bármit meg lehet tőlem kérdezni, lehet bírálni, fikázni stb., állok elébe a n.bardi@tla.hu címen, ez is egy tanulási folyamat...

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS