2018. szeptember 21. péntekMáté, Mirella
25°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Salat Levente: Trump kiengedte a palackból a fehér felsőbbrendűség szellemét

Kertész Melinda Kertész Melinda 2016. november 28. 09:30, utolsó frissítés: 2016. november 29. 10:39

A nem fehérek 70%-a Clintonra szavazott, a fehérek 60%-a pedig Trumpra. A politológus szerint ez olyan törésvonalat mutat, amelyből még bajok származhatnak.


Donald Trump úgy lett az Amerikai Egyesült Államok elnökválasztásának nyertese, hogy kevesebb populáris szavazatot szerzett, mint ellenjelöltje, Hillary Clinton. Salat Levente politológust, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatóját kérdeztük arról, hogy mi hozta el Trump győzelmét, illetve, hogy az elnökválasztás eredménye globálisan mit jelenthet, milyen hatással lehet Romániára, és a két ország közötti partnerségi viszonyra. Az interjút két részben közöljük, az első részben az amerikai társadalom szerkezetéből és az elektori választási rendszer sajátosságaiból kiindulva keressük Trump győzelmének az okát.

Mi vezetett Trump győzelméhez, illetve Clinton bukásához? Milyen társadalmi, politikai okokra vezethető vissza az elnökválasztás eredménye?

Salat Levente: – Ez egy olyan kérdés, amely sokakat foglalkoztat manapság. Azt gondolom, hogy legalább négy oldalról meg lehet közelíteni a választ: lehet az amerikai elnökválasztási rendszer specifikumai alapján magyarázatokat keresni, de nagyon érdekes eszmetörténeti okai is vannak Trump győzelmének.

Vannak továbbá politikai okok, amelyek főleg a kampányban elhangzottakat befolyásolták, és volt végül néhány olyan konjunkturálisnak mondható ok, amelyek a választókra gyakorolt közvetlen hatás révén járultak hozzá az eredmény eldöntéséhez.


Ha sorra vehetem, akkor az amerikai elnökválasztás specifikumaival kapcsolatosan el kell mondani néhány dolgot, ami nélkül nehéz megérteni azt, ami ott történt az elmúlt hónapban és különösen az elmúlt két hétben. Az amerikai elnökválasztási rendszert nagyon sokan rendkívül furcsának, szokatlannak tartják, gyakran esik szó arról, hogy eljárt felette az idő és ideje lenne megváltoztatni. Ahhoz, hogy megérthessük ezt a nagyon sajátos elnökválasztási rendszert, fel kell röviden idézni az eredetét. Ehhez a 18. század végére kell visszamennünk: az észak-amerikai kontinens keleti partján 13 brit gyarmat létezett akkortájt, amelyek rövidesen a politikai tervezés rendkívül izgalmas laboratóriumává váltak.

Az eredeti 13 provinciaAz eredeti 13 provincia


Noha a 13 gyarmat a Brit Korona fennhatósága alá tartozott és a brit uralkodó által kinevezett kormányzók vezette politikai egység – akkori nevén: provincia – volt, sajátos politikai rendszerrel rendelkezett mindegyik, amelynek meghatározó közös eleme volt az önkormányzatiság. A 18. század vége felé ez a 13 provincia – amelyeket nem lehet államnak tekinteni a szónak abban az értelmében, amely az 1648-as vesztfáliai békét követően az egymást kölcsönösen elismerő európai európai államokra vonatkozott kizáró jelleggel – elkezdte felfedezni az egymás közötti gazdasági kapcsolatokban rejlő lehetőségeket, és egyre intenzívebb kereskedelmet bonyolítottak le egymás között. Ez egy idő után oda vezetett, hogy a 13 provincia 1776-ban elhatározta, hogy elszakad a Brit Koronától és kikiáltotta a függetlenségét.

A Korona ezt nyilván nem nézte tétlenül: megerősített katonai egységeket küldött a kontinensre, kezdetét vette a függetlenségi háború, amely 1783-ig tartott, és amelyet a párizsi béke zárt le. Az 1783-as Párizsi Béke kiemelkedő jelentőséggel bíró mozzanat a világpolitika történelmében, ez ugyanis az első alkalom, amikor a vesztfáliai békerendszer alapelvét – a szuverenitás-eszmét – Európán kívüli térségben alkalmazzák azzal, hogy elismerik az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Ehhez a győzelemhez egyrészt az járult hozzá, hogy a 13 gyarmat a háborús helyzetben egyre szorosabb szövetségre kényszerült, másrészt jelentős támogatást kapott a brit gyarmatosítókkal rivális franciáktól és spanyoloktól.

1783 és 1787 között zajlik egy rendkívül érdekes politikatörténeti folyamat, amelynek semmiféle előzménye nincs a politikai gondolkodás történetében. Az Egyesült Államok maroknyi politikai elitje – az alapító atyák – lázas tervezésbe kezdett, amely arra irányult, hogy létrehozzanak egy olyan politikai rendszert, amely nem létezik sehol a világon, és amely magába építi az eddigi tapasztalatok hasznosítható tanulságait. A következtetéseket, amelyekre jutottak, 1787-ben egy alkotmányban rögzítették, egy alkotmányozó nagygyűlés keretében, amelyre Philadelphiában került sor és amelyre a 13 állam 55 képviselőt delegált.

Howard Chandler Christy: Az alkotmány aláírásaHoward Chandler Christy: Az alkotmány aláírása


Az államok által 1788-ban elfogadott alkotmány csekély módosításokkal a mai napig érvényes.

Ebben az alkotmányban többek között két fontos elv szögeződött le, amelyek segítségével megvilágíthatók az elnökválasztási procedúra lényegesebb specifikumai. Mindenekelőtt egy olyan államfőt képzeltek el az alapító atyák az Egyesült Államok élére, akinek a hatalma a királyéhoz fogható, de személye nem a monarchikus örökösödési rendszer logikájából, hanem a négyévenként megszervezett választások eredményéből következik. Az alapító atyák elejét kívánták venni ugyanakkor annak, hogy a rendkívüli hatalommal felruházott elnök visszaélhessen a hatalmával és zsarnokként uralkodhasson az amerikai polgárok felett. Ezt egyfelől a hatalmi ágak következetes szétválasztása, másfelől a hatalom megosztása révén remélték biztosíthatónak: az amerikai alkotmány igen határozottan rendelkezik a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom szétválasztásáról és azok egymást kölcsönösen ellenőrző jellegéről, az AEÁ nevében eljárók által gyakorolt hatalmat pedig megosztja az államok és a nemzet között.

Az Egyesült Államok alkotmányaAz Egyesült Államok alkotmánya


Az elnökválasztás folyamatára nézvést több lényeges dolog következett mindebből. Az egyik az, hogy az alapító atyák úgy érezték: a rendkívüli hatalommal felruházott államelnök megválasztását nem lehet a politikailag iskolázatlan népre bízni. Egy másik fontos következmény, hogy az államelnök személyének a megválasztásában szerepet kellett biztosítani az államoknak is, amelyek a hatalommegosztás elvéből következően a hatalom fontos letéteményesei voltak. Az amerikai elnökválasztás ezekre a megfontolásokra visszavezethetően nem közvetlen, hanem két értelemben is közvetett.

Az amerikai elnököt végső soron az államok választják meg, illetve az államok nevében az elektorok. Tehát, a mai napig, amikor az amerikai polgárok választanak, a leadott szavazatok nem az általuk preferált elnök-, illetve alelnökjelölt személyére, hanem az államokon belül a két nagy rivális párt, a demokraták és a republikánusok által jelölt elektori listákra vonatkoznak. 538 elektor dönti el az Egyesült Államokban az elnökválasztás sorsát, olyan személyek, akiket a közvélemény nem követ különösebb figyelemmel, de akik az őket delegáló pártokhoz közel állnak, akikben a pártok megbíznak, akiknek múltjuk van a pártoknak nyújtott támogatás és a párt keretében elvégzett politikai aktivitás terén. Az elektorok száma minden állam esetében megegyezik az illető államot a Kongresszusban képviselő szenátorok és képviselők számának az összegével.

Minden állam két szenátort és a népesség függvényében több vagy kevesebb, de minimum egy képviselőt delegál a Kongresszusba. A legnagyobb lélekszámmal rendelkező államok Kalifornia, Texas, New York és Florida, ezek rendelkeznek a legnagyobb elektorszámmal, Kalifornia például 55-tel, Texas 38-cal, New York és Florida 29-cel stb. A kisebb lélekszámú államokat – mint például Delaware vagy Vermont – 3 elektor képviseli az elnök megválasztásának a procedúrájában, akkor is, ha nagy területtel rendelkeznek, mint Alaszka, Wyoming vagy Montana.

Az amerikai elnökválasztási rendszernek a következő fontos eleme, hogy azt, hogy egy bizonyos állam nevében melyik párt elektorjai fognak szavazni, a populáris szavazatok eredménye dönti el, a győztes mindent visz elve alapján. Amikor lezárul a szavazás és elkezdik számolni a szavazatokat, akkor az, hogy egy állam „bepirosodik” vagy „elkékül”, annak a függvénye, hogy melyik elnökjelölt–alelnökjelölt párosra adtak le több szavazatot az illető államban. Ha az egyik csapat akár eggyel több szavazatot szerez, akkor „a nyertes mindent visz” elve alapján az illető állam nevében a nyertes párt elektorjai fognak elnököt választani. Az 538 elektor fele 269, ezért van az, hogy az a jelöltpáros tekinthető nyertesnek, amelyik legalább 270 elektort tudhat maga mögött.

Clinton több szavazatot kapott, mégis veszített. Tehát az elektori rendszer ezen sajátosságaira vezethető vissza ez a fejlemény?

– Egyfelől a nyertes mindent visz elve, másfelől az államokat jellemző népesség méretbeli különbségei alapján lehet megérteni, hogy miként lehet a populáris szavazatot elveszíteni, és ugyanakkor megnyerni az elnökválasztást: az államok népessége között hatalmas eltérések vannak, és ha az egyik jelölt kis különbséggel veszít több nagy lélekszámú államban, és fölényesen megnyer néhány további államot – amint ez jelen esetben Hilary Clintonnal történt – akkor ez jelentős szavazatfölényt eredményezhet az összesített populáris szavazatok szintjén, akkor is, ha az elektorokért folytatott versenyben alulmaradt.

Az elektorokért folytatott küzdelemmel egyébként az elnökválasztási folyamat még nem ért véget. A megválasztott elektorok december 19-én összegyűlnek államaik törvényhozói testületének székhelyén és formálisan leadják szavazataikat, az összegyűjtött szavazatokat pedig minden állam továbbítja a Kongresszus felé. 2017. január 6-án a Kongresszus két házának együttes ülésén megszámlálják a szavazatokat és kihirdetik az eredményt, majd január 20-án kerül sor az új elnök beiktatására és az eskütételre.

Elvileg úgy lehetne tekinteni tehát, hogy december 19-én még bármi megtörténhet. Az elektorok kiválasztása azonban, mint említettem, egy meglehetősen körültekintő folyamat eredménye, s noha az amerikai elnökválasztások történetében 22 esetben volt rá példa, hogy egyes elektorok átszavaztak, összesen 274-en, az átszavazás egyetlen alkalommal sem fordította meg a választás eredményét. Jelen esetben, amikor Trump 306 és Clinton 232 elektori szavazattal rendelkezik, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy olyan nagy számú elektor változtassa meg a véleményét, hogy az befolyásolja az eredményt.

Sokat hallani arról, hogy az establishment elleni fellépésként is felfogható a választás kimenetele. Az okok között mennyire jár élen ez a magyarázat?

– Egyes elemzők azt állítják, hogy az a folyamat, amely Clinton vereségéhez és Trump győzelemhez vezetett el, valójában 1976-ban kezdődött, amikor Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság akkori miniszterelnöke eldöntötte, hogy a Friedrich Hayek által képviselt neoliberalizmus alapjaira helyezi át kormányzásának gyakorlatát, és nem sokkal azután Ronald Reagan is követte példáját az Amerikai Egyesült Államokban. A neoliberalizmus nagyon röviden összefoglalva azt a meggyőződést képviseli, hogy a szabadság és a szabad piac a leghatékonyabb rendezőelv a társadalomban: a beavatkozás hiánya sokkal eredményesebb társadalmat tesz lehetővé, mint a tervezésnek a legkörültekintőbben, legprecízebben kidolgozott változata.

Ennek aztán a gyakorlatban az lett a következménye, hogy beindult a privatizáció, illetve bizonyos maghatározó gazdasági ágazatok és szolgáltatások kiszervezése, csökkentek a gazdagok adóterhei, és fokozatosan leépült a szakszervezetek beleszólási joga a gazdaságpolitika folyamataiba. Mi több, a hatalmat a neoliberalizmus elvei alapján gyakorlók körében elterjedt a meggyőződés, hogy a demokráciából sem jó a túl sok, mert ha a szabadságot úgy fogjuk fel, mint a beavatkozás mindennemű hiányát, akkor az sem elfogadható, hogy a tömegek a demokrácia eszközével élve beleszóljanak abba, hogy mi történik például a gazdaságban. Ez volt az a neoliberalizmus, amely hosszú ideig alakította a világ sorsát, és vitathatatlanul látványos gazdasági eredményeket produkált rövid távon. De az is vitathatatlan, hogy a beavatkozásmentes versenyre alapozott gazdasági gyakorlat, vagyis a piac uralma létrehozta a nyertesek és vesztesek természetes eloszlását is: miközben egyesek nagyon meggazdagodtak, a neoliberalizmus elvei szerint kormányzott társadalmak jelentős rétegei szakadtak le. Innen nézve Trump győzelmét a neoliberalizmus bosszújaként is fel lehet fogni.

Láttam egy elemzést, amely szerint a neoliberalizmus negatív következményei öt egymást kölcsönösen feltételező és felerősítő jelenségben mutatkoznak meg. Ezek a bevándorlás, az egyenlőtlenség, a gazdasági válság, a korrupció és a demagógia térnyerése. Az Egyesült Államokban a bevándorlás és az egyenlőtlenségi mutatók hosszútávú trendjei azt mutatják, hogy a 2000-es években mind a bevándorlók abszolút száma, mind az egyenlőtlenségi mutatók látványos növekedésnek indultak, és egy nagyjából 70 évig tartó, mérsékelt értékékkel jellemzett időszak után 2007–2008 magasságában megközelítették azokat a történelmi csúcsnak számító értékeket, amelyek az 1923–1933 közötti periódust jellemezték. A részvényindexek alakulása is aggasztó hasonlóságot mutat például 1923 augusztusában és 2007 októberében. A gazdasági válság mélyülésével rendszerint együtt szokott járni a korrupció, ami következő lépésben az állami intézményekbe vetett bizalmat kezdi ki, majd mindez a demagógok megjelenéséhez és azok népszerűségének a növekedéséhez vezet el.



Érdekes adalék ebben az összefüggésben, hogy a Trump-történetnek van egy előzménye az amerikai történelemben. Az 1870-es években komoly társadalmi feszültségeket eredményezett az ázsiai, főleg a kínai bevándorlók jelentős száma, akiket az Egyesült Államok keleti és nyugati partjait összekötő vasút megépítéséhez szükséges olcsó, meglehetősen diszkriminatív körülmények között foglalkoztatott munkaerőként alkalmaztak. A kínaiak gyorsan növekvő száma a jelenleg tapasztalható reakciókhoz fogható módon váltotta ki az amerikai társadalom nyugati részének azokat a reflexeit, amelyeket ma globalizáció-elleneseknek nevezünk: „sárga veszedelem”-ről beszéltek az emberek, és a nyilvánosság hangos volt a „Távozzanak a kínaiak!” és a hasonló jellegű jelszavaktól.



Ennek a mozgalomnak volt az egyik markáns szereplője Denis Kearney, akinek fontos szerepe volt abban, hogy az amerikai Kongresszus 1882-ben elfogadta a kínaik kizárásáról szóló törvényt – Chinese Exclusion Act –, amely 10 évre megtiltotta kínai bevándorlók befogadását az AEÁ-ba. Arra, hogy az amerikai törvényhozás etnikai alapon diszkriminál bevándorlókat, sem e törvényt megelőzően, sem az után nem volt példa. Kearney módszerei sok részlet tekintetében emlékeztetnek arra, amit Trump-tól hallottunk a kampány idején. Egy korabeli gúnyrajz azt sugallja például, hogy Kearney és társai a San Francisco-i kikötőben épített fallal próbálják megvédeni Kaliforniát a kínai bevándorlóktól.

Melyek voltak a közvetlen politikai okok, amelyek Trump győzeleméhez vezettek?

– Politikai értelemben a lényeget tekintve három téma uralta a kampányt: a globalizációellenesség, az elitellenesség, illetve a politikai korrektséggel kapcsolatos viták. Hilary Clinton mindhárom kérdésben egyértelmű hátránnyal indult Trumphoz képest. Ha valaki ezen témák alakulása szerint készített volna prognózist a választás kimenetelére nézvést, akkor nagyon egyértelműen megjósolhatta volna Trump győzelmét. A neoliberalizmus válságát úgy is fel lehet fogni, hogy az establishment – amelyben együtt van jelen a demokrata párt és a republikánus párt – tehető felelőssé azért, hogy az Amerikában termelt javak egy jelentős részét átengedték a globális tőkének és ezzel lehetővé tették az amerikai társadalom fokozott mértékű elszegényedését.

Ebből a szempontból Clinton, aki az establishmentet és a folytonosságot képviselte, egyértelmű hátránnyal indult Trump-hoz képest, aki – a demagógok módjára ugyan –, de egyértelmű kritikát fogalmazott meg az establishmenttel szemben. A fokozott elitellenességre hangolt közvéleményből a várttal gyökeresen ellentétes hatást, a fölényeskedő elit attitűdje elleni reflexek felerősödését váltott ki Hilary Clinton arra irányuló igyekezete is, hogy Trumpot a szerepre alkalmatlan, semmilyen tapasztalattal nem rendelkező kívülállóként próbálta feltüntetni. Végül a politikai korrektséggel kapcsolatos rendkívül bonyolult kérdéskör kampány-témává válása – tetszik-nem tetszik – azt eredményezte, hogy Trump kiengedte a palackból a fehér felsőbbrendűség évtizedeken keresztül elfojtott szellemét azzal, hogy megszólította a leszakadt fehér középosztályt.

Ha erről a pontról gondoljuk végig a történetet, egyáltalán nem tűnnek túlzásnak azok az elemzői próbálkozások, amelyek az elmúlt napokban a weimari Németország és Donald Trump Amerikája közötti hasonlóságokra hívták fel a figyelmet. Érdekes adalék ehhez a kérdéshez, hogy Henry Kissinger, aki irreálisan hosszú idők óta meghatározó szereplője az amerikai politikai gondolkodás történetének, a választások után egy interjúban azt nyilatkozta, hogy Trump győzelme úgy is felfogható, mint az AEÁ középső részének a bosszúja azért, ahogyan a keleti és a nyugati partot uraló elitek és egyetemek viszonyultak az utóbbi évtizedekben ennek a térségnek az értékeihez.

Megemlítenék végül két paradoxon-jellegű körülményt, amelyek sajátos módon árnyalják azoknak a politikai okoknak a kérdését, amelyek ezt az eredményt produkálták. Megítélésem szerint fontos nem szem elől téveszteni, hogy az a Trump, aki rendkívül leleményesen aknázta ki a neoliberalizmus-ellenességnek, illetve a globalizáció-ellenességnek a közhangulatát, végső soron ő maga az egyik látványos képviselője a neoliberalizmus nyerteseit tömörítő szűk rétegnek: párját ritkító vagyonára éppen azoknak a gazdasági folyamatoknak köszönhetően tett szert, amelyeknek az éles kritikájára építette fel a kampányát.

Clinton elismeri vereségétClinton elismeri vereségét


Egy másik érdekes paradoxonra világít rá az a vélemény, miszerint Hillary Clintont voltaképpen nem Donald Trump győzte le, hanem férje, Bill Clinton, aki második elnöki mandátumának az idején már felismerhette volna a neoliberális gazdaságpolitikák negatív következményeit és felléphetett volna azokkal szemben, de nem tette.

Ha a konjunkturális okokról beszélünk, melyek a legfontosabbak, amelyek, ha nem is direkt módon segítették, de hozzájárultak a Trump győzelméhez?

– A konjunkturális okok közül csak hármat említenék meg egészen röviden. Sokan utaltak arra az elmúlt napokban, hogy ha nem létezne a Facebook, ha nincs kéznél a közösségi média szédítően gyors, nagy tömegeket elérő univerzuma, akkor ez az elnökválasztás akár másként is végződhetett volna. Érdekes fejlemény, hogy Mark Zuckerberg magyarázkodásokra kényszerült az elmúlt napokban ezekkel a felvetésekkel kapcsolatban. Noha egyelőre nagyon nehéz tisztán látni ebben a bonyolult kérdésben, van a jelenségnek egy meglehetősen konkrétan megnevezhető összetevője: a hamis hírek jelensége. Láttam egy elemzést, amely azt mutatta ki, hogy a választási kampány utolsó periódusában a hamis hírekkel kapcsolatos, a Facebookon tapasztalható érdeklődés messze túlszárnyalta a hivatalos hírforrásból származó hírek iránt tanúsított érdeklődést. Az augusztustól a választások napjáig tartó intervallumban például utóbbiak körülbelül 7,8 millió, a hamis hírek pedig 8,3 millió megosztást, reakciót, illetve kommentet generáltak az említett elemzés adatai szerint. A hamis hírek pedig egyértelműen Trump előnyére szolgáltak, őt állítva be sokkal pozitívabban, mint ahogy az indokolt lett volna.

És itt van végül egy nagyon furcsa történet, az FBI igazgatójának a Kongresszushoz intézett levele, 11 nappal a választások előtt, amelyben James Comey fölveti Hilary Clinton e-mail botrányának az újbóli napirendre tűzését és a kivizsgálás elindítását. Sokan mondják, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárba, amely visszafordíthatatlanul eldöntötte a választások kimenetelét.

Ha a választók társadalmi bontását vesszük figyelembe, ezzel kapcsolatosan mi mondható el? Kik hozták meg Trump számára a győzelmet, és mi áll az opciójuk hátterében?

– Általánosan elfogadottnak számít az a nézet, hogy Trump győzelmét a leszakadt fehér munkásosztály döntötte el, főként azok, akik vidéken, illetve az ország közepén húzódó úgynevezett rozsdaövezetben élnek – vagyis ott, ahol az egykori hatalmas ipari létesítményeket eszi a rozsda. A jelentős mértékben leromlott életkörülmények között élő fehér kékgallérosok voltak tehát azok, akik fogékonyak voltak Trump üzeneteire, és döntő mértékben mellette tették le voksukat.

Egy kutatás szerint ezen a kategórián belül a nők is fokozott mértékben Trumpra szavaztak, ami azért meglepő, mert Trumpnak markánsan nőellenes, de legalábbis a nőket nem kifejezetten pozitívan érintő kampányüzenetei is voltak. Az elemzők szerint erre az a magyarázat, hogy az említett észak-közép-amerikai térségben a nők különösen érzékenyek azokra a folyamatokra, amelyek a kampányüzenetekben hangsúlyosan jelen voltak: a munkahelyek bizonytalanságára, arra, hogy a bevándorlók elveszik azt a kevés munkát is, ami létezik, illetve a gyermekek jövőjével kapcsolatos kilátások gyors romlására.

Az elemzők ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy hiba volna a fehér munkásosztályt felelőssé tenni Trump megválasztásáért. A választási eredményekből nyilvánvaló ugyanis, hogy a republikánus jelöltre szavazók körében döntő többségben vannak, továbbra is, a jól kereső és jól szituált fehér felsőosztály tagjai, az eddigi trendeknek megfelelően. Ha megnézzük az évi jövedelemszint szerinti megoszlást, akkor egyértelműen látható, hogy az évi 50 ezer dollárnyi jövedelem egy markánsan kirajzolódó határ: aki ennél kevesebből él meg, azoknak a döntő többsége a trendeknek megfelelően demokrata párti szavazó, tehát Clintonra szavazott, azok körében pedig, akik ennél többet keresnek, a többség Trump mellett tette le a voksát.

Noha az összkép valamivel árnyaltabb tehát annál, amit azok az értelmezések sugallnak, amelyek az eredményt a lecsúszott fehér középosztály számlájára próbálják terhelni, további érdekes összefüggések derülnek ki, ha a szavazók iskolázottsági szintje és etnikuma szempontjából vizsgáljuk meg az eredményeket. Ebben a tekintetben nagyon világosan látható, hogy az egyetemi diplomával nem rendelkező fehérek között elsöprő fölényben vannak Trump hívei: ebben a kategóriában a szavazók 67% tette le Trump mellett a voksát, és csak 28% szavazott Clintonra.

Érdekes felidézni ezzel kapcsolatban, hogy a kampány során Trump szájából többször elhangzott a kijelentés, hogy „Szeretem az iskolázatlan embereket (I love the poorly educated people)”. A nem fehér – kisebbséginek számító – szavazók többsége, iskolázottsági szinttől függetlenül, demokrata párti szavazó volt. És végül egy utolsó adat, amely megítélésem szerint sok fejtörést fog okozni a soron következőkben: miközben a fehérek 60%-a Trumpra szavazott, a nem fehérek 70%-a Clinton mellett tette le a voksát. Ez az adat egy mély törésvonalat mutat az amerikai társadalomban, és ha azt vesszük figyelembe, hogy a fehér felsőbbrendűség ideológiájának a jelek szerint a legfelsőbb államvezetés szintjén lesznek képviselői, akkor ebből még komoly bajok származhatnak.

Az interjú november 19-én készült

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS