2017. november 19. vasárnapErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Holokausztemlékezet Erdélyben: mikor vált egyértelművé a deportálások valódi célja?

Ivácson András Áron 2017. szeptember 12. 17:57, utolsó frissítés: 22:38

A történelmi traumákkal való aktív emlékezet-munka sokkal fontosabb, mint a műemlékek által nyújtott időszakos, passzív emlékezet - állítja Tibori Szabó Zoltán friss tanulmánya.


Nagyszabású tanulmányt jelentetett meg Tibori Szabó Zoltán Holokausztemlékezet Erdélyben a második világháborút közvetlenül követő időszakban címmel. A tanulmány alapvetően a zsidó közösség sorsát taglalja Észak-Erdélyben, az 1940-től kezdődő magyar állami adminisztráció alatt, azonban még inkább azt, hogy miként történt a régióban a holokausztemlékezet a II. világháborút követően. Összefoglalónkban megpróbáljuk a tanulmány a legfontosabb elemeit bemutatni, de az érdeklődök számára ingyen hozzáférhető online is.

Tibori első lényeges megállapítása, hogy az észak-erdélyi zsidó közösség sorsa már a háború utolsó hónapjaiban köztudott volt, miközben korábban valóban csak a legmagasabb szintű állami és egyházi méltóságok tudtak a deportált zsidók tragédiájáról. 1945 és 1949 között a helyi média számos esetben foglalkozott a holokauszt szörnyűségeivel, illetve a túlélők maguk is hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy különféle művészeti alkotásokban megörökítsék közösségük szenvedéseit. Annál is inkább szükség volt erre, mivel a vélt kommunista konszolidálódás idején minden ilyen jellegű probléma médiatiltás alá került, és az említett műalkotások így fontos szerepet játszottak a kollektív emlékezet fenntartásában: visszairányították a figyelmet a nácizmus és fasizmus szörnyűségeire.

Fontos azonban némi történelmi kontextus a helyzet megértéséhez, amely a tanulmány egész első fejezetét kiteszi. 1940. augusztus 20-án Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz, így a Magyarországon 1938-ban már elkezdődött zsidóüldözés ide is kiterjed: 1938 és 1944 között mintegy 164.000 feljegyzett esetről tudunk. 1940 és 1942 között megkezdődnek a deportálások, amelyek három célpontba irányulnak: Galícia, Podolia és Auschwitz-Birkenau. Mindannak ellenére, hogy Dél-Erdély Románia része marad, 1942-ben itt is megindul a zsidók deportálása Transznyisztriába. A dél-erdélyi zsidóellenes törvények feltehetőleg mintegy 42.000 személyt érintettek.

Tibori szerint az észak-erdélyi keresztény közösség tisztában volt vele és végignézte a zsidók ellehetetlenítését és deportálását, azonban ezek végcéljáról semmit nem tudtak. A helyi lapok ugyan megemlítik a zsidóellenes intézkedéseket, azonban hallgatnak a deportálásokról és főleg azok célirányáról, miközben épp a deportálások kellős közepén még mindig a “zsidók romboló gazdasági tevékenyéségének” “leleplezésével” vannak tele. Ehhez még hozzáadandó a sajtó- és rágalomkampány azok ellen, akik a még ittlévő vagy már deportált zsidók vagyonát próbálták megmenteni az elkobzástól.


1944. szeptember-októberében Észak-Erdély orosz és román fennhatóság alá kerül. A felszabadulás után a szociáldemokrata és kommunista erők új médiaorgánumokat hoznak létre, és szinte azonnal, gőzerővel kezdik el feltárni az észak-erdélyi zsidóság háború alatti sorsát. Erre annál is inkább szükség volt, mert erről korábban a lakosság semmit sem tudott, de a nagyrészt baloldali új sajtóorgánumok sem. Azok a zsidók sem tudtak semmit az itthon maradottak sorsáról, akiket deportáltak. Az egyedüliek, akiknek bármi tiszta fogalmuk volt a deportálásokról, azok voltak, akik megszervezték ezeket és asszisztáltak hozzájuk.

Holokauszt-emlékfal a gyergyószentmiklósi zsinagógában. A „986-an voltunk, 92-en maradtunk” feliratú táblát holokauszt-túlélők használták egy 1946-os tüntetés során. Fotó: Tibori Szabó Zoltán


A tanulmány következő fejezete a holokausztemlékezet sajtó általi feldolgozásával foglalkozik. Először is a korabeli újságok figyelembe kellett vegyék a korai információhiányt, és csakis a deportáltak hazatérése után, az ők beszámolóira alapozhatták a saját riportjaikat. Később ehhez még hozzáadódtak a különböző műalkotások, de azokat a tanulmány külön fejezetben dolgozza fel.

Az első cikkek 1944. november 5. után kezdenek megjelenni, amikor a helyi sajtónak még semmiféle információja nem volt arról, hogy a deportált zsidókkal mi történt a koncentrációs táborokban. A legelső három cikk László Béla nevéhez fűződik, aki elmondása szerint nem tudott a haláltáborok létezéséről. Ez érthető, ugyanis 1944 októberében interjúvolta meg a Zsidó Demokratikus Népközösség (a továbbiakban: ZSDN) kiemelkedő tagjait és ekkor még ők sem tudtak a valós eseményekről.

Tibori azonban kihangsúlyozza, hogy a keresztény egyházak vezetői már 1944 tavaszán megkapták az auschwitzi jelentés adatait: erre utal Márton Áron gyulafehérvári püspök 1944. május 18-i beszéde is, amelyben nyíltan állt ki a zsidók deportálása ellen, hiszen a biztos halálba vitték őket. A politikai és egyházi elit - hívja fel a figyelmet Tibori - tisztában volt a deportálások céljával, de túlnyomó többségük sosem beszélt erről nyíltan. Ez az információ csak akkor lett köztudomású, amikor a visszatért túlélők elkezdtek beszámolni az őket ért traumákról. Ekkor azonban még a legjobb szándékú emberek is alig hittek nekik.

Az első deportált túlélők között olyan Beszterce és Régen környékieket találunk, mint Hersch Bernát, József Adolf és Preisler Mihály, akik a Világosság munkatársának Ferencz Lászlónénak (szül.: Jagamas Ilona) adtak interjút. A ZSDN a háború utolsó hónapjaiban kísérletet tett nyomást gyakorolni Bukarestre, hogy az követelje a fogva tartott zsidók szabadon engedését, és azzal a merész kéréssel állt elő, hogy ha ezt Németország elutasítja, akkor a román állam tartóztassa le a szász és a sváb közösségek tagjait, amíg a német kormány nem enged a követeléseknek.

A holokauszt lefolyása alatt azonban a lakosság mit sem tudott a deportált zsidók sorsáról. Az olyan esetekről, amelyekről később Temesváron a Szabad szó számolt be 1944. november 6-án: a Bánát térségből Transznyisztriába deportált 800 zsidó túlnyomó többségét ott német kolonisták, ukrán rendőrök és román csendőrök ölték meg. A beszámoló szerint a nyolcszázból mindössze ketten térnek haza élve.

Az irodalmi művek közül az első Kornis Ottó Füst című könyve, amely a kolozsvári Minerva kiadónál jelent meg 1945 novemberében. Olyan témákat jár körül, mint a deportálás és haláltábor megmagyarázhatatlansága és az a nézet, hogy azok, akik megmenekültek, mindössze a vakszerencsének köszönhetik, anélkül, hogy valaha is megérthetnék, miért éppen ők menekültek meg sorstársaik helyett.

Ez azért van - írja Kornis - mert nincs az a filozófus, aki meg tudná magyarázni, hogy miként lehet fiatal kisgyerekeket tűzbe vetni, olyanokat, akik lelkét még akár a gyűlölet rítusaira is meg lehetne tanítani a halál helyett, gyerekek, akiket akár még fasisztának is lehetett volna nevelni valaki által, aki eléggé racionális és kegyetlen ehhez. Kornis később a szocdem Erdély és a zsidó Egység című újságoknál volt újságíró.

Molnár Anna Hegedűsné 1945-ben jelenteti meg Miért? Egy deportált nő élményei a sárga csillagtól a vörös csillagig című visszaemlékezéseit. Őt Szatmár megyéből deportáltak Auschwitz-be. Az első nagyváradi holokausztemlékezés Gréda József nevéhez fűződik, aki 1945-ben jelenteti meg Fogózz a semmibe című verseskötetét. Szintén Váradhoz kötődik Katona Béla ügyvéd és újságíró Várad a viharban című 1946-ban kiadott könyve, amelynek előszavát a sorstárs újságíró és publicista Zsolt Béla írta.

A nagyváradi holokauszt-emlékmű. Fotó: Tibori Szabó Zoltán.


Amint Harold Marcuse kifejti, kezdetben a holokausztemlékezet csakis emlékművekben és köztéri szobrokban létezett. Marcuse érdeklődése elsősorban történelmi - fizika alapvégzettsége ellenére, amelyre aztán művészettörténeti és történelmi tanulmányokat épített - és azt próbálja körbejárni, hogy különböző csoportok miként cselekszenek történelmi távlatokban, és milyen percepciókat fognak fel ezekből a távlatokból. Ez az érdeklődés annál is inkább szembeötlő, hogy Marcuse a kritikai elmélet és a kortárs filozófia nagyjának, Herbert Marcusénak az unokája, aki a maga idejében Hegelről, Marxról, a represszív toleranciáról és az elnyomott kisebbségek jogos ellenállásáról írt nagy hatású filozófiai műveket.

Brian Ott viszont arra figyelmeztet, hogy fontosak a köztéri szobrok és az emlékművek, azonban hátrányuk, hogy felmentenek a folytonos emlékezés, vagyis az emlékezet-munka feladata alól. Ez azért problémás, mert minden ilyen traumatikus történelmi esemény nem csupán emlékezés vagy feledés dolga, hanem annak is hogy az emlékezetet összekösse folyamatos konkrét eseményekkel, vagyis: kitermelje a társadalmi lelkiismeret különböző megnyilvánulásait.

Erdély területén a legtöbb köztéri szobor és emlékmű nem meglepően Észak-Erdély területén található, amelyek közül mindegyiket a zsidó közösség tagjai tervezték, finanszírozták és emelték. A legelsők között olyanokat találunk, mint a kolozsvári zsidó temető emlékműve, a szatmári temető emlékműve, a marosvásárhelyi Status Quo Ante temetőben található emlékmű és a székelykeresztúri zsidó temető emlékműve. Továbbiak még a gyergyószentmiklósi zsinagóga, amelynek belső falait a deportáltak neveit tartalmazó márványlapok fedik, vagy a váradi zsinagóga melletti emlékmű. Azonban Európa legrégebbi köztéri holokauszt-emlékműve Désen található.

Tibori egy háromosztatú konklúziót von le kutatásai eredményeként. Először is arra hívja fel a figyelmet, hogy a holokausztemlékezet a háború végezetével azonnal elkezdődik és megmutatkozik az újságírás, az irodalom és a képzőművészet terén is, amelyek közül az utóbbi a legfontosabb, ugyanis a román állam 1949 után minden írásos megemlékezést betilt, mert csakis a „kommunista” hősökre akar emlékezni. Másodszor hangsúlyozza, hogy a holokausztemlékezet célja ismertetni a korabeli zsidó közösség sorsát a román, magyar, szász és német keresztény közösségekkel együtt a régióban, vagyis arra hívja fel a figyelmet, hogy mik lettek a következményei a náci és fasiszta ideológiáknak. A korabeli, még 1949 előtti hatalom nem gátolta még meg ezeknek a munkáknak a megjelentetését, mert arra használta fel, hogy messzemenően leleplezze a nácizmust és a fasizmust. Harmadszor pedig azt, hogy a holokausztemlékezet messzemenően befolyásolja a kollektív emlékezést, és ennek így is kell lennie.

A dési holokauszt-emlékmű. Fotó: Tibori Szabó Zoltán.


Nem egy könnyű olvasmány ez a nagyszabású tanulmány, sok helyen nagyon is letaglózó, de annál inkább fontos és meggondolandó bárki számára, aki kézbe veszi.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS