2019. november 22. péntekCecília
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nehéz kisebbségi sors Észak- és Dél-Erdélyben 1940 és 1944 között

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2018. április 19. 15:40, utolsó frissítés: 16:50

L. Balogh Béni főlevéltáros arról számolt be, hogy a kisebbségek elnyomása Erdélyben egyáltalán nem egy egyoldalú jelenség volt. A határ mindkét oldalán rossz volt kisebbségnek lenni.


Az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívására L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának fő levéltárosa tartott előadást az egyesület székhelyén A dél-erdélyi magyarság 1940 és 1944 között címmel. Mindannak ellenére, hogy némileg borús hangulatban indította az előadást Márton Áron intő szavaival, amelyek szerint a második bécsi döntéstől a magyarság semmi jót nem várhat, mégsem volt annyira elkeserítő az előadás.

Balogh először arra tért ki, hogy a dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok gondolkodásának tekintetében egy szétfejlődést tapasztalhatunk az 1940 augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés kapcsán. Az észak-erdélyi magyarság általában bizakodóbban nézett a jövőre, több önbizalommal és abban reménykedett – nem teljesen jogtalanul – hogy a nemzeti öntudat megerősödik. Konkrétan a második bécsi döntés után örömmámor és lelkesedés volt jellemző a térségre. Mindezzel homlokegyenest ellentétben a dél-erdélyi magyarság súlyos reményvesztettségben és kisebbrendűségi érzésben szenvedett. A román hatalomnak való kiszolgáltatottságuk miatt – magyarázta Balogh – teljes volt az elhagyatottság érzése. A második bécsi döntést követően mélységes csalódás vált általánossá és az eseményt „második Trianon”-ként emlegették.

Ennek következtében egy kétoldali népvándorlás indult meg az országban, amelyet Balogh szerint lehet nyugodtan menekülthullámnak nevezni. Egyrészt az észak-erdélyi románok 1944 márciusáig körülbelül 221 ezer menekültet tettek ki, míg a dél-erdélyi magyarok 1938 és 1944 között közel 190 ezer menekültet számláltak, amiből százezer csak 1940 és 1941 között vándorolt el. Mindennek következtében a román népszámlálási eredmények szerint 1930-ban még 440 ezer dél-erdélyi magyarról adtak számot, 1941-ben ez a szám már 363 ezerre csökkent és 1944-re már a magyarok legalább negyven százaléka elhagyta a térséget.

Mindebben nagy szerepet játszottak a korabeli nemzetpolitikai intézkedések és tervek, amelyek elsősorban az egy millió észak-erdélyi román demográfiai, gazdasági, politikai pozíciójának megőrzését, valamint Dél-Erdély a magyaroktól való minél teljesebb megtisztítását helyezte kilátásba. Ennek érdekében a kirekesztéstől és a teljes homogenizációs kísérletektől sem zárkóztak el. Samuil Măniulă lakossági tervet dolgozott ki, amelyre maga Antonescu adta áldását. Ebben a tervben, magyarázza Balogh, kilátásba helyezték hárommillió lakostól való megszabadulást. Ezt a tervet Vasile Stoica dolgozta ki, aki erősen nacionalista, xenofób, rasszista, magyar- és szlávgyűlölő, valamint antiszemita nézeteket vallott. Ezt hívták lakosság-csere programnak.


Ugyanebben az időben Teleki Pál vezetésével a magyar nemzetpolitikai elképzelések a magyarság ezeréves küldetésének és a Kárpát-medence primátusának gondolatára épültek, illetve ennek „önkéntes elismerésére”. Balogh szerint Teleki némileg naivan úgy vallotta, hogy „minden olyan jogot, amely az állam egységét nem sérti…megadunk mindenkinek.” Azonban ugyanakkor fellelhető Balogh szerint egy kölcsönösség a két nemzetpolitikában abban, hogy adott esetben mindkettő jogtalanul elnyomó volt a kisebbségeivel szemben. Papíron tehát mindkettő toleráns volt, a gyakorlatban viszont mindkettő gyakorolt elnyomást és a szemet szemért, fogat fogért politikát. Amikor a második bécsi döntés után román félről rengeteg magyart eltávolítottak a munkahelyeikről, Teleki parancsára véletlenszerűen kiutasítottak több száz voltaképp ártatlan románt, akik talán még egyet sem értettek a román nemzetiségi politikával, ráadásul tehervagonokban szállították el őket. Erre válaszként Antonescu betiltatta az össze magyar sajtóorgánumot és kilátásba helyezte a magyarok lágerekbe való szállítását.



Mindezek közben a német kisebbség például teljes körű autonómiát élvezett. Teljes iskolaalapítási joggal rendelkeztek, saját német (náci eszmeiségű) tankönyveket használhattak, szabadon használhatták szimbólumaikat, köztük a horogkeresztet is, ami Antonescu alapvetően németbarát politikájának volt köszönhető. Ezzel szemben a romániai zsidók még a magyaroknál is rosszabb helyzetben voltak, figyelmeztet Balogh. Teljes elrománosítási politikának voltak kitéve, semmilyen jogokkal nem rendelkeztek szinte, noha a regáti és dél-erdélyi zsidóság kilencven százaléka túlélte a háborút.

A dél-erdélyi magyarság 1940 és 1941 között a zöldinges és vasgárdista terrornak volt kitéve, amikor a szó legszorosabb értelemben az életük forgott kockán, ugyanis Antonescu, ha nem is teljesen nyíltan, de hallgatólagosan támogatta, mindenképp elnézte a vasgárdisták tevékenységét. 1941 és 1944 között, miután sikertelen volt a vasgárdisták Antonescu elleni puccsa, a dél-erdélyi magyarok „mindössze” a vezető katonai diktatúrájának voltak kitéve, amikor is „már csak” anyagi helyzetüket kellett féltsék, életüket nem annyira, mint a vasgárdista terror idején. I. Mihály és Iuliu Maniu 1944 augusztus 23-i puccsa után Románia átáll a szövetségesek oldalára és hadat üzen Németországnak, majd szovjet segítséggel visszafoglalják Észak-Erdélyt.

A fordulatot megelőző időszakban a magyarság politikai lehetőségei igencsak korlátozottak, sőt minimálisak, ugyanis semmiféle társadalmi képviselettel nem rendelkezhettek. Ennek következtében számos konkrét sérelem állt fenn velük szemben. Ilyen volt a kényszeropció, az anyanyelv használatának korlátozása (1941 májusában több rendelet is napvilágot lát, amelyben megtiltják a magyar nyelv nyilvános használatát), utazási korlátozásokat léptetnek életbe, embertelen bánásmódban részesülnek a katonai- és munkaszolgálat során, román menekülteket jogtalanul szállásolnak be, megalapozatlan hadbírósági eljárásokat hoznak. Ezen legutóbbiak közül a legsúlyosabb az 1942 június 7-i, amely kimondja a magyarok összes élelmiszer- és gabonakészleteit el kell kobozni, így pedig teljes mértékben tekinthető egy kiéheztetési kísérletnek. Ezen túl pedig számolni kellett az örökös állatrekvirálási akciókkal és a magyarok módszeres anyagi tönkretételével a túladóztatás, az önkényes bírságok, a gazdasági szabotázs képében.

A Romániai Magyar Népközösség volt a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének egyik képviselete. Újjáalakuló értekezlete Nagyenyeden volt 1940 november 4-én. Elnöke Gyárfás Elemér volt, alelnökei pedig Szász Pál, gróf Bethlen Bálint és Jakabffy Elemér. Tevékenysége elsősorban a jogvédelem lett volna, de ezt megnehezítették az olyan állami intézkedések, mint a levelek felbontása, a telefonok lehallgatása, az utazási korlátozások és így tovább. Ezen túlmenően a titkos szociális segélyek szétosztásában is részt vett az egyházakkal karöltve, segítette az országba működő magyar konzulátusok működését, amiben tudta, végül pedig különböző szociális, kulturális és egészségügyi feladatokat látott el.

Mindezeken túlmenően Balogh szerint a felekezeti élet és a vallásgyakorlás nem volt ekkor még túlságosan korlátozva. Ezzel szemben az oktatás, a szellemi és kulturális élet teljesen összezsugorodott a nyelvhasználati és utazási korlátozás miatt. Rengeteg egyesületet feloszlattak, pont úgy, ahogy a magyar vezetés is feloszlatta a román kulturális egyesületeket Észak-Erdélyben. Ilyen körülmények között, mondta Balogh végszóként, a magyar szellemi élet folytonosságát az írott szó jelentette.

Címlapfotó: Ion Antonescu és Horia Sima, a Vasgárda vezére. Fotó: AP.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS