Mi a székely: megmentésre szoruló szegény nép vagy „szupermagyar”?
B. D. T. 2016. augusztus 10. 16:39, utolsó frissítés: 16:39Három kötetben összegezték a Székelyföld történetét, amely egyfajta önképet is közvetít a közösségnek.
A régi Tusványosok magas színvonalú vitáit hiányolók számára is megfelelt volna az elvárásoknak az idei, 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szakmai rendezvényei közül néhány. Például ilyen volt a Kós Károly sátorban megszervezett Könyvbemutató és szakmai vita a Székelyföld története I-III. kötetekről című program. Ez utóbbit korlátozta, hogy csak a szerzők egy része volt jelen és a másfél órán tíz embernek kellett osztoznia.
A kemény kritikától, az opponensek – egyáltalán az ellenvélemény – jelenlététől és nyílt megnyilvánulásától talán némileg elszokott tusványosi közönség számára Bárdi Nándor történész, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet osztályvezetője jelezte is a beszélgetés egyik pontján, nem azért jöttek a köteteket bemutatni, hogy „fényezzék” magukat, ezért hívtak bírálókat. Ez egy szakmai vita kezdete, „ahol teljesen normális az, hogy az szakemberek elmondják a véleményüket. … Úgy tekintem ezt a három kötetet, mint egy szintézist: 22 szerző ezt tudta produkálni négy év alatt” – jelentette ki. A következő évtizedekben a történész szakma ennek nyomán tudja korrigálni az esetleges tévedéseket, és elvégezni azokat az alapkutatásokat, amelyek kiegészítik és árnyalják majd az ebben a monográfiában vázolt összképet.
A székelyföldi identitásépítési törekvések sorába illeszkedik a Székelyföld története három kötetének megjelentetése; a következő években fog kiderülni, hogyan miként járult hozzá a régió önmagára találásához ez az összefoglaló munka – emelte ki Székely István moderátor, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a szakmai vitán.
„Azt látjuk az utóbbi tíz-tizenöt évben, hogy egyre inkább megerősödik a székelyföldi identitás” – fejtette ki bevezetőjében a politológus moderátor. A háromkötetes Erdély története megjelenésének is hatalmas jelentősége volt 1986-ban és mintegy felvezetése volt annak az identitás-átalakulásnak, ami 1989 után az erdélyi magyarságot érintette. Székely ezzel kapcsolatban fölidézte az 1990-ben megszervezett első Bálványosi Szabadegyetemen lezajlott vitát, az azóta elhunyt Fábián Ernő filozófus, kritikus, publicista és egy székely fiatal között. Fábián Ernő a székelyek „kettős elnyomásának” tézisével vitatkozva rámutatott, arra, hogy a székely identitáskeresés és –építés nem mehet a magyar azonosságtudat rovására, és nem szabad ezt a két dolgot szembeállítani.
A kiadás körülményeiről Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója és Kolumbán Zsuzsánna, székelyudvarhelyi történész, a szerkesztőbizottság titkára beszélt. Szakmai és közösségi igény megfogalmazódása eredményezte a monográfia elkészültét, Egyed Ákos kolozsvári történész vetette fel még 2007-ben, hogy meg kellene írni a székelység történetét – idézte fel Miklós.
2012-ben Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere kezdeményezésére elindult a munka, a Haáz Rezső Múzeum biztosította az intézményi, a székelyudvarhelyi önkormányzat az anyagi hátteret, és elkezdődött azoknak a szakmai partnereknek a megkeresése, bekapcsolása, akik garanciát jelentettek arra, hogy az elkészülő kötet minden szempontból megfeleljen a szakmai elvárásoknak. Először az EME, aztán a Magyar Tudományos Akadémia kapcsolódott be a szakmai együttműködésbe. Az önkormányzat a költségek biztosításával jelentős terhet vállalt, az elkövetkezőkben pedig kiderül, a nagyközönség támogatja-e ezt a vállalkozást a kötetek megvásárlásával – mondta Miklós Zoltán.
Kolumbán Zsuzsa négy év alatt többek közt a szerzőkkel tartotta a kapcsolatot a héttagú szerkesztőbizottság képviselőjeként. Ez a bizottság rendszeresen összeült, és megvitatta a felmerülő problémákat. Fontos szempontjuk volt, hogy a kötetben a különböző székely kisrégiók arányosan jelenjenek meg, illetve hogy az elkészült munka a szélesebb olvasóközönség számára is fogyasztható legyen, tehát olvasmányos, érthető szövegeket vártak el a szerzőktől. Ez befolyásolta a szerkesztési alapelveket is, pl. meghatározta a tudományos apparátus mennyiségét – mondta el Kolumbán Zsuzsa. A könnyebb adatkeresést és olvashatóságot segíti a helységnév- és névmutató, valamint az irodalomjegyzék; az illusztrációs anyag is jelentős, diagramok, táblázatok, térképek segítik az információátadást, amelyeket múzeumokból, levéltárakból stb. gyűjtöttek össze, és nagyon sok olyan van köztük, amely a kötetben jelent meg először – emelte ki.
Fehér János történész, művészettörténész Barótról és Nagy Botond levéltáros, történész Sepsiszentgyörgyről a kritikai észrevételeiket mondták el bevezetőként. Az első és második kötet bírálatára felkért Fehér János megjegyezte, kevés idejük volt a kötetek áttanulmányozására, arra, hogy átfogó észrevételeket fogalmazhassanak meg.
A tartalomra rátérve, szerinte egy monográfiától elvárható, hogy tömör, logikus, átlátható okfejtéseken alapuljon, a felsorakoztatott adatok hitelesek legyenek, amelyekre aztán hivatkozni lehet, valamint egy következetesen egységes fogalomhasználatot valósítson meg.
Véleménye szerint ebben a monográfiában a kritikai apparátus nagyon hullámzó minőségű, következetlen, azaz vannak fejezetek, ahol teljesen kielégítő, máshol viszont gyatra, oldalakon keresztül számos idézőjelbe tett részlet és történelmi adat jelenik meg hivatkozás és jegyzetapparátus nélkül. Számos helyen redundánsak és terjengősek a fejezetek, főleg a második kötetben, azaz több szerző is esetenként visszatér ugyanarra a témára. Az első kötet egyházi viszonyokat összefoglaló fejezete viszont például egy üdítő, tömör, tárgyilagos, jól hivatkozott szöveg, a szerzők kritikailag vizsgálták a forrásokat, és új, eddig fel nem dolgozott adatokat is bevontak az elemzésbe – emelte ki Fehér.
A székely jogrendszerről szóló rész mondhatni sztereotip összefoglalása az eddig e tárgyban született munkáknak, sokszor másodlagos hivatkozással, kritikai forrásvizsgálat nélkül. A Rákóczi-szabadságharc tárgyalása a bírálat szerint redundáns, következetlen, sőt csúsztatásokkal és spekulációkkal, valamint tárgyi tévedésekkel terhelt. A székely mezővárosokkal és a székely székek szervezetével kapcsolatban kiegészítéseket, forráskritikát javasolt. Több olyan részlet is van, amely a szerzők korábban megjelent könyvei részleteinek vagy tanulmányoknak a szöveghű reprodukciója.
„Nem egy fejezetben nem új kutatásokon alapuló, céltudatos eredményekre törő, professzionálisan szerkesztett munkával állunk szemben, hanem a szövegek megírására felkért szerzőknek az elmúlt húsz évben megjelent, meglehetősen változó minőségű írásaiból összeállított szöveggyűjteménnyel” – fejtette ki a munka fontosságát is hangsúlyozva a művészettörténész bíráló. További alapkutatásokat javasolt, illetve felvetette, hogy el kellene hagyni azt a gyakorlatot, hogy a szerzők évtizedeken át görgessék maguk előtt gyakorlatilag ugyanazokat a szövegeket, és több helyen is publikálják azokat.
Nagy Botond, a harmadik kötet bírálója a román szakirodalmat és egy historiográfiai összefoglalót hiányolt. A dualizmus korával kapcsolatos résznél kiemelte, gyakran említésre kerül a centrum-periféria, a függőségi modell, illetve a modernizációs hatások szigetszerű megnyilvánulásainak diagnózisa, amely egy társadalomelméleti modell és azt a nemzetközi viszonylatban a gyarmatbirodalmakra, illetve a gyarmataikra szokták alkalmazni, ami előrevetíti, hogy Székelyföldről eleve csak mint elmaradott, fejlesztésre váró régióról eshet szó, így főképp annak felzárkóztatásán, az állami központ gazdaságpolitikáján lesz a hangsúly. A terület az Osztrák-Magyar Monarchia, a birodalom perifériájaként jelenik meg, miközben Magyarország határterülete vagy az osztrák-magyar vámterület megfogalmazás történetileg hitelesebb megfogalmazás lett volna.
Az akkori magyar kormány által indított gazdasági felzárkóztatási programként indított Székely Akció előtt is voltak a Székelyföldön vállalkozások, gazdasági sikerek, az nem volt olyan nagy vízválasztó, mint ahogyan azt a kötetben bemutatják. A legnagyobb változás a dualizmus korában az egységes közteherviselés bevezetése volt, ami súlyosan érintette a Székelyföldet, beleértve egyéb gazdasági korlátozásokat is, ami egyébként nagyban hozzájárult a gazdasági helyzet romlásához, ennek tárgyalása, az adózás kérdése azonban kimaradt a kötetből. Tizenegy év alatt a szeszfogyasztásból Háromszéken befizetett adó nagyságrendileg többszöröse volt annak, amit a magyar állam például oktatásra költött, ezeknek az adatoknak a kvantifikációja nélkül Nagy Botond szerint hiányos a kialakult kép.
Van néhány olyan megállapítás is a kötetben, amely téves, például az, hogy az Egyesült Államokba vagy Romániába nem kellett útlevél; ezt cáfolják levéltári források, az a több ezer útlevélkérelem, amely ebben az időszakban született. A székelyföldi kivándorlás témájánál maradva, szerinte fontos tényezők voltak az örökösödési szokások és a vármegyei bürokratikus zaklatások is. Kutatni kellene, hogy a dualizmus alatt kivándorolt tömeggel mi történt a világháború alatt és utána. Jobban meg kellett volna rajzolni a székelyföldi társadalom struktúráját, illetve bemutatni a gazdasági problémákhoz vezető érdekellentéteket: a vármegyei bürokrácia nagy részét földbirtokosok adták, a Romániába kivándorlók pedig elsősorban az agrárproletárok közül kerültek ki. Az is fontos kérdés, hogy miért nem a közeli Brassó megyébe mentek dolgozni ezek az emberek, miért inkább a szomszédos országba? 1915-1916-ból a székelyföldi hadifoglyokról, illetve a román katonák kegyetlenkedéseiről fel kellett volna használni a közvetlen forrásokat is, amelyek hozzáférhetőek a székelyföldi levéltárakban.
Összegezve, a dualizmus koráról szóló részt Nagy Botond szerint túlságosan „fölülről” szemléli a székelyföldi folyamatokat, kevésbé fókuszál helyi partikularitásokra, az azokról beszámoló forrásokra. A néhány évvel ezelőtt megjelent Székelyföld története tankönyvben az 1916-os román visszavonuláskor elhurcolt székelyföldi polgárok számáról egy vitatható adat jelent meg, ám a mostani kötetben erről említés sem esik, magáról a jelenségről sem, és ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a magyar történész szakma visszakozott ebben a kérdésben, miután az elhurcoltak számával kapcsolatban a román szakma kételyeket fogalmazott meg – hívta föl a figyelmet Nagy Botond.
Hegyi Géza, az első kötet „védőügyvédje” a redundancia kifogására reagálva elmondta, többszerzős műről lévén szó, a kollégák nem feltétlenül ismerték az egy időben születő szövegeket, csak tartalomjegyzék vagy vázlatok alapján kaptak némi fogalmat arról, ki melyik fejezettel és témával foglalkozik, és abból következtethettek arra, miről ír a másik. Példaként elmondta, a rá bízott egyháztörténeti részből kihagyta a kolostorokat, mert a tartalomjegyzék alapján látta, hogy azzal egy régész kolléga foglalkozik, ezért csak a székelyföldi szerzetesrendek általánosabb bemutatására szorítkozott. Viszont az egyházszervezet történetének kezdetei, illetve a templomhálózat kiépülése megjelenik mindkét szövegben.
„Lehet, ez bizonyos szempontból elkerülhetetlen is, hiszen ugyanazt a jelenséget egy régész és egy történész más-más szempontból közelíti meg” – vélte. A szerzők önismétlése vádjára a magyar középkorász, Engel Pál véleményét idézte, miszerint ha egy történész egyszer valamit a saját mércéje szerint jól megír, azon nincs értelme csak azért változtatni, hogy tetszetősebb legyen vagy más legyen a szavak sorrendje. Nyilván azokon a pontokon, ahol változott az idők során a véleménye, vagy új kutatási eredmények voltak, módosított, tehát nem a lustaság tette önismétlővé. Benkő Elek négy éve jelentette meg összefoglaló munkáját régészeti szempontból a középkori Székelyföldről, ennek markáns átírása szakmailag nem lett volna indokolt, annál is inkább, mivel ennek a monográfiának első körben amúgy is a meglévő ismeretek összefoglalása volt a feladata – szögezte le a szerző.
A jegyzetelés nem egységes voltáról elmondta, a mintának tekintett Erdély története esetében is csak elvétve találunk lábjegyzeteket, ott is csak a konkrét forrásmegjelöléseknél. Saját fejezete kapcsán megjegyezte, ugyan arról eddig csak dicséret hangzott el, de mióta leadta a kéziratot, ő maga már beazonosított néhány részletet, ami apróbb korrekcióra szorulna, „de hát ilyen a történész mestersége”, a monográfia is azért készült, hogy a meglévő ismereteket lencseként magába gyűjtse, de egyúttal tükrözi azoknak a fogyatékosságait, hiányosságait is, ezáltal új kutatásokra ösztönöz – fejtette ki.
Hermann Gusztáv Mihály történész szerkesztőként kiemelte, hogy záros határidőről, szűk négy évről lévén szó, a monográfia megírása kemény kihívást jelentett, hiszen ha megnézzük a hasonló terjedelmű szintéziseket, minimum egy évtizedet vett igénybe megírásuk, pl. az Erdély története esetében, de a négykötetes Románia történelme is hosszabb folyamat terméke volt.
„Tapasztalatom szerint minden szintézisben visszaköszönnek a szerzők előző munkái, ez másoknál is így működött, és nálunk is” – mondta. Az általa szerkesztett második kötetről elmondta, eredetileg a 18. századra vonatkozó rész gerincét Pál Antal Sándor írta volna meg, ám végül ő mégse lett a kötet munkatársa. „Ez a szerzők számának növekedéséhez vezetett, és a stiláris összhangnak a szétesését eredményezte. Dolgozni kellett azon, hogy ez minél kisebb mértékű legyen, ennyire sikerült. Pakot Levente, Tóth Levente, Pál Judit, Egyed Ákos és jómagam vállaltuk át ennek a kiesett résznek a megírását” – magyarázta.
Csikány Tamás budapesti hadtörténész felidézte a monográfia MTA-n szervezett szakmai vitáját, ahol Fodor Pál, a BTK főigazgatója úgy fogalmazott, hogy a magyar történetírás egyik alapműve készült el ezzel a három kötettel, és ott mind a három felkért bíráló méltatta a kötetet. Hogy hiányoznak belőle mozzanatok, szempontok – az azért alakult így, mert ez egy összefoglaló mű; hogy miért nem került be a székelyföldi társadalom első világháború alatti gazdasági helyzete? - azért, mert nem egy gazdaságtörténész írta azt a részt. Ő maga hadtörténészként inkább más aspektusokra tette a hangsúlyt, azokra a hadi eseményekre, amelyek közvetlenül is érintették a székelységet. Ha a terjedelem megengedte volna, valószínűleg a hiányolt részekről is szó esik, de akkor lehet, hogy hatkötetesre duzzadt volna a mű, amire már senki nem adott volna pénzt, hogy megjelenjen – tette hozzá.
„Ebben a kötetben először az 1764-től 1851-ig terjedő időszak jutott nekem, ennek a katonai eseményeivel kellett foglalkoznom. A madéfalvi veszedelem után Székelyföldön megszerveztek két gyalog- és egy huszárezredet, akik annak ellenére, hogy nagyon nem akartak katonák lenni, mégis majdnem minden háborúban ott voltak, és igen kiválóan helytálltak.” Mint fogalmazott, az volt a célja, hogy erősítse a toposzt, miszerint a székelyek régi katonanemzet. 1868-tól általános hadkötelezettség lépett érvénybe, amely már nemcsak egyes székely családokat, hanem mindenkit érintett.
Az első világháborúban – amelynek a Székelyföldre vonatkozó részét szintén ő írta – minden székelyföldi családból harcoltak a fronton, és gazdag anyag áll rendelkezésre arról, hogy dicsőségesen harcoltak. Budapesti lévén azonban időhiány miatt nem jutott el a székelyföldi levéltárakba, de a bécsi levéltárakban fellelhető anyag szerinte jól bemutatja azokat az eseményeket, sorsokat, amelyek abban az időszakban fontosak voltak. Személy szerint több teret szentelt volna a székely huszárezredeknek, amelyek az ojtozi csatától Galíciáig mindenhol részt vettek a harcokban, sokan hadifogságba estek, és még megértek volna akár 3-4 fejezetet is ezek a történetek – tette hozzá.
Tóth-Bartos András történész, a harmadik kötet egyik szerzője a két háború közti gazdasággal, valamint az 1968 utáni megyésítés gazdasági kérdéseivel foglalkozott, más szerzőkkel együttműködve. A tárgyalt harmadik kötetben terjedelmi okok miatt elsősorban problémákat lehetett kiemelni, például az 1921-es román agrárreformot, amely Székelyföldön nem annyira a birtokviszonyokat rendezte át nemzetiségi szempontból, hanem az történt, hogy a közösségi tulajdon közigazgatási kezelés alá került. Próbáltuk bemutatni a román állam gazdasági nacionalizmusát a földreformon és az adópolitikán keresztül – tette hozzá. Az államszocialista időszakban pedig arra, helyezték a hangsúlyt, hogy egy korábban szinte kizárólag agrárgazdasági térséget hogyan alakított át a szocialista gazdaságpolitika az erőltetett iparosítással; a kollektivizálás után radikális változások inkább az 1968-as megyésítés után következtek be, és ennek eredményeként a hetvenes évek végére teljesen átalakult mindhárom megye urbanizáltsága, gazdasági és társadalmi szerkezete. Az erőltetett iparosítás és városiasodás a fokozódó centralizáció és az etnikai homogenizálás keretei között valósult meg.
Oláh Sándor társadalomkutató a „kis magyar világ” (1940–1944) éveiről írt a harmadik kötetbe. Kényes korszakként jellemezte az időszakot, elsősorban azért, mert még élnek a szemtanúk, sokan emlékeznek rá, sokan „tudják”, hogy „másképp volt”, lehetséges, hogy mások másképpen közelítették volna meg, máshová helyezték volna a hangsúlyokat. „Rövid, zaklatott időszakról van szó; a második bécsi döntés után azonnal kiderült, egy elmaradott, szegény területrésszel gyarapodott Magyarország, és beindult egy bőkezű támogatáspolitika, elsősorban Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére, és ezt az utána következő kormányfők is folytatták” – magyarázta.
Modernizációs-intergációs kísérletként jellemezte ezeket a törekvéseket, amelyek elsősorban az agrárszektort célozták, hiszen a lakosság több mint 70%-a mezőgazdasággal foglalkozott. Az általa írt fejezetben kitért arra is, hogy milyen volt a fogadóközeg viszonyulása a magyar állami beavatkozáshoz és milyen volt a társadalmi viszonyrendszer a különböző társadalmi csoport között. Oláh szerint a székelyeknek nem mindig tetszett az állam „gyámkodása” és centralizációs törekvései. Végig napirenden volt a közigazgatás decentralizációjának, a lokális autonómiák kialakításának igénye a székely közgondolkodásban. Az adózás mértéke nagyobb volt, mint Romániában, és a centralizáló magyar állam sem vette figyelembe a termelés regionális sajátosságait, feltételrendszerét.
Az államtól függő csoportokon belül, a hivatalnokok és tanárok körében is volt feszültség, az „ejtőernyősök” és „bennszülöttek” (azaz a Magyarországról kihelyezett személyek és a helyiek) közismert ellentétéről van szó, miközben versengés folyt az állami forrásokért. Ennek az összehangolt és sokrétű magyarországi támogatáspolitikának ugyanakkor kétségkívül pozitív hatása volt az életminőségre, infrastruktúrára. Hosszú távú hatását nehéz megbecsülni, de ezek esetenként akár máig is hatnak. Ilyen például a Hargitafürdőre vagy a Szent Anna-tóhoz vezető út, amelyek akkor készültek, a gazdák vetőmagfajtákra, fajállatokra, kis mezőgazdasági gépekre tettek szert, amelyeket aztán a kommunizmus idején is használtak. Oláh Sándor kiemelte, hogy a szöveg megírása során nagy segítséget kapott fiatal történészkollégáitól, Tóth-Bartos Andrástól, Sárándi Tamástól, Gidó Attilától, illetve Novák Csaba Zoltántól.
„Az éles kritikák ellenére érdemes szem előtt tartani, hogy a történésztársadalom úgy működik, hogy ha egy híres történész ír egy nagyon jó munkát, azt a másik megpróbálja szétszedni. Aki a történettudományban nem annyira jártas, az most nehogy azzal maradjon, hogy itt egy gyenge munkáról van szó, hiszen a történészek szinte bármelyik kötetről képesek így vitatkozni. Az biztos, hogy Székelyföldről még nem született ilyen volumenű munka, ennyi szerzővel, ezért bátran ajánlom mindenkinek a polcára” – emelte ki Nagy József történész, aki a harmadik kötethez a második világháború székelyföldi hadtörténetével járult hozzá.
Ő is hangsúlyozta, hogy a megvalósítás Székelyudvarhelyről indult, fokozatosan épült ki a támogató szakmai intézményi háttér, rövid volt a határidő, ebből a szempontból a kezdeményezőket és a megvalósításban közreműködőket is dicséret illeti. A második világháború teljes hadsereg-szervezési történetének vázlatára kevés terjedelem jutott; alfejezetében kiemelten foglalkozott az 1944 őszi hadműveletekkel, ami arról szólt, hogy az akkori hadvezetés megpróbált a székely férfitársadalomból a magyar honvédség keretein belül egy ütőképes erőt szervezni az akkori háborús viszonyok között, és amely elvérzett 1944 őszén a szovjet csapatok elleni harcokban. A négyéves hadsereg-szervezési folyamat több tízezer 18-60 év közötti székelyföldi férfit érintett. A mindenkori haderő az adott társadalom tükörképe, azt képezi le a hadviselés keretei között, azt próbálta megvizsgálni, hogy az akkori székelyföldi viszonyok között a székelyföldi társadalom tagjaiból milyen haderőt tudott szervezni a magyar állam – magyarázta.
„Tele vagyunk sztereotípiákkal, miközben nem ismerjük a történelmi hátteret. Nagyon sok székelyföldi falumonográfiában megemlítik az első és a második világháborút néhány mondatban, frontról küldött levelek vagy egy interjú alapján, és megvan a település második világháborús története, miközben az adott területen négy éven keresztül számos katonai alakulatot szerveztek, és a régió lakossága különböző hadműveletekben vett részt, és ezekről nem történik említés.” Ebből ad ízelítőt a kötetben a fiatal gyergyói történész, aki arra hívta fel a figyelmet, lehet, hogy egyes szerzők már korábban publikált munkáik alapján írtak a kötetbe, de a nagyközönség, amely Budapesttől Székelyudvarhelyig kezébe veszi a könyvet, nem olvas szakfolyóiratokat. Viszont a kötetekben egy helyen mindegyik szerzőtől kap egy olyan kivonatot, amely megpróbálja keretbe foglalni az adott korszakot, így egy hasznos, átfogó képet kaphat Székelyföld történetéről.
Zárszóként Bárdi Nándor a szerkesztési koncepciót mutatta be, egyúttal válaszolt is a felmerült kritikákra. A vitás kérdésekben törekedtek arra, hogy a rivális hipotézisek, álláspontok egyaránt megjelenjenek a kötetekben, így a székely eredet, mind a székely írás kérdését historiográfiai feltárással oldották meg, például a székely eredettörténet két kutatójának két különböző szemléletű szövege jelenik meg egymás mellett. A szerkesztésben és a megírás folyamatában a legnagyobb problémát az jelentette, hogy az alapkutatások még nem minden területen tartanak ott, hogy egyrészt bizonyos problémák alakváltozását akár több száz éven át folyamatosan kövessék (pl. közteherviselés), másrészt, hogy a székelyföldi sajátos intézményességeket a nemzetközi összehasonlításban értelmezzenek.
Ugyanakkor kiemelte, hogy a három kötet egyszerre lett egy kollektív monográfia és kézikönyv, a jegyzetapparátus változó mélységét is erre a kettősségre vezette vissza. A székelység történetének megírásra vonatkozó XIX. század végi törekvésekhez képest, – amelynek a legfontosabb hozadéka a székely oklevéltár kötetei, illetve Szádeczky 1927-es, Kiss István 1939-1941-ben megjelent monográfiái lettek – itt most Bárdi szerint a kor tudományosságának a szintjén adták közre, amit a Székelyföld történetéről összefoglalóan, ebben a terjedelemben tudhatunk. A legtöbb számon kért problémát kutatás, publikációk hiányában nem tárgyalták. Most legalább a kötetek révén van egy kiindulópont: láthatják a régió történetének feltáratlan kérdéseit, és arra valók a szakmai viták, hogy ezek tematizálódjanak.
Szerinte Székelyfölddel kapcsolatban arról beszélni, hogy kiegyensúlyozatlan a gazdasági-társadalmi fejlődés, hogy voltak (és vannak) elmaradottabb és fejlettebb kistérségek, települések, nem feltétlenül „birodalmi gondolkodásra” vall, hanem annak diagnózisáról szól, hogy bizonyos modernizációs folyamatok megakadtak, mások pedig szigetszerűen, egy-egy központban megjelentek, és ez a mai Székelyföld tekintetében is érvényes. Ettől függetlenül az adózás kérdését egy fontos, feldolgozatlan kutatási területnek tartotta.
A redundancia és ismétlések vádja kapcsán rámutatott, hogy a kézikönyv logikához hozzátartozik az ismételt visszatérés a különböző témákhoz. Bárdi számszerűsítette az elütéseket, hibákat is, és azt mondta, hogy a 6-7-800 oldalas kötetekre egy-két tucat juthatott. Ha nincs is historiográfiai fejezet, de a bevezetőben és egyes fejezeteknél vannak kutatástörténeti áttekintések.
Mivel ő volt a harmadik kötet két világháború közötti időszakkal foglalkozó részének szerzője, néhány fontosnak tartott problémát emelt ki a Székelyföld XX. századi történetéből. Az impériumváltás 1918 után közigazgatási rendszerváltást is jelentett. „Az addigi önkormányzati alapú közigazgatást felváltotta egy balkáni kisállamnak az államigazgatása és ez gyakorlatilag a közbirtokosságok községi tulajdonba vételétől kezdve az önkormányzatiság felszámolásáig folyamatosan hozta magával a problémákat, az egységesítő (romanizáló) állam behatolását az addigi falusias világba.”
A kilencvenes évekből visszafelé tekintve, a székelyföldi kettős hatalomról (magyarok a választott, helyi képviseleti pozíciókban működnek, míg az állami, felülről kinevezett állásokat románok töltik be) a két világháború között egyáltalán nem beszélhettünk, hiszen az önkormányzatok helyett a kinevezett rendkívüli bizottságok rendelkeztek a települések vagyonával és ők hozták meg a helyi döntéseket. A kötetben a négy megye közigazgatási viszonyainak változását tisztázták, de a régió román és magyar elitjeinek, a stratégiai útkeresés szerinti tipologizálásához még mélyebb lokális kutatásokra volna szükség.
A második Bárdi által kiemelt probléma a közműveltség megrekedése volt a két világháború között. Ugyanis 1941-ben több mint 50 ezer analfabétát találtak Csík megyében. A harmincas években az iskoláskorú magyar gyerekek kétharmada állami iskolába járhatott volna, de azok román tannyelvűek voltak, ha jártak se értették a román tanítókat, vagy lemorzsolódtak (így maradt ki a rendszerből kb. az iskoláskorúak egyharmada). Csak a gyerekek egyharmada jutott el a felekezeti iskolákba. Az írástudatlanság az 1910-es szinten állt 1941-ben is, ez a székelyföldi népesség társadalmi mobilitási lehetőségeit is alapvetően korlátozta. Ennek következtében a két világháború közti időszakban megkezdődött a szakképzés leépülése, tudáshiány lép föl a térségben, és az a hagyományos székelyföldi polgárosodás, ami a családból kiemelt tehetséges gyerekek taníttatása révén mobilitási pályát biztosíthatott, leállt – magyarázta.
A harmadik témaként a budapesti történész arról beszélt, hogy miért tárgyalta külön-külön alfejezetben a „visszarománosító” mozgalmat és az autonómiatörekvéseket. Az előbbi funkcióját abban látta, hogy miközben csak néhány ezer embert tudtak „visszarománosítani” ebben az időszakban a Székelyföldön, addig az itt többségben lakó magyarokkal is el kellett fogadtatni azt a hatalmi aszinkront, miszerint a román etnikum privilegizált, és ehhez egy megfelelő ideológiára volt szükség (román települési elsőbbség; a székelyek román származása); másrészt a román közgondolkodásban is át kellett pozicionálni a székelységet, hogy a velük szemben alkalmazott politika szükségességét alátámasszák (a székelyek elmagyarosításának hamis ideológiája). A székely autonómia ügye kapcsán pedig azzal magyarázta a kötetbeli részletezést, hogy világossá váljon, bár amúgy sem volt semmi esélye az autonómia megvalósulásának, maguk a magyar egyházak és az Országos Magyar Párt vezetői is ellenezték azt a harmincas évek elejéig, mert nézőpontjukból az önkormányzati iskoláztatás a stabilitást, a magyar egységet veszélyeztette volna. Kulcskérdés volt számukra az egyházi iskolarendszer megtartása, mert emellett egy másik magyar oktatási hálózat létrehozása még inkább instabilizálta volna a magyar közösségi intézményességet – mutatott rá Bárdi.
Az utolsó kiemelt téma a hetvenes évek székelyföldi urbanizációjának és iparosításának története volt, amelyet Novák Csaba Zoltán és Tóth-Bartos András írt meg a kötet számára. Székelyföld urbanizációja pont azzal egy időben zajlik, amikor Ceauşescu nemzetiségpolitikája leginkább szorítja ezt a térséget, és az iparosítás lefolyása teljesen másképp alakult Marosvásárhelyen, mint Háromszéken, illetve köztük Csíkszeredában és Udvarhelyen. Király Károlynak – Bárdi szerint – nemcsak abban volt nagy érdeme, hogy Sepsiszentgyörgyön létrehozott egy megyei kulturális-közművelődési elitet és intézményesítette azt, hanem abban, hogy a hetvenes években alapított, háromszéki – kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi – nagy ipari üzemek magyar munkásokkal kezdtek el üzemelni, tehát az iparosítást megpróbálták a helyi magyar vezetők belülről lebonyolítani, míg ez Maros megyében, a MAT holtvágánya miatt, nem sikerült.
Sokan kérdezik, van-e vezérfonala a kötetnek? Az egyik fő kérdés Egyed Ákos szerint az lehetne, hogy „a székelyek, annyi történelmi kataklizma ellenére, hogyan maradtak meg, mint közösség?” – idézte föl Bárdi. „Meg kell vallanom, most, ahogy újraolvasom a három kötetet, jól látszik, hogy van egy válasz-vonulata ennek kérdésnek. Nem lehet azzal elintézni, hogy 1918-ig Magyarország keretei között éltek, a magyar nemzetépítés részesei voltak. Budapestről ma ez a régió azért lehet érdekes, mert az országhatártól 3-600 km-re, Románia közepén van egy 13 ezer négyzetkilométeres magyar dominanciájú terület, egy közel 600 ezres magyar azonosságtudatú, regionálisan magát székelynek, székelyföldinek valló közösség. Innen Tusnádról, a Székelyföld, történeti régióként és annak tárgyi, kulturális, természeti öröksége miatt fontos és az itteni sokféle magyar-székely azonosságtudat magától értetődő valóság.
A három kötetben van néhány nemzetközileg is beazonosítható sajátosság és az ezekből adódó fejlődési pálya. Az egyik ilyen sajátosság a székelyek katonai szolgálata a 12-13. századtól, amely megteremt egy sajátos jogi helyzetet, és ez ad lehetőséget, másik sajátosságként, a széki közigazgatásra és bíráskodásra illetve a sajátos székely (kiváltságos) intézmények létrejöttére. Míg a kabaroknak, besenyőknek, izmalitáknak nem volt saját széki közigazgatásuk, addig a szászok, kunok, jászok és persze a székelyek rendelkeztek ilyen úgymond intézményesült önkormányzatisággal, amely a Székelyföldön 1876-ig megmaradt. Ennek a külön igazgatásnak köszönhetően a katonatársadalom miközben bomlik, rétegződik és egyre inkább egy szabad paraszti társadalom felé fejlődik, ugyanakkor megpróbálta a rendi kiváltságait, sajátos intézményeit megőrizni (pl. a székely örökség, katonai szerepek, közbirtokosságok, falutörvények stb.).
Talán a harmadik nagyon fontos sajátos folyamat a 18. század végétől a székely rendi nemzet átalakulása a magyar polgári nemzet részévé a 19. század első felében. E tekintetben valóban az igazi nagy fordulópont 1848, amikor a magyar nemzetépítés alapélményét élik át a székelyek is, ezért fontos a székely narratívában és identitásépítésben is az 1848-1849 emlékezete. Az Agyagfalván kimondott polgári jogegyenlőség és az Unió következménye a székely székek megszüntetése. A XIX. század végétől jelenik meg egy új sajátos tematizáció: a székelykérdés. A székely a jelentős vonatkozó röpiratirodalomban egyszerre lesz a megmenteni való szegény, keleti végeken élő kiszolgáltatott magyarság, és extra- vagy „szupermagyar”. Ez utóbbi székely toposzt a mai napig szeretik a magyarság kvintesszenciájának tekinteni. Így lett a Székelyföld egyszerre végvár és hídfő" – mutatott rá a kutató.
Ezzel párhuzamosan és ebből adódóan a 19. század végétől megindul a székely identitásépítés az eredetmítosz, a tájhazak, a folklór, a népmesék majd a himnusz, rovásírás, székely kapu és mások örökségesítésével. A székely identitásépítésnek és önképnek ezért külön fejezeteket szántak a szerkesztők.
Az újabb fordulópont 1918 lett, amikortól az erdélyi (romániai) magyarság Magyarországról nézve összemosódik a székelységgel, a székelység pedig az erdélyi magyar politikai közösségen belül, mint támogatói bázis, a városi magyarság utánpótlása jelent meg.
1940–1944 között a térség a magyarországi jobboldali reform, a szociálpolitikai és társadalomépítési kísérletek terepévé vált. A romániai államszocializmus korszakában ugyanez érvényesült, akkor a lenini nemzetiségpolitika modelljének gyakorlatba ültetésével kísérleteznek a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. Csakhogy, míg 1940 után az erdélyi magyar szupremácia bázisaként számolt a magyar állam a Székelyfölddel, addig 1944 után a romániai baloldal a társadalomátalakításhoz szükséges szövetséges, a Magyar Népi Szövetség háttérországaként, később államszocialista mintaként kezelték a MAT-ot. Majd a hatvanas évek második felétől Hargita és Kovászna megye magyar elitjei a romániai magyar intézményesség központjait szerették volna itt kiépíteni, míg ezzel szemben Románia magyarságpolitikájában a két megye, a hetvenes évek közepétől a szűkülő anyanyelvhasználat és az etnonacionalista társadalomalakítás gyakorló terepe lett.
Visszautalva Székely István bevezetőjére, Bárdi kifejtette: szerinte 1989 után a legfontosabb fejlemény, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalmon belül a székelyföldi elit eldöntötte, hogy egy magyar dominanciájú régiót épít föl, párhuzamos társadalomként. „Hogy ez hogyan működik, a jövő nagy kérdése, de a Székelyföld története kötetei abban segítenek – nem pusztán mint közművelődési tényező, vagy mint az identitásépítés része –, hogy racionális módon, mítosz- és ideológiamentesen, de a hagyományokat értékelve próbálnak fölmutatni egy történeti önképet ennek a közösségnek.” – összegzett Bárdi Nándor.
A Székelyföld története köteteit bemutatják a kolozsvári Magyar Napokon (augusztus 18.) és a vásárhelyi Forgatagon (augusztus 27.) is. A III. kötetről részletes szakmai vitát tartanak az idei szelterszi társadalomtudomány táborban is, augusztus 20-án.