2018. szeptember 21. péntekMáté, Mirella
26°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

TGM a kvótanépszavazásról: egy évtizede először a jobboldalt nem sikerült mozgósítani

Kertész Melinda kérdezett: Kertész Melinda 2016. október 04. 09:50, utolsó frissítés: 09:50

A filozófus szerint a többséget már a kampányban felháborította a kormány "tenyérbe mászó szemtelensége, kihívó arroganciája, a honpolgárok intelligenciájának lenézése".


Mind a magyarországi ellenzék, mind a kormány a maga előnyére magyarázta az október 2-ai népszavazás kimenetelét, közben egészen érdekes retorikai bukfenceket is elkövettek. A kérdés most itt inkább az, hogy Magyarország számára morálisan kudarc vagy győzelem az, hogy egyrészt érvénytelen volt a szavazás, magas volt az érvénytelen szavazatok aránya is, másrészt a nemmel szavazók aránya 98 százalékos?

Tamás Gáspár Miklós: – Se kudarc, se győzelem. Magyarországon bebizonyosodott, hogy a közvélemény zöme konzervatív, bezárkózó, gyanakvó: óvakodik a muzulmánoktól, a színesektől, fél a terrorizmustól. Nagyjából ugyanilyen a hangulat egész Európában, sőt: az egész világon. Ugyanakkor ez a közvélemény, ez a társadalom nem fasiszta. Akik a kormány, a jobboldal kérésére „nem”-mel szavaztak, azok se szélsőjobboldaliak, csak töredékük lehet az.

Akik hátat fordítottak a jelenlegi magyar kormánynak, azok megundorodtak a borzalmas propagandakampánytól, amely – azon túl, hogy számos elemében alkotmány- és törvénysértő volt – sértette majdnem valamennyiünk erkölcsi és szépérzékét. Volt, aki párthűségből, lojalitásból túltette magát ezen, de tetszeni neki se nagyon tetszett. A többséget fölháborította a kormányzó jobboldal tenyérbe mászó szemtelensége, kihívó arroganciája, a honpolgárok intelligenciájának lenézése. A megvetés. Mindehhez ma hozzájönnek még a valaha tehetséges Orbán Viktor abszurd győzelmi beszédei, amelyeken mindenki nevet.

Ugyanakkor a gyáva és tehetetlen „ellenzék” se nyert. Természetesen. A nagyobb ellenzéki pártok (MSZP, LMP) nem csináltak semmit, és az alapkérdésben voltaképpen igazat adtak Orbánnak. Gyurcsány nem adott neki igazat, de a magyarországi választók általában az ellenkezőjét csinálják annak, amit Gyurcsány tanácsol, úgyhogy jobb lett volna, ha meg se szólal. (Ez a Piszkos Fred-szindróma.)


A független magyar értelmiség máskor ékesszóló, neves hangadói meghúzták magukat, és hallgattak. Most, hogy Orbán – számukra is váratlanul – vereséget szenvedett, előbújnak erdei kunyhóikból, győzelemről harsognak és hencegnek. Még most se mondja (majdnem) senki azt, ami szerintem a legszükségesebb: hogy Európától teljesen függetlenül, a saját akaratunkból be kellene fogadnunk legalább pár ezer menekültet. Szíriát miszlikbe bombázzák, a kétmilliós Aleppóban nincs víz és villany, az emberek éheznek és véreznek, az Egyesült Államok, Oroszország, az Asszád-kormány, az Iszlám Állam és még vagy öt fegyveres szervezet szétlőtte a legtöbb lakóépületet és kórházat, az emberek menekülnének – és mi, európaiak azon vitatkozunk, hogy mekkora Orbán veresége. Végül is mindegy. Tovább se segítünk a szenvedőkön, és némelyek közülünk tapsolnak, ha a menekülők lélekvesztői elsüllyednek a Földközi-tengeren, és a holtfáradt menekültek végre a vízbe fulladnak. Mare nostrum!

Ez a kvótanépszavazás – mivel nem befolyásolhatja Magyarország európai uniós szerződéses kötelezettségeit – mennyire szólt a menekültválságról, a migrációról, és mennyire fogható fel az Orbán-kormány iránti bizalmi népszavazásként?

– Az Orbán-féle jobboldal szerint ez a menekültproblémáról szólt, a „baloldalinak” nevezett, de voltaképpen jobbközép ellenzék szerint Orbánról. Valójában valami ennél sokkal bonyolultabb és kifinomultabb folyamat zajlik. Az orbáni rendszer, az orbáni állam annak ellenére megrendült, hogy a menekültkérdésben nagyon erősen módosult volna a magyar állampolgárok attitűdje. Mindenki érzékeli már – a párthívek is, no meg a nem orbánista jobboldaliak (jobbikosok és mások) is – , hogy a rezsim tartalékai kimerülőben vannak, a szociális (azaz népjóléti) rendszerek lassan összeomlanak, csökken az életszínvonal, a „fenn az ernyő, nincsen kas” politikája bántó és kilátástalan, a világpolitikai pöffeszkedés egyszerűen komikus. A magyarországi közigazgatást, hivatali rendszert szétzúzták. Teljes a zűrzavar. A magyarországi kultúra meredeken hanyatlik. (Amiben persze nem pusztán a kormányzat hibás.)

Orbán még nyerhet választásokat, de a karizmatikus hatalma, a népvezérsége véget ért. Egy füllentős, érthetetlenül gazdagodó politikus a sok közül, talán még mindig a legügyesebb – de ez nem sokat ér. Hasonlóan ahhoz, amit Romániában is tapasztalni lehet, az EGÉSZ politikai osztály, az egész polgári állam a maga egészében elvesztette a nép bizalmát.

Az ellenzékben se bízik senki. Én se. Még a civil társadalom mozgalmai is – a kitartó emberi jogi csoportokon kívül – részben gyávának bizonyultak, a szakszervezetek is a jobboldalhoz törleszkednek, a „történelmi” egyházak a kormány propagandahivatalaiként működtek, de hiába, mert – szemben a görögkeleti Romániával meg a katolikus Lengyelországgal – itt a templomok üresek. Meg a szívek is.

Névtelen és szervezetlen fiatal baloldali éhenkórászok, bloggerek, a közösségi médiák virtuózai, ismeretlen művészek, önzetlen és pénztelen aktivisták, illetve a színvonalasabb online portálok szintén ifjú munkatársai tették a legtöbbet. 2006 óta – tehát egy évtizede – először a jobboldalt nem sikerült mozgósítani. A szavazókat minisztériumi hivatalnokok győzködték telefonon meg polgármesteri hivatalok levélben. Jobboldali önkénteseket senki se látott. Mogorván gubbasztottak otthon.

Különben se lehet – ez régi szabály – tisztán negatív kampányt folytatni. Orbán egyszerre támadta a Nyugatot és a Keletet, az Európai Uniót és az iszlámot, a magyar baloldalt és a teljes magyar értelmiséget és (amit talán észre se vett) a magyar ifjúságot. Emiatt aztán kitört idővel a hahota. A hahota ellen pedig nem védekezhetett – ugyan mit lehet erre válaszolni?

Orbán vasárnap este azt mondta, hogy „tízből kilencen Magyarország mellett, az önálló döntési joga mellett szavaztak, és ez a fegyver elég erős lesz Brüsszelben is”. Milyen formában befolyásolja az érvénytelen népszavazás Orbán tárgyalási pozícióját EU-szinten?

– Orbánnak eddig se volt „tárgyalási pozíciója” Brüsszelben, és senki nem vette volna komolyan, ha az iszlamofóbia és az idegengyűlölet nem lenne olyan erős Nyugat-Európában is, és ha Anglia nem lépett volna ki az Európai Unióból. Orbán is az egyik válságtünet – európai szemszögből nézve – , és ennyiben számolni kellett vele. Most, hogy éppen ebben a kérdésben elvesztette a többség támogatását, persze még kevesebbet számít. Orbánnak (és mindenki másnak: hiszen ezt mindenki látja) igaza van abban, hogy az Európai Unió mély válságban van, hogy az egész nemzetközi államrendszer válságban van. De nemcsak a szövetségi rendszerek, hanem a szupraetnikus nemzetállamok is. Hol van már Jugoszlávia és Csehszlovákia? Hol lesz holnap Nagy-Britannia, Spanyolország, Belgium vagy Bosznia-Hercegovina?

A kései kapitalizmus neoliberális változatát – jobbról vagy balról – szinte mindenki ellenzi, pedig ez dominálja a nemzetközi gazdasági és politikai élet „csúcsait”. Minden mállik szét, esik szét, töredezik szét a szemünk láttára. A liberalizmus halott, a szociáldemokrácia halott, a Merkel típusú mérsékelt konzervatizmus halott. A (nem totalitárius) posztfasizmus még él – Indiától Oroszországig és Ukrajnáig, Törökországtól Közép-Európáig – de ki tudja, meddig. Megoldások nem mutatkoznak, új erők nem jelentkeznek. Bár a gondolat mintha föléledne hosszú tetszhalálából. Ám egyelőre csak a gondolat.

Magyarország-szerte Budapesten adták le a legtöbb érvénytelen szavazatot, és a távolmaradás is itt volt a leghangsúlyosabb. Minek tudható ez be? Volt hatása az ellen-kampányoknak (például a Kétfarkú Kutya Párt akciójának, vagy a Lásd meg az embert Kossuth téri megmozdulásnak)?

– Budapest mindig liberálisabb meg baloldalibb volt, mint a vidék – ez általános európai, nyugati jellegzetesség, gondoljon Párizsra, Münchenre, New Yorkra: a nagyvárosok mindig radikálisabbak voltak. Minden forradalmunk Pesten tört ki, és a francia forradalom se Bordeaux-ban. (A választási földrajz keveset változik. A nagy baloldali hagyományokkal rendelkező Baranya eredményei hasonlók Budapestéihez.)

A Kétfarkú Kutya Párt akciója – ez persze nem párt, hanem avantgardista művészcsoport – alighanem a már meggyőzötteket mulattatta, a „Lásd meg az embert” nevezetű eseménynek meg csekély volt a visszhangja. De a Kétfarkú Kutya Párt humora az egész időszak legderűsebb, legokosabb, legszellemesebb epizódja volt, én is őszintén örültem neki, és nagyokat derültem a plakátokon. A „Ne nézzenek bennünket hülyének” életérzés a kampányidőszak lényegéhez tartozott, és ezt a Kétfarkú Kutyáék fejezték ki a legtökéletesebben. Le a kalappal. Többet ért, mint az egész hivatalos „ellenzék” együttvéve.

Áthallatszott a határon az erdélyi tiltakozás? 

– Úgyszólván soha semmi nem hallatszik át Erdélyből. Elárulhatom, hogy a tiltakozást meg pár jobb kritikus cikket elküldtem pesti szerkesztőségeknek, senki a füle botját se mozgatta. Még Magyarországon élő erdélyi ismerőseim se nagyon hallottak róla. Két itteni szélsőjobboldali portálon láttam róla gyalázkodásokat, ennyi volt az egész. Persze van néhány fiatal balos értelmiségi, aki látta – de ők mindent olvasnak az égvilágon.

Erdély réges-rég eltűnt a magyarországi szemhatárról, kivéve, amikor (a liberálisokra is jellemző) hagyományos románellenesség erre ürügyet vagy alkalmat nyújt, mármint ha a román nacionalizmus valamelyik feltűnő butaságát kell szóvá tenni. Az, hogy erdélyi magyarok (vagy urambocsá: románok) is gondolnak, kitalálnak, alkotnak valamit, az a mai Magyarországon nem számít. Színházról még beszámolnak, mert Pesten hagyományos a színházkultusz, de katalán, bengáli és norvég színházról is beszámolnak.

Erdély külföld, méghozzá ismeretlenebb külföld, mint sok más hely a világon. A jobboldali Erdély-imádat se valóságos erdélyiekre vonatkozik, hanem a dicső múlt álmaira, ha ugyan nem üres sovinizmus csupán. Mindez a magyar (az „összmagyar”) kultúra válságtünete. Én már belefáradtam abba, hogy ezen változtatni próbáljak, bár belenyugodni se tudok. A románok nem törődnek velünk, a magyarországiak nem értenek bennünket. De miért éppen ez legyen rendben, amikor semmi sincs rendben?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS