2019. június 25. keddVilmos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kelemen Hunor: azt nem vállaltuk, hogy a centenárium évében egy évig hallgatunk

2018. január 29. 10:17, utolsó frissítés: 12:02

Igazságügyi törvényekről, tüntetésekről, autonómiáról, Tudoséról és Dănciláról, a parlamenti együttműködés folytatásáról beszélgettünk A politika belülrőlben.


Miért gondolja az RMDSZ elnöke, hogy minden rendben van az igazságügyi törvényekkel? Képes-e megérteni a tüntetőket? Csökkenti-e a kulturális autonómia esélyeit a területi autonómia emlegetése? Mekkora problémákat okoz, hogy a PSD már másodszor cserél kormányfőt, és milyen lesz az új miniszterelnök? Folytatódik-e a parlamenti együttműködés a PSD-ALDE koalícióval?

A politika belülről friss kiadásában ezeket a kérdéseket tettük fel Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének. A műsor az Erdélyi Magyar Televízióban nézhető, átirata pedig alább olvasható.

Balázsi-Pál Előd: Gyakran mondják azt, hogy a történelem ismétli önmagát, de ritka az, hogy ennyire gyakran ismételje önmagát. Hiszen alig egy éve beszélgettünk az igazságügyi törvények módosításáról, illetve az ezekhez kapcsolódó tüntetésekről. Most ismét kell beszélni ezekről. Ugyanakkor fél évvel ezelőtt volt Romániában egy miniszterelnök-csere, és most ismét van egy.

Kezdjük az igazságügyi törvénnyel, mert még nem volt alkalmunk ennek a részleteiről beszélni. Nagyon aggasztó az, hogy egyrészt olyan személyek kezdeményezzék az igazságszolgáltatás módosítását, akiknek maguknak is bajuk van az igazságszolgáltatással. Liviu Dragneára és Călin Popescu Tăriceanura gondolok, akik a két kormánypártnak a vezetői. Hogyan viszonyul ehhez az RMDSZ, hogy pontosan ők kezdeményezik ezt?


Kelemen Hunor: – Egy kérdésben van egy csomó probléma, és ezeket mind sorra kell venni. Egyrészt több mint egy évvel ezelőtt voltak a választások. Akik elmentek és a szavazatukat leadták, ezeket a pártokat és politikusokat küldték a parlamentbe. Ezt számon kérni rajtunk egészen meredek dolog. Azt, hogy a PSD-t, az ALDE-t, a Nemzeti Liberális Pártot, a Mentsük meg Romániát Szövetséget és a Băsescu-féle Népi Mozgalom Pártját beszavazták, ez volt a döntésük. Én demokrata vagyok, ezt nem kérdőjelezem meg. Mi nem foglalkoztunk velük, mi azzal foglalkoztunk, hogy az RMDSZ ott legyen a parlamentben.

Kettő: hogy ezek a pártok kit választanak meg vezetőjüknek, ez az ő problémájuk, ezt mi nem tudjuk befolyásolni, és nem is szólhatunk bele. Mi sem fogadnánk el, hogy beleszóljanak a mi belső dolgainkba. Valóban nem egy szerencsés helyzet, hogy olyan emberek állnak a törvényhozás élén, akinek van valamilyen büntetőjogi perük. Hogy mi lesz ezeknek a kimenetele, nem tudom. Azt majd a bíró fogja eldönteni, amikor a bírósági fázisba kerülnek. De ez nem szerencsés, mert ez mindig sebezhetővé, támadhatóvá teszi a kezdeményezéseiket. És ez valóban probléma.

Három: van a három igazságszolgáltatási törvény, amelynek semmi köze a büntetőpolitikához, az államnak a büntetőpolitikájához, semmi közük a büntetőtörvénykönyvhöz, és semmi a büntetőeljáráshoz. Ezek nem érintik semmilyen formában sem az előbb említett uraknak a büntetőjogi helyzetét, sem másokét. Mert az ügyészek és a bírók státusáról, jogi állásáról szólnak, az igazságszolgáltatás szervezéséről szólnak, arról, hogy milyen formában lehet a hierarchiában előre haladni, milyen kritériumok szerint. És a bírósági felügyeletnek a szervezéséről szólnak. Ezeket, ha szükséges, mindig, minden egyes alakalommal, ezerszer sorra veszem, és megpróbálom elmagyarázni, hogy ezek nem sértik a jogállamiságot, nem vesznek el semmit az igazságszolgáltatástól, és nem rendelik alá a politikának. Sőt, a bírói felügyeletet megerősítik. És a bírói felügyelet az igazságszolgáltatás függetlenségének a garanciája, abban az értelemben, hogy ők döntenek a kinevezésekről, ők döntenek a mindenféle igazságszolgáltatási problémákról, nem a politikusok, nem az állam, nem a miniszterelnök, nem az igazságügyi miniszter és nem a parlament. Ilyen szempontból senki nem tud nekem mutatni egy cikkelyt, amely a jogállamiságot sértené.

Az alkotmánybíróságon megtámadták ezeket a törvényeket, és meglátjuk az alkotmánybíróság döntését. Majd a parlament elfogadja, és aszerint módosítja a törvényeket. Az első esetben született már egy alkotmányossági döntés, amely formai dolgokat kifogásol, szerintem ezek könnyen korrigálhatóak, a lényeget nem érintik. A többit nem tudjuk, hogy mit fog dönteni. Én az alkotmánybíróságnak a döntését elfogadom, és azt fogom javasolni, hogy az alkotmánybírósági döntés szerint járjon el a frakció a szavazáskor.

Ha a büntető-törvénykönyvről és a büntetőeljárásról beszélünk, amelyről a parlament még nem döntött, az egy teljesen más történet. Az valóban sokkal több problémát vett fel, mint ez az első három törvény. És decemberben is azt mondtuk, hogy nem tudjuk támogatni abban a formában, ahogyan beterjesztették. Nem fogjuk, nem tudjuk támogatni azt a magas értéket, amit meghatározott az egyik szociáldemokrata képviselő a javaslatában (a hivatali visszaélések esetén). Nem fogjuk tudni támogatni azt, hogy bizonyos helyzetekben ne lehessen használni azokat a felvételeket, amelyeket a kültéri kamerák, vagy a teljesen törvényesen kihelyezett, működtetett kamerák rögzítenek. Ez nem korrupcióról szól, hanem egyszerűen a büntetőeljárásban szükséges.

Ahogy láttam az elmúlt évek történését, a korrupciós vádak nem arról szóltak, hogy valamelyik iskola bejáratánál, a bank előtt vagy a közkamerák alatt adogatták volna egymásnak a nem megérdemelt juttatásokat. A korrupció nem ott történik, legalábbis az eddigi esetekből ez derül ki. Viszont a közbiztonság szempontjából rettenetesen fontos, hogy lehessen használni ezeket a felvételeket bizonyítékként.

A házkutatás esetében sem elfogadható, hogy ha te bemész, keresel valami olyan bizonyítékot, ami az esethez szükséges, s találsz valami más dolgot, ami egyértelműen bűntényre utal, akkor azt ne rögzíthesd, és ne kérhess egy újabb házkutatási mandátumot. Ez nem akadályozhatja meg a bűnüldözést. És ez megint csak nem a korrupcióról szól. Ez szólhat fegyverviselésről, kábítószer-terjesztésről, akár gyilkosságról is. És természetesen szólhat a mindenki által folyamatosan hangoztatott korrupcióról is.

Ebben a pillanatban én sem tudom megmondani, hogy a parlament ezzel mikor fog foglalkozni. Egy: nekünk az alkotmánybírósági döntéseket tiszteletben kell tartani és figyelembe kell venni a büntetőtörvénykönyv és az eljárás módosításakor. Kettő: az Európai Uniós direktívát alkalmaznia kell Romániának áprilisig, tehát azt be kell ültetni a belső rendbe. Ez a két támpont, amire támaszkodnunk kell, és én azt mondom, hogy ez bőven elegendő ahhoz, hogy a büntető-törvénykönyvet és a büntető eljárást lehessen korrektül megváltoztatni, módosítani. Úgy, hogy az állam büntetőpolitikáját ne érintse, úgy, hogy a korrupcióellenes harcot és a bűnüldözést ne akadályozza – mert nem csak korrupcióból áll a bűnüldözés –, illetve a visszaélésekre ne adjon lehetőséget, mert azért visszaélés volt bőven, ahogy kiderült az elmúlt időszakban.

Megelőzhető lett volna, vagy csillapítható lett volna ez a felháborodás-hullám azzal például, ha a kormány a Velencei Bizottsághoz fordult volna, és megkérte volna őket, hogy normakontrollt végezzenek?

– Nem tudom. A Velencei Bizottsághoz fordult már a kormány az elmúlt években, és alapvetően a dolgoknak a kimenetelét ez vajmi kevésbé befolyásolta. És mondok egy ettől az ügytő teljesen messze eső történetet: a Velencei Bizottságnak a véleményére a román politika többsége nem adott egy fabatkát sem 2006-ban és 2007-ben, amikor a kulturális autonómia-tervezetet a kormány elkészíttette, és mielőtt a parlamentnek beterjesztette volna, a Velencei Bizottsághoz fordult, hogy a független nemzetközi jogi szakértők mondják el, hogy ez összeegyeztethető a romániai jogrenddel és európai uniós értékekkel, úgy általában a demokratikus elvekkel. És a Velencei Bizottság azt mondta, hogy igen, ez így teljes mértékben megfelel az európai jogrendnek, a parlamentáris demokrácia értékeinek, a hatalommegosztás elvének. Na, hát azóta a román politika rég elfelejtette ezt az egész történetet, és nem veszi figyelembe.

Nem tudom, hogy megelőzhető lett volna-e a felháborodás, ezt nyilván csak akkor tudnánk, ha megtörtént volna.

A probléma alapvetően többféle. Az előbb említett gondok mellett még ott van az is, hogy összekeverték a dolgokat: amikor a három, az igazságszolgáltatás szervezéséről szóló törvényt vitatta a parlament, akkor a büntetőtörvénykönyvet és a büntetőeljárási könyvet is hozzákavarták, holott két különböző dologról van szó. Aztán így könnyű volt akár szándékosan, akár kevésbé szándékosan összekeverni a dolgokat, és azt a látszatot kelteni, hogy itt nagy tragédia történik. Másrészt bekerült az ellenzék-kormányzat háborús politikába, és ez a mai napig egyértelmű.

Az Európai Uniós színtérre is kikerült, úgy, mint a néppárt és a szocialista internacionálé közötti vita tárgya. Nyilván az Európai Bizottságban mindig árnyaltabb a kép, mert ott senki sem a saját politikai családjának az álláspontját képviseli, hanem a bizottság álláspontját. Ezért van az, hogy Timmermans és Juncker majdnem ugyanazt a nyelvet beszélik ezzel kapcsolatban.

De a lényeg az, hogy itt volt egy rosszul felépített stratégia. Annak idején is mondtuk, a tavaly is javasoltuk nekik, bár nem kérdeztek meg, de a parlamenti előterjesztések során elmondtuk, hogy külön kell választani, nem szabad egy időben beszélni ezekről a kérdésekről, mert káosz lesz belőle.

És nyilván ott vannak azok a politikusok, akikről a közvéleménynek az álláspontja kialakult, és nem változik, és nem jó. És nyilván benne van az is, hogy a liberális párt nagyon sokszor kettős játékot játszik, ami érthető. Kifele azt mondja, hogy nem-nem-nem, semmit, és közben, ha lehet, akkor próbálja ezt segíteni, támogatni. Ebből gyakran a közvélemény azt érzi, hogy az ellenzéki oldalon is van egy ilyen nem is tudni, hogy micsoda.

Traian Băsescunak az álláspontja a miénkhez hasonló ebben az esetben érdekes módon, és ő is azt az álláspontot képviseli az ellenzéki politikusok részéről, hogy itt gyakorlatilag a három törvénnyel nincsen baj. A baj a büntetőtörvénykönyvvel lehet, ha rosszul csinálják, és a büntetőeljárással. Ezekben a kérdésekben szerintem az európai gyakorlatból inkább a parlamentáris demokráciákra vonatkozó szokásokat vitte a parlament tovább, és nem ment el odáig, mint mondjuk Franciaországban, hogy a főügyészt milyen módon nevezik ki, vagy más államokban is, ahol a főügyésznek a kinevezése egyértelműen a kormányzathoz, illetve a parlamenthez köthető, és a számonkérése is interpellálható. Például vannak olyan államok, ahol a főügyész interpellálható. Romániában nem interpellálható a főügyész, és a parlament és a kormányzat nem is tudja felelősségre vonni tulajdonképpen. Románia ezt az utat választotta, ez messze van attól, ahogy mondjuk Franciaországban vagy az Amerikai Egyesült Államokban működik, hogy egy ősi demokráciát említsünk.

Számos nemzetközi jelzés érkezett, aggodalmukat fejezték ki európai politikusok, az amerikai nagykövetség. Mivel magyarázható ez, ha a törvénymódosítások rendben vannak, ahogy Ön állítja?


– Pontosan azzal, hogy összekeverhetőek a dolgok, és rosszul volt az egész előkészítve. A francia nagykövet asszonnyal, amikor legutóbb beszéltem, végigvettük a három törvénytervezetet, és alapvetően minden egyes cikkelynél egyértelmű volt, hogy ezekkel nincsen baj. Viszont ugyanabban az időben a büntetőeljárással kapcsolatos vitát készítették elő, és az nagyon bepörgött. Ott valóban sok gond volt, az előbb néhányat én is említettem, amit mi sem tudunk támogatni. És én azt gondolom, hogy azoknak a politikusoknak a hitelessége, akik a törvényhozás élén állnak, mindenféleképpen egy probléma.


Eddig inkább arról beszéltünk, hogy a politikán belülről hogy látszik az igazságügyi törvények módosítása. Beszéljünk arról is, hogy az utcáról milyennek látszik, hiszen nagyon sokan vonultak ki Bukarestben is múlt héten, 70-75 ezren tüntettek alapvetően az igazságügyi törvények módosítása és nyilván más dolgok ellen is. Hogyan viszonyul az RMDSZ ehhez?

– Már elmondtam többször, hogy Ion Rațiut idézve, én demokrataként az utolsó pillanatig azért fogok harcolni, hogy szabadsága legyen mindenkinek nem egyetérteni például velem, vagy a politikusokkal. Ezt a jogot, hogy tüntessünk, ezelőtt 28 évvel megszereztük magunknak, ezt a társadalom kivívta magának. Nagyon jó, nagyon helyes, hogy mindenki akkor tüntet, és az ellen, ami ellen jónak tartja, amikor jónak tartja, és olyan módon, amilyen módon jónak tartja. Nyilván nem lehet megengedni az agresszivitást, nem lehet megengedni azt, hogy egymást az emberek megfélemlítsék vagy sérelmezzék. Ezeket leszámítva, én azt gondolom, hogy teljesen rendben való. Nem kell nekem erről mást gondolnom és mondanom, mint azt, hogy a tüntetéseknek minden társadalomban helye van, helyet kell adni. Meg kell próbálni megérteni, meghallani azt, amit mondanak.

Mennyire érti, mennyire tudja meghallani?

– Azt gondolom, hogy az esetek nagy többségében értem azt, amit a tüntetők mondanak. Azon kívül, hogy hallom, értem is, mert ugye a kettő között van különbség. Persze nem tudok én mindenkivel azonosulni, mert ez a 70-75 ezer ember nem egy homogén közeg. Nem mindenki ugyanazt gondolja, nem mindenki ugyanazt mondja. Ott is van mindenféle beállítottságú ember, ezeknek a nagy többsége nyilván a tiszta közéletért tüntet, a korrupcióellenes harc folytatásáért, a független igazságszolgáltatásért, és ez így rendben van idáig. És nyilván, ezeket kell jól érteni, és odafigyelni erre. Bizonyára vannak olyanok, akik más dolgokért mentek ki, de a nagy többség minden bizonnyal ezért.

Térjünk vissza az RMDSZ-hez közeli témákhoz. Az év elején az RMDSZ, az EMNP-vel és az MPP-vel közösen írt alá egy olyan nyilatkozatot, amelyben megerősítik azt a szándékukat, hogy kitartanak az autonómia-elképzelések megvalósítása mellett. Miért gondolja ön úgy, hogy a centenáriumi év elején kellett ezt a lépést megtenni? Hiszen amúgy is nyilván eléggé feszült a helyzet.


– A Kolozsvári Nyilatkozatnak az évfordulójára terveztük ezt. Aztán objektív okok – a költségvetési vita, meg minden egyéb más ügy – miatt nem sikerült találkoznunk és aláírnunk decemberben. Így maradt január elejére. Nem mondunk semmi újat, nem mondunk semmi olyat, amit nem mondtunk volna 28 éven keresztül. Az RMDSZ programjában ezek a típusú célok, törekvések 1993 óta, a brassói kongresszustól kezdődően minden egyes politikai dokumentumban, programban benne vannak. Ezt mindenki ismerte, ezek mindig megjelentek különböző formában a nyilvánosság előtt. Amikor nem volt internet, akkor újságban, nyomtatott formában, amióta van internet, azóta elérhetőek interneten, az RMDSZ honlapján románul is, tehát ezt a román politikusok is ismerték. Ilyen értelemben csak azt mondtuk, hogy az RMDSZ továbbra is az erdélyi magyarság azon törekvéseit támogatja és tudja a magáénak, amelyek arra vonatkoznak, hogy intézményes formákat alakítsunk ki az identitás megőrzéséhez. Ezeket lehet autonómiának nevezni, és mi autonómiának nevezzük, különböző autonómiaformáknak.

Másrészt a centenárium évében azért azt nem vállaltuk, hogy egy éven keresztül hallgatni fogunk. Ülünk az egérlyukban, és várjuk, hogy a felhők, meg a napsütés, meg a hó és a vihar elmenjen, és utána kijövünk. Erre nem vállalkoztunk, ilyet nem is mondtunk és nem ígértünk senkinek, hogy 2018-ban a hangunkat nem fogjuk hallatni.

2018 számomra egy olyan esztendő, amikor azokat a fontos témákat, amelyek 100 éve bennünket foglalkoztatnak, ismét ki kell tudni mondani, őszintén, tisztességesen, anélkül, hogy a másikat bántanánk. Nem a bántás szándékával mondtuk ezeket, és nem a bántás szándékával mondjuk. Mi a bántó abban, hogyha én azt mondom a többségi társadalomban, hogy ő felelős azért, hogy a kisebbséggel mi történik? Mi a bántó abban, ha én azt mondom, hogy az 1918-as ígéreteket be kell tartani? Egy román újságíró azt kérdezte minap tőlem Nagyváradon, hogy hogy lehet 100 év után számon kérni az ígéreteket. Hát mondom, ember, az ígéretek azok 100 év után is ígéretek. A be nem tartott ígéretek pedig 100 év után is be nem tartott ígéretek. Erre mondta, hogy hát ez egy kicsit anakronisztikus, hát mondom, hogy jó, rendben van, akkor mondok neked valami olyat, ami nem anakronisztikus. Például Iuliu Hossu kardinálist, aki felolvasta a Gyulafehérvári Nyilatkozatot, börtönbe zártátok, elvettétek tőle az egyházát, betiltottátok. Ez 100 év után nem jelent senkinek lelkiismeret-furdalást sehol a román társadalomban. Mért én így is tudom ezt nézni akár. De mondjuk ez kevésbé az én problémám.

Tehát 1918, 2018, 100 esztendő. Én azt gondolom, hogy 2018-ban igenis őszintén, tisztességesen lehet arról beszélni, hogy milyen állapotban vagyunk, mit várunk el a román társadalomtól, és amit elvárunk, azt nem azért mondjuk, hogy el akarunk venni valakitől valamit. Azoktól a törekvésektől, amelyekről az erdélyi magyarság beszél, nem lesz szegényebb a román társadalom. Nem veszünk el a román emberektől semmit. A szabadság nem olyan, mint a kenyér, hogy ha négybe vágod, akkor valakinek biztos, hogy kevesebb jut, és lehet, hogy az ötödiknek nem marad. A szabadságot lehet osztani, attól lesz több, hogy mindenkinek van belőle. És az a szabadsága egy közösségnek, hogy a maga ügyében ő dönthessen, ez 2018-ban sajnos még mindig abban az értelemben aktuális, hogy nem valósult meg úgy, ahogy azt megígérték 1918-ban. 2018 ilyen értelemben is az őszinte beszédnek az esztendeje kell, hogy legyen. Én azt szoktam mondani, hogy a párbeszéd éve kell, hogy legyen. De ez nyilván nem csak rajtunk múlik.

Balázsi-Pál Előd műsorvezetőBalázsi-Pál Előd műsorvezető

Nehéz párbeszélni az egyetlen olyan témáról, amiről igazából sem a román társadalom, sem a román politikum nem hajlandó párbeszédet folytatni, márpedig ez pont az autonómia. Az autonómia szó lassan már ilyen pavlovi reflexeket vált ki a román politikai alakulatok vezetőiből, és azt hiszem, hogy ez kivétel nélkül mindenikre igaznak mondható. Ezzel kapcsolatban kérdezném azt, hogy nem kontraproduktív az, hogy próbálunk párbeszédet folytatni, de pont arról a témáról, és egybecsomagolva a különböző autonómiaformákat? Igazából itt a területi autonómia az, ami reálisan a legkevésbé megvalósítható a közeljövőben, de ugyanakkor a kulturális autonómia esélyeit nem csökkenti az, hogy egybevesszük egy csomagba a területi autonómia-elképzelésekkel?

– Szerintem nem, egyáltalán nem csökkenti. 2006 óta ott van egy törvénytervezet a parlamentben, akkor is ott volt, amikor kevesebbet beszéltünk a regionális vagy területi autonómiáról, ott van most is. Tehát nem igaz, hogy csökkenti. Ha nem csökkentette volna, akkor már rég meg kellett volna szülessen az a törvény, és rég életben kellene, hogy legyen az a törvény, amelyet 2006-ban az RMDSZ kezdeményezésére az akkori román kormány terjesztett a parlament elé. Sajnos nem volt már ereje a kormánynak, a többség már nem támogatta a parlamentben azt, amit a kormány beterjesztett. Ilyen értelemben azt, hogy ha erről nem beszélünk, akkor a kulturális autonómia esélyei hirtelen megugranak, vagy fordítva, a valóság sajnos már rég felülírta.

Az autonómia valóban az a szó, amelytől a román társadalomban, a román politikában mindenki féket nyom. Találjunk más szót erre, és beszéljünk csak a tartalmáról, én ezt el tudom képzelni, el tudom fogadni. Viszont a tartalma a legfontosabb, és amikor a tartalomról beszélünk, akkor is fölmerülnek kérdések, akkor is fölmerülnek aggályok a román társadalomban.

Azt gondolom, hogy előbb-utóbb el kellene jutnunk odáig, hogy amikor az autonómiáról beszélünk, akkor mindannyian ugyanazt gondoljuk az autonómiáról, és akkor tudunk érdemben vitatkozni. Mert amit mi gondolunk az autonómiáról, az nem ugyanaz, mint amit a románok gondolnak, és itt nem tudunk közelíteni huszonnyolc esztendeje, ez a probléma. Mi elmondjuk ezerszer, hogy az autonómiát mi Románia területi integritását megőrizve képzeljük el, hogy az autonómia nem a probléma, hanem a probléma megoldása – lásd Dél-Tirolt, lásd a finn-svéd viszonyt, és lehetne sorolni tovább a kulturális autonómiára is és a területi autonómiára is a jó példákat. Mi ezt mindig elmondjuk, mi ezt mindig hangsúlyozzuk, ezerszer elmondtuk régen is, most is. Ők viszont folyamatosan úgy tekintenek az autonómiára, mint a szeparatizmusnak, az elszakadásnak az előszobájára, és mindig azt mondják, hogy nem, mert az autonómia után következik valami egyéb. És mi hiába mondjuk, hogy nem következik, mi nem erre tettünk ígéretet, és nem ez a célunk.

Kölcsönös bizalmatlanság van, nem bízunk egymásban. A románok nem bíznak bennünk, száz év után sem, és úgy tekintenek ránk, mint a román állam egységét folyamatosan megkérdőjelező, veszélybe sodró entitásra. Sajnos ez van, ezt ki kell mondani. Látjuk a mindennapokban, érezzük. Mi meg a románokra úgy tekintünk – és mi sem bízunk bennük – mint arra a közösségre, amelyik folyamatosan asszimilálni akar bennünket, az elmúlt száz évben különböző kísérleteket tett, különböző időszakokban, nyilván a legdurvábban a kommunizmus alatt, és annak is az utolsó másfél évtizedében, a hetvenek évektől kezdve a nyolcvanas évek végéig, a kommunista diktatúra megbukásáig. És mi azt gondoljuk, hogy ezekről a törekvésekről a román állam azóta sem tett le, csak sokkal másabb eszközökkel követi. Amíg ezt a kölcsönös bizalmatlanságot nem tudjuk feloldani, addig nagyon nehéz lesz továbbjutni, de úgy, hogy nem beszélünk a dolgokról, úgy nem lehet feloldani a bizalmatlanságot, úgy csak a szőnyeg alá seperjük.

Ezért valóban időnként úgy tűnik, hogy amit mi mondunk, az a másik oldalon nagyon heves ellenreakciókat vált ki, de mi arra vállalkoztunk, hogy érveket hozunk föl, elmagyarázzuk, megmagyarázzuk, újrakezdjük, hogyha szükséges, és nem igaz az, hogy a román társadalomban ugyanaz a viszonyulás teljes egészében, mint a román politikában. A román politikában ma valóban, ha sorra vesszük a politikai pártokat, mindenki – mindegy, hogy kormányzatban vagy ellenzékben van – elutasítja az autonómiatörekvéseket és a róluk való beszédet, párbeszédet. Viszont hogyha kimegyünk itt Erdélyben az utcára, biztos, hogy itt Kolozsváron találkozunk néhány olyan emberrel, aki egészen másképpen viszonyul ehhez. Most nem akarok neveket mondani, de aki olvassa az újságot, aki követi a médiát, látja, hogy van itt egy erős transzilvanista mozgalom, érdekes módon Moldvában kezd megerősödni, Iași-ban és környékén egy erős moldvai identitást előtérbe helyező mozgalom, és ezek mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy ezekben a régiókban nő az elégedetlenség a központi kormányzással szemben, és elégedetlenek az emberek ezzel kapcsolatosan, ahogy a központi kormányzás viszonyul a történelmi régiókhoz. Gazdaságról van szó, fiszkális politikáról van szó, beruházásokról van szó, teljesen mindegy, ez az elégedetlenség nő. És ezt látnia kell Bukarestnek is.

Már annyiszor láttuk azt, hogy a politikum hogyan viszonyul az autonómia kérdéséhez, hogy gyakorlatilag újságíróként előre meg tudtuk volna írni a román politikusok nyilatkozatait a három erdélyi magyar politikai alakulat közös nyilatkozata után. Mégis volt egy kivétel, mégpedig Mihai Tudose miniszterelnök nyilatkozata, amely még a legvadabb rémálmainkon is túltett, annyira durvára sikerült. Ön szerint itt egy tévedésről volt szó részéről, vagy szándékos volt ez, hogy ennyire durván fogalmazott? Mivel magyarázható a nyilatkozata?

– Nem tudom, nem beszéltem azóta Tudoséval, és gondolhatok ilyet is, gondolhatok olyat is, de egy miniszterelnök részéről elfogadhatatlan, egy politikus részéről megengedhetetlen, hogy ilyent mondjon, akkor is, ha szándékosan tette – akkor aztán nem is lehet semmiféle mentség számára –, de akkor is, hogyha belehúzták egy ilyen játékba, és egy ilyen kérdezz-felelek, kérdezz-felelek meccs után elfutott a szája egy kicsit más irányba, mint ahogy gondolta. Az sem elfogadható, annak is következményei kell legyenek.

Ő szándékosan mondta a halálbüntetéssel kapcsolatos kijelentését, mert ott elmondta, hogy ez neki sokba fog kerülni, de akkor is a halálbüntetés visszavezetése mellett érvelt. Ez Európában ma nem elfogadható, nincsen olyan politikus, aki egy ilyen kijelentés után tisztségben tud maradni. Utána következett néhány órára rá, hogy a zászló mellett fognak lengeni - magyar zászló, székely zászló – azok, akik ezt kitűzik. Utána ő ezt később próbálta kenni-fenni, meg voltak neki fogadatlan prókátorai, akik megmagyarázták, hogy nem azt mondta, amit mondott, hanem egyebet mondott, de nincs ilyen. Politikai kontextusban azt a szöveget úgy elmondani néhány óra leforgása alatt, halálbüntetés után arról beszélni, hogy emberek lógni fognak, elfogadhatatlan. Hogy Tudose ezt miért csinálta, ezt én nem tudom.

A probléma ennél súlyosabb: Tudose ma már nem miniszterelnök, viszont a román politikában három embert leszámítva senki nem határolódott el ettől a kijelentéstől. Én ezért mondom, hogy ennek még nincs vége, erről még fogunk beszélni. Először elhatárolódott a mostani miniszterelnök, Viorica Dăncilă, aki EP-képviselő volt akkor. Nem tudtuk, hogy miniszterelnök-jelölt lesz, lehet, hogy ő sem. Lehet, hogy tudta, lehet, hogy nem, de elhatárolódott, és azt mondta, ezt nem lehet elfogadni. Utána a volt miniszterelnök, Victor Ponta nyilatkozott a magyar sajtóban, és utána Dragnea mondta azt, hogy a Szociáldemokrata Párt ettől elhatárolódik, ez nem a PSD álláspontja.

Rendben van, de mi van a ALDE-val, mi van a PNL-vel, mi van az USR-vel, mi van Traian Băsescuval? Közülük egyetlen politikus sem mondta, hogy elhatárolódik ezektől a kijelentésektől. Sem a halálbüntetéstől, sem attól, hogy a zászlórúdon emberek fognak lógni. Ilyenkor két konklúzióra juthat az ember. Az egyik, hogy Tăriceanu is, Dan Barna is, Ludovic Orban is, és Traian Băsescu is egyetért azzal, amit Tudose mondott – ez súlyos, ez tragikus. Vagy pedig félnek, mert úgy gondolják, hogy ezáltal szavazatokat veszítenének, és ezért nem mernek állást foglalni. Akkor viszont hagyják abba a politikát. Egy politikusnak kell vállalnia a véleményét. Az, hogy ők ettől nem határolódtak el, és nem mondtak semmit, rettenetesen rossz fényt vet a román politikára. Mégiscsak a 21. században vagyunk, és ezek közül az urak közül senki sem mondott se bűt, se bát.

Volt önnek alkalma beszélni Tudoseval erről a kijelentéséről?


– Nem, amióta ezt a kijelentését megtette, nem is találkoztam, nem is beszéltem vele.

(Gönczy Tamás fotói)(Gönczy Tamás fotói)

A dolgok véletlen egybeesése, hogy miután az RMDSZ kérte a miniszterelnök lemondását, a miniszterelnök lemondott, bár úgy tűnik, semmiféle kapcsolat nem volt a kettő között, és a párton belüli konfliktusok miatt kellett távoznia. Mennyire zavarja meg az ország működését, hogy félévente cserélgetjük a miniszterelnököket?

– Tudosetől megvonta a politikai bizalmat a pártja, és ezt követően neki nem is nagyon maradt más választása, mint hogy lemondjon. Hogy a politikai bizalom megvonásához mi minden járult hozzá, nem tudjuk, mert nem voltunk ott, nem ismerjük a belső vitákat.

Az, hogy félévente kormányfőt és ezzel együtt kormányt váltanak, drámai. Lehet ezt csinálni, vannak államok, ahol évente vagy 8-10 havonta cseréltek miniszterelnököket, Olaszországnak is volt ilyen periódusa, és más demokratikus államokban is megtörténik, de nem ebben a formában és nem ilyen módon. Az ilyen időszakban mindig politikai instabilitásról beszélnek, és ez rossz a gazdaságra, rossz a beruházási környezetnek az állapotára, rossz a beruházásokra, rossz magára az adminisztrációra, mert az adminisztrációnak van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy nem dolgozik, megvárja, hogy ki fogja vezetni az országot, és addig nem tesz semmit, kivár. Ha félévente változtatják a miniszterelnök, a miniszterek személyét, akkor az adminisztráció gyakorlatilag a minimális teljesítményt nyújtja, és semmi többet. Ez látszik is az ország állapotán. Ez ilyen szempontból nem jó, ha ezt így folytatják, én mondtam viccesen, még 5-6 miniszterelnökre szükségük lesz, akkor hozzák be mind az ötöt-hatot, ismerjük meg őket, aztán jönnek szerre félévente, cserélgetik egymást. Ez nagyon rossz. A többségnek demokratikus parlamenti viszonyok közt joga van cserélni a minisztereket, a miniszterelnököt is akár, de nem szabadna azt a látszatot keltenie, hogy a belső, párton belüli konfliktusok miatt teszik ezt. Most pedig egyértelműen ezt a látszatot keltik, és ez nem jó.

Nyilván, kívülről ezen változtatni rettenetesen nehéz, aritmetikailag nekik megvan a megfelelő szavazatszámuk. Amikor Johannis elnöknél voltunk a konzultáción, ő is ezt mondta, hogy neki sok lehetősége nincs, mert aritmetikailag van egy többség egyrészt, másrészt a kvázi ellenzéki oldalon nincs semmi. Az államfő kérdezte tőlünk, hogy van valamiféle egyezség, találkoztok, tárgyaltok, beszélgettek ti ott? És mondtuk, hogy nem, szó nincs semmiféle egyeztetésről, az ellenzék teljesen szétesett. Mondtam Johannisnak, hogy nem beszéltem Ludovic Orbannal az ősz óta, Dan Barnával nem beszéltem, bár terveztük, hogy leülünk beszélgetni, Traian Băsescuval pedig szoktunk beszélgetni, mert a parlamentben az együttes üléseken egymás mellett ülünk, de az nem tárgyalás, az inkább csipkelődés egymással. Nem létezik az ellenzéki oldalon egy koherens elképzelés.

Ha az államelnöknek az ellenzék azt mondta volna, hogy itt van egy miniszterelnök-jelölt, ebben megállapodott az összes ellenzéki párt – akár minket is beleértve, mert mi nyilván nem vagyunk a kormánykoalíció részei – akkor az államelnöknek is lehetett volna egy opciója, mondhatta volna, hogy próbáljuk meg, ha nem jön össze elsőre, nincs semmiféle tragédia, még mindig van egy lehetőség egy másik többséggel próbálkozni. De mivel kísérlet sem volt ilyen egyeztetésre az ellenzéki oldalon, mit tehetett volna az államfő, illetve mit tehet a parlamenti politikai élet szereplőinek egyike vagy másika, minthogy azt a többséget, amelyet a választásokon a parlamentbe küldtek, és amelyet ismét és ismét megerősített szavazatával a PSD-ALDE koalíció, elfogadja. Egyebet nem tudsz a demokráciában csinálni, nincs más lehetőség. Ezért ők a kormányzást folytatni fogják, nincs ebben alternatíva.

A PSD folyamatosan a nagyközönség számára kevésbé ismert miniszterelnök-jelölteket húz elő a kalapjából. Ez igaz Viorica Dancila személyére is. Mi az RMDSZ véleménye az új miniszterelnökről?


– Mi egyszer találkoztunk vele, volt egy beszélgetésünk a napokban. Nem ismertük addig, én személyesen nem is találkoztam vele most keddig, amikor eljött a frakcióba, és az elképzeléseiről beszélt. Nagyon nehéz egy olyan emberről véleményt alkotni, akit nem ismersz. Az első benyomás nem volt rossz, én viccesen azt is mondtam, hogy az összes kérdésre válaszolt, és úgy válaszolt, hogy a nyelve nem akadt el, és nem nézett a pártelnökre, hogy jóváhagyja-e vagy ellenzi-e, amit mond. Rá se nézett a mellette ülő Liviu Dragneára, és néhány kérdésre egészen részletekbe menően tudott válaszolni: az agrárpolitikára, mezőgazdasági politikai kérdésekre, európai alapokra, fejlesztésekre, beruházásokra nagyon alaposan tudott válaszolni. Meglátjuk. Nem hiszem, hogy korrekt hozzáállás valaki olyanról, akit nem ismerünk, véleményt mondani, teljesen mindegy, hogy jót vagy rosszat. Nem tehetünk mást, mint megvárjuk, hogy hogyan fogja a kormányt vezetni.

Nem hiszek abban, és sohasem hittem abban, hogy egy kormányfő kívülről irányítható. Nincs ilyen. Ezek mesék. Egy kormányfő kívülről nem irányítható, mert ő hozza meg a döntéseket, ő írja alá a papírokat, mint ahogy egy miniszter sem irányítható. Az, aki nem képes önálló döntésekre, előbb-utóbb megbukik. Az lehet, hogy a pártelnökkel meg a koalícióval való viszonya jobb lesz, mint az előző miniszterelnöké, többet beszélgetnek, többet egyeztetnek, jobban tudnak közös álláspontot kialakítani, de a miniszterelnököt nem lehet távirányítással vezetni. A minisztereket sem lehet, mert az pillanatok alatt kiderül, és az a gyors bukás garanciája. Abban nem hiszek, hogy majd valahol nyomogatják a gombot, és a miniszterelnök, annak függvényében, hogy épp milyen gombot nyomtak meg, ide ír alá vagy oda ír alá. Ilyen nincs.

Folytatja az RMDSZ a parlamenti együttműködést a PSD-ALDE koalícióval?


– Január 30-án döntjük el, hogy mi lesz a következő, tavaszi ülésszakban az együttműködés sorsa, jövője. Bennünket azért küldtek a parlamentbe, hogy képviseljük a közösség érdekeit, és ehhez valakivel szóba kell állni. Nem azért küldtek oda, hogy a románokkal ne beszélgessünk. Hogyha lesz egy ilyen döntés, hogy a románokkal nem kell szóba állni a parlamentben, az egy teljesen új helyzetet fog jelenteni, és nyilván akkor majd eldöntjük, hogy ki hogyan jár el. Ha a parlamentben valakivel szóba akarsz állni, akkor elsősorban azzal tudsz szóba állni, aki veled is akar beszélni, és aki érdemben valamilyen megoldást tud a te ügyeidre adni. Ebben a pillanatban a PSD-ALDE hajlandó néhány, jó néhány kérdésben egyeztetni, de én azt gondolom, hogy a román-magyar viszony, a többség-kisebbség viszony tekintetében nem lehet ez a bármikori kormányzat apanázsa. Ebben a kérdésben az ellenzéket is folyamatosan próbáljuk megszólítani, és velük is akarunk egyeztetni, együttműködni, mert egy vásárhelyi iskolaügy, a nyelvhasználat ügye, az oktatási kérdések nem csak egy politikai oldalnak a külön bejáratú problémáját képezik. Ezért én azt szeretném, hogy a következő időszakban a párbeszédet a kormánnyal és az ellenzékkel egyaránt tudjuk folytatni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS