2017. október 24. keddSalamon
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kelemen Hunor: 2018-at nem tudjuk megúszni

kérdezett:Balázsi-Pál Előd 2017. október 02. 11:56, utolsó frissítés: 12:00

Az Orbán-Dragnea egyeztetésről, a közigazgatási törvény esélyeiről, a Fidesz-pártiságról és 2018-ról kérdeztük az RMDSZ elnökét A politika belülről friss kiadásában.


A legutóbbi műsorban azt mondta, hogy annak a parlamenti megállapodásnak, amelyet a PSD, az ALDE és az RMDSZ kötött, szakítópróbája lesz a közigazgatási törvény módosítása. Úgy tűnik, hogy nem áll túl jól ez a dolog jelenleg.

Az őszi ülésszak alatt a 215-ös törvény módosításának a sorsáról a képviselőház ilyen vagy olyan döntést fog hozni. Október 20-a körül jár le a hallgatólagos jóváhagyás. Én azt is el tudnám képzelni, hogy hallgatólagos jóváhagyással átkerüljön a szenátusba, mert a szenátus a döntőház, vagy a júniusi kompromisszumos megoldás továbbvitelét is el tudom képzelni, amellyel a küszöböt nem 10 százalékosra, hanem 15 százalékra csökkentenék, és az alternatív küszöbnél a nagyvárosok maradnának, illetve a szankcióknál voltak még kompromisszumos javaslatok.

Ki fog derülni, hogy mit dönt a PSD-ALDE, hogy mennyire bátrak lesznek. Mert itt inkább az a kérdés, hogy mennyire lesznek bátrak. Így a szeptemberi előzetes beszélgetésekből én azt láttam, azt tapasztaltam, hogy minden egyes olyan szakbizottsági vita előtt és után, amelyen a 215-ös szóba került, például a munkaügyi bizottságban, ahol jóváhagyták úgy, ahogy mi beterjesztettük, rögtön – elsősorban a liberális párt felől és a liberális párthoz köthető médiában – nagyon erős támadás éri a kormánykoalíciót, hogy eladták a magyaroknak Erdélyt, hogy hazaárulók, hogy nemzetárulók, és ettől a szociáldemokrata képviselők, különösen az erdélyi képviselők megijednek, és előszobáznak a pártelnöknél, hogy ezt nem lehet, mert nekik haza kell menniük, és őket otthon majd felkötik vagy elhajtják. Ami egyébként nem igaz, ez egy túlzás, de ezt a nyomást érezzük szeptemberben minden egyes kísérletnél.

Azt kértem a koalíció vezetőitől, hogy legyenek bátrak, ugyanis azt gondoljuk, hogy a nyelvi küszöb 20 százalékról 15 százalékra csökkentése, a nyelvhasználati jogoknak az ilyen értelemben való kibővítése semmiféle értelemben nem sérti a román érdeket, a román közösségtől nem vesz el semmit. Azt is bebizonyítottuk statisztikailag, hogy a 15 százalékos küszöbnél 40-41 közigazgatási egység kerülne be a törvény hatálya alá. Most 370-380 közigazgatási egység tartozik a törvény hatálya alá, tehát nem volna egy lényeges, nagy, erőteljes változás. Az igaz, hogy akkor, amikor a nyelvhasználat területeit bővítjük, ott van egy jelentősebb bővülés, tehát az utcanévtáblákra, a hely- és az irányjelző táblákra, a prefektúrára, a különböző dekoncentrált intézményekre is kiterjedne a nyelvhasználat. Azt gondolom, hogy ez helyes, ez korrekt, de radikálisan nem forgatná föl az országot.


De azt látjuk, hogy ennek a nyomásgyakorlásnak ebben a kontextusban most nehezen tudnak ellenállni. Meglátjuk. Nem akarnék előre kiabálni semmit, nem akarnék semmit megelőlegezni addig, amíg tárgyalunk. Amíg ezt a kérdést vitatjuk, addig, azt gondolom, hogy nem szabad semmit előre kijelenteni.

Másrészt viszont a képviselőház első ház, tehát a képviselőházi döntés csak részben előlegezi meg a szenátusi vitát, de semmiképpen nem jelent végleges döntést. Persze az is logikus, hogy ha egy parlamenti többség egy kérdésben egyféleképpen dönt a képviselőházban, az a parlamenti többség néhány hónappal később nehezen elképzelhető, hogy teljesen más döntést hozzon, vagy radikálisan más döntést hozna, mint a képviselőházban hozott.

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy fog ez menni, de vannak pillanatok, amikor én is úgy érzem, itt ez a nacionalista hisztéria olyan mértékben rányomja a bélyegét minden egyes politikai projektnek a kivitelezhetőségére, hogy nem lehet továbblépni.

Kérdeztem a liberálisoktól, hogy miért csinálják ezt, mitől félnek, mi a problémájuk? Azt a választ kaptam, hogy hát ők a kormánykoalícióval harcolnak, meg hogy a kormánykoalíciót kell legyőzni. Én ezzel egyetértek, ez rendben van, a demokráciában így kell lennie, de mondtam, hogy ne a mi ügyeinkkel, ne a magyar kártyát fölhasználva próbálják legyőzni a kormánykoalíciót, találjanak valami egyebet. Gazdasági kérdések, közpolitikák, oktatás, szociális kérdések, nyugdíj, infrastruktúra, egészségügy, igazságszolgáltatás, millió példa, millió lehetőség van. Nekik nincs fantáziájuk. A liberális párt ma egy dolgot tud: déltől, az ebéd utántól vacsoráig éhségsztrájkot folytatni azért, hogy ne legyen nyelvhasználati küszöbcsökkentés és azért, hogy legyen az egyesülés ünneplésére minél több pénz. Ennyi tudnak, a fantáziájuk eddig terjed. Mindenhol magyarveszélyt látnak, és mindenhol azt gondolják, hogy ha egy magyar ember, egy magyar politikus egyet köhint, akkor az azért van, mert Erdélyt el akarja szakítani Romániától. Ez egészen pontosan így néz ki, ezt nem lehet lakkozni, ezt nem lehet és nem érdemes finomítani.

Liviu Dragnea PSD pártelnök nyilatkozata sokat sejtet. Ő azt mondta, hogy ez a kérdés most nem aktuális, nem kellene most ezzel foglalkozni. Jellemzően olyan típusú kérdéseknél szokott ez lenni a retorika – például a női kvóta esete vagy a bejegyzett élettársi viszony – amiket a politikum, ha tehetné, az idők végezetéig elnapolna és nem foglalkozna vele, mert tudja, hogy nagy a társadalmi ellenállás ezekben a témákban. Hogyan kommentálná ön Dragneának ezt a nyilatkozatát?

Nincsenek különösebben nagy kétségeim azt illetően, hogy ha most történetesen épp a liberálisok lennének kormányon és ők nyerték volna meg 2016-ban a választásokat, akkor az ellenzékben lévő szociáldemokraták lényegesen másképp viselkednének. Nekem ilyen illúzióim nincsenek, talán soha nem is voltak. Az biztos, hogy az, akivel mi valamennyi időt együtt kormányoztunk vagy együttműködtünk a parlamentben, az a magyar kérdéshez mindenképp árnyaltabban, ha nem is sokkal barátságosabban állt hozzá, mint az, akivel nem volt szerencsénk együttműködni ilyen vagy olyan okok miatt. Rengeteg példát lehetne hozni a ’97-es első kormányba lépéstől egészen a 2013-as, ’14-es kísérletünkig, beleértve azt az időszakot is, amikor a Năstase kormányt kívülről támogattuk, és úgy indultunk, hogy azt mondta Năstase, hogy amíg ő miniszterelnök, addig nem lesz Szabadságszobor, aztán meg ő miniszterelnökként jóváhagyta, aláírta, és a Szabadságszobor köztéren fölállíttatott Aradon.

A probléma az, hogy a mostani Nemzeti Liberális Párt, amely az egykori Demokrata Pártból és az egykori Nemzeti Liberális Pártból állt össze, semmilyen formában nem hasonlít ahhoz, amit ismertünk: sem a PD-hez, sem a PNL-hez. Kikoptak, elmentek azok az emberek, akikkel nekünk az együttműködési tapasztalatunk mást mutathatott volna. Messze vagyunk nemcsak a Tăriceanu-féle liberális párttól, amellyel együtt kormányoztunk 2004 és 2008 között, messze vagyunk attól, amelyet még Antonescu jelentett a liberális pártnak, pedig az már azért egy komoly fordulatot vett, de attól is messze vagyunk, amit a két társelnök, Vasile Blaga és Alina Gorghiu jelentett, és akikkel lehetett normálisan egyeztetni és beszélgetni. Egy olyan új nemzedék jött, egy olyan új politikai elit került a Nemzeti Liberális Párt élére, akikkel nem tudunk ebben a pillanatban mit kezdeni. Egyszerűen mert nagyon-nagyon magyarellenesek. A PSD-ben is volt egy váltás, egy komoly váltás, de közülük nagyon sok emberrel mi együtt dolgoztunk az elmúlt években. De nincsenek kétségeim, hogy egy Codrin Stefănescu vagy egy Olguța Vasilescu hogyan viselkedne, ha elengednénk a gyeplőt, azért ennyire naiv nem vagyok.

Milyen az új miniszterelnökkel az RMDSZ viszonya, mennyire találják meg a szót?


Az új miniszterelnököt 2000 óta ismerjük, akkor került be a parlamentbe. Ő egy nagyon darabos és nagyon kezelhetetlen ember. Mindig úgy tűnik, mintha meg lenne sértődve a világra, a mimikája ezt sugallja, ahogy beszél, ezt sugallja, de egy nagyon közvetlen ember. Nem szereti kerülgetni a dolgokat, amit gondol, azt ki is mondja, ezért néha brutálisnak tűnik, de az elmúlt két és fél hónapban, hiszen még csak ennyi van a miniszterelnöki múltjában, azt kell mondani, hogy szót tudtunk érteni, és legutóbb a katolikus iskola ügyében, amikor egyeztettünk, hogy mi legyen, hogy legyen, akkor ő nagyon nyitottnak mutatkozott, hogy az OECD tagság rendezését követően törvénnyel valamilyen módon, sürgősségi kormányrendelettel vagy törvénytervezettel ezt a kérdést rendezzük, mert azon a véleményen volt, hogy egy iskola semmiféle értelemben nem jelenthet veszélyt senki számára – ezt egyébként nyilvánosan is elmondta. Egy közösség, családok, gyerekek döntése kell legyen, hogy milyen iskolába akarnak járni. Ha a törvény lehetővé teszi, akkor a kormánynak, az államnak is lehetővé kell tennie a gyakorlatba ültetését. Ez az eddigi tapasztalatunk, hogy később mi lesz, azt nem tudom. Megtanultam, hogy előre ne igyak a medve bőrére, de igyekszünk, hogy ezt az ígéretet, ezt a hozzáállást érvényesítsük.

Nemrég lezajlott egy telefonbeszélgetés Liviu Dragnea és Orbán Viktor között a római katolikus iskola ügyében, és úgy tűnik, ez volt a fordulópont, bár a következményeit még mindig nem látjuk. Volt-e az RMDSZ-nek szerepe abban, hogy létrejött ez a beszélgetés?

Nézze, a legfontosabb az, hogy van egy nyitottság mindkét fél részéről, hogy beszéljenek. Igen, én igyekeztem ezt a beszélgetést tető alá hozni a szerény eszközeimmel. Így került erre sor, mert úgy éreztem, hogy az nem normális, hogy ne legyen a két állam között, a két állam vezetői között párbeszéd semmiféle formában. Néha van ugyan egy-egy külügyminiszteri találkozó, de hát azok annyira felszínesek, és a diplomácia (főleg Európának ebben a sarkában) ugye nem mindig azt jelenti, amit az ember első látásra gondolna. Én javasoltam Liviu Dragneának, hogy beszéljen Orbán Viktorral, mert Dragnea nekem azt mondta, hogy az iskola kérdését meg akarja oldani, és, akárcsak Tudose miniszterelnök, akivel egyeztettek, úgy gondolja, hogy erre a következő tanévig megoldást kell keresni. Akkor azt mondtam, vegye fel a kapcsolatot a magyar miniszterelnökkel, mondja el neki ezt, és kérje az OECD-hez a támogatást.

Sokszor mondtuk, hogy a román-magyar kapcsolatokban az RMDSZ képes közvetíteni és szerepet játszani, ugyanakkor mindenkinek az az érdeke, hogy ez a viszony a következő időszakban ne romoljon. Ha lehet, akkor javuljon. Ebben az időszakban láthatta mindenki, hogy nem a legjobb, hisz kölcsönös nyilatkozatokból mindenki többet tudna az asztalra tenni, mint amennyit az asztal egyébként elbírna. Ezen javítani kell, hisz egy nehéz időszak következik.

Romániának az volt az érdeke, hogy bekerüljön ebbe a szelekt klubba, amit OECD-nek hívnak. Ettől nem változik meg az élet radikálisan egyik napról a másikra, de ebben a fejlett országok kapnak helyet. Magyarországnak sem érdeke, hogy a magyar gazdasági kapcsolatok is elmérgesedjenek, és én azt gondolom, hogy ezért nagyon fontos volt, hogy egy közös nevezőt találjon a két ország vezető politikusa, akik meghatározzák nagy mértékben a dolgok menetét.

Nem egy, hanem két beszélgetés volt. Ebben állapodtak meg a múlt héten, hogy az OECD tagságot Magyarország támogatni fogja, Románia pedig megoldja ezt a problémát. Liviu Dragneaval azóta már beszélgettem, és készítünk egy törvénytervezetet, remélem, hogy ez tíz-tizenöt napon belül elkészül, amely az iskola létrehozására vonatkozik, azt leegyeztetjük a kormány jogászaival és szakembereivel. Ezt vagy sürgősségi eljárással végigvisszük decemberben a parlamenten, vagy sürgősségi kormányrendeletet kérünk, ugyanis február végéig kell az iskolahálózatokat elkészíteni, javaslatként megfogalmazni, és abban már benne kell lennie az iskolának, mint jogi személyiségnek, intézményként. Másképp ismét elcsúszhatunk az időhiány miatt, a határidőkitolás sosem szerencsés. Elég hamar ki kell tehát derüljön, hogy Liviu Dragnea komolyan gondolta-e az ígéretét, amit tett Orbán Viktornak, és akarom remélni, hogy igen. Mert ha nem, akkor a baj tetőződni fog.

Nem fogja befolyásolni ennek a törvénytervezetnek a sorsát az, hogy jelenleg nehéz megmondani, hogy létezik-e vagy nem a római katolikus iskola Marosvásárhelyen. Ugye egyesek azt mondják, hogy megszűnt jogilag az intézmény, mások pedig, hogy fel van függesztve a tevékenysége, de maga az intézmény létezik egyébként.

Ezek olyan jogi viták, amelyekkel én a jelen pillanatban nem kívánok sokat foglalkozni, mert nem tudjuk megoldani. Ahány jogász, annyi vélemény van. Én azt mondom, hogy ma ez az iskola nem létezik. Lehet, hogy valahol a levegőben, valahol a kozmoszban létezik, és fel van függesztve, de ilyen jogi intézmény, hogy római katolikus iskola a marosvásárhelyi, Maros megyei iskolahálózatban nincs. Tehát létre kell hozni. Ez nem jelenti azt, hogy az elindított perek, eljárások nem folytatódnak. Ha az új iskolát létrehozták és működik, akkor ezeknek a pereknek a kimenetele teljesen mellékes. Vissza lehet lépni belőle, abba lehet hagyni, születhetnek döntések, mert nem mindenik az iskola létére vonatkozik, tehát én ezt a kettőt nem kötném össze. Ha összekötjük, és megvárjuk ennek a három, négy, öt pernek a kimenetelét, és majd ahhoz igazítjuk a terveinket és céljainkat, akkor lehet, hogy 2019-ben és 2020-ban is arról fogunk vitatkozni, hogy létezik-e az iskola. Ezzel nem kell foglalkozni, ezt zárójelbe kell tenni. Nem zavarja azt, hogy egy új törvényt elfogadjunk, és a következő tanévtől el kell indítani egy új jogi intézményt. Ez nem ugyanaz kell legyen, ami most perben van, és nem tudjuk róla, hogy létezik vagy nem létezik. A néven kell változtatni, hogy ez ne okozzon később semmiféle problémát. Lehet azt mondani, hogy II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Iskola. Pont.

Térjünk át 2018-ra. Még van néhány hónap addig, de már van egy csomó olyan dolog, ami beindult 2018 kapcsán. Akár azt is mondhatnánk, hogy Románia számára reálpolitikai szempontból nem lesz egy nagyon fontos év, hiszen nem lesznek választások, de itt van a centenárium. Ugyanakkor Magyarországon választások lesznek 2018-ban és van egy harmadik olyan ügy is, amelynek 2018-ban lesz a kifutása: a Minority SafePack aláírásgyűjtés, amely egy európai polgári kezdeményezés, és azt célozza, hogy az Európai Uniónak is legyenek hatáskörei kisebbségi ügyekben. Ez a három téma egy csomagban az RMDSZ idei év végi kommunikációjának a nagy részét képezi. A regisztráció kapcsán az RMDSZ is kampányol, biztatja a magyarországi választásokon való részvételre a magyarokat, sőt, egyes politikusok már azt is megfogalmazták, többek közt ön is, hogy melyik az a magyarországi politikai szervezet, amelyet támogatnak. Ez számomra azért furcsa, mert ugye egyelőre még a regisztrációról beszélünk, és a kampányig van némi idő.


Nagy meglepetésekre, gondolom, senki nem számít. Ha jogod van szavazni, részt venni a választásokon, mindegy, hogy az milyen állampolgársághoz kötődik, én nem mondtam mást soha, mint hogy ezzel a joggal élni kell. A román állampolgársághoz köthető szavazati joggal is, a magyar állampolgársághoz köthető szavazati joggal is, ha valakinek van más állampolgársága, amerikai, francia, azzal is. Ettől nem kell elmenekülni, ez nem bűn, nem vétek, nem hiba: ha ezt a jogot megkapta valaki, akkor ezzel éljen. Sőt, én azt mondom, hogy ha megkapta, akkor mindig éljen vele, ne legyen soha kivétel az alól, hogy elmegy szavazni.

Hogy a magyarországi választásokon regisztrálni kell, ez a magyarországi törvény. Lehet, hogy ennél egyszerűbb megoldást is lehet találni, vagy lehetett volna találni, de ebben a pillanatban szükséges a regisztráció. Ez az erdélyi magyar emberek szempontjából picit macerás, mert nem szoktak ehhez hozzá: itt ugye nincs olyan, hogy előbb regisztrálsz és akkor szavazhatsz. Ezért segítünk, ezért mondjuk azt, hogy a regisztrációt mindenki tegye meg, mert másképpen hiába akarna szavazni, nem tud. Attól még ha közben meggondolja magát, nem kötelező szavaznia, ha regisztrált, de ahhoz, hogy szavazzon, kell regisztrálnia. Igen, ezért segítünk, ezért tájékoztatást nyújtunk.

A kérdés másik oldala, hogy kire érdemes szavazni, kire kell szavazni. Ha azt nézem – és most csak azt tudom nézni –, hogy nemzetpolitikai szempontból a szóba jöhető alternatívák közül ki mit tett le az asztalra az elmúlt négy évben, az elmúlt nyolc évben, akkor számomra nincsen alternatíva. Ha azt nézzük, hogy ki hogyan viszonyult a határon túli magyar ügyekhez az elmúlt években, akkor megint azt mondom, hogy a dolog egyértelmű. És vehetjük sorra az összes szereplőt, aki indulni szándékszik a választásokon, bár nem áll szándékomban végigvenni őket, mint ahogy közvéleménykutatásokról sem akarok beszélni – bár mondjuk az erdélyi magyar emberek nagy többségének a hangulatát, véleményét ismerem, hisz mérjük, és ott megint csak egyértelműek a dolgok.

Ha csak a nemzetpolitikai víziót, stratégiát nézzük, akkor az én opcióm egyértelmű. Én ezt világossá tettem, én ettől nem félek, nem bújok el. Van sok érvem emellett egyébként. A másik pedig az, hogy segítséget kaptunk. Igen, annak idején 2014-ben, 2016-ban Orbán Viktor eljött Szatmárnémetibe, velem együtt sajtótájékoztatót tartott, és arra biztatta az embereket, hogy menjenek el szavazni, és szavazzanak a Szövetség embereire. Morálisan azt nagyon nehéz fölépíteni, hogy ha segített neked valaki, és most segítséget kér tőled, akkor azt mondod, hogy „hát tudod, ez most kicsit bonyolultabb itt nálunk”, és megpróbálsz elbújni ez elől. Morálisan sem lehet másképpen közelíteni ehhez.

Harmadik szempontként azt gondolom, hogy az erdélyi magyar emberek mindegyike, aki választani, szavazni fog, egészen pontosan tudja, hogy milyen opciója van, függetlenül attól, hogy én mit gondolok. Én egy percig sem hiszem azt, hogy ráerőltetné az RMDSZ vagy én magam az opciómat bárkire, aki szavazni akar. Én nem hiszem, hogy ott ülne János bácsi, és azon tűnődne, hogy kire szavazzon, ott van előtte a szavazócédula, majd beüti az internetbe, hogy mit mondott Kelemen Hunor, ja, igen, akkor odaszavazok. Én azt gondolom, hogy az erdélyi magyar emberek mindegyike, aki a szavazáson részt vesz, már most tudja, hogy kire fog szavazni: Fidesz-KDNP-re, MSZP-re, DK-ra, Jobbikra, Momentumra, LMP-re. Ilyen értelemben nem hiszem, hogy bárkit befolyásolnánk, de az a tisztességes, hogy az én véleményemet, főleg, ha meg tudom érvelni, a közvélemény előtt elmondjam, ha megkérdeznek, ha erre valaki kíváncsi.

Ez ilyen egyszerű, nem kell túlfilozofálni, hogy az egyenlő távolság meg közelség, meg hogy mi volt ezelőtt nyolc évvel, és mi tizenkét évvel. Ezelőtt nyolc évvel nem volt állampolgárság. A lényeg az, hogy ezt kontextusban kell nézni, 2017-2018 kontextusában. Ennyi.

De fontos szempont, hogy bárki lesz kormányon a következő négy, nyolc, húsz évben Magyarországon, ugyanúgy tudjon viszonyulni a határon túli magyarokhoz.


Jó lenne. Ha valaki azért sértődik meg, mert nekem van egy politikai véleményem, azzal nem tudok mit kezdeni. Én a politikai véleményekre nem szoktam megsértődni, egyetértek vagy nem értek egyet, főleg politikusként. Szerintem ez butaság.

Persze, mi abban vagyunk érdekeltek, hogy egy erős Magyarország legyen a régióban, érdekérvényesítésében hatékony legyen a régióban és nemcsak, hogy a nemzetpolitikai víziója ne szorítkozzon néhány kulturális rendezvény támogatására, mert nem ebből áll a nemzetpolitika a 21. században, és még sorolhatnám hosszan az érveket, de ezt nem mi döntjük el. És ha valaki azt gondolja Magyarországon, hogy az erdélyi magyarokat kell hibáztatni azért, mert ilyen vagy olyan eredmény lesz Magyarországon, az énszerintem egészen rossz pályán van. Nehogy már az a néhány százezer szavazat döntse el, hogy Magyarországon mi fog történni. Egy-két mandátumot tud ez befolyásolni, nem többet. Ma pedig nem úgy néz ki, hogy egy-két mandátumon múlna a magyarországi választások kimenetele, de ezzel megint nem akarok foglalkozni, a politikai elemzők ezt megteszik. De ha van egy véleményünk, akkor azt nyugodtan, érvekkel alátámasztva elmondhatjuk, és ezért senkinek nem kell megsértődnie.

Jelenleg is zajlik a Minority SafePack aláírásgyűjtése, amelynek az egyik motorja európai szinten az RMDSZ, amely 250 ezer aláírás gyűjtését vállalta. Mennyire tud rámozdulni a szervezet most erre?

Van nekünk egy tapasztalatunk arról, hogy ez hogy működik. Persze, amikor itteni választásokról van szó, akkor ez egy sokkal szorosabb, rövidebb határidő alatt kell megtörténjen, mert nem lehet elkezdeni egy évvel előtte. Ez a hosszú idő az embereket el is lazítja egy kicsit, hogy van még idő, van még idő. De nekünk megvan ebben a jó értelemben vett tapasztalatunk, tudjuk, hogy hogyan kell aláírást gyűjteni, ott vannak az önkénteseink, ott vannak a különböző helyi, megyei, területi szervezetekben az embereink, le tudjuk osztani, mivel tudjuk, hogy melyik település, melyik terület, melyik megye mennyi aláírást tud összegyűjteni. Mert nem lehet annál többet kérni, mint amennyi megvalósítható. Ennek az anyagi vonzata minimális, nem kerül sokba. Vannak olyan kisebb költségek, amelyeket kell állni, de az erőforrás szempontjából ez a legkevesebb.

Az erdélyi aláírásgyűjtés beindult, és jól megy. Ennek van egy online és van egy papíralapú aláírásgyűjtési lehetősége, és bízom abban, hogy ezt a 200-250 ezres határt tudjuk tartani. Ennél sokkal többre van szükség Európában, mi ennyit tudunk hozzátenni. Ha minden egyes tagállamban, ahol élnek őshonos kisebbségek, ha egy picit fölülteljesítenek a kvótán, akkor meglesz az egymillió aláírás.

Azt is látni kell, hogy mi többet vállaltunk, mint amennyi arányosan ránk jutna, de rögtön hozzá is teszem, hogy ha sikerül nekünk eredményt elérni a Minority SafePackkel az Európai Unióban, ha sikerül ezt a kérdést bevinni a döntéshozatalba, az elsősorban a mi érdekünk. A dél-tiroliak, ahhoz képest, ami nekik ma van, sokat nem kapnak. Kapnak, de kevesebbet. Vagy a finnországi svédek, vagy a dánok Németországban. Elsősorban a közép-kelet-európai államokban, a volt kommunista államokban élő őshonos kisebbségek számára jelentene ez egy jelentős változást. Ilyen szempontból a túlvállalásunk érthető, de azon vagyunk, és arra biztatunk mindenkit a tagállamokban, hogy próbáljanak a kvóta fölött gyűjteni.

Talán a szolidaritási rész a legfontosabb, hogy azok is szolidárisak velünk, akik ettől a kezdeményezéstől radikális változást, jobbulást nem várnak. És azok is szolidárisak velünk, akik még nincsenek az EU-ban, de az unió fele tart az államuk. Ezt a fajta kisebbségi szolidaritást kell szerintem hangsúlyozni és értékelni, mert erre nem volt példa az elmúlt 40-50 évben, hogy egy európai szintű, ilyen típusú, őshonos kisebbségek közötti szolidaritás kialakuljon.

Közép-Kelet-Európa kapcsán: érződik, hogy itt van nagyobb súlya a kezdeményezésnek, Románia és Szlovákia a fő ellenzői a Minority SafePacknek, miközben Magyarország a fő támogatója. Augusztusban derült ki, hogy Románia újabb pert indított az EU luxemburgi bíróságán, gyakorlatilag ismét megpróbálja megállítani a Minority SafePacket. Nagyon furcsa volt ennek kapcsán, hogy melyik szerv, intézmény, vagy a kormányból konkrétan ki kezdeményezte ezt a pert. Derültek ki azóta konkrétumok?

Azt tudjuk, hogy a külügyminisztériumból jött a kezdeményezés, és azt is, hogy a korábbi miniszter asszony, Ana Bircea kabinetjéből. Ezt nyilván az iktatószám alapján tudjuk. Azt is tudjuk, hogy bekerült több alkalommal a kormány elé a memorandum, amiben arra kéri a felhatalmazást a külügy, hogy Romániát berántsa ebbe a perbe. Hogy jóváhagyta-e Grindeanu? Ő azt mondja, hogy nem, mások azt mondják, hogy igen – ezt nem tudjuk, met nem férünk hozzá ezekhez a dokumentumokhoz. A lényeg az, hogy eljutott a luxemburgi bíróságra a Románia által benyújtott kereset, tehát valaki ezt letette, jóváhagyta. Ki fog majd derülni az is, hogy aláírta-e Grindeanu. Én azt gondolom, hogy aláírta, annak ellenére, hogy ő ezt tagadja. Vagy nem figyelt oda, vagy ködösít.

De nem is ez a kérdés tulajdonképpen, mert ezen már túl vagyunk, hanem az a kettős beszéd, amit Románia folyamatosan folytat a kisebbségi ügyben is. Itthon és a nagyvilágban különösen azt mondja, hogy mi a mennyországban élünk, velünk olyan jól bánnak, hogy ilyen már nincs is, hogy nálunk modellértékű a kisebbségvédelem. Közben meg egy ilyen kérdést elmeszel és megtámad, és beszáll a perbe, tehát ugyanazt az attitűdöt, politikát folytatja a külügyminisztérium, mint Ceausescu, hogy vannak kérdések, amelyek belpolitikai kérdések, azokba ne szóljon bele senki. Hogy hogyan bánunk a kisebbségekkel, az egy ilyen kérdés. Én meg azt mondom, hogy nem. Hogy hogyan bánik a többség a kisebbséggel, egy nemzet a vele együtt élő nemzeti kisebbségekkel, az mindig európai ügy. Amikor nem volt európai ügy, amikor nem figyeltek erre oda, abból mindig konfliktusok, feszültségek adódtak, és ezért én azt gondolom, hogy az európai stabilitás, béke, jólét, fejlődés szempontjából fontos, hogy az európai tagállamokban a többség-kisebbség viszony rendezve legyen, és hogyha lehet, akkor egységesen legyen rendezve, mondjuk úgy, mint Dél-Tirolban, vagy úgy, mint a finn-svéd viszony. Ezek a jó megoldások. Ha ettől Románia elzárkózik, akkor azt jelenti, hogy még mindig nem értette meg, vagy nem akarja megérteni, hogy a világ változott, hogy a világ milyen irányba megy. Ez a román érdeket sehol nem sértené, hogyha nekik nincs egy olyan rejtett szándékuk, hogy a kisebbségeket továbbra is asszimilálják, fölszámolják, akkor meg miért nem engedik, miért nem hagyják? A szuverenitás rengeteg olyan eleméről, ami ennél sokkal fontosabb, lemondtak Brüsszel javára, és helyesen tettek, amikor lemondtak, hiszen az EU-ba való belépés ezt jelentette. Aki az eurozónába bejutott, az a nemzeti valutájáról is lemondott: ez sokkal jelentősebb kérdés, mint az, hogy a kisebbségek ügyét egy vagy több direktívával európai uniós szinten rendezik-e vagy sem. Ilyen értelemben mondom én, hogy a Ceausescu által megcsontosított állásponttól nem tudott szabadulni a külügyminisztérium. Ezt a pert is meg fogjuk nyerni.

Beszéltünk már arról, hogy Európában és Magyarországon miről fog szólni 2018, Romániában viszont egyértelműen a centenáriumról. Azt, hogy mire számíthatunk, valószínűleg jól előrejelzi, hogy az ön kijelentése, miszerint az erdélyi magyarok nem tudnak ünnepelni december elsején, óriási vihart kavart a román médiában, amely pofozógépként viselkedett.

Ezt nem először mondjuk, és nem is utoljára, többek közt a kongresszuson is elhangzott. Az, hogy most augusztusban felkapták, és több héten keresztül ezzel próbáltak engem a médián keresztül legyilkolni, csak az érdekessége a történetnek.

Ez nem jelenti azt, hogy nem tiszteljük mások ünnepét, és nem fogadjuk el, de a közös ünneplésre sok okot nem találnánk. Ha valami változik, szólok, de egyelőre nem változott semmi.

Ha én lennék a román állam, vagy ha én dönthetnék a román állam helyett, akkor azt mondanám, hogy egy erős állam, egy magabiztos nemzet száz évvel a gyulafehérvári ígéretek után itt az ideje, hogy betartsa a kisebbségek irányába tett ígéreteit. Főleg, hogy két-három kisebbséget nagyon durván asszimilált vagy eladott, a németeket, zsidókat, svábokat. Azt mondanám, hogy hát nincsen semmi félnivalóm, rejtegetni valóm, nincsenek hátsó szándékaim. A történelmi megbékélést száz év után elindítom, és azt mondom igen, azt ígértük, hogy anyanyelven rendezhetitek ügyeiteket, ügyintézésben, oktatásban, kultúrában, igazságszolgáltatásban. Tessék, itt vannak ezek a törvénytervezetek, itt van egy törvénycsomag, fogadjuk el, lépjünk előre, nézzünk tovább, hogy 2018 után mi van, 2019-ben, 2020-ban, mert együtt fogunk élni. Tetszik vagy nem tetszik, ez a közös országunk, a közös hazánk.

Én úgy látom, hogy a román politika ettől még nagyon messze van, továbbra is kimondatlan félelmek mozgatják. Ezért az augusztusi interjúmban és az azt követő vitában, ami Andrei Plesuval volt, mondtam még valamit, ami felett elsiklott a román társadalom, a román politikai elit. Hogy üljünk le, beszéljük meg a problémáinkat. Mondjuk ki, hogy mi, magyarok – nem akarok én a többi kisebbség nevében beszélni, nem tehetem meg – hogy miért gondoljuk azt, amit gondolunk, mitől félünk. Mondja el a román többség, hogy velünk kapcsolatosan milyen – vélt vagy valós – félelmei vannak. Ha a félelmeket fel tudjuk számolni, le tudjuk bontani, akkor a bizalmat könnyebben föl lehet építeni. Nézzük meg, hogy amit mi kérünk, az a román érdeket hol sérti, miben veszélyezteti. Kevesebb lesz a román irodalom? Kevesebb lesz a román kultúra? Sérül a román nemzeti identitás? Én ezt nem hiszem. De ezekről ma nem akar senki beszélni.

Ha volt valamilyen szándékom még ezzel az interjúval, akkor épp ez volt, hogy egy ilyen párbeszédet kiprovokáljon. Egy-két újságíró erre nagyon halványan ráharapott, hogy van egy ilyen javaslat is, kezdjünk ezzel valamit, nézzük meg, hogy komolyan gondolta-e egyrészt, másrészt pedig gondolkodjunk el, hogy készen állunk-e egy ilyen párbeszédre mi, román közvéleményformálók, román elit, román értelmiségiek, román politikusok, mindegy, mert ezt a párbeszédet több szinten kellene folytatni. De úgy látom, hogy ez ma kevésbé fontos. Ahogy közeledünk 2018-hoz, sajnos, úgy látom, a racionalitásból egyre kevesebb van, az észérvekkel egyre kevesebbet lehet kezdeni. Ennek ellenére 2018-at nem tudjuk megúszni, nem lehet egy olyan sürgősségi kormányrendeletet hozni, hogy Romániában 2017 után 2019 következzen.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS