2017. december 15. péntekValér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Határon 1988-89: sok egykori illegális határátlépő ma is fél beszélni történetéről

S.I. 2015. augusztus 11. 19:30, utolsó frissítés: 19:47

Lukács Csaba és Marossy Géza dokumentumfilmjének az aktualitás mellett az adta az apropóját, hogy nem nagyon készültek alkotások a témáról.


A kommunizmus utolsó éveiben számos erdélyi magyar és román döntött úgy, hogy elege van az elnyomó diktatúrából és a magyar-román zöldhatáron próbált Magyarországra szökni egy jobb élet reményében. A rendkívül kockázatos vállalkozást sokan sikerrel abszolválták, ám többeknek nem sikerült, közülük pedig voltak, akik életükkel fizettek.

Az illegális határátlépőkről szóló történetek mindmáig elevenen élnek a köztudatban, ezeket dolgozta fel Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója és Marossy Géza filmrendező a Határon 1988-89 című dokumentumfilmben, amelynek premier-vetítése hétfőn tartották Nagyváradon, a Kárpát-medencei Nyári Egyetemen.

Lukács Csaba megkeresésünkre elmondta: a dokumentumfilm aktualitását az adta, hogy amikor másfél-két évvel ezelőtt elkezdtek érkezni a migránsok Magyarországra, eszébe jutott, hogy volt még egy ilyen hullám az országba irányuló bevándorlás tekintetében.

„Adott volt a párhuzam, emellett pedig volt egy évforduló, hisz akkor volt 25 éves a rendszerváltozás. Emellett nem nagyon készültek filmek erről a témáról, miközben az én felnőtt fiatalkorom is úgy zajlott, hogy megjelentek kopaszra nyírt fejű emberek a faluban, és akkor tudtuk, hogy illegális határátlépőkről van szó, akiket elkaptak.



Újsághirdetésben kerestek interjúalanyokat

Azt is mindenkit tudta, hogy ezeknek az embereknek hetente kell jelentkezniük a rendőrségen, ahonnan nagyon meggyötörve jöttek ki, de erről nem beszélhettek. Elég sok öngyilkosság is történt emiatt, mert nem tudták elviselni, hogy miután megalázták őket, bírósági ítélet gyanánt munkahelyen letöltendő büntetést is kaptak, ami azt jelentette, hogy be kellett járniuk dolgozni, de ezért fizetésük csak nagyon kevés százalékát kapták. Ezekről az érdekes történetekről gondoltuk úgy, hogy fel kellene dolgozni” – magyarázta az újságíró.

A dokumentumfilm készítői hirdetéseket adtak fel Magyarországon és Romániában, olyan személyeket kerestek, akik illegális határátlépőként próbáltak szerencsét 1988-1989-ben. Lukács elmondása szerint elképesztő mennyiségű, megrázó történet érkezett, ám azzal szembesültek, hogy sokan még mindig félnek erről nyilvánosan beszélni. „Például Szatmárnémetiben, ha jól emlékszem, egy 13 éves bicikliző kisfiút lőttek le, aki ráadásul nem is a határ felé, hanem annak irányából tartott a falu felé.

A történtek után az édesapát is megfenyegették, nem hirdethette meg az újságban a halálhírt, és a református temető sarkában, méltatlan körülmények között temethették el az áldozatot. Az apa először akart nyilatkozni, de utána orvosi tanácsra visszakozott, mondván, hogy még mindig felzaklatják a történtek. A hozzátartozókat úgy találtuk meg, hogy kutatni kezdtem magyarországi archívumokban, határőrizeti, nemzetbiztonsági jelentéseket olvastam, ezek már kutathatók” – mondta Lukács.


Szelektálni kellett

A munkafolyamat során azt tapasztalták, hogy ezen a téren még ma is nagyon sok a félelem. Volt, aki csak úgy vállalta volna a forgatást, hogy eltorzítják a hangját és csak sziluettet láttak volna a nézők - ebbe nem tudtak beleegyezni a készítők. A rengeteg beérkezett történet ugyanakkor sokak számára egyfajta terápiaként szolgált, egész hosszú levelekben számoltak be a történésekről. A rendkívül nagyszámú megkeresés miatt a készítők – különböző okok miatt - számos érdekes sztorit voltak kénytelenek kihagyni a dokumentumfilmből.



„Nagyon szerettem volna, ha bekerül annak a biharpüspöki kovácsnak a története, aki autóját átalakítva, a nemzetközi gyorsvonatra csatlakozva rendkívül leleményes módon szökött át családjával a határon. Az ajtókat megerősítette, hogyha lőnének rájuk, és gondolom szólt a családtagoknak, hogy mindenki bukjon le. Sajnos nem találtuk meg a kovácsot, mint ahogy azt a két határőrt sem, aki Nadia Comăneci-t fogadták 1989 októberében. Megtaláltuk viszont az embercsempészt, aki átvitte a hatfős csapatot a határon, viszont ő nem akart nyilatkozni, ezért nem került be a filmbe az érdekes történet.

Amikor Kiszombornál hajnalban megérkeztek Magyarország területére, találkoztak az első magyar határőrökkel, akkor Nadia jelezte, hogy ő a világhírű tornászlány, de elsőre nem hitték el neki. Így Nadia a novemberi fagyos tarlón néhány egyszerű tornagyakorlattal bizonyította, hogy kicsoda. Felvettem vele is a kapcsolatot, de ő sem akart beszélni minderről. A filmből kimaradt érdekes történetek egy része írásban jelent meg” – mondta Lukács.


Dobbantott a TSZ-főmérnök

Megjegyezte, hogy azért így is találtak érdekes történeteket. Például egy nagyváradi fiatalember kiskorúként háromszor próbálkozott illegális határátlépéssel, de csak a harmadik alkalommal fogták el, és mindmáig nem tudta, hogy minek köszönhetően.

„Biztatásunkra kikérte a megfigyelési dossziéját, és abból kiderült, hogy már 16-17 évesen állandó megfigyelés alatt tartották, mert egy beszélgetést félreértve azt gondolták, hogy le akarja lőni Ceaușescut. Egy másik nagyon érdekes sztori a székelyhídi TSZ főmérnökével esett meg, aki kilencedmagával lépte át a határt.

A szökés előtti percekben egy katona még cigarettát is kért tőle, mivel ismerték a környéken. Nem tudták, hogy a teherautó rakterében ott lapulnak családtagjai, akik közül hatan kiskorúak voltak. Még a saját sofőrje sem tudott az akcióról, aki amikor értesült a tervről, könyörgött, hogy velük mehessen, de Szabó főmérnök azt mondta, hogy vissza kell mennie, mert ellenkező esetben autólopással vádolják meg őket. A sors iróniája, hogy később a teherautósofőr is elszökött, de visszavitte a járművet” – mondta.

Lukács szerint különösen aktuális ez a történet, mert ma is hasonló helyzet van a magyar-szerb határon. „Nyilván most nem magyarok jönnek tízezrével, hanem távoli országok lakói, de fontosnak tartottam ebben a helyzetben egy ilyen filmet csinálni, hisz volt egy időszak, amikor magyarokat és románokat kellett Magyarországnak befogadnia” – fogalmazott.

Felvetésünkre, hogy a mai helyzetről is lehetne készíteni dokumentumfilmeket, Lukács úgy válaszolt, hogy teljesen jogos és bizonyára készülnek nagyon megrázó filmek arról, hogy szöknek az emberek 4-5 határon átjutva Nyugat-Európáig, de úgy gondolja, hogy a szituáció teljesen más.

„Gyakorlatilag magyarok szöktek az anyaországba Ceaușescu diktatúrája elől, ráadásul a szomszédos országba, ez egy nemzetközi gyakorlat. Általában, amikor emberek elmenekülnek életüket mentve, akkor a szomszédos országig jutnak el, amennyiben az őket befogadja, vagy onnan már lehet menedéket kérni. Aki Nyugat-Európába akar menni az Törökországból, Libanonból, vagy a környező országokból is kérhetné háborús menekültként a befogadási kérelmet, és úgy jöhetne Európába. Az emberek nem így döntenek, hanem sok pénzt kifizetve átcsempésztetik magukat a nyugat-európai országokba, ez teljesen más helyzet, mint 25 évvel ezelőtt volt” – jegyezte meg.


Sokakat visszaküldtek

Magyarország 1989-es helyzete azért volt egy kicsit más, mert az ország is elméletileg ugyanannak a tömbnek volt a tagja, ugyanahhoz a szocialista táborhoz tartozott, és egy érvényes egyezmény volt a két ország között arról, hogy nem lehet egymás területére szökni, vissza kell adni a szökevényeket. Ezt Magyarország 1988 februárjától megsértette, vállalva ennek az esetleges következményeit, és azt mondta, hogy azokat az embereket, akik nagy valószínűséggel politikai okok miatt szöktek el, nem adja ki és hallgatólagosan átengedte őket Ausztriába, ahol aztán menedékjogot kérhettek. Nagyon szomorú ugyanakkor, hogy elég sok embert visszaadtak. Megpróbáltuk kideríteni azt, hogy mivel indokolták ezt, és azt találtuk, hogy akiről felmerült, hogy kiskorú, felelőtlenségből szökött, vagy korábban együttműködött a Securitatéval, ügynökként van átdobva, vagy csak simán megélhetési okokból jött át, azokat adták vissza” – magyarázta az újságíró.

Jobbra a román, balra a magyar határJobbra a román, balra a magyar határ


Találtak egy olyan székelyudvarhelyi férfit is, aki a filmben elmondja, hogy évekig készült az illegális határátlépésre, ami sikerült is neki. Magyarországon ellátták, kedvesen, barátságosan fogadták. Aznap nagyon sokan szöktek át, a befogadó táborban több tucatnyian tartózkodtak, akik közül kiválogattak néhány embert és buszra ültették őket. A busz egyenesen Romániába tartott, ahol nagyon megverték a férfit, akinek az volt a kérése a film készítőihez, hogy keressék meg azt a századost, aki a visszaküldéséről döntött. Lukácsék nem találták meg a katonatisztet, valószínűleg azért, mert a magyar hatóságok ebben az esetben is összezártak, szolidárisak az egykori kollégával.

A készítők a Magyar Média Mecenatúra program pályázatán nyertek támogatást a film elkészítésére. Lukács elmondta, hogy nem is a forgatás, hanem az előzetes munka vett fel sok időt, hisz nagyon sok történet vezérszála ugyanaz: az emberek úgy döntöttek, hogy a körülmények miatt nem akarnak már Romániában élni és nekiindultak a zöldhatárnak. Aztán vagy elkapták őket, vagy nem.

„A történetek közül ki kellett válogatni az érdekesebbeket és jól leforgathatóakat. Fontos volt az is, hogy jól beszélő alanyokat találjunk, hisz hiába volt zseniális egyik-másik sztori, ha azt nem tudták jól elmondani. Meg kellett találni azokat az embereket, akik jól beszélnek és arccal vállalják történetüket” – mondta.

A dokumentumfilm a közeljövőben a Duna Televízióban lesz látható.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS