2018. február 21. szerdaEleonóra
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Forradalmi ígéret és technológiai megváltás: erről szólt a nyári filozófus tábor

Ivácson András Áron 2017. július 21. 13:33, utolsó frissítés: 2017. szeptember 08. 12:27

A radikális témák ellenére egy milliméternyi óvatoskodás sem volt: bátor témafelvetésekhez bátor viták tartoztak, amelyekben a legritkább esetben volt egyetértés.


A tábori program a hagyományos tábornyitó beszélgetéssel és filmnézéssel indult. Az első megtekintett film Ken Loach I, Daniel Blake (2016) című filmje volt, amely egy szívroham következtében betegnyugdíjazott idősebb ember küzdelmeit mutatja be a munkapiacra való visszatérés okozta állami bürokrácia értelmetlen és sok esetben nem segítő, hanem gátló intézkedéseinek kitéve egészen a keserű végkifejletig. A film nagyon jól megalapozta a tábor hangulatát, ugyanis nagyon valósághűen mutatja be az egyrészt biopolitikai, másrészt meredeken thanatopolitikai eljárását a jóléti államot leépítő modern neoliberális gazdaságnak általában és a munkapiacnak különösen. Az esti filmnézés és a látottak filozófiai megbeszélése mindig szerves része a tábornak, azonban ezeknek a beszélgetéseknek a visszaadása szinte lehetetlen. A tábor ideje alatt megnézett és megvitatott további filmek: Jancsó MiklósCsillagosok, katonák (1967), Jean-Pierre Dardenne, Luc DardenneDeux jours, une nuit (2014).

Az idei tábor programja három téma köré szerveződött: 1917–2017. Egy forradalom újragondolása; 2.) A munka utáni világ és az egyetemes alapjövedelem. Immateriális munka vagy poszt-munka? 3.) Művészi gyakorlatok: a performansztól a repetitivitásig. Ennek értelmében az első nap első programja a 127 Önképzőkör olvasószemináriuma volt, amely három szöveg alapján kísérelte meg közelebb hozni nem csak az 1917-es, hanem általában a kommunista forradalom minbenlétét is. Ezeket a beszélgetéseket Bíró Noémi moderálta. A három szöveg a bemutatás sorrendjében: Rosa LuxemburgAz Orosz Forradalom című szövegének negyedik fejezete, Noam ChomskySzovjetunió vs. Szocializmus és végül Alain BadiouAz Affirmatív Dialektika.

fotó: Ungvári-Zrínyi Imrefotó: Ungvári-Zrínyi Imre


Rosa Luxemburg írását Horváth-Kovács Szilárd mutatta be, amely az orosz forradalom tényszerű feltárása annak gyökereitől lefolyásán keresztül a közvetlen következményeiig. (A következményekből Luxemburg sajnálatos módon csak keveset láthatott, ugyanis 1919-ben a Freikorps tagjai meggyilkolták). Az Orosz Forradalom-ban Luxemburg bírálja a forradalom vezetőinek, Leninnek és Trockijnak eljárását és figyelmeztet arra, hogy intézkedéseik (az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása, a hatalomnak a szovjetek által történő megragadása és a földeknek a parasztok közötti felosztása, valamint a nemzetek önrendelkezési jogának támogatása) diktatúrához vezetnek. Noha a forradalmat a proletariátus forradalmának nevezte, mert az elmozdította a liberális burzsoáziát hatalmi helyzetéből, megmutatta a forradalom anti-demokratikus fordulatát is, a hatalom bürokratizálódásához és a totalitarizmushoz vezető folyamatokat. Luxemburg kritikája azért rendkívül fontos, mert a forradalom kortársaként látta előre, hogy mi fog történni, ha a dolgok abba az irányba haladnak, amelybe szerinte Lenin és Trockij vezetik.

Chomsky Szovjetunió vs. Szocializmus című írását Szilágyi Botond vezette végig. A szöveg kíméletlen kritika Leninnel és Trockijjal szemben, akiket egyenesen a sztálinista terror gyökereinek nevez – ami, úgy gondolom, hogy minden érv ellenére is nagy mértékben túlzó vélemény. Chomsky a maga anarcho-szindikalista álláspontjáról, az orosz forradalom kezdetét egy valódi népmozgalomnak látja, azonban Luxemburghoz hasonlóan azzal vádolja Lenint és Trockijt, hogy előkészítették a forradalom bürokratizálását és ezáltal egy új osztályhatalomba való integrálását, amelynek következtében nem történt egyéb, mint az, hogy a burzsoáziát leváltotta egy nem kevésbé elnyomó „vörös bürokrácia”. Pontosan ennek következtében tartja roppant fontosnak Chomsky, hogy cikke címében megfogalmazottak értelmében különbséget tegyenek a szocializmus és a Szovjetunióban lejátszódott események között. Álláspontja szerint a világ mindkét nagy propagandarendszere (az amerikai és orosz médiát és általános kultúrát értve ez alatt) szereti összemosni ezt a két fogalmat: az amerikai azért, mert így delegitimálhat mindenféle kapitalizmus-ellenes narratívát, az orosz pedig azért, mert ebben látja saját Amerika- és nyugat-ellenességének további legitimációját.

Az Affirmatív Dialektika című Badiou-szöveget jómagam mutattam be, mint olyan gondolatmenetet, amely megmutatja, hogy milyen elméleti és gondolkodásbéli irányok vezethetnek akár az 1917-es, akár pedig más forradalom létrejöttéhez. Badiou értelemszerűen a hegeli dialektika tézis-antitézis-szintézis (Fichtétől származó) eljárásához nyúl vissza és felveti, hogy a forradalom elsődleges gondolkodásbéli követelménye a puszta negáció fogalmával ellentétes affirmatív dialektika. Ez voltaképp azt jelenti, hogy az emberi életet, mint olyat, az államon kívül szükségszerű elgondolni, mert mindaddig, amíg ez nem történik meg, nem merülhet fel az, hogy ne az állammal szemben egy védekező állásban legyünk: a kisember szemben az előbbihez képest végtelenített államhatalommal. Azonban ez azért is lényeges Badiou számára, ahogy voltaképp a kommunizmus bármilyen kommentálója számára lényeges kellene legyen, mert azt mutatja meg, amit a mai napig nehezen lehet megmagyarázni az embereknek: a kommunizmus tendenciájában állam nélküli rendszer. Ez már Marx munkásságában explicit és kivételes fontosságú: bármilyen olyan rendszer, amely centrális állammal rendelkezik nem nevezhető kommunistának – mondja Badiou. Egy ilyenfajta új dialektikát, tehát az általános gondolkodást irányító új logikát létrehozni azonban csak akkor lehetséges, amennyiben gondolkodásunkban túl tudunk lépni az örökös állammal való „pragmatikus policy”-szembehelyezkedésen, ami az affirmáció helyett mindig a negáció álláspontja. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy lepaktálunk a fennálló rendszerekkel, hanem éppen azt, hogy rajtuk kívül kezdünk gondolkodni és rajtuk kívüli államnélküli rendszerek felállításán és megszervezésén kezdünk dolgozni: annyira radikálisan, hogy az már nem ellenkezés, hanem figyelmen kívül hagyás. Ennek záloga pedig az új mint olyan elgondolásának a lehetősége, amely sosem történhet az állam logikáján belül, hiszen az mindig a kész, egész totalitás megteremtésére törekszik (pl. „nemzet”), amely a mindenkori konszolidálódás eszköze és így inherensen szembenáll az újjal: bármiféle újjal.

Mivel a filozófiai táborok elmaradhatatlan programja a szövegolvasó-szövegértelmező szeminárium, az első és második nap délutánján Veress Károly, a Magyar Filozófiai Intézet professzora vezetett Marx Gazdasági filozófiai kéziratok 1844-ből című műve alapján kiváló fogalomtisztázó szemináriumokat, amelyek nem csak a fogalmak marxi értelmét, hanem történelmi és hermeneutikai változásait is szem előtt tartották. Olyan fogalmak voltak terítéken, mint az elidegenedés és társfogalmai, a magántulajdon, az emberi érzékek elidegenedése, az érzékek emancipációja, a társadalmiság-naturalizmus-humanizmus kérdésköre, a közösség és egyén viszonya, a férfi, a nő, a szerelem és a házasság témái, a lét és a tudat egységének problémája vagy a világtörténelem és a kommunizmus viszonya. Mind roppant érdekfeszítő témák, azonban számomra az egyik legfontosabb a tulajdon és a magántulajdon kérdésköre volt, mert e kettőben nagyon pontosan el lett különítve az, ami már Marxnál is élesen elkülönül és amit nagyon kevesen értenek helyesen szakmai berkeken kívül. Arról van ugyanis szó, hogy a magántulajdon voltaképp a termelőeszközök magántulajdona – Marx mindössze ennek megszüntetéséről beszél, ez azonban távolról sem jelenti a személyi tulajdon megszüntetését, ami pedig roppant fontos különbség. Így pedig teljesen nonszensz esetleg attól félni, hogy ha megszűnik a termelőeszközök magántulajdona, akkor ez azt is jelenti, hogy majd jön az állambácsi és elveszi a fogkefém. Ugyanezért értelmetlenek a kommunizmussal szemben az egyéni tulajdon megszüntetésével kapcsolatos vádak is, pl. azoké akik így érvelnek: „ha akkora kommunista vagy, miért nem adod oda másnak a laptopod?” A válasz egyszerű: azért, mert a kommunizmusnak az égvilágon semmi köze a személyi tulajdonomat képező laptophoz. Annál is inkább, hogy a kiteljesedett kommunizmusban nincs állam, amelynek esetleg kellene a fogkefém vagy a laptopom.

A tábor második nagy témakörét, az általános személyi alapjövedelem kérdését, amely számos vonatkozásban összefügg Marx és általában a kommunizmus kérdésével, a tábor idei meghívottja, Takács Ádám (ELTE, Atelier Európai Társadalomtudományi és Historiográfiai Tanszék) vezette be, majd az ő felvezetését követték, a Magyar Filozófiai Intézet tanárainak Szigeti Attilának és Ungvári Zrínyi Imrének a felvezetői. Takács Marx Grundrisse (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai) című művének –amelyet A Tőke nyersfogalmazványának is szokás nevezni – a gépesítésről szóló fejezetéből indult ki. Először is a munka fogalmának kettősségéről beszélt: a korai Marx még a munkáról mint olyanról beszél, amelyet minden emberi tevékenység ősformájának tekint, azonban később érett munkáiban már látja, hogy mindig és mindenhol termelési folyamatoknak van alávetve: történelmi, társadalmi, gazdasági és mentális termelési folyamatoknak. A Grundrisse egy a közel kilencszáz oldalas terjedelme ellenére vázlatosan fennmaradt, befejezetlen munka, azonban az egyik legérdekesebb marxi fogalom is itt jelenik meg: az általános intellektus által végzett immateriális munka (bár ez utóbbi fogalmat „A gépekről szóló töredék”-nek az olasz autonomista értelmezése, elsősorban Antonio Negri munkássága vezette be). Marx forradalmi meglátása itt az volt, hogy a munka kategóriái főképp a tőke kategóriái, különösen az állótőke és a forgótőke formájában. Ennek az az elsődleges következménye, hogy amit az emberiség munkának lát és értékel az valójában nem több, mint a tőke mozgása, aminek következtében az ember, mint olyan, már nem munkás, hanem mindössze a személytelen aszubjektív tőke egy funkciója: egy lábjegyzete, egy változója. Azonban mivel minél inkább gépesítve van az ipar, annál inkább totális a tőke, és megszűnik maga a munkás munkájának szükségszerűsége: mindössze működtetővé redukálódik. Be- és kikapcsolnia kell a gépezetet: ennyi. Azonban mindennek következtében létrehoz egy kapitalizmuson belüli konkurrenciát a kapitalizmussal szemben. Ez Marx legelső meghatározása a kommunizmus szóra. Mindannak ellenére, hogy már itt sem arról van szó, hogy szelíden átnőne a kapitalizmus kommunizmusba, itt még nem annyira forradalmi töltetű a fogalom, mint később lesz (a Grundrisse 1858-ban íródott és 1939-ben jelent meg először). Mindannak ellenére, hogy még nem forradalmi fogalom itt a kommunizmus, mindazonáltal már antagonisztikus gondolkodásmódot tételez, ami pontosan abból adódik, hogy a gépesítés kiiktatja az embert a munkafolyamatból: munkások még vannak, a munkájuk azonban már nem számít és nincs is kereslet rá. Ennek következtében pedig egy légüres társadalmi térben ismernek magukra, mint elidegenedett osztály. Létrejön itt pedig egy új társadalmi szubjektivitás, amit a kapitalizmus nem tud direkt mód kontrollálni: egy kollektív szubjektum, az általános intellektus forradalmi szubjektuma, mint társadalmi potenciál. Marx legfontosabb gondolata e téren az, hogy a forradalomnak elengedhetetlen velejárója az elidegenedés: e nélkül képtelenség a forradalmat még csak elképzelni is! Az egyik legérdekesebb információ az volt, hogy a Grundrisse-t a magukat kommunistának nevező rendszerek egészen a hatvanas évekig tiltólistán tartották és csak roppant nagy ideológiai ellenőrzés és papírmunka árán lehetett lakat alól feloldva olvasni. Ez egyáltalán nem meglepő, ugyanis ennek olvasása sok minden egyébnél tisztábbá teszi, hogy mennyire is voltak azok a rendszerek egyáltalán marxiak, nem hogy kommunisták.

Szigeti Attila és Ungvári-Zrínyi Imre felvezetője Robert V. van der Veen és Philippe Van Parijs Egy kapitalista út a kommunizmusba című szövege alapján elemezte az általános alapjövedelem lehetőségét, jellemzőit, útvesztőit és kritikáit. Az alapkérdés természetesen az volt, hogy eljut a folyamatosan szakadatlan tőkemozgás oda a technológiai fejlettség valamely fokán, hogy felszámolja magát az általános intellektusban, ahogy már Marx fogalmazott. Ahogy sokszor hallani manapság: a munka a végét járja – ez azonban jó vagy rossz hír? A globalizált gazdaság egyre rugalmasabb és a technológiai fejlettség egyre nagyobb munkapiaci bizonytalanságot okoz, aminek következtében egy új munkapiaci kategória jött létre: a „bizonytalan alkalmazás” és vele együtt a „veszélyeztetett alkalmazott” (vulnerable employee). Ennek legfőbb jellemzői az alkalmi munka, az informális foglalkoztatottság és a prekariátus. Ezt a folyamatot már Marx előre látta, amikor a Grundrisse lapjain arról ír már 1858-ban is, hogy az egyre fokozottabb automatizálás technológiai munkanélküliséghez vezet majd, amely egy minden korábbinál nagyobb egzisztenciális értékválságot fog létrehozni. Ez már most érződik, ugyanis a jelenlegi gazdaság legalapvetőbb jellemzője a hagyományos munka szűkössége, aminek következtében a mostani neoliberális társadalmak egyértelműen nevezhetőek munkaalapú helyett munkanélküliség-alapú társadalmaknak. Innen tértek át a feltétel nélküli alapjövedelem meghatározására, mint olyan jövdelemformára, amelyet az állam biztosít a politikai közösség minden tagja számára bármilyen feltétel nélkül, tehát sem a rászorultság, sem a munkavállalói hajlandóság nem játszik szerepet a kiutalásában. A feltétel nélküli alapjövedelem elegendő összeg a fizikai és intellektuális szükségletek kielégítésére – ez a téma határozta meg a felvezetők utáni beszélgetés szinte teljes egészét. Annál is inkább, hogy neoliberális kontextusból nézve felvethető, hogy ennyiben a feltétel nélküli általános alapjövedelem nem-e mindössze annak egy új formája, hogy a kapitalizmus egyszerűen csak ismét meghaladja önmagát anélkül, hogy valódi rendszerszintű változást lehetne beindítani és megvalósítani? A feltétel nélküli alapjövedelem mellett felsorolhatóak a következő pro érvek: visszaszorítja a munkanélküliséget és a prekarizálódást, a szegénységet és az egyenlőtlenséget, egyetemes és nem megbélyegző semmilyen szinten, megtöri a fegyelemalapú workfare (a la warfare) munkáltatói rendszert, demokratizálja a munkapiacot, nem visszaszorítja, hanem ösztönzi a munkakészséget azáltal, hogy nem kényszerülnek emberek megalázó munkavégzési folyamatokba, csakis olyanokba, amelyeket szívesen végeznek, megszünteti a nemi megkülönböztetést, mert nem háztartás, hanem személyi alapú, megtöri a generációs megkülönböztetést szülő és gyerek között és végül felszámolja az elidegenedett munkát a „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint” elvének értelmében. Felmerül azonban a kérdés a globális gazdaság jelenlegi feltételei mellett bevezethető-e a feltétel nélküli alapjövedelem egy országban vagy országok egy csoportjában, vagy csak globálisan képzelhető el? Megoldható-e a részek közötti átmenet a világrendszer-elméletek értelmében: centrum-félperiféria-periféria.

fotó: Makai Edinafotó: Makai Edina


Itt lép központi szerepbe az értékkritikai iskola, Moishe Postone és társai képében, akik újból felvetik, hogy a munka nem egy ahistorikus jelenség, hanem a társadalmi közvetítés egy új formája (gondoljunk Marx A Német Ideológia című könyvének „A tudat termeléséről” című fejezetére). Ennek következtében megteremt egy sor személytelen aszubjektív hatalomgyakorlási formát: tőke, érték, csereérték stb., ami elvezet voltaképp a mai állapotokhoz, amelyek alapvető jellemzője, hogy minél kevesebb absztrakt munkát tartalmaz egy termék, annál kevesebb a piaci értéke: ez voltaképp a szellemi munka kapitalista felértékeléséből és a fizikai munka szintén kapitalista leértékeléséből származik – ez pedig az alapvető kapitalista ellentmondás: az eleven munkát a gépesítés által a holt munkára cseréli és így csökken az érték és többletérték mértéke egyenes arányban a technológiai fejlesztések költségével. A mai gazdaságban a tech-gadget egy tökéletes példája ennek: az n+1-ik új telefonmárka alig valamicskével tud többet, adott esetben csak a képernyője más, mint a korábbi modellnek, de a vélt vagy valós technológiai fejlesztés miatt óriási mértékben nő az ára az előző modellhez képest. Az értékkritikai iskola képviselői szerint a megoldáshoz szükséges Marx hegeliánus oldalának újraértelmezése, ugyanis mára az egyének közti interakciók középpontjába a piaci érték fogalma került, mint automata szubjektum: öntudatlan és anonim szubjektum. Ahogy maga Marx és Engels is fogalmaz a Kiáltványban: “…nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli ’készpénzfizetést’” és minden korábbi viszonyt „...az önző számítás jeges vizébe fojtotta.” Ebből adódik a jelenkori piaci szubjektumok fetisista elidegenedett jellege, amely a maga módján érthetően elidegenedett objektivált társas viszonyokkal jár együtt: az általános kapitalista antropológiában állatok vagyunk szemben a piaccal, írja Badiou, ki-ki a maga társadalmi osztályának megfelelő piaci hozzáféréssel: van, aki tömérdekkel, van aki semmilyennel.

A harmadik nap a művészet jegyében telt és az első előadás Diószegi Orsolya Enikő nevéhez fűződött, aki először általában a művészeti performance-ról, mint olyanról beszélt, majd általában a politikai performance-ról, végül pedig arról, hogy a politikai-művészeti performance miként jelent meg Erdélyben előbb Baász Imre, majd később az ő szerencsétlen halála utána Ütő Gusztáv által szervezett AnnART nevű performance fesztivál keretében, amelyet évente tartottak a Szent Anna tó mellett. Először a performance, mint olyan bemutatása került terítékre: intermediális és élő folyamatmű, amely efemer, tehát nem hagy hátra tárgyi örökséget (a dokumentációján kívül), ellenművészetet bontakoztat ki és megszünteti az alkotó, néző, mű és előadás közötti határokat. Gyökereinél ott találjuk a fluxust, a dadaizmust, a futurizmust, a happeninget és a szürrealizmust. Központi médiuma maga az emberi test és ennek következtében egy kifejezetten jó művészet eszköz a test társadalmi, kulturális és (bio)politikai rendszerekbe való bennefoglaltságának láttatására. Innen egyenesen tért át a romániai performance tárgyalására, amely 1960 és 1975 közöttre tehető, a kibontakozása pedig ’75 és ’89 közé. Az első román performerek közé olyanok tartoznak, mint Paul Neagu, Ion Grigorescu és a house pARTy csoport különböző megnyilvánulásai. Temesváron a 111 Alkotói Kör és a Sigma csoport említhető, Nagyváradon a Dialógus csoport és Ujvárossy László, Ferenci Károly, Jovián György. Kiemelkedő szerepe volt a MAMŰ (előbb Marosvásárhelyi Műhely, ma pedig Ma Születő Művek) csoportnak 1978-tól kezdődően, akik elutasították a hagyományos rendszerek szerinti műkomponálást. Irsai Zsolt alapítótag szavait idézve: „A műtárgyközpontúság helyett befogadtuk a filozófia, az utcai művészet, a land art, a performansz hatásait.” Sepsiszentgyörgyön Baász Imre köré csoportosultak művészek, aki 1981-ben megrendezi az első Médium kiállítást, amely 125 fiatal alkotótól sorakoztat fel installációkat, land art munkák dokumentációit és így tovább. Az 1989-es rendszerváltás és a Ceaușescu rezsim bukása szellemi pezsgést szabadított fel, aminek egyik legjelentősebb következménye az AnnART performance fesztivál volt. 1990 és 1999 között tíz alkalommal rendezték meg és az első kislétszámú helyi alkotóval ellátott eseményétől a fejlődés íve az utolsó esetében már számos nemzetközi és nemzetközileg is elismert performer jelenlétéig terjedt. A rendezvény számos aktív politikai és művészetpolitikai felhanggal rendelkezett a kisebbségek helyzetének tematizálásától az internacionalizmus jellegéig, amelyek még a rendszerváltás után is nehézkesen illeszkedtek be a politikai klímába. Mindannak ellenére, hogy a másodikat beárnyékolta Baász sajnálatosan tragikus halála, a vezérszerepet átvette Ütő Gusztáv, aki levezényelte a fesztivál mindenik későbbi kiadásának megszervezését, illetve aktívan részt vett performerként is.

Ezután Gregus Zoltán és Molnár Péter vezetett olvasószemináriumot Boris Groys Az idő társai és Kozmikus szorongás: az orosz eset szövegei alapján. Groys meglátása szerint a modernitás az ember számára legfontosabb tanulsága az volt, hogy többé már nem atomizált társadalmak, végképp nem atomizált nemzetek formájában létezik, hanem már egyéni szinten társadalmi milieu terméke, információs hálózatok csomópontja, aminek értelmében a legteljesebb mértékben függ a környezetétől. Erre rátéve egy lapáttal, a késő-globalizáció azzal a felismeréssel járt, hogy az ember nem csupán saját társadalmának függvénye, hanem a globális gazdasági, politikai, ökológiai és kulturális helyzetnek is. Harmadik lépésként pedig a tudomány és különösen a fizika és asztrofizika fejlődésének következtében egy tudományos univerzalizmus tanított meg arra minket, hogy maga a Föld sem elszigetelten létezik a/egy kozmoszban, hanem kozmikus folyamatoknak van kitéve: sötét anyag, hullámok, részecskék, felrobbanó csillagok, összeomló galaxisok és mindezek visszahatása vagy esetleges időszakos visszahatása mindenre, ami a Földön történik. Groys szerint ez egy sajátságosan modern összemberi, noha nagyon gyakran tudatalatti szorongás forrása: az azon okból kiváltott szorongás, hogy a/egy kozmosz részei vagyunk, amely felett nincs semmiféle irányításunk. Teremtő nélküli ezer és ezer különböző viszony hatásának kitett és hatásából létrejött nem atomizálódott, hanem rendszerfüggő létforma. Ahogy Willard van Orman Quine fogalmazott: „lenni annyi, mint egy változó értékének lenni.” Groys két elméleti megközelítést ajánl. Előbb Georges Bataille „elátkozott rész” elméletét ismerteti, amely a vitalizmus egy különösen radikális megközelítése, amely szerint a Nap mindig több energiát küld a Földre, mint amennyit az minden lakójával együtt képes elnyelni, így mindig marad egy visszatartott, visszamaradó és szükségszerűen pusztító rész, amelynek felélése lehetséges veszélyesebb (háború, erőszak stb.) és kevésbé veszélyes (eksztatikus ünnepek, szexualitás stb.) formákban. A másik pedig Friedrich Nietzsche vitalizmusa az apollógi és dionüszoszi felosztásban: az előbbi a logikus, racionális, hűvös mentalitás, az utóbbi az eksztatikus, orgiasztikus kirobbanó mentalitás. Avagy a már ókori görögöktől velünk lévő kozmosz és káosz szembenállásáról van szó csupán, ám ez a szembenállás az emberiséget egy örökös harcba, rend és rendetlenség örökös váltakozásába taszítja, azonban épp emiatt ez sem ad különösebb vígaszt a modernitás kozmikus szorongására.

A lélek halhatatlanságába vetett hit eltűnik azonban az orosz kozmisták munkáiban és felváltja a világi technológia a keresztény ígéret szolgálatába állítva. Nyikolaj Fjodorov dolgozza ki a „közös feladat filozófiáját”, amelynek lényege éppen az, hogy megteremteni azokat a technológiai, társadalmi, politikai feltételeket, amelyek következtében technológiai művi eszközök segítségével lehetséges lesz feltámasztani az összes embert, aki valaha élt. Ez pedig pontosan a keresztény ígéret technológiai megvalósítása lenne. Még tovább menve az út egyenesen vezet a különböző jelenkori transzhumanista mozgalmakig, amelyek sok esetben azt vetik fel, hogy mi lenne, ha az állam, a technológia segítségével, egyenesen a halálnak üzenne hadat: akár az öregedés végletekig való kitolása, akár a tudat elméből elmébe való esetleges jövőbéli áttelepítése által – ezeket szokás immortalista irányzatoknak nevezni, amelynek egyik legismertebb szószólója épp Zoltán István, a magyar származású amerikai libertariánus-transzhumanista, aki még a legutóbbi amerikai elnökválasztáson is indult a Transzhumanista Párt színeiben. Természetesen ezek a transzhumanista elképzelések még ma is merőben utópiák a szó klasszikus és modern értelmében is, azonban kiváló alapot szolgáltatnak a jelen újragondolására, amelynek központi témája az univerzalizmus kell legyen – mondja Groys. A kozmikus horrorra csakis univerzális válasz lehetséges, amely érdemben képes kezelni az előbbit. A jelenkor ugyanis épp azt mutatta meg, hogy az ember mi minden feladására képes (hagyomány, remény, hit stb.) és mégis továbbviszi az általános emberi tervet mint olyat – emlékezzünk Marx klasszikus soraira: „Miért ilyen a történelem mozgása? Azért, hogy az emberiség vidáman váljék meg a múltjától.”

Több éve járok már a Nyári Filozófus Táborba, de tematikailag is és egyébként is ez volt mindezidáig a kedvencem. Folyamatosan évről évre egyre jobb minden tekintetben, legalábbis nekem mindig ez volt a benyomásom, de idén különösen. Igazán tetszett, hogy a radikális témák ellenére egy milliméternyi óvatoskodás sem volt: bátor témafelvetésekhez bátor viták tartoztak, amelyekben a legritkább esetben volt egyetértés. Azonban egy olyan rendezvényen, mint ez, ennek alapvető fontossága van. Ahogy annak is, hogy a viták és a tematizálások túlmentek a mindennapi bulvár félreértéseken és kliséken, komoly hozzáértő szakemberekkel lehetett vitázni, nem csak példának okáért az 1917-es forradalom közvetlen következményeiről, hanem arról is, hogy mi lehet ma számunkra, bárki számára, aki a témával foglalkozna, az 1917-es forradalom filozófiai tartalma és hozama? Miként lehet azokat az eseményeket a számszerű következményeiken túlmenően is megközelíteni, elemezni, megérteni?

Amióta látogatom a tábort mondom, de idén csak újra beigazolódott a számomra: ha nyaranta egy esemény van, ahová elmennél, akkor mindenképp a nyári filozófus tábor legyen az. Megszámlálhatatlanul – supranuméraire – több élménnyel fogsz gazdagodni, mint bárhol máshol.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS