2020. március 29. vasárnapAuguszta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Trump euroszkeptikus, oroszbarát, és nem érdekli a NATO. Mi lesz ebből?

Kertész Melinda kérdezett: Kertész Melinda 2016. december 09. 17:01, utolsó frissítés: 17:03

Salat Levente szerint belegondolni is rossz, mire kell felkészülni egy olyan világban, amelynek hátat fordít az a szuperhatalom, amely eddig nem nézte tétlenül a diktátorok zsarnokoskodását.


Hogyan alakulhat a világ sorsa, ha az Amerikai Egyesült Államok a Trump-adminisztráció hivatalba lépését követően hátat fordít a világnak? Milyen kapcsolatot ápolhat az Egyesült Államok Oroszországgal? Mi lesz a NATO-val, és ez milyen kihatással lehet Romániára nézve? Az amerikai elnökválasztás lehetséges következményeiről Salat Levente politológussal beszélgettünk.

>> Az interjú első része itt olvasható >>

Egyelőre kiszámíthatatlan, hogy a nem konvencionális politikus-figura hogyan képzeli el az államelnöki tisztség betöltését. Milyen lehetséges irányt vehet a Trump-adminisztráció?

Salat Levente: – Noha sok mindent tudunk már, semmi nem dőlt el még visszafordíthatatlanul, ez következésképpen egy olyan kérdés, amelynek az összefüggésében bárki elengedheti a fantáziáját. Érdekes volt figyelni az elmúlt napokban, hogy milyen mély törésvonalak mentén oszlanak meg a vélemények a világban arról, hogy mire lehet számítani.


Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs ok különösebb aggodalomra, ugyanis nagyon különböző Trumpot fogunk látni elnökként, ahhoz viszonyítva, amilyennek Trumpot a kampány során megismertük. Másrészt vannak olyanok – például Orbán Viktor – akik úgy ítélik meg, hogy jobb lesz a világ attól, hogy az Egyesült Államokban Trump lett az elnök. Mások – és talán ők vannak többségben – nagyon sötét jövőt vizionálnak mind az Egyesült Államoknak, mind a világ egészének. Vezető amerikai elemzők „amerikai tragédiáról” beszélnek a 2016-os elnökválasztás összefüggésében, Johan Galtung pedig – aki többek között arról híres, hogy megjósolta a Szovjetunió összeomlását, a Berlini Fal lebontását, a Tienanmen téri eseményeket és a 2001. szeptember 11-i támadást is – az AEÁ globális hatalmának a felszámolódásával számol Trump elnöksége alatt.

Ezt a kérdést értelemszerűen a gyakorlat fogja majd minden kétséget kizáróan megválaszolni, elemzőként egyelőre csak találgatni lehet.

Ami a Trump-adminisztráció várható teljesítményét illeti, én azt látom, hogy körülbelül négy forgatókönyv létezik, amivel az elemzők számolnak. Az egyik forgatókönyv szerint semmi rendkívüli nem fog történni, és egy hagyományos republikánus elnöki mandátumnak leszünk a tanúi. Ez a feltételezés arra alapoz, hogy Trump nem gondolta komolyan, hogy belőle elnök lehet. A jeleit is lehetett látni ennek: amikor kiderült, hogy elnök lesz, szemmel láthatóan megriadt, és még az is fölmerült, hogy nem szívesen költözne be a Fehér Házba, mert nem tud megválni – az egyébként kétes ízléssel berendezett – lakásától. Ha ez a változat következik be, akkor arra lehet számítani, hogy körülveszi magát a republikánus párt néhány meghatározó figurájával. Mike Pence, az alelnöki tisztség várományosa egy beszédes jelzés ebben a tekintetben, de Reinhold Priebusra is fontos szerep vár a jelek szerint, akárcsak a képviselőház republikánus vezetőjére, Paul Ryanra. E forgatókönyv szerint tehát hagyományos republikánus figurák lesznek a dolgok tulajdonképpeni irányítói, és Trump többnyire szimbolikus szerepet fog betöltetni.

A második forgatókönyv szerint Trump folytatni fogja, amit a kampányban elkezdett: szembemegy a republikánus párttal, nem hallgat annak utasításaira, megpróbálja az általa felfedezett és megszólított társadalmi rétegek igényeit folyamatosan napirenden tartani és azokat kihasználva kormányozni. Ebben benne van az is, hogy demagóg lesz, és a republikánus párttal való feszült viszonyt még az is súlyosbíthatja, hogy bizonyos kérdésekben kiegyezik a demokratákkal: az Obamacare kérdését például a kampányában elhangzottakhoz képest árnyaltabban kezeli.



A harmadik forgatókönyv szerint megpróbál rendes amerikai elnök lenni, de ki fog derülni, hogy erre alkalmatlan. Ebből komoly bajok következhetnek: botrányos, korrupcióval teletűzdelt kormányzási gyakorlatra lehet számítani, külpolitikai magánakciói pedig biztonságpolitikai kockázatokat is jelenthetnek akár. Valahol azt olvastam, hogy még az is elképzelhető, hogy ő lesz az észak-amerikai Hugo Chávez.

Az utolsó, és talán legriasztóbb forgatókönyv az, ha Trump nemcsak, hogy komolyan veszi magát és hozza a kampányban bemutatott formáját, de sikerül kialakítania egy autoriter kormányzási rendszert. Ennek a jeleit is ki lehet szálazni abból, ami eddig történt. Elég, ha csak arra a három személyre gondolunk, akiknek a felbukkanása a megválasztott elnököt körülvevő szűk körben komoly riadalmat keltett az elmúlt időszakban: Steve Bannon, a főstratéga, Jeff Sessions, aki a főállamügyész szerepére van kinézve, és Michael Flynn, a feltételezett nemzetbiztonsági főtanácsadó. Ez a három név a kommentárok főiránya szerint a fehér felsőbbrendűség, a rasszizmus és az iszlamofóbia elokvens képviselője.

Mekkora annak az esélye, hogy Trump a funkciója felelősségét érezve is kiáll a kampányban megfogalmazott üzenetei mellett?

– Igen, ez az egyik legérdekesebb kérdés: milyen esélyei vannak Trumpnak arra, hogy teljesítse kampánybeli ígéreteit? Létezik egy kilenc tételt tartalmazó lista a legvitatottabb vállalásairól, ebben olyan dolgok szerepelnek, mint a mexikói fal felépítése és az illegális bevándorlók deportálása, abortusztilalom, automata lőfegyverekhez való hozzájutás lehetővé tétele, közeledés Putyinhoz, a párizsi klímamegállapodás felmondása, határozottabb fellépés Kína agresszív gazdaságpolitikájával szemben, az Obamacare felszámolása, az AEÁ-ba irányuló bevándorlás korlátozása, és olyan hagyományos iparágak támogatása, amelyek nincsenek tekintettel a környezetvédelmi megfontolásokra.

Általában véve kérdéses, hogy mit sikerülhet mindebből teljesítenie a végrehajtói hatalom birtokosának egy olyan országban, amelyben a hatalmi ágak kiegyensúlyozottak, a fékek és ellensúlyok rendszere viszonylag hatékonyan működik, és a katonai elit egy igen befolyásos érdekcsoport, amely várhatóan nem fogja tétlenül nézni, ha Trump megpróbálja keresztülhúzni számításaikat. A legfontosabb vonatkozása ennek a kérdéskomplexumnak, rövid távon legalábbis, az, hogy az általa megszólított és a győzelméhez fokozott mértékben hozzájáruló választói rétegeknek tett ígéreteiből mit tud teljesíteni.

Ez azért érdekes, mert ellentmondanak egymásnak azok a célok, amelyek konkrétumok szintjén felmerültek. Tartani lehet például attól, hogy amennyiben Trump globalizáció-ellenes politikája azt fogja eredményezni, hogy az AEÁ kilép a NAFTÁ-ból, felmondja a Csendes-óceáni Partnerséget és felvállalja a Kínával szembeni gazdasági háborút, ennek rövid távon az lehet a következménye, hogy az Egyesült Államokban megtorpan a gazdasági növekedés. Ez pedig aligha lehet előnyére a lecsúszott fehér középosztálynak, amely, mint láttuk korábban, a leginkább volt receptív Trump kampánybeli üzeneteire. Az Obamacare néven ismert egészségügyi biztosítási rendszer leépítése nyomán pedig megduplázódna és elérné az 59 milliót azoknak az amerikai polgároknak a száma, akik egészségügyi biztosítás nélkül maradnának, amit megint csak nehéz lenne az amerikai társadalom javát szolgáló intézkedésként felfogni.

Vitathatatlan másrészt, hogy vannak olyan elemei Trump programjának, amelyek nem teljesen elhibázottak. Sokat beszélt arról például a kampány során, hogy adókedvezményekkel próbálja meg lehetővé tenni, hogy a globális tőke által kiszervezett munkahelyek visszatérjenek az Egyesült Államokba, és arról is beszélt, hogy az infrastruktúra fejlesztésébe kíván sokat invesztálni – ezek mind munkahelyteremtő törekvések, és ha sikerül ezekből valamit teljesíteni, akkor pozitív eredményei is lehetnek akár Trump elnöki mandátumának.

Amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, és itt meg is kell állni a találgatásokban, az a körülmény, hogy Trumpnak és legközelebbi munkatársainak közel négyezer személyt kell nevesítenie a közeljövőben, egy teljes republikánus adminisztrációt, akik átveszik a demokratáktól a vezetést. A jelek szerint ez nem lesz egy zökkenőmentes folyamat – több olyan személy neve merült fel az elmúlt napokban, mint például a Ben Carsoné, aki még a Sarah Palin-féle konzervatívoknál is kiverte a biztosítékot, vagy a globális felmelegedés elméletét tévhitnek tartó Scott Pruitté, akit Trump a környezetvédelmi ügynökség élére nézett ki – de a végkifejlet egyértelmű választ fog adni arra a dilemmára, hogy a republikánus párt hagyományos irányvonala, vagy a tapasztalattal nem rendelkező, ilyen vagy olyan vonatkozásban szélsőséges nézeteket valló pitoreszk figurák által uralt orientációk kerekednek fölül a Trump által irányított adminisztrációban.

Trump a kampányában hangsúlyosan a belügyekre koncentrált, és ebből az rajzolódik ki, hogy csak akkor venne részt külügyi témákban, ha az közös érdek - hogyan alakulhat a viszonya a szerinte elavult NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz?

– Ebben a tekintetben a fő kérdés szerintem az, hogy változik-e, és ha igen, miként alakul át az Egyesült Államok világpolitikában vállalt szerepe. Itt szükség van egy rövid kitérőre, hogy kiderülhessen, miért olyan jelentős ez a kérdés. A világpolitika szintjén az államközi viszonyokat olyan relációrendszernek szokták tekinteni, amelyre az anarchia jellemző döntő mértékben, ami azt jelenti, hogy nincsenek olyan szabályok, amelyek kötelező érvénnyel írnák elő az államok viselkedésének elfogadható változatait, és nem létezik egy olyan államok fölötti autoritás vagy instancia – ami, ha létezne, világkormánynak kellene lennie –, amely az államokon bármit számon kérhetne. Következésképpen minden állam a saját érdekeinek, az ún. „nemzeti érdeknek” megfelelően cselekszik, ami azt eredményezi, hogy az erős államok megtesznek mindent, amit az érdekük megkövetel, a gyenge államok számára pedig nem marad más választás, mint hogy erős államok vazallusaivá váljanak, vagy elszenvedjék az erős államok érdekérvényesítésének a rájuk háruló következményeit.

A világkormány hiányát a világtörténelem során hegemón hatalmak töltötték be – viszonylag hosszú ideig ilyen volt például a Római Birodalom. A közép- és újkorban az európai hatalmak versengtek felváltva ezért a szerepért, rövidebb vagy hosszabb ideig hol egyiknek, hol másiknak sikerült Európa és a világ bizonyos térségei fölött ellenőrzést gyakorolniuk.

A 1815 és 1914 között eltelt száz évet a Pax Britannica évszázadának is szokták tekintik annak alapján, hogy a hegemón abban az időszakban a brit gyarmatbirodalom volt, amely olyan hatalmas tengeri haderővel rendelkezett, és olyan hatékonyan ellenőrizte a fontosabb stratégiai útvonalakat, hogy egyetlen más rivális hatalomnak sem volt esélye beleszólni a világpolitika alakításába: Nagy-Britannia volt tulajdonképpen az a hatalom, amely ebben a száz esztendőben eljátszotta a világcsendőr szerepét.

Ez a szerep eltűnt az első világháború kitörésével, és a két világháború között egy zavaros, instabil időszak következett, amikor a Woodrow Wilson által létrehozott békerendszer elveinek megfelelően a Népszövetség próbálta pótolni ezt a hiányt. Teljes kudarccal azonban, ami a második világháború kirobbanásához vezetett.

A második világháború lezárultát követően az Egyesült Államok lett az új hegemón és – eltekintve most attól, hogy ez a szemlélet meglehetősen nyugat-centrikus, hiszen a hidegháború egy alapvetően kétpólusú világrendszer volt – azt lehet mondani, hogy azóta a Pax Americana korát éljük.

A kérdésre visszatérve, a tulajdonképpeni dilemma most az, hogy véget ér-e a Pax Americana, és az Egyesült Államok – annak megfelelően, ahogy azt Trump többször ígérte a kampányban –, hátat fordít a világnak, befele fordul, és a saját problémáira koncentrál. Az „America First” (Amerika mindenek előtt) elv ugyanis akár azt is jelentheti, hogy az AEÁ feladja azt a szerepet, amelyet az elmúlt bő fél évszázadban a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok bajnokaként próbált betölteni a világpolitika színpadán.

Innen nézve is látszik, hogy milyen összetett valójában a Trump-jelenség. Azzal szemben, ahogy az Egyesült Államok betöltötte ezt a szerepet, nem nehéz kritikát megfogalmazni: Amerika gyakran volt következetlen és részrehajló annak eldöntésében, hogy hol, mikor kell a demokrácia vagy az emberi jogok nevében beavatkoznia, és amikor elkerülhetetlennek ítélte az intervenciót, az eredmény gyakran volt katasztrofális – elegendő ebben a tekintetben a Mossadeq-rezsim megbuktatására gondolnunk Iránban, vagy az afganisztáni, iraki és líbiai beavatkozásokra. Nem minden alap nélkül állítja tehát Trump, hogy a kockázatos kimenetelű, amerikai polgárok életét követelő és tetemes anyagi forrásokat felemésztő külpolitikai kalandok helyett, amelyek ráadásul semmilyen kézzelfogható eredményt nem produkálnak, indokoltabb az erőfeszítéseket az AEÁ belső problémáinak a kezelésére összpontosítani.

Belegondolni is rossz azonban, hogy mikre kell felkészülni egy olyan világban, amelynek hátat fordít az a szuperhatalom, amely nem nézte tétlenül, ha a valóság talajától elrugaszkodott diktátorok zsarnokoskodtak népeik fölött, és amelynek nemzeti éthosza azt írta elő, amit egyetlen más állam sem vállalt magára: hogy nevezetesen az amerikai állampolgárok ezrei haltak meg a világ különböző térségeiben a demokrácia, a szabadság és az emberi jogok védelméért folytatott küzdelemben.

Érdekes egyébként, hogy az elmúlt napokban többször felmerült, hogy a 2016-os amerikai elnökválasztást követően előállt világhelyzetben Németország az egyedüli olyan állam, amely a liberális értékekre alapozott világrend garantálójává válhat, és hogy a Pax Germanica korszaka következik. A találgatások azonban viszonylag hamar lekerültek a napirendről, egy idő után ugyanis maga Merkel kancellár tiltakozott az ellen, hogy Németországot hírbe hozták ezzel a kérdéssel. De a felvetés ezzel együtt is nagyon érdekes, hogy Németország Európában is csak a 3. vagy 4. katonai hatalom, világviszonylatban pedig éppen csak, hogy bekerül az első húszba.

Trump külpolitikájának várható alakulása is olyan kérdés tehát, amelyben nehéz kiigazodni, és amelyet a Trump személyével, stílusával és a szerepre való alkalmasságával kapcsolatos bizonytalanságok tesznek átláthatatlanná. A közelmúlt eseményei alapján világos egyfelől, hogy Trump tudatában van: az Egyesült Államok világpolitikában betöltött szerepének az újragondolásában nem kerülheti meg az amerikai katonai elit véleményét, érdekeit. Erre utal a tény, hogy közvetlen munkatársainak legszűkebb körében három magas rangú katona is helyet kapott, ami egyes elemzőket arra indított, hogy a Trump-rezsim militarizálódásának a veszélyére hívják fel a figyelmet.

Másrészt Trump megengedi magának, hogy külpolitikai magánakciókra ragadtassa magát, amint arra a tajvani elnökkel lefolytatott telefonbeszélgetés kínál példát, amit sokan biztonságpolitikai kockázatokat maga után vonó gesztusként róttak fel az elnöknek. Ezen a megítélésen az sem változtatott lényegeset, hogy utóbb kiderült: a beszélgetést Bob Dole volt republikánus szenátor és elnökjelölt kezdeményezte, aki – nem csekély ellenszolgáltatás fejében – az amerikai–tajvani kapcsolatok erősítése érdekében lobbizik évek óta.

A konkrétumok szintjén a kérdés megintcsak az, hogy milyen esélyei vannak Trumpnak a kampány során emlegetett fontosabb külpolitikai célkitűzések teljesítésére. Ezek között a legproblematikusabbak a NATO-ban vállat biztonságpolitikai kötelezettségek egyoldalú felmondása, közeledés a Putyin vezette Oroszországhoz, kilépés az iráni nukleáris megállapodásból és az atomfegyverek proliferálódásának a lehetővé tétele abban a formában, hogy újabb államok számára nyíljék lehetőség arra, hogy atomfegyverekhez juthassanak hozzá. Kérdés továbbá, hogy mi lesz a Trump adminisztráció álláspontja néhány további fontos ügy kapcsán, mint például a szíriai polgárháború lezárása, az ukrajnai helyzet, Közel-Kelet, az Erdoğan-rezsim megítélése vagy éppen a fokozódó nyugat-balkáni instabilitás kezelése.

A kampányígéretekkel kapcsolatosan többen úgy gondolják, hogy azok egy részét nem kell komolyan venni: a Trump által felkapott témák mögött nem értékalapú megközelítés, nem az AEÁ új globális szerepére vonatkozó koherens, kellőképpen megalapozott koncepció húzódik meg ugyanis, hanem egyszerűen a populizmus, a szavazók támogatásának a megszerzésére irányuló szándék.

A korábban érintett vonatkozásokhoz hasonlóan azonban, ezekben is fölfedezhető egy sor olyan elem, amelyek összefüggésében Trump megközelítése nem írható le egykönnyen. Ilyen például a NATO-tagállamokkal szemben vállalt kötelezettség, különös tekintettel a szövetség alapját képező szerződés 5. cikkelyében rögzített elv, amely szerint a tagállamok ellen irányuló, Európában vagy Észak-Amerikában bekövetkezett bármilyen agresszió a szövetség egésze ellen irányuló támadásnak minősül, és a megtámadott szerződő fél számíthat a szövetség egészének a katonai segítségére. Ez az elv a globális biztonsági rendszer egyik fontos sarkköve volt mindaddig, amíg sor nem került a NATO keleti bővítésére 2004-ben, 2007-ben és 2009-ben.

A NATO által garantált biztonsági övezet keleti kiterjesztésének ez a legutóbbi három hulláma – amelyet elvben a hidegháború időszakára jellemző kétpólusú világrendszer összeomlása tett indokolttá – legalább két olyan konzekvenciával járt együtt, amelyek jelentős mértékben meggyengítették a szövetséget. Nyilvánvaló egyfelől, hogy az új NATO-tagállamok többsége elenyésző katonai erővel rendelkezik, nem képes megvédeni önmagát, ami az eddigieknél komolyabb terheket ró a szövetség korábbi tagjaira. Másfelől az 5. cikkelyben vállalt kötelezettség néhány kritikus ponton teljesíthetetlen: ha Putyin úgy döntene például, hogy megszállja Lettországot, a NATO-tagállamoknak nem igen volnának eszközei arra, hogy eleget tegyenek a szövetségi szerződésben vállalt kötelezettségeiknek.



Trump azzal kapcsolatos nyilatkozatai tehát, hogy az AEÁ csak akkor tartja fenn a NATO-val kapcsolatos vállalásait, ha a tagállamok növelik katonai kiadásaikat, nincsenek teljességgel híjával a megalapozottságnak. Érthető ugyanakkor, hogy NATO-körökben nagy nyugtalanságot váltanak ki ezek a nyilatkozatok. Érdekes jelzés ebben a tekintetben, hogy röviddel azt követően, hogy egyértelművé vált az amerikai elnökválasztás eredménye, elhalasztották a soron következő NATO-közgyűlés időpontját, amelyre az eredeti menetrend szerint 2017 januárjában, röviddel Trump beiktatása után került volna sor. Világos, hogy a NATO vezérkara nem meri vállalni annak a kockázatát, hogy az újonnan megválasztott amerikai elnök ne vegyen részt a közgyűlésen, hiszen annak az lenne az egyértelmű üzenete, hogy a NATO-történetnek vége, legalábbis abban a formában, ahogy annak eddig a tanúi lehettünk.

A külpolitika várható alakulásának összetett kérdéskomplexumából még egy vonatkozást emelnék ki röviden: a nyugat-balkáni viszonyokra gyakorolt befolyást. Bár egyelőre kevés szó esett róla, az, hogy az amerikai külpolitika alakulása milyen hatással lehet térségünkre és azon belül Romániára nézve, nagy mértékben függ attól, hogy az Egyesült Államok fenntartja vagy lemond garanciavállaló szerepéről három fontos kérdésben: Bosznia-Hercegovina területi egysége, Koszovó függetlensége, és az az elv, hogy a nyugat-balkáni háború során elkövetett háborús bűnöket ki kell vizsgálni és meg kell büntetni. Ha ezt a három témát a Trump-adminisztráció leveszi a napirendről, akkor kiszámíthatatlan dolgok következhetnek Közép-Kelet-Európában, aminek értelemszerűen Romániára nézve is lesznek következményei.

Átalakulhat az Egyesült Államok és az Oroszország közötti viszony?

– Ez a kérdés azért nagyon izgalmas és veszélyes egyben, mert fontos dolgok hangoztak el a kampány idején. Volt szó arról, hogy az Egyesült Államok szorgalmazni fogja az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciók felmondását, és arról is, hogy a Trump által vezetett amerikai kormányzat elismeri a Krím-félsziget bekebelezését. Nyilvánvaló jelei voltak, vannak annak, hogya Trump és Putyin közötti személyes viszony jó, tehát számítani lehet arra, hogy a közeledésnek valamilyen formája elkerülhetetlen lesz. Fontos jelzés volt ebben a tekintetben, hogy Petro Porosenko ukrán elnök a választási kampány hevében találkozót kért Trumptól, aki ezt elutasította. Ez a gesztus értelemszerűen nem túl biztató jel arra nézvést, hogy az ukrán–orosz konfliktusban az AEÁ kinek a pártjára fog állni. Az orosz–amerikai közeledés ugyanakkor eldöntheti a szíriai polgárháború sorsát is, például abban a formában, hogy a Trump-adminisztráció felhagy a rebellis erők támogatásával és az Aszad-rezsim konszolidálása révén törekszik a konfliktus felszámolására. A Putyinnal való kiegyezés ugyanakkor nagyon előnytelen módon befolyásolhatja a NATO jövőjével kapcsolatos, függőben levő kérdések alakulását is, különös tekintettel a kelet-európai államok – köztük Románia – helyzetére.

Egyes elemzők szerint ugyanakkor az amerikai–orosz közeledésnek korlátai is vannak, amelyek okán túlságosan nagy változásra nem lehet számítani. A jelek szerint ugyanis Oroszország egy olyan világrendben érdekelt, amely a 21. században globális szinten hozna létre valami ahhoz hasonlót, ami 1815-ben, a napóleoni háborúkat lezáró bécsi béketárgyalások eredményeként jött létre, és ami száz évre biztosította Európa békéjét. Az, hogy Oroszország az Egyesült Államok, az EU és Kína mellett egyenlő partnerként jusson szerephez a globális biztonság garantálásában, noha elvben jól hangzik, nagy valószínűséggel nem lesz összeegyeztethető az amerikai katonai elit elképzeléseivel, amelynek az érdekei alapvetően az AEÁ globális szuperhatalmi státusához fűződnek.

Milyen hatásuk lehet Trump külpolitikai opcióinak az EU-ra nézve?

– Nyilatkozatai alapján Trump az EU-t egy elhibázott kísérletnek tartja, és azt a nézetet osztja, hogy az európai államok laza szövetsége alkalmatlanná teszi a kontinens államait arra, hogy meghatározó szerepet tudjanak betölteni a világpolitikában, illetve a világgazdaságban, egyrészt az Unióra jellemző, az elitek által kontrollált bürokrácia, másrészt a gazdaságpolitikailag elhibázott euró-projekt okán. Mindez röviden azt jelenti, hogy Trump határozottan euroszkeptikus. Ha ez igaz, és amennyiben elnökként is ezt a politikát fogja folytatni, akkor ebből az fog várhatóan következni, hogy Trump Európában azokkal a politikai szereplőkkel keresi majd a kapcsolatot, akik hozzá hasonló módon gondolkodnak.

Belegondolni is rossz abba, hogy miként rajzolódhat át Európa politikai térképe akkor, ha az egyre számottevőbb választási sikereket felmutató populista pártok Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban vagy akár Lengyelországban és Magyarországon komolyabb amerikai hátszéllel kezdhetnek el politizálni. Ez a perspektíva még akkor is aggasztó, ha egy ilyen irányú nyomásgyakorlás feltételezhetően elkerülhetetlenné tenné azt, ami már rég időszerű lett volna: az EU szerkezetének és belső ügyrendjének az újragondolását.

Milyen következményei lehetnek Trump győzelmének Románia és az Egyesült Államok viszonyára nézve?

– Ez a kérdés egyelőre – érthető módon – nem tartozik az amerikai napirend kiemelt pontjai közé. A kérdésre adandó válasz értelemszerűen annak függvényében fog alakulni, hogy merre dőlnek el a korábban érintett kérdések: mi lesz a NATO-val, miként alakul az orosz–amerikai viszony, milyen fordulatot vesznek a ukrajnai események, mire lehet számítani a Nyugat-Balkánon. Érthető, hogy Románia, olyan államként, amelyet a leköszönő amerikai adminisztráció képviselői a NATO legkeletibb és legmegbízhatóbbként partnereként emlegettek az utóbbi időben, komoly aggodalommal figyeli a fejleményeket. Nem kevésbé igaz ugyanakkor, hogy a román diplomácia mérvadó köreinek a republikánus párttal is jók a kapcsolatai, egy nem szélsőségesen kiszámíthatatlan, a republikánus párt hagyományos irányvonalát követő adminisztráció által diktált külpolitika esetén nincs különösebb ok az aggodalmakra.

A lehető legrosszabb forgatókönyv, amely nagyon előnytelen helyzetbe hozhatná a térség országait, köztük Romániát, egy újabb Jalta-szerű megállapodás Trump és Putyin között, amelyben a Nyugat újból lemondana az euro-atlanti felzárkózásban gyengén teljesítő államokról. Ez a lehetőség ránk, romániai magyarokra nézvést akkor volna igazán katasztrofális, ha az új nyugat–keleti választóvonal Románia nyugati határa mentén húzódna.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS