2018. május 24. csütörtökEszter, Eliza
22°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Antena 3: „Amikor az egész ország ünnepel, a székelyek gyászmiséket tartanak”

Dobrai Zsolt Levente 2018. május 14. 15:01, utolsó frissítés: 2018. május 16. 12:38

Az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseiről szóló dokumentumfilmet mutatott be nemrég az Antena 3 TV. Tényei ellenére is tendenciózus propaganda lett belőle.


Az Antena 3 tévécsatorna május 6-án, nézettségi csúcsidőben mutatott be egy ankétfilmet. Ebben a romániai magyar közösség autonómiatörekvéseit különböző narrációs eszközökkel próbálja meg hiteltelenné tenni, bár a benne megfogalmazott érvek tartalmaznak azért részigazságokat is. Elképzelhető, hogy éppen ezért a Harc Romániáért (Bătălia pentru România) című film több néző számára tűnhet hitelesnek, de alapvetően nem több hatásvadász propagandaanyagnál.



Látszólagos hitelét az adhatja, hogy az objektivitás látszata kedvéért az Országos Statisztikai Intézet és az Átlátszó Erdély erdélyi magyar tényfeltáró blog adatait használja fel ahhoz, hogy igazolja tendenciózus vagy egyszerűen hamis premisszáit és feltételezéseit. Az objektivitás máza mögött egyfelől olyan – a múltban ebben a témában nem kis elfogultságot mutató – interjúalanyok szerepelnek, mint Dan Tanasă, a magyarfóbiás "érdekvédő blogger", Ioan Sabău-Pop, a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnöke (volt Vatra Românească elnök), Sebastian Cucu, Kovászna megye zászlóügyekért felelős prefektusa, Dorin Florea vásárhelyi polgármester. Másfelől pedig Kulcsár-Terza József képviselő, Sipos Zoltán újságíró, Fekete Réka újságíró, vagy a gyergyószentmiklósi önkormányzat titkára, Nagy István.

A Dan Voiculescu és lányai tulajdonában lévő Antena 3 tévécsatorna alárendelt státusa, anyagainak természete, valamint a megkérdezettek kilétéből kikövetkeztethető az ankétfilm legtöbb érve. Ennek említése azért nem irreleváns, mivel egy szakmai tevékenység –a tájékoztatás – minőségét és etikai értékét elvileg az is meghatározza, hogy milyen anyagi beruházás és függés áll mögötte, milyen szemléletet képvisel. Azaz, melyek a fogalmi eszközei, hogyan történik az ankét elemeinek megválogatása, illetve, milyen ezen elemek összegzése és a következtetése.


A film keretét Románia Erdéllyel való egyesülésének közeledő centenáriuma adja, vagyis ahogy azt a film állítja, az az esemény, amikor a kulturális értelemben vett nemzetfelfogás jegyében, több évszázados feldaraboltsága után, a román népet az újonnan létrejövő politikai entitás megalakulása egységbe foglalta: egy lett a nyelv, egy lett a nép és a nép boldog volt.

Kivéve egyeseket – mondja a narrátor. Azokat, akiknek politikai tevékenysége e nép természetesnek vélt egységét fenyegeti. Ők a film szerint a területi autonómia fanatikusai: azaz a teljes magyar lakosság Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig. A képkockákon a megszokott felállásban – választott képviselők és a klérus áll szemben az őket istentiszteleti méltósággal övező összegyűltekkel – „idegen” zászlókat lobogtató tömegeket látunk, a belső ellenség kreált képét, az örökké fenyegető Másikat, a megszokott rendet kikezdő kisebbséget. Ezzel szemben a nemzetállami rendet a hivatalos jelképek, a hivatalos zászló és himnusz, a hivatalos érzület és az alkalmanként nyilvánosan felvonultatott erő(szak)szervek egyszerre jól fegyelmezett és félelmetes sorai előtt hódoló tömegek látványa képezi – a vezérkar komolyan tisztelgő első sora mögött, amely államfőkből és Mihai Goțiu (USR) szenátorból áll.

E jelképekkel és szimbolikus rendelemekkel rituálisan instituált valóság mögött ott állnak a mindennapok emberei, a mindennapi munka világa, amellyel a szimbólumokra fixált tekintetek, a képzelt rend sosem hajlandó következetesen számolni, behatóan reflektálni rá. Mindezek az állvány részeit képezik.

A film a "Románia területi egységét egyre nagyobb mértékben fenyegető autonómiatörekvésekről" úgy beszél, mint amelyek egyszerűen a rossz (központi, helyi és megyei) kormányzás következményei, minthogy e törekvések kizárólag negatív érvekre, kiábrándultságra, bizalmatlanságra, elégedetlenségre apellálnak. A mellőzöttség érzéséből következik az, hogy a más kulturájú kisebbség tagjai “radikalizálódnak” és alternatív utakat keresnek maguk számára. (Nincs nehéz dolga az Antena 3 stábjának, amikor ily módon sarkít, hiszen – úgy gondolom -, hogy az a nyilvánosan sokat hangoztatott, és talán pozitívnak minősülő érv, hogy ha „mi magunk gazdálkodnánk saját javainkkal, saját pénzünkből, akkor tudnánk, hogy mire költsük”, amelyet Kulcsár-Terza is megismétel, önmagában elégtelen. Elégtelen mindazok számára (nemzetiségtől függetlenül), akik tudni szeretnék, melyek egy esedékes magyar többségű régió – kulturális identitása fenntartásán kívüli – prioritásai és céljai; melyik az a hosszútávú szociális és gazdasági elképzelés, amely egyfajta regionális társadalmi szerződést kínálna minden ott élő egyénnek és közösségnek?

Éppen emiatt, hogy ezeket a kérdéseket, nem szokás nyilvánosan vitatni – mert ugyebár egy demokráciában ez kizárólag a néhány választott képviselő és szakértő dolga, nem a többséget képező közösségekre tartozik – fordulhat elő, hogy a mainstream és felszínes magyar-román érintkezési felületek szinte kizárólag a közösségeink különbségeiből táplálkozó, szimbolikus jelentések mezején kommunikál egymással. Vagyis a kitűzött zászlók, az elénekelt himnuszok, az ünnepségre felvett népviselet stb. uralják.

Az ankét a továbbiakban azt próbálja meg bizonyítani, hogy vannak ám esetek, amikor nem a központi kormányzat mulasztásai okolhatóak a székelyföldi vidéki önkormányzatok alultejesítő tendenciájáért – ezt az alulteljesítést, többek között, az említett önkormányzatok pályázati alapú beruházásainak számarányára hivatkozással kívánja igazolni. Láthatjuk Réty, Kézdiszentlélek, Szentkatolna, Zabola, Barátos és Előpatak polgármestereit arról nyilatkozni, hogy elégedettek az elnyert és a bukaresti kormány által kiutalt pénzösszegekkel; az áram, a csatornahálózat, adott esetben útszakaszok aszfaltozására. A polgármesterekkel szemben megfogalmazott vád tehát az, hogy a székelyföldi önkormányzatok vezetői beérik a minimummal és hogy saját tájékozatlanságuk, mulasztásaik miatt, netán szándékuk szerint maradnak alultámogatottak, hiszen a hagyományos közösségi és etnikai viszonyok megőrzése érdekében a térségfejlesztés lassabb útját választják – ezek a megfontolások vezetnek oda, hogy az ott élő emberekben kialakul a mellőzöttség érzése, amiért mindenki Bukarestet hibáztatja, és ezek következtében követelik a territoriális önigazgatás lehetőségét garantáló jogi kereteket.

Ezeket az állításokat olyan (2015-ből származó) statisztikai adatokkal és nyilatkozatokkal támasztanák alá, amelyek Hargita és Kovászna megye GDP szerinti lassabb növekedési tendenciáját (a jobban teljesítő Maros, ezen a ponton kimarad a számításokból) vagy e megyék átlagjövedelmeinek az országos átlaghoz viszonyított alacsony listázását igazolják. Nyilván az sem mellékes, hogy a két megyét Kolozs és Brassó megyéhez viszonyítják, hiszen ebben az összefüggésben a lemaradás szemléletesebb lesz, de semmiképp sem tükrözi a megyék életszínvonalának és minőségének nem piaci tényezők szerinti méréséből nyerhető teljes valóságot. Az összehasonlítás csúsztatásai ellenére, a szegénység – úgy a városi, mint a vidéki –, a humán- és a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás és bánásmód problémái valós problémákat jelentenek a térségben.

Ellenvetésként megfogalmazhatnánk, hogy annak ellenére, hogy a gyenge gazdasági és szociális mutatókért a felelősség mindkét felet terheli, a rendszerszintű problémákat regionális és/vagy országos szintű közpolitikák mentén kell kezelni. Ezeket pedig – a jelenlegi adminisztratív keretek között – Bukarestben kell megteremteni. Ha a bérek vagy a megyék gazdasági mutatóinak országos adatait vesszük alapul, akkor látható, hogy Hargita és Kovászna problémái hasonlítanak Zilah, Beszterce, Bákó, Vrancea stb. megyék problémáihoz. Ezek felszámolására, kezelésére az ország többi régiójában, megyéjében sem látunk sokkal jelentősebb erőfeszítést a központi kormányzat részéről.

A filmben elhangzó érvelés szerint a felelősség voltaképpen az egyénekre és a helyi kisközösségekre hárul, vagyis az állami szerepet és felelősséget csökkenti – ráadásul a többségi társadalom szemében lejáratja a kisebbség politikai szándékait. Ugyanakkor azzal sem számol, hogy óriási elmaradások vannak a közpolitikák és közintézmények menedzselésében, irányításában, mert szinte kizárólag a meglévő adminisztratív, jogi és szociális követelményekhez való alkalmazkodás, felzárkózás az, amiben kimerül az önkormányzatok tevékenysége. Ez pedig olyan módon terheli le az adminisztrációban dolgozókat, hogy az a kreativitásnak, a továbbképzéseknek, az inklúzív programok életbe léptetésének nem hagy szabad mozgásteret.

Azzal sem foglalkozik a film, hogy miért hiányzik a kapcsolat különböző szakterületekkel e közpolitikák kidolgozásában, kivitelezésükben, miért hiányoznak a szakmai tevékenységekről folytatott viták stb.? Ehelyett a nemzetiségi hovatartozás, a szimbólumok érzelmi tölteteinek különböző kereszteződésében való, jól bevált villogtatására redukált módszerekkel dolgozik.

A film tetőpontját az a felismerés adja, hogy a romániai magyar közösséget az állam magára hagyta. És ebből következik, hogy nem csoda tehát, hogy ilyen feltételek mellett a Budapestről érkező, 2011-től évről-évre növekvő anyagi támogatásokra atyai gondviselésként, önzetlen jótéteményként tekint mindenki, aki nem látja, a támogatások kiutalásának hatalomtechnikai körülményeit, politikai tétjét és a kulisszák mögötti kitételeit.

Érthető, tehát – folytatja az ankét –, ha a magyar közösségek képviselete a szűkös anyagi kereteket, a hiányos emberi erőforrást az erdélyi történelmi egyházak térnyerésén, egyéb jellegű támogatásokon keresztül látja a legköltséghatékonyabb és a legközvetlenebb megoldásnak. Ebből pedig az következik, hogy a magyar közösségeknek több közük lesz Budapesthez, mint Bukaresthez, nem pusztán kulturális, hanem intézményi kötelékek szempontjából is. Ez a függőség viszont különféle gondokat szül, de amelyik a legégetőbb az az, hogy a magyar intézmények hazai befolyásának, mozgásterének növekedése egyenesen "Erdély elvesztéséhez" vezethet.

Ez volna tehát a film gyors konklúziója, ahelyett, hogy azokra a tényezőkre hívná fel a figyelmet, amelyek a romániai magyarok és románok közötti reális politikai és kulturális viszony – a '90-es évektől tartó – folyamatos csökkenéséhez, az egyre inkább párhuzamossá váló közösségek jelenségéhez vezetett, és amelyek egyre nehezebbé teszik kettejük viszonyának normális kezeléséhez elengedhetetlen közös pontok megtalálását, összeegyeztetését.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS