Mi a valódi, mélyreható oka a román-magyar etnikumközi feszültségnek?
kérdezett: Ambrus István 2017. október 09. 10:34, utolsó frissítés: 22:05Mi az ára a román-magyar békés együttélésnek, és milyen viszonyulási stratégiákat alakított ki a magyar közösség az elmúlt 27 évben?
Időnként felerősödni látszik a román–magyar etnikumközi konfliktus az országunkban. Az ilyen esetek legtöbbször a helyhatósági és a parlamenti választások kampányidőszakában történnek, vagy valamilyen jelentősebb nemzeti ünnep idején. Kolozsváron az 1991–-2004 közötti Funar-korszakban volt ez leginkább jellemző, de a néhány hete történt eset, amely során a Kolozsvári U ultrái botokkal és láncokkal támadtak a KVSC Kolozs Kupa labdarúgó torna magyarországi és felvidéki vendégeire, szintén bizonyítja, hogy adott esetben a békés együttélés megbomlani látszik. Ilyen esetek nem csak a lelátókon és a sportpályák környékén történnek, hanem néha a vegyes tannyelvű iskolákban is. A néhány hete a besztercei Andrei Mureşeanu Gimnáziumban két román anyanyelvű és egy magyar tanuló közt alakult ki nézeteltérés, amely feltételezhetően etnikai indíttatású is volt. Minek tudható be, hogy a rendszerváltás óta még mindig előfordulnak ilyen esetek? Milyen viszonyulási stratégiákat alakított ki a magyar közösség Romániában az elmúlt 27 évben?
Salat Levente, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia karának dékánhelyettese szerint a jelenlegi, több vonatkozásban is problematikusnak mondható etnikumközi viszonyok kialakulásában és újratermelődésében a magyar közösségnek is megvan saját felelőssége.
A kilencvenes évek időszakához viszonyítva lehet-e azt állítani, hogy az utóbbi években békésebbé vált a román–magyar együttélés Romániában?
Szigorúan formai szempontok alapján igen, de attól tartok, hogy ez csupán látszat. Az egyfelől nyilvánvaló, hogy azok az esetek, amelyek eljutnak a nyilvánosság ingerküszöbéig, sem a számokat, sem az esetek súlyosságát tekintve nem olyan aggasztóak, hogy azok alapján sötét képet lehetne festeni a román–magyar együttélésről. Számolni kell a lehetőséggel, hogy sokkal több ilyen eset lehet Erdély-szerte, mint amiről a sajtóból értesülünk, de még ezzel az eshetőséggel számolva is elmondható, hogy a helyzet nem különösebben aggasztó. Én a problémát abban látom, hogy voltaképpen kisebb gyakorisággal fordulnak elő ezek az esetek, mint amire, az én értelmezésem szerint a román–magyar viszony néhány további elemével számolva számítani lehetne, és tartok tőle, hogy a helyzet bármikor rosszabbra fordulhat.
Mondok egy példát. Amikor Kolozsváron autóbusszal utazom, gyakran vagyok tanúja annak, hogy fiatalok 2 vagy akár 3-4 fős csoportja, akik az akcentusból és a kifejezésmódból megítélhetően nyilvánvalóan székelyföldiek, felszabadultan, harsányan beszélgetnek magyarul. Azt leszámítva, hogy olykor hangosabban teszik, mint amit az illendőség előírna, természetesen semmi kivetni való nincs ebben, ellenkezőleg: a normalitás egyik fontos indikátoraként fogható fel, hogy a Székelyföldről érkezett diákok úgy érzik, semmit nem kockáztatnak azzal, ha magyarul beszélgetnek a kolozsvári nyilvánosságnak ezekben a szűk, sok embert rövid időre összezáró tereiben. A probléma az, hogy számos jelből megítélhetően, az utazóközönség román felének a többsége egyáltalán nem így gondolja: az említett esetek legnagyobb részében érzékelni lehet a feszültséget, és gyakran gondolkozom azon, előző este a televíziós politikai vitaműsorokban elhangzott magyarellenes uszításokra visszagondolva, hogy tulajdonképpen csoda, hogy ezek a sűrűn előforduló helyzetek mindeddig nem eredményeztek olyan incidenst, amelyről a szélesebb nyilvánosság tudomást szerzett volna.
Igen komoly problémának érzem, hogy a román–magyar együttélésnek Kolozsvárt – és tulajdonképpen Erdély-, vagy akár Románia-szerte – nincsenek olyan szilárd alapjai, amelyek az ilyen természetű incidensek előfordulását biztosra vehetően kizárnák, illetve, amennyiben azokra sor kerülne, lehetővé tennék a helyzet méltányos, emberséges kezelését. Amiként a román többség aránytalanul nagy mértékben van kitéve az arra irányuló manipulációnak, hogy magyarokat túlzó, megalapozatlan követeléseket támasztó népségként tüntesse fel, a magyarul beszélő fiatalok sem lennének képesek meggyőződésem szerint az esetleges incidenseket megfelelően kezelni, a román fél számára érthető mondatokban megfogalmazni, hogy mi szól a saját védelmükre, hogy melyek azok a jogok amelyeket a román alkotmány, illetve a román állam által a saját jogrendjébe beépített nemzetközi megállapodások biztosítanak a számukra.
Ön szerint mire vezethető vissza, hogy 28 évvel a rendszerváltás után is felszínre kerülnek, egyáltalán létezhetnek ilyen feszültségek?
A rendszerváltás után az erdélyi magyarság vezetői abban a hitben ringatták magukat, hogy eljött az ideje annak, hogy Romániában a magyar közösség mindenféle korlátozás és öncenzúra nélkül élje meg a magyarságát, és miközben ezt teszi, harmonikusan illeszkedhetik be a demokrácia útján elinduló román társadalomba. Abban az időben a román közéletet forradalmi lendület jellemezte, melynek egyik meghatározó szereplője egy olyan fiatal generáció volt, amely a Ceaușescu-éra legsötétebb időszakában, a nacionál-kommunizmus szellemében szocializálódott, ennek a szocializációnak pedig meghatározó eleme volt a magyarellenesség és a homogén nemzetállami ideológia.
Az adott helyzetben rendkívül fontos lett volna véleményem szerint kellő figyelmet szentelni ennek a körülménynek, és a több lehetséges válasz-lehetőség között egy szakszerűen megtervezett információs csatornát kialakítani a román nyilvánosság felé, amelynek az lett volna a feladata, hogy folyamatosan és tárgyszerűen tájékoztassa a román közvéleményt a magyarság célkitűzéseiről, reagáljon a provokációkra és fokozatosan lebontsa a magyarsággal kapcsolatos előítéleteket.
Hogy ne tűnjön mindez utólagos okoskodásnak, engedje meg, hogy itt közbeszúrjam röviden: én ezt 1990 februárja óta hangoztatom folyamatosan, konkrét javaslatokat is megfogalmaztam néhány esetben befolyásos pozíciókat elfoglaló vezetőinknek, ám ezek a figyelmeztetések soha nem érték el a céljukat. Ehelyett az történt, hogy mi, magyarok, lendületesen haladtunk előre a saját közösségépítő utunkon, kialakítottuk a magunk narratíváját, amelyben a visszavételi reflexek elnyomták a világban és szűkebb környezetünkben való, az adottságokkal számoló tájékozódást, és folyamatosan azt hittük, hogy lehet konszolidálni az erdélyi magyar egzisztenciát függetlenül attól, hogy mit tudnak, mit gondolnak rólunk és törekvéseinkről a románok.
A román többség pedig amellett, hogy mindebből keveset értett, szintén elkezdte építeni a saját narratíváját, amelyben a rólunk kialakított kép csak tovább torzult annak betudhatóan, hogy a magyar közösség látványos politikai mobilizációja – végső soron érthető módon – újabb félelmeket ébresztett a románság tagjaiban. Ez a vázlatos kép értelemszerűen nagyon leegyszerűsíti azt a bonyolult dinamikát, amely a román többség összefüggésében az elmúlt 27 évben kirajzolódott, de abban a tekintetben mindenképpen helytálló, hogy az előzőekben vázolt mulasztás, amely a magyar fél számláját terheli, nagymértékben megkönnyítette azoknak a politikai és állami szereplőknek a dolgát, amelyek abban voltak érdekeltek, hogy a magyarokat a román állam integritására és stabilitására nézve veszélyként feltüntető narratíva fenntartható, újratermelhető legyen.
A helyzet az 1990-es években jellemző állapotokhoz képest sokat javult: egy ideje érzékelhető eredményei vannak ugyanis annak, hogy a fiatalabb nemzedékekben egyre többen vannak olyanok, akik függetleníteni tudják magukat az uszítástól, és igyekeznek utánajárni azoknak a vitás kérdéseknek, amelyek a román–magyar viszony rendezetlenségére, konszolidálatlan jellegére hívják fel időről-időre a figyelmet. A probléma továbbra is az, hogy a kérdéshez való hozzáállás tekintetében magyar vonatkozásban nem sok változott, ezek az őszintén érdeklődő, és az előítéletektől szabadulni próbáló román fiatalok manapság sem kapnak érdemi segítséget magyar részről.
Mire lett volna szükség Ön szerint ahhoz, hogy a román–magyar viszony alakulása más irányt vegyen?
Egy vezető amerikai szociológus, Rogers Brubaker, 1995–2001 között elvégzett egy kutatást, amelyben annak próbált utánajárni, hogy mivel magyarázható a Kolozsvár mindennapjaira jellemző etnikumközi béke, miközben a politikában román és magyar részről egymásnak feszülnek az indulatok – hogy a mai olvasó számára is érthető legyen, itt hozzá kell tennem, hogy azok voltak a Funar-korszak legnehezebb évei. Egészében véve számomra nem különösen rokonszenves ez a vizsgálat, mert Brubakert és munkatársait az a prekoncepció vezérelte a kutatás megtervezése és kivitelezése során, hogy az etnikumközi feszültségeket kizárólag a politikusok gerjesztik, a politikusokat ignorálni tudó románok és magyarok pedig – a mindennapok szereplői – kiválóan megvannak, és jól elboldogulnak egymással. Noha ebben az előfeltevésben tagadhatatlanul volt és van igazság, és Funar valóban meggyőző példája volt annak, hogy mennyi kárt okozhat egy politikus, azt állítani, akár implicit üzenet formájában is, hogy Erdélyben a román–magyar együttélés szempontjából semmilyen probléma nincs, illetve ami van, azt a politikusok generálják, meglehetősen tudománytalan elgondolás.
A kutatás mindazonáltal néhány érdekes adottságra világított rá – többek között olyanokra is, amelyek végső soron ellentmondanak az említett prekoncepciónak. Az derül ki például a 2006-ban könyv formájában közreadott kutatási jelentésből, hogy Kolozsváron a mindennapok szintjén tapasztalható etnikumközi béke egyik magyarázata az, hogy a város román és magyar polgárai sajátos együttélési stratégiákat alakítottak ki és működtetnek, amelyeknek egyik fontos eleme a vitás kérdések módszeres elkerülése: ha a román–magyar viszony kényes kérdései kerülnek szóba az együttélés különféle szituációiban – munkahelyen, baráti társaságokban, kocsmai beszélgetésekben, stb. – románok és magyarok a kérdés lényege elől kitérő gondolatmenetekkel, vagy a kérdés élét viccel elütve kezelik a helyzeteket. Amennyiben élére áll, és nem lehet kitérni az elől a kérdés elől, hogy „Ce vor ungurii din Transilvania?” (Mit akarnak az erdélyi magyarok?), akkor sem a román, sem a magyar fél nem rendelkezik azokkal a kompetenciákkal, amelyek segítségükre lehetnének abban, hogy az ilyen jellegű kérdéseket higgadtan, egymás álláspontja iránti empátiával végig lehessen beszélni.
Mindebből nem kevesebb következik, mint az, hogy a román–magyar viszony tekintetében tapasztalható béke igen vékony jégen egyensúlyozik: ezeket a túlélési stratégiákat a mindkét oldalra jellemző jóérzés hívja létre és működteti, és noha ez magában már nagy eredmény, látni kell, hogy a román–magyar együttélés egyáltalán nem nyugszik szilárd alapokon. Másként fogalmazva, a román–magyar együttélésre az alapvetően békés jelleg mellett nem elhanyagolható konfliktus-potenciál is jellemző, amelyet könnyen kiaknázhat bármely politikai erő, amelynek érdeke fűződik ahhoz, hogy ezt a potenciált valós konfliktussá konvertálja.
A kérdésre visszatérve, a már említett, a román közvéleményt megcélzó kommunikációs stratégia mellett arra lett volna szükség véleményem szerint, hogy létrehozzuk és konszolidáljuk az együttélés társadalmi alapjait, többek között olyan oktatáspolitikai programok segítségével, amelyek fokozatosan átrajzolták volna azokat a szocializációs mintákat, amelyekhez mind a románok, mind a magyarok görcsösen ragaszkodnak mind a mai napig. Ezek a szocializációs minták végső soron a már említett párhuzamos identitás-narratívákat éltetik és termelik újra, azokat a narratívákat, amelyeknek meghatározó közös eleme a kölcsönös ignorancia, és amelyek az egymás elfogadását lehetetlenné tevő előítéletek magvait ültetik el az újabb és újabb generációkban.
Megfelelő koncepció alapján és kellő kitartás mellett el lehetett volna érni például, hogy a különböző szintű oktatási programokban hangsúlyosabb formában legyenek jelen azok az ismeretek és kompetenciák, amelyek az etnikumközi együttélés fenntarthatóságához nélkülözhetetlenek, mind a többségi, mind a kisebbségi nyelveken folyó oktatás vonatkozásában. A kisebbségi, köztük a magyar közösség számára biztosított oktatásban az identitásfenntartó és erősítő elemek mellett szükség lett volna arra, hogy a fiatal nemzedék tagjait felruházzuk a jogos önvédelem fogalmi eszközeivel és a konfliktus-kezelés technikáival, ami lehetővé tenné számukra, hogy az együttélés kritikus helyzeteiben ne a kérdések elől való kitérés legyen az egyetlen alkalmazható megoldás.
A hatékonyabb etnikumközi kommunikációnak is nagyobb figyelmet kellett volna szentelni – az e téren felhalmozott mulasztás következményei máris érzékelhetőek. Noha az erdélyi magyar politikában ígéretes ritmusú és méretű generációváltásnak lehetünk tanúi egy ideje, a kommunikáció eredményessége tekintetében semmi nem változott: politikusaink korábbi és újabb generációi között nincs érzékelhető különbség abban a tekintetben, hogy kommunikálni csak saját választóikkal tudnak, ha a többség képviselői számára kell elmagyarázni azt, amivel mozgósítani próbálják saját célközönségüket, az eredmény jóval szerényebb.
Vannak-e pozitív példák Európában az ilyen jellegű konfliktusok kezelésére, a feszültségek feloldására?
Hogyne. A hasonló jellegű konfliktusok kezelésének egyik bevett formája az autonómia, amely azt a logikát érvényesíti, hogy a feszültségek ellenőrzésének a legbiztosabb, leghatékonyabb módja minimálisra redukálni az érintkezési felületeket a konfliktusban álló felek között. Mi, magyarok, előszeretettel hivatkozunk a jól ismert európai példákra: Dél-Tirol, Åland, Skócia, Észak-Írország, Baszkföld, Galícia, stb. Tegyük hozzá, hogy ebben a felsorolásban nem olyan régen még Katalónia is előkelő helyen szerepelt, ma már hiba volna a konfliktus megelőzését lehetővé tevő „jó példaként” hivatkozni rá. Ennek ellenére a világban, és közelebbről Európában, valóban vannak olyan autonómia-alakzatok, amelyek intézményesülése lezárt korábbi konfliktusokat, és a stabilitás biztosítékaként működnek azóta. Mint tudjuk, az erdélyi magyarság nevében fellépő politikai szereplők is próbálkoztak ezzel a megoldással, ám az autonómia erdélyi meghonosítására irányuló igyekezetük, az eddigiekben legalábbis, nem tompította, hanem fokozta a konfliktus-potenciált.
Létezik ugyanakkor egy másik európai modell, amely a francia–német történelmi megbékélést megalapozó, Charles de Gaulle francia elnök és Konrad Adenauer német kancellár által 1963-ban aláírt együttműködési megállapodásból nőtt ki. Noha a történelmi léptékre való tekintettel semmi alapja nincs annak, hogy párhuzamot próbáljunk vonni a francia–német megbékélés és a román–magyar differendum között, az előbbinek van egy olyan vonatkozása, amely tanulságokkal szolgálhatna az utóbbi számára is. Az nevezetesen, hogy a két említett államférfi által aláírt megállapodás többek között rendelkezett egy sor olyan közös program beindításáról és kétoldalú finanszírozásáról, amelyek a megbékélés társadalmi alapjainak a létrehozatalára irányultak. Ezek között kiemelkedő helyet foglalt el a Francia–Német Ifjúsági Iroda: 2013-ban, amikor az intézmény fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte, nyilvánosságra került egy jelentés, amely szerint az elmúlt öt évtized során 8,3 millió német és francia fiatal vett részt az Iroda különféle programjaiban, amelyek a kölcsönös megismerés, megértés és elfogadás ügyét voltak hivatottak előmozdítani. A mai generációk – vidékeinken legalábbis – keveset tudnak arról, hogy Goethe például milyen rossz véleménnyel volt a franciákról – ez a történelemben nagyon mélyen gyökerező kölcsönös ellenszenv számolódott fel fokozatosan, nem utolsó sorban a Francia–Német Ifjúsági Iroda által elvégzett munkának is köszönhetően.
Amikor a román–magyar együttélés hiányzó társadalmi alapjairól beszéltem az imént, valami hasonlóra gondoltam, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy a közös programoknak elsősorban a Romániában élő románok és magyarok közötti viszony javítására kellene irányulniuk. A magyar állam hozzájárulását a költségekhez pedig az tenné indokolttá, hogy a magyar nemzetpolitika fennen hangoztatott célja a határon túli magyar közösségek szülőföldjükön való megmaradása és boldogulása, ami nehezen képzelhető el akkor, ha a magyar kisebbségek viszonya a többséghez rendezetlen és feszültségekkel terhelt.
A helyzet egy érdekes furcsasága, hogy a Román–Magyar Ifjúsági Iroda tulajdonképpen létezik – igaz, hogy csak papíron. 2005-ben, amikor folytak az első román–magyar közös kormányülés előkészítő munkálatai, kolozsvári székhelyű Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja és a marosvásárhelyi Pro-Európa Liga képviselői által közösen kidolgozott indoklás alapján bekerült az ülés napirendjére egy javaslat, amely a francia–német példára a Román–Magyar Ifjúsági Iroda létrehozatalát irányozta elő. A javaslatot az ülés keretében megvitatták és jóváhagyták, a jegyzőkönyv 6. pontja rendelkezett az intézmény létrehozásáról. A közös kormányülést követő hónapokban egy ideig még napirenden volt a kérdés, aztán lassan feledésbe merült az egész.
Ha jól értem, akkor a helyzet részben arra is visszavezethető, hogy az érintett feleknek nem áll érdekében a változtatás. Lehet így fogalmazni?
Ez a feltételezés véleményem szerint legalább két vonatkozásban igaz lehet, az állítás mindazonáltal árnyalásra szorul. Hosszabb ideje úgy gondolom, hogy annak, ami a román–magyar államközi relációban történik, van egy ránk, erdélyi magyarokra nézve nagyon lesújtó lehetséges olvasata: számolni kell azzal, hogy az erdélyi magyarság jövőjét tekintve a két állam érdekei, a történelem sajátos fintoraként, végső soron megegyeznek. Románia minden igyekezetével azon van, hogy lezárja az egységes, homogén nemzetállammá való válás folyamatát, Magyarország pedig demográfiai deficittel küzd, számára mi sem kézenfekvőbb, mint a határon túli magyar kisebbségeket népesedési utánpótlásként kiaknázni. Ha így van, nem nehéz belátni, hogy egyik félnek sem fűződnek érdekei ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség helyzetének a konszolidációjába invesztáljon, különösen nem a hosszú távon megtérülő befektetések formájában.
De van a feltételezhető érdektelenségnek egy belpolitikai összetevője is. Az 1989-es fordulatot követően a román belpolitikában egy sajátos munkamegosztás alakult ki. A romániai magyar kisebbség érdekképviseletét magára vállaló RMDSZ színre lépésével a román pártok fölmentve érezték magukat az alól a kötelesség alól, hogy érdemben foglalkozzanak a kisebbségi kérdéssel: beszédes ebben a tekintetben, hogy mind a mai napig nincs olyan román párt, amelynek politikai programja kisebbségi ügyekkel foglalkozó fejezetet foglalna magába. Ez a berendezkedés, túl azon, hogy behatárolta és intézményesítette az egymást kölcsönösen ignoráló narratívák mozgásterét, fontos szerepet rótt az RMDSZ-re, amelynek választói támogatottságra volt szüksége ahhoz, hogy a szerepnek meg tudjon felelni.
A támogatottsághoz mozgósításra volt szükség, a mozgósításhoz pedig elengedhetetlen az ellenségkép, illetve az, hogy egy közösség ne érezze biztonságban a saját jövőjét. Az RMDSZ küzdelmét, amelynek az elmúlt 27 év során tanúi lehettünk végső soron úgy is fel lehet fogni, mint viaskodást egy furcsa paradoxonnal: meghirdetett, programjába foglalt céljai szerint a román–magyar együttélést terhelő feszültségek felszámolására törekszik, ahhoz azonban, hogy ezt a munkát végezhesse, szükség van arra, hogy a konfliktus-potenciál ne süllyedjen a mozgósítást még lehetővé tevő szint alá.
Ön is említette, és a nyilvánosságban is gyakran megfogalmazódik a vád, hogy a sajtónak is van szerepe a románok és magyarok közötti feszültségek kiélezésében. Mi erről a véleménye?
A sajtó logikája, mint tudjuk az, hogy a jó hír nem hír. A hír az, ami borzolja a kedélyeket. A sajtótól szerintem nem lehet elvárni, hogy kilépjen a saját bőréből, és azt a legkevésbé, hogy saját magát cenzúrázza. Túl ezen az általános elven, meggyőződésem, hogy kontraproduktív volna, ha azt várnánk el a romániai magyar sajtótól, hogy a román–magyar atrocitásokról tudósító híreket ne juttassa el a nyilvánossághoz, vagy különböző szempontok szerint megszűrje azokat. Joggal várható el ezzel szemben a professzionalizmus és a tárgyszerűség: azt volna célszerű elkerülni, hogy a kellő dokumentáltság hiányában túlreagáljunk helyzeteket, és elsietett következtetéseket vonjunk le egy-egy üggyel kapcsolatban.
Ami ezen túl van, az az egyes sajtó-orgánumok mögött meghúzódó tulajdonosi érdek, amiről nehéz bármit is mondani, újabban már a közszolgálatinak számító médiumok esetében is. Ha valamilyen befolyásos, gazdasági potenciállal rendelkező érdekcsoportnak ugyanis érdekében áll az uszítás, és megtalálja azokat a témákat, amelyekre a közvélemény számottevő rétegei vevők, nagyon nehéz a hasonló törekvések nyomán kibontakozó közhisztériával felvenni a versenyt.