2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Boia nekimegy a nagy román egyesülés mítoszának is

Főcze János 2015. április 13. 08:56, utolsó frissítés: 18:08

Lucian Boia történész új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll.


Lucian Boia szokásához híven azokkal a mitológiává előlépett értelmezésekkel száll vitába, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságokként találkozhatott.

A román sztártörténész tudományos munkásságát egy ideje olyan esszék megírásával egészíti ki, amelyek mintha arra törekednének, hogy a laikusok is körbejárhassák azokat a kérdéseket, amelyek meghatározóak voltak a románok és a romániaiak történelmében egyaránt. Ilyen esszé a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése is, amely a magyarországi Cser Kiadó kiadásában, 2014-ben jelent meg.

A könnyed hangvételű mű lazán lavíroz a történelmi események között, miközben – egyszerűsítve – azt mondhatnánk, hogy egyetlen célja van: más megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat. Ilyen vizsgált pillanat az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.


Lehetett volna másképp is?



Mint Boia kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének a meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy Boia szerint az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen.

Erre példaként az első világháború kitörése előtt hosszan húzódó válságot hozza fel, amelyik arról szólt, hogy az egyre erősödő Németország egyre harciasabb és követelőzőbb lett, de mégis mindig sikerült megoldani a pattanásig feszült helyzeteket, mint amilyen a két marokkói válság is volt. Lehet ugyanakkor, hogy a válságkezelés csak odázta és súlyosbította a később kitörő konfrontációt - játszadozik el a gondolattal Boia.

Boia szerint az első világháború előtt egy rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az első világháború, ahol a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson.

Boia nem fél az erős hasonlatoktól sem. Szerinte a Monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét.

Boia értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban "a nacionalizmus a zenitjén volt". A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor.

Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait is, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.

A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés (a hamarabb mozgósító, a jobb infrastruktúrával rendelkező és a nagyobb hadsereget fegyverben tartó fél előnyben van, a másik fél meg vagy megelőzésképpen, vagy védekezésképpen lépésre kényszerítve érzi magát) vezetett a gyors és véres eszkalációhoz.

Boia ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy ezeknek a számos emberélettel járó eseményeknek a feldolgozása lehetséges, ahogy tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is?


Németország, Románia és a germanofilek

Boia a következő részben arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha olyan magától értődő, mint azt az események bekövetkezte után láthatnánk.

Így például 1917-ben úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a korlátlan tengeralattjáró-háború beindítása után a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már egészen más képet festett az erőviszonyokról. Ahogy az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott azért, hogy uralhassa, gazdasági háttérországnak használhassa a térséget.


Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha a történések nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát.

Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadbalépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak - megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést.

Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakosai ugyan a románok, de nem csak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések közé kerül, hasonlóan többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez.

Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amelyik nagyrészt kizárta azt, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.


Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.

Boia itt röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választani, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.

Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.


A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai

Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a kérdés egy másik olyannak számít a román közbeszédben, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.

Boia kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Itt Boia azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt az, aki a térséget rendezte. Franciaország annyira el volt foglalva a saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket.


Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi, hangsúlyozva, hogy az erdélyiek fele nem volt ezen képviselve. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése is hasonló eredményhez vezetett volna, csak sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna.

Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor Boia hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európai „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa.

Boia felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak a megalakulásuk után, egészen a nacionál-kommunizmus időszakáig. Így lehetséges az, hogy míg 1918-ban 70% körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90% körüli lett.

Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése, nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig - Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. Ezek a tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS