2018. december 18. keddAuguszta
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A felnőttek attitűdjeit másolják le a gyermekek: a "migráns szerepjátékról" pszichológus-szemmel

B. D. T. 2017. március 03. 16:51, utolsó frissítés: 16:51

Hogyan hat a gyerekre hosszú távon, ha ki van téve az egyes társadalmi csoportok ellen hangoló üzeneteknek? A normává vált intoleranciáról és arról, mit lehetne, mit kellene tenni.


Gyerekként szüleink, a számunkra fontos felnőttek viselkedését, szavait utánozzuk, abból merítünk többek között viselkedési mintákat, amit a közvetlen környezetünkben látunk. Előítéletekkel, viselkedési kódokkal, belénktáplált félelmekkel is megterhelt csomag ez, aminek befolyását erősítheti vagy gyengítheti a szocializáció, az iskola, a kortárs csoportok, a média hatása. Az utálat, elutasítás, ellenszenv, gyűlölet bizonyos társadalmi vagy etnikai csoportokkal szemben egy teljes mértékben tanult viselkedés.

Gyakran – különböző okok miatt – a bizonyos csoportokkal szembeni előítéletesség és a mássággal szembeni intolerancia lesz a norma egy közösségben. Évről évre felmérések sorozata mutatja ki, hogy a romániai és ezen belül a romániai magyar közösség is meglehetősen elutasító különböző társadalmi csoportokkal szemben. Eddig a romák és a homoszexuálisok álltak a gyűlöletlista élén a romániai magyaroknál is, ám az utóbbi másfél évben, főképp tavalytól az új közellenség elsősorban a "migráns".

A menekültellenes magyarországi médiakampány begyűrűzésének nem meglepő, de sokkoló eredménye, amikor gyermekek "játsszák el" - pontosabban velük játszatják el - a hallott/olvasott történeteket és másolják le a körülöttük normaként felmutatott attitűdöket. Ez történt tavaly a kommandói falunapokon, valamint néhány napja Oroszhegyen egy iskolai farsangi ünnepségen. Az előadott jelenetekben a menedéket kérő idegenek a "gonosz migránsok", akikhez számos sztereotípia tapad, akikkel kapcsolatban fel sem merül, hogy a média által sulykolt előítéletes, kollektív bűnösséget tételező képpel ellentétben saját történetük, saját személyiségük, indítékaik lehetnek. Egy dehumanizált, tárgyiasított, éppen ezért könnyebben utálható, sztereotip migráns-kép reprezentációi ezek a humorosnak szánt jelenetek. Az oroszhegyi, videón megörökített jelenetnek és a médiatudósításból ismert kommandóinak egyaránt közvetlen áldozatai a gyerekek, akiket a felnőttek gyakorlatilag felhasználnak saját előítéleteik megerősítésére és újratermelésére.

Hogyan hat a gyerekekre a gyűlöletkeltés különböző társadalmi csoportok ellen? Mennyire jellemző, hogy az iskolába, az osztálytermekbe is beszivárognak a menekültellenes retorika elemei? Mennyire jellemző, hogy "migránsoznak" a diákok, vagy a tantestületek tagjai? Az erdélyi, székelyföldi magyar iskolákban milyen módon tematizálják a sérülékeny társadalmi csoportokkal szembeni előítéletek kérdését? Létezik a toleranciára nevelésnek valamilyen tere, terepe, alkalma, ahol akár azt is meg lehet tárgyalni közösen, hogy az ellenségképzésnek, bűnbakkeresésnek milyen mechanizmusai vannak, hogy a gyerek esetleg felismerje, ha ezzel találkozik? Hogyan lesz norma egy csoportban, közösségben az idegenellenes, egy kitalált/átrajzolt, külső ellenséggel szembeni gyűlöletre és félelemre alapozott magatartás? És hogyan lehet megtörni a generációkról generációkra „áthagyományozott” előítéletesség ördögi körét?


Mit lehet tenni felelős szülőként, pedagógusként annak érdekében, hogy a gyerekeket megvédjük, felvértezzük a manipulációval szemben, és hogy a leegyszerűsítő ítélkezés, előítéletes és intoleráns viselkedés megtanulása helyett próbáljon kiegyensúlyozottan viszonyulni a világhoz és annak történéseihez? Mit tehet egy szülő, ha mondjuk a gyerekét amiatt közösítik ki az iskolában, mert elutasítja a normává vált intoleranciát, árnyalni próbálja a képet, és kísérletet tesz az előítéletesség-panelek lebontására? Mit tehet egy pedagógus, ha ilyen helyzettel szembesül? Ugyanakkor ha egy autoritás - mondjuk az iskola igazgatója vagy egy tanfelügyelő stb. - részéről érkezik nyomás, hogy a továbbiakban mellőzzék az oroszhegyihez hasonló "szerepjátékokat", az nem biztos, hogy célravezető, sőt megerősítheti az előítéleteket a szóban forgó közösségben. Ehhez hasonló kérdések és dilemmák merülnek fel az esetek kapcsán, ezek egy részére próbálunk most válaszokat keresni.




Szalay Zsuzsa, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium iskolapszichológusa szerint a leginkább az volt szomorú a videóra vett jelenetben, hogy a gyerek szereplők átvették a felnőttek által kigondolt sztereotipikus mondatokat, és a rendezők teljesen szűrés nélkül mondatták ki a gyerekekkel a felnőttek szavait. „Ez számomra nagyon elszomorító látvány volt, és még elszomorítóbb, hogy a vidékünkön történt ez. Az eset tényleg elég keserű szájízt hagyott bennem.”

A farsang arról szól, hogy kicsúfoljuk, sarkítjuk azokat a dolgokat, amikkel a hétköznapokban találkozunk, görbe tükröt tartunk eléjük. Viccelni olyan dolgokkal szoktunk, amiről komolyan nehéz beszélni, tabutémákról, mint amilyen a szexualitás, az agresszió, ezek általában a vicc kedvelt témái. Ezekről beszélni nagyon nehéz, de ha viccet csinálunk belőle, akkor beszéltünk is róluk, meg nem is, mint az okos lány meséjében. Tehát nagyon sok mindent ki tudunk fejezni vicc formájában, jelen esetben rejtett agressziót, amit megélve vagy kinyilvánítva akár büntetés is járna érte.

Miért más rendőr-migráns párosnak öltözni, mint bármi másnak az oroszlántól az ápolónőn keresztül a traktoristáig? Mert egy nagyon érzékeny társadalmi jelenséget próbáltak elviccelni, és sérülékeny társadalmi csoport rovására tették.

„A farsangi jelenet élő példája volt annak, hogy a gyermek teljesen átveszi azokat a meggyőződéseket, értékeket, jelen esetben sztereotípiákat, amikkel találkozik a felnőttek világában. Nagyon gyakran halljuk, hogy a mai gyerekek milyenek, ötödikesen pornót néznek, szedik szét egymást, tele van az iskola erőszakkal, cikizéssel, dívik a bullying jelenség. Ezen a ponton nem tudom, miért csodálkozunk, mert a gyermek valójában ezeket rejtetten, finoman a felnőttek világából másolja le. Én nem értem ezt a szemforgató ájtatosságot, hogy jaj istenem, honnan veszi ezt a gyerek... Na, vajon honnan veszi? Tőlünk, és azokból a forrásokból, jelen esetben a médiából, amely körbeveszi. Ezt a jelenséget láttam visszatükröződni ebben a jelenetben is. Igaz, ami elhangzik, nem az ő saját szavaik voltak, de a gyermek így veszi át szóhasználat szintjén is a felnőtt világból azt, hogy az idegent – vagy még súlyosabb, egy nőt és csecsemőjét, tehát egy kétszeresen vulnerábilis helyzetben levő embert – hogy kell kezelni: megpofozom, bezárom. Semmi empátia, együttérzés nem fedezhető fel a kisgyermekes nő alakjával szemben, semmi olyan érzés, ami egy valós, egészséges helyzetben jogos viszonyulás lenne” – magyarázta a pszichológus.

Hogyan hat a gyerekekre hosszú távon az, ha ki vannak téve az egyes társadalmi csoportok ellen hangoló üzeneteknek, esetleg gyűlöletbeszédnek? „Ha a gyermek számára fontos személyek ezt akár szóban, akár megnyilvánulásokban megerősítik, az a gyereknek is iránytű. Az, ahogyan a szülő viszonyul bizonyos dolgokhoz, mérce a számára. Egy másik rossz példa, elterjedt jelenség, amiről nem beszélünk, az a román nyelvhez való viszonyulás. Ha nagyon mélyre ásunk, akkor nagyon sok családban a román nyelvtanulást az előítéletesség is akadályozza a román nemzetiségűekkel szemben. Ez az ellenállás, ha nem is tudatos, de átmegy a gyerekre, s jóval nehezebb lesz számára, több erőfeszítést igényel a tanulás, mert ezt a belső ellenállást is le kell győznie. Ugyanilyen a roma nemzetiségűekhez való viszonyulás. Mindig nagyon szomorúnak és felháborítónak tartom, amikor bemegyek egy bevásárlóközpontba vagy kisebb üzletbe, és bejön utánam egy roma kisfiú valamit venni, és az őrző-védő szolgálat szinte követi, rááll, mint egy potenciális tolvajra. És más a hangsúlya az elárusítónőnek, amikor hozzá szól, bántóbb, ’vettél-e valamit, biztos-e?’ Annyira bántó ez a potenciális tolvajként vagy bűnözőként való kezelésük, hogy még tanúként hallgatni is rossz.”

Vitaórák az osztályban: fontosabb, mint diktálni

Szalay polgári nevelést tanít 7-8-ban. „A tanterv olyan, amilyen, a tanári autonómiámat érvényesítve szelektálok. De amire fölfigyeltem, az az, hogy nagyon is érdekli a gyerekeket a politika. Olyan hosszú beszélgetéseink vannak közéleti, politikai témákról, hogy szükséges volt beiktatni vitaórákat, hiszen keretet kellett annak teremteni, hogy civilizáltan tudjunk vitatkozni ezekről a kérdésekről.”

Tavaly a migrációt is feldolgozták egy ilyen vitaórán. A feladat az volt, hogy a diákok hírportálokról és híradókból gyűjtsenek minél több információt, objektív érveket, a befogadáspárti és befogadásellenes tábor egyaránt. „Már az elején fennakadtunk az objektív érvek kritériumánál, mert a rendelkezésre álló források alapján nagyon kiütközött, mennyire nem objektív a média, mennyire sarkít. Vagy potenciális terrorista mindenki, vagy szegény menekült, akit a keblünkre kell ölelni, függetlenül attól, hogy ki az vagy mi az. Nem volt átmenet a kettő között, hogy akár befogadni, de úgy, hogy határokat szabni bizonyos kérdésekben. Nagyon fennakadtunk az információgyűjtésben. De végül is sikerült pró és kontra érvelést alkalmazva beszélni erről. Ugyanígy beszéltünk a cigitörvényről is, a homoszexuálisok házasságának jóváhagyásáról, az abortusztörvényről, vagy Trump győzelméről.”

Ami biztos, a gyerekeket foglalkoztatják ezek a témák, és ha keretük van, ha helyzetbe vannak hozva, akkor jó lenne velük ezekről a témákról beszélgetni, mert hanem az előítéletekkel kell beérniük. Így megtanulják esetleg, hogy adatokkal, akár statisztikákkal, tényekkel lehet érvelni, és nem előítéletekkel.

„Én amúgy nem követtem, mert személyesen nagyon undorítónak éreztem a médiakampányt, de érzékeltem a gyerekek reakcióin, hogy a média nagy mértékben dominálta az érvrendszerüket. Szomorú volt ezt látni, mert sok esetben tapasztaltam előítéletes magatartást. De volt olyan is, aki az emberi oldalt is meglátta, a menekültet, a háborús övezetből jövő személyt, főleg a lányok. Az is kiderült, hogy vagy fekete, vagy fehér számukra ez a migráns kérdés. Nincs átmenet.”

Kritikai gondolkodás nélkül kiszolgáltatottak vagyunk

Sajnos, a kritikai gondolkodás hiánya a társadalom minden szintjén problémássá teszi, hogy a gyerekek egy olyan készséget sajátíthassanak el, amely révén meg tudják szűrni a médiatartalmakat, vagy akár a környezetük közvetítésével őket elérő, manipulált véleményeket.

„Én azt látom, hogy a szülők is a manipulatív médiakampánynak az áldozatai, mert ők is átvették, és kritikátlanul továbbengedték ezeket az üzeneteket. Nem volt megszűrve. Kész tényként kezelték, nagyon sok értelmiségi is.” Így nem csoda, hogy azoknak a felnőtteknek, akiknek napi szinten nem tartozik a legfontosabb teendői közé a világ dolgairól való tájékozódás, a források szűrése, hitelességük ellenőrzése, nincs idejük mindent kielemezni és megvizsgálni, hogy vajon tényleg úgy van vagy sem, ahogy a tévében elhangzott.

„Ez tartja fent a sémákban való gondolkodást. És így születnek a sztereotípiák. Egy sémát előkapunk, alkalmazzuk, és abból levonunk olyan következtetéseket, amit esetleg nem tapasztalunk. De ez mind a felületes gondolkodásnak a terméke. Nincs idő, de nincs igény sem. Én az oktatásban látom a legnagyobb problémát. Mai napig nincs megoldva, és nem is volt megoldva, hogy azokat a kompetenciákat - kritikai gondolkodás, érvelési és kommunikációs képesség, logikai gondolkodás - fejlesszük, amelyek márpedig nélkülözhetetlenek lennének a világban történő eligazodásban. Ezeket a kompetenciákat csak minimális szinten használja a mai diák, és ugyanígy mi is. Generációkat „neveltek le” róla, mert minden politikai rendszernek érdeke, hogy azért sokat ne gondolkozzon, sokat ne kritizáljon az a polgár. Az akadékoskodás soha nem volt díjazott dolog. Azt látom, hogy nem szeretik azokat az embereket, akik megfogalmaznak egy ellenérvet vagy cáfolatot. Úgy veszik, mintha a személyük elleni támadás lenne, pedig nem az, csak az illető egyszerűen szeretné tesztelni annak a tézisnek az igazságtartalmát esetleg gyakorlati helyzetekben. Tehát egy kicsit gondolkodik. A fogyasztói társadalomnak ez viszont nem áll érdekében; az oktatás egy lóhosszal van elmaradva a mostani technológiai és társadalmi fejlődéstől. És itt vagyunk, hogy ömlik a gyerekre az információ.”

Ezért is nagyon fontos lenne az iskolákban médiaismeretet is oktatni, hogy a diákok támpontokat kapjanak, hogy egyáltalán hogyan szelektáljanak az információk között. Nézzék meg a forrásokat, ellenőrizzék azok hitelességét, pl. egy portál szerzőit, az ott megjelenő cikkek hivatkozásait, kövessék vissza, honnan származhatott az eredeti információ stb.

Az empátiafejlesztéshez idő kell

A toleranciára nevelés, az emberi jogok témája elvileg szerepel a polgári nevelés tantervében, de gyakorlatilag nem igazán van alkalom a diákokat érzékenyebbé tenni bizonyos problémák iránt, vagy erősíteni a sérülékeny társadalmi csoportokkal szembeni empátiájukat.

A toleranciára nevelés módszereiről számos angol nyelvű segédanyag vagy akár egész oktatási program elérhető bárki számára online (pl. perspectives.tolerance.org)A toleranciára nevelés módszereiről számos angol nyelvű segédanyag vagy akár egész oktatási program elérhető bárki számára online (pl. perspectives.tolerance.org)


„Nagy mértékben a pedagógus és az osztályfőnök kreativitásán múlik, hogy mivel töltik meg azt az egy szerencsétlen órát, amit a tantervbe, az órarendbe is be tudtak valahogy gyömöszölni. Ezek lennének az alkalmak. Ahhoz, hogy egy teljesíthetetlen és abszolút elrugaszkodott tanterv mellett lehessen egy picit szabadon mozogni, fontos lenne a pedagógusnak az autonómiája, a kreativitása, hogy például merje azt mondani, hogy teljesen le vagyok maradva polgáriból, mert nagyon sok órát vitázva átbeszélgetünk. Lehet, hogy emiatt szívok, amikor jön a tanfelügyelő, mert egy fél évvel le vagyok maradva. De tudom azt, hogy amit csináltam, az az idő, amit erre szántunk, az nagyon fontos. Sokkal fontosabb kompetenciákat, képességeket fejleszt, mintha én lediktáltam volna valamit nekik. Például az emberi jogokról szintén polgári órán beszélgettünk. Ide kapcsoltuk a homoszexuálisoknak a polgári házasságkötéshez való jogát is. A vitázó felek végül megegyeztek abban, hogy akkor azt már lehessen, de a gyereket örökbefogadni ne, ezzel kapcsolatban már nagyobb fenntartások voltak.”

A vitaórák utolsó 5 percében egyébként mindkét tábor el kell gondolkozzon azon, hogy az ellenkező tábor érvrendszeréből mit tudna elfogadni. Ez egy kis gyakorlat a másik álláspontjába való belehelyezkedésre.

„Amúgy nagyon sok strukturált gyakorlat van pedagógusoknak, amiket lehetne használni az órákon, csak nincsen idő rá. Mert stresszeli a pedagógusokat, hogy lemaradnak az anyaggal. Ha lemarad, akkor pedig ő kapja a fejmosást. Viszont ha tartja a tanterv szerint a nagy mennyiségű lexikális tudás átduvasztását, akkor ezekre nincsen idő, mert ezekhez a gyakorlatokhoz másfél óra kell sokszor, mert mindenkit végighallgatunk. Szabály, hogy nem vágunk egymás szavába. Nem minősítünk akkor sem, ha totál ellentétes az álláspontja. Ilyen pici helyzetgyakorlatokkal lehetne érzékenyíteni a gyerekeket. Az empátiafejlesztéshez idő kell.

Erre egyedi alkalom lehetne az Iskola Másként hét, de nem minden pedagógus van elragadtatva tőle, egyesek úgy nevezik, hogy „bolond hét”. Ez a leértékelő-lenéző viszonyulás azonban nagyon zavaró azoknak a kollégáknak, akik szívvel-lélekkel készülnek, és úgy töltik meg kreatívan ezt a hetet, hogy minél több idő jusson beszélgetésekre, nem formális oktatási gyakorlatokra. Akár arra, hogy egy többezer kilométerről érkező, háború és/vagy rossz gazdasági helyzet elől menekülő ember, család helyzetébe belehelyezkedhessenek a diákok. Így lehet leépíteni a migránsellenes kampány hatásait, „ha nem tömegekben gondolkodunk, és nem tárgyiasítjuk az embert, mert ez a nagy veszélye ennek a kampánynak: egyből egy negatív kategóriába kerül az egyes ember, akivel nem kell azonosulni, őt haza kell pakolni, ki kell tenni, le kell csukni, mintha egy tárgyat tennénk jobbra-balra”, és még jogosnak is érezzük az embertelen bánásmódot vele szemben, hiszen megmondták a tévében, hogy ezek a migránsok milyenek.

Dehumanizálás, kiközösítés, bullying: riasztó tendenciák

Szalay Zsuzsa szerint egyértelmű, hogy ez a fajta tárgyiasítás, dehumanizálás nagyon-nagyon veszélyes, mert hosszú távon meglesznek a következményei. Nagyon sokat kellene dolgozni nemcsak a migránsokkal, hanem a romákkal, románokkal, homoszexuálisokkal szembeni előítéletek leépítésén is.

Mit lehet tenni abban a helyzetben, ha egy osztályban vagy egy iskolaközösségben, akár kistelepülésen az a norma alakul ki, hogy a többség előítéletesen viszonyul az említett csoportokkal szemben? Akkor azok lesznek kivetélek, aki próbálják árnyalni ezt a kérdést. Előfordulhat, hogy egy gyereket kiközösítenek amiatt, hogy nem kapcsolódik be mondjuk a menekültellenes diskurzusba.

„Minden személy, aki a csoportnorma valamely elemével nem ért egyet, vagy valamilyen szempontból nem felel meg annak, gyakorlatilag célpont lehet. Nagyon nehéz kezelni az ilyen helyzeteket, de jó, hogyha a felnőtt vagy az osztályfőnök tud erről. Azt vettem észre, ahogyan telnek az évek, egyre gyakoribb, egyre virulensebb a gyerekek közti bullying-effektus, tehát a zaklatás, a bántalmazás, a szívatás. Akár fizikai, akár verbális szinten. Nem mernek hangosan beszélni egyes gyerekek, mert félnek attól, hogy a másik beszól, leröhögi. Kiröhögik azért, hogy miért az a nadrág van rajta, mint két nappal azelőtt. Nagyon megnőtt az intolerancia, és ez minden szinten igaz: arra is, hogy te miért nem migránsozol, arra is, hogy miért olyan gatyád van, nem vagy menő, mert nem az a márkájú táskád vagy cipőd van. Nem lehet már kontrollálni, hogy milyen szempont szerint lesz a gyerek kirekesztve.”

Kérdéses ugyanakkor, hogy mitől erősödött fel a bullying jelenség az iskolákban. Szalay tapasztalata szerint az utóbbi öt évben egyre gyakoribbá vált.

De mit lehet tenni ez ellen? „Már a kezdeti jeleknél tegyük egyértelművé a szabályokat: nem bánthatsz mást sem szóval, sem testileg, sem sehogy. Ezt megingathatatlan szabályként kellene alkalmazni, és már a kezdeti megnyilvánulásokat rögtön és határozottan lereagálni, hogy ne burjánozzon még durvább akciókba ez a dolog. Ha a kezdeti cikizést nem reagálják le mások, akkor az agresszorok úgy érzik, hogy egyre többet lehet, és a végén már arról van szó, hogy hazafelé megverik, vagy majdnem öngyilkosságba kergetik kipécézett áldozatukat azzal, hogy állandóan szekálják. Nagyon durva helyzetek vannak. Úgy gondolom, hogy a pedagógusok és a szülők felelőssége is az, hogy konzultáljanak egymással, és rögtön jelezzék az ilyen helyzeteket, hogy megértessék a gyerekekkel, ez a fajta magatartás elfogadhatatlan. Ha nem változtat ezen, akkor igenis vannak következményei: szülő behívatása, magaviseleti jegy levonása, akár egy-két napos kicsapás stb.”

Az agressziónak le kell állnia ahhoz, hogy egy beszélgetés kialakuljon. Akár autoriter módon kell leállítani az agressziót, ha másképp nem megy; „a határt nagyon határozottan megvonni, és elmondani, hogy kicsi babám, ha tovább folytatod ezt, akkor számíts ezekre a következményekre. Utána majd lehet beszélni arról, hogy miért indult, kitől indult. Sokszor tapasztalom, hogy már olyan szintre jutott a gyerek, hogy muszáj nagyon határozottan, autoriter módon azt mondani, hogy itt most ennek vége kell szakadjon, pont, mert nagyon elfajultak dolgok. Már életveszélyes akár egy ponton.”

Továbbképzés, kreatív, kooperatív technikák: nemcsak "liberális hülyeségek"

Közéleti témákat megvitató csoportokban felmerült, hogy az oroszhegyihez vagy kommandóihoz hasonló eseteket kellene-e valamiképpen szankcionálni, illetve milyen lépéseket kellene tenni iskolavezetőségi vagy tanfelügyelőségi szinten, hogy többé ne fordulhasson elő hasonló incidens. A lehetséges válaszok a Diszkriminációellenes Tanácsnál tett feljelentéstől a felelősök megnevezéséig, nyilvános felelősségre vonásáig terjednek.

Az iskolapszichológus inkább a megelőzésre fektetné a hangsúlyt, és elsősorban a pedagógusok továbbképzésének fontosságát emelte ki.

Az iskolai oktatás célja hivatalos dokumentumok szerint, deklaráltan a tolerancia, empátia, együttműködés készségeinek fejlesztése. Ám ahhoz, hogy ez valóban meg is valósuljon, „sokkal több pénzt, minőséget, szakmaiságot kellene fektetni a pedagógus továbbképzésekbe. Az még egy nagyon gyenge terület. Mert vannak ugyan nagyon jó, kreatív és nyitott pedagógusok, akik nyitottak az új módszerek iránt, de igenis vannak olyanok, akik inkább azt mondják, én elvégeztem az egyetemet, nekem ne magyarázzanak, van 20 év tanítási tapasztalatom, én már így elmegyek nyugdíjba. ’Hagyjatok engem békén a modern, liberális hülyeségeitekkel’ – ezt is nagyon sokszor hallani. Úgy gondolom, hogy a pedagógusok mentalitásának a formálásával lehetne hosszú távon hatékonyan érzékenyíteni a diákokat is, új, kreatív, kooperatív tanulási technikák alkalmazásával. Ha ilyen zártan élünk és gondolkodunk, és nem nyitunk az újra, akkor nem sok esélyünk van megszólítani a gyerekeket. Akkor előbb-utóbb elveszítjük őket.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS