2018. június 18. hétfőArnold, Levente
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A kisebbségi lét nem csak reprodukció

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2018. június 11. 13:10, utolsó frissítés: 14:11

Tanulmánykötet jelent meg a romániai magyar kisebbség életének alakulásáról 1990 és 2015 között. A könyv egyik szerkesztőjével, Bárdi Nándor történésszel beszélgettünk annak nem mindennapi tartalmáról.


Tanulmánykötet jelent meg az erdélyi magyarságról Magyarok Romániában, 1990-2015 címmel, amely ezen kisebbségi közösség romániai életének legfontosabb dimenzióit szándékszik feltárni a nyelvi jogaitól, a közösségszervezésen keresztül egészen az intézményes rendszerének hiányosságaiig. A kötet nem kis célt tűzött ki maga elé, azonban a szerzők névsora és a tartalomjegyzék garancia a minőségre. A kötet egyik szerkesztőjével, Bárdi Nándor történésszel beszélgetve próbáltuk meg feltárni a kötet hátterét, céljait, lényegét.

A kötet fülszövege szerint: „Ez a kötet az erdélyi magyarság utóbbi negyedszázadának demográfiai, társadalmi, nyelvhasználati, oktatási, jogi, politikai, vallási, médiaviszonyait elemzi egy 1918-1989 közti történeti áttekintéssel kiegészítve. A helyzetképen túl a tanulmánykötet központi kérdése a magyarok Románián belüli integrációjának kerete és a kisebbségi közösség ehhez való viszonya. Könyvünk nem szenvedés- vagy hanyatlástörténet, hanem a meghatározó adottságokat és folyamatokat akarjuk a kor tudományosságának szintjén értelmezni. Egy olyan közösséget szeretnénk bemutatni, amelyik az elmúlt évszázad, különösen az utóbbi 25 év változó romániai, magyar-román és tágabb regionális, nemzetközi viszonyai között adottságaival és forrásaival keresi a helyét. Ebben pedig meghatározó az elitek és az intézményes keretek szerepe. A kötet szerzői jórészt a kolozsvári és a budapesti kisebbségkutató intézetek munkatársai.”

Mi a kötet kiindulópontja, miért tartották a szerkesztők és szerzők fontosnak megírni ebben a formában?

Ennek több oka van. A legegyszerűbb az, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem jogi kara felkért egy sorozat szerkesztésére, ami a határon túli magyarok ’89 utáni helyzetével foglalkozna. Az volt a cél, hogy egy olyan áttekintést adjunk, amely a legfontosabb vonatkozó társadalomtudományi kutatások eredményeit mutatja be az olvasó számára: nem csak a magyarországi, hanem bárki számára ebben a témában. A másik ok az, hogy az utóbbi néhány évben az erdélyi magyar társadalomkutatásban egyre több olyan tanulmány jelent meg, amelyek nemzetközi, szakmai, elméleti keretbe helyezték el a romániai magyarság viszonyait és úgy gondoltuk, hogy ezeket a kutatásokat mindenképp jó volna együtt megjelentetni.


A társadalomtudományi kutatások és a saját társadalom ismeret elválaszthatatlan. Így ez a munka is az önkép alakítás része. Megpróbáltunk egyféle keretet adni arról, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után korszerű szaktudományos módszerekkel vizsgálva milyen is a romániai magyar társadalom. Azonban félreértés ne essék: itt nem valamiféle kanonizációról van szó, mint tegyük fel a Magyarok Szlovákiában című kötetsorozat esetében, amely megpróbálja mindazt összefoglalni, amit tudhatunk a szlovákiai magyarságról. Vagy ilyenek a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács stratégiai anyagai, amely policyként jövőképet próbál adni. Én alapvetően a tudás szervezés és megjelenítés akkumulációjában gondolkodom. Erre szolgál többek között az adatbank.ro vagy a 15 évig működött szelterszi társadalomtudományi tábor is. A statisztikáktól, bibliográfiáktól a digitális szövegtárakig egy átgondolt építkezés részeként egyszerre tudományos segédletek készülnek, másrészt kisebbségi közösség „mutatóinak” virtuális térben való hozzáférhetővé tétele történik. Ennél a kötetnél az volt a cél, hogy a kutatási eredmények legyenek összegyűjtve, rendesen megírva, megszerkesztve s ez involvál újabb megközelítéseket: kiderül, hogy milyen további kutatásokra van szükség, hol nincs meg az értelmezés nemzetközi beágyazottsága. Ugyanakkor erre alapozva készülhetnek román, angol nyelvű publikációk. Többen számon kérték, hogy nincs problémakatalógus vagy összefoglaló, avagy cselekvési terv. Azt hiszem az egy másik műfaj és a szerzők erre képesek is, de a tudományos értelmezésnek és a társadalomépítésnek más a módszertani logikája és nyelvezete. Két tervezett megvalósítás nem sikerült. Nem tudtunk a kötet anyagáról Kolozsvárt kéziratvitákat szervezni és nem sikerült romániai magyar könyvkiadó illetve könyvterjesztőt bevonni a programba.

Az Adatbank.ro kezdőoldala.Az Adatbank.ro kezdőoldala.


Külön ki volt hangsúlyozva a könyvbemutatón, hogy a könyv se nem szenvedéstörténet és nem is konfliktusközpontú megközelítésből indul ki. Miért fontos ez a két szempont?

Ez arra vezethető vissza, hogy a magyar kisebbségkutatásban különböző egymással párhuzamos és érvényes szemléleti megközelítések léteznek. A szenvedés- vagy hanyatlástörténettel nem csak az a probléma, hogy pusztán a sérelmekről szól, hanem arról, hogy determinisztikus: a közösségnek valami elrendelt sorsa van és az meg is történik vele. Idővel ezek a közösségek felszámolódnak és így tovább. Nem számol azzal, hogy a közösség és vezetői alakíthatnak is a sorsukon. A kisebbségi lét nem csak a reprodukcióból áll, hanem arról is, ahogy az egyes ember is szeretne tervezni, előrelépni, úgy itt is jövőképek, érvényesülési útkeresések keverednek stb. A kötetben egy olyan romániai magyarság van jelen, amely igenis a nemzetközi, a román-magyar és a magyar-magyar viszonyokban is meg tudta magát fogalmazni, intézményesülni és az elitje tevőleges próbálta a közösség ügyeit irányítani.

A konfliktusközpontú megközelítésnek a lényege az, hogy mindig az etnikai konfliktusnál lyukadunk ki, végső soron a párhuzamos nemzetépítésre illetve az együtt vagy egymás mellett élésre hegyezi ki a dolgokat. Arra, hogy itt a mindenkori elitek konfliktusáról van szó, miközben a mindennapi életben az együttélés működik. Ennek éppúgy van helye vagy relevanciája, mint a szenvedéstörténetnek, csak hogy ha szaktudományosan arra vagyunk kíváncsiak, hogy a közösség hogyan is épül, társadalomtörténetileg milyen folyamatok határozzák meg, akkor a közösséget magát kell nézni és annak belső viszonyrendszereiből kell kiindulni. Illetve abból a négyes keretből, amit úgy szoktunk mondani, hogy a kisebbségi közösség, a nemzetiesítő többségi állam, az anyaország és a nemzetközi viszonyok a négyes együttállása.



Itt nagyon fontosnak gondolom azt, hogy ez a közösségközpontú megközelítés, -- amit én nem akarok ráhúzni a kötet minden szerzőjére --, de alapvetően egy romániai magyar közösség működéséből indulunk ki és ennek az intézményi, szerkezeti problémáit vizsgáltuk. Egy negyedik megközelítés lehetne a (történeti, szociológiai, politológiai) összehasonlító szemlélet, amely nemzetközi keretek között tudná értelmezni az Erdélyből feltett sajátos kérdéseket, a kisebbségi közösség sajátos jelenségeit. A dolgok ebbe az irányba mennek. Ennél a kutatói generációnál, akik többé-kevésbé fiatalabbak nálam, már teljesen szétválik a közéleti aktivitás és a tudományos munka. Nem társadalommérnökök. A kötet írásai szaktudományos tanulmányok, a kor színvonalának megfelelő társadalomtudományi módszerekkel próbálnak adni egy-egy helyzetképet, nem pusztán leírást, hanem a folyamatok értelmezését is.



Ennek a törekvésnek az lehet a lényege, hogy a romániai magyarság problémáit a köztes-európai nemzetépítések között lehessen értelmezni: nacionalizmustanulmányok, politológiai, szociológia különböző módszereit felhasználva. Itt nagyon fontosnak tartom, hogy ne pusztán az események leírására törekedjünk, hanem azok valamiféle értelmezési kerete is létrejöjjön, és ehhez szükséges az összehasonlító társadalomtörténeti közeg. Azt gondolom, hogy egy-egy ilyen kötet mindig egy lépés ebbe az irányba. De ezzel párhuzamosan olyan társadalmi dokumentációra, háttérismeretekre és tudás felhalmozására van szükség, amelyben Erdélyben nagyok az elmaradások. A legproblematikusabb az erdélyi magyar szellemi termékek digitalizálása. Egyrészt most megy tönkre a XIX. századi sajtó, amelynek egy része Budapesten sincs meg, másrészt több ezer magnós interjú digitalizálás nélkül fog elveszni a semmibe, harmadrészt a kisebbségi 100 év kulturális termelése kimarad az internetes korpuszból. Ez utóbbi döntő részének digitalizálása napilapostól a Kriterion összes kiadványáig kb. 75-80 millió forintba kerülne, de a tervekkel házalva se az RMDSZ, se az önkormányzati vagy az egyházi vezetők ingerküszöbét ez nem érte el. Ugyanígy kulcskérdés volna az utóbbi évtized szociológiai felvételeinek adatbázisba való hozzáférhetővé tétele.

Konfliktusközpontúság.Konfliktusközpontúság.


Míg Szlovákiában a Fórum Intézet lévén ténylegesen van egy olyan intézmény, amely mindent számon tart a szlovákiai magyarságról, addig Romániában nem találunk ilyet. Gyűjtemények léteznek (Kriza Társaság, SZNM, EME, Jakabffy stb.), de ezek együtt nem használhatók. A Sapientia EMTE meg megkeresett vezetői nem tekintették a dokumentációt feladatkörüknek. Jellemző, hogy az Erdélyi Magyar Adatbank illetve a Transindex nem tud eltartani egy programozót, aki csak a tartalomgondozással foglalkozna. Szóval a romániai magyar intézményrendszernek nincs főállású dokumentátora.

Ha már felmerült a párhuzamos nemzetépítés témája: a könyvbemutatón megjelent az a kritika a kötettel kapcsolatban, hogy elkülönülten kezeli a magyar kisebbséget a román többségtől. Áll a lábán ez a kritika és ha igen, vagy nem, miért?

Nekem itt inkább csak tudásszervező szerepem van. Az én tanulmányom a leginkább leíró jellegű a kötetben, mert talán az elsők között sikerült összefoglalni az utóbbi évtizedek romániai magyar kisebbségtörténeti kutatásainak javát egy 1918-1989 közti áttekintést adva. S azért is olyan lett amilyen, mert a román köztörténetből is rengeteg dolgot be kellett vonni, hogy meg lehessen érteni azt, hogy minek a hatására, hogyan rendelődik alá a mindenkori román etnopolitikai rezsimen belül a magyarságpolitika: hány ága-boga és tényezője van ennek a kérdésnek. A kötet tanulmányait megnézve valamennyi a romániai intézményi, jogi, társadalomszerkezeti adottságokból indult ki. Fábián Gyula jogi, Horváth István nyelvi összefoglalója, vagy Kiss Tamás rétegződési elemzése mindenütt szervesen a román szerkezetbe van elhelyezve. A kritika Salat Levente részéről érkezett: milyen kár, hogy Magyarországról nem értik Erdélyt és sajnos a szerkesztők sem értik Erdélyt. Az „érteni Erdélyt” alatt Salat Levente a románsághoz, a romániaisághoz való viszonyrendszert érthette. Mint említettem a tanulmányokból ez a megközelítés nem maradt el. Külön anyag épp azért sem készült, mert ez végighúzódik a köteten illetve akkor még nem volt átfogó képünk a romániai közvéleménykutatások magyar vonatkozásairól. (Az is eredmény, hogy ma már erről is van dolgozat.) A „ki érti Erdélyt, ki nem” retorikával én nem tudok mit kezdeni. Szaktörténész vagyok, a szövegek, források, az igaz/hamis megítéléséhez érthetek vagy épp az összefonódások értelmezése izgat, ilyesmiket akarok megérteni. Egyébként a szerzők engem leszámítva erdélyi származásúak, de semmi értelmét nem látom belemenni ebbe a határtermelő nyelvnélküli etnocentrizmusba, a hiszterizálódáshoz vezető odamondogatásba. Az teljesen más, ha valaki egy szakmai folyóiratban elemzi a kötetet és megírja a szakmai kritikáját. Alig várom.

Ettől függetlenül minden kritika fontos. Egy ilyen kötetnek az is ez eredménye, hogy rájövünk a hiányokra. A nemrég megjelent Kiss Tamás és társai szerkesztette kötetben Unequal Accommodation of Minority Rights, Hungarians in Transylvania az előbbiekben tárgyalt kötet témáin túl már szerepel, Csata Zsombor a gazdaság és az etnicitás viszonyát elemző tanulmánya Kiss Tamás szélesebb elméletei keretezése, amely ebben a kötetben még nem volt, hiszen ezek frissebb eredmények.

A kötet hiányosságait számbavéve vált nyilvánvalóvá számunkra, hogy ha le akarjuk írni a romániai magyarság intézményrendszerét, akkor kell egy nagy átfogó empirikus intézménykutatás, amire előbb-utóbb sor fog kerülni. Az utolsó átfogó ilyen felmérés valamikor 2015 körül készült és az is Magyarországról és nem az erdélyi sajátosságokból kiindulva, a nemzetközi összehasonlíthatóságra is odafigyelve. Tehát egy ilyen a kötettel megcélzott társadalomtudományos összegzésnek az is a célja, hogy további kutatásokat indukáljon.

Egy másik példa: a 2016-ban megjelent három kötetes és lényegében agyonhallgatott Székelyföld története esetében születette egy nagyobb írásos kritika (Fehér Jánostól), de mivel csak blogként került nyilvánosságra és nem egy szakfolyóiratban, nem lett különösebb hatása. A kötetek megjelenése után tartott belső vitákon markánsan megjelent az a vélemény, hogy a 19-20. század egyfajta kolonizációs szemléletben íródott, Budapestről és csak fejlesztéspolitikában gondolkodtak a szerzők (Nagy Botond, Gidó Csaba). A kritika és a valóság között persze rés van, de az ezt követő beszélgetésekből kialakult egy kutatási program, és ha minden jól megy a jövő évtől, ebben többek között a helyi közteherviselés és gazdálkodás felől vizsgálják a négy megye történetét. Hasonló a helyi viszonyokból kiinduló vizsgálatok folynak a székelyföldi hadszervezés és a közművelődési mozgalmak tekintetében is. Tehát ha meg van a megfelelő érzékenység ezeket a perspektívákat együtt, egymásra reagálva lehet használni.

Mit lát most izgalmas kulcskérdésnek a kötet témái kapcsán?

A román-magyar kötődéseknek a kérdése izgat. Mi teremti a belső koherenciát, hogyan működik a közösségi megszólíttatás és ez milyen viszonyba van a többségi társadalom felé fonódó kapcsolatokkal? Mi segíti az intézményrendszer hatékonyságát, az erős belső kötődések termelése vagy a hídkötődések, a kifele való kapcsolatok? Ezzel Csata Zsombor, Kiss Tamás és Veres Valér és mások is foglalkoztak. Nekem, mint történésznek az az érdekes ebben a dologban, hogy azt vizsgáljam meg, hogy a különböző politikai személyiségeknél ennek a belső kötődéseknek az erősítése, a közösségépítés és a belső közösségi legitimáció valamint ez a hídszerep hogyan is kapcsolódik össze. Hogyan működik egyszerre a belső közösségépítés és a románokhoz való külső kapcsolat-szerep. Ezek mind inspiráló dolgok. Még akkor is ha teljesen más ügyeken dolgozom. Készül egy átfogó 20. századi kronológia és az 1990 utáni romániai magyarságra vonatkozó történeti irodalom bibliográfiája is. Ezek megint csak „segédletek”, de ezek nélkül nem lehet előrelépni se a helyi, regionális sem az összehasonlító kutatásokban. Úgy gondolom, hogy Varga E. Árpád statisztikái, Bereznay András atlasza, a helynévtárak, bibliográfiák, forráskiadás sorozatok stb. egyben a regionális azonosságtudat önkép építésében is fontosak. Jancsó Béla az erdélyi kisebbségi értékrend lényegeként a valóságismeretre alapozott közösségi egyensúly kialakítását nevezte meg. Ehhez kell a társadalmi háttérismeretek felhalmozása.

Bárdi Nándor. Fotó: Bumm.skBárdi Nándor. Fotó: Bumm.sk


A könyv a „romániai magyarság” fogalmának a körülírásával kezdődik. Miért van erre szükség, hiszen ugye azt mondhatnánk, hogy általában ez egyértelmű, vagy legalábbis egyértelműnek tűnik.

Egyértelmű, de mindenki mást gondol róla vagy észre se veszi, hogy vegyes környezetben egyféleképp, tömbben másként, de etnokulturális hálózatokban él, és azoknak kiemelt a szerepe lehet az életszervezésében. Én azt gondolom, hogy történetiségében -- és ez is egy hozadék -- az az igazán érdekes, hogy egyáltalán hogyan születik meg a kisebbségi társadalom fogalma a húszas években. Egy magyar nemzetépítésből kivált csoportnál hogyan jelenik meg a húszas években, hogy mi egy külön társadalom vagyunk. Ennek programadó cikkét Sulyok István, 1931-ben írta meg, amely év egyébként is fordulópont, sok minden akkor indul el: az Erdélyi Fiatalok, akkor jelenik meg a Magunk Revíziója, ekkor készültek el nagyon fontos autonómia tervek és így tovább. Akkor tudatosul ez a külön társadalom, hisz addig az erdélyi nagyvárosokban, és végig a két világháború között egészen az ötvenes évekig a jelölt nyelv nem a magyar, hanem a román, hisz ezeknek az erdélyi nagyvárosok, mint akár Brassó vagy Temesvár relatív magyar többséggel rendelkezett és a nyilvános nyelvhasználatban a magyar volt a domináns.

Sokszor erre épülve még mindig az akkori kultúrfölény tudat működik. A romániai magyar önképben – persze ezt is mérni kellene – ha a regionális hátrányok meg is jelennek, de a kisebbségi közösséghez való tartozásból adódó, az évtizedes esélyegyenlőtlenségekre visszavezethető aluliskolázottság, a foglalkozási és jövedelmi különbségek, a kétnyelvűvé válás piaci/gazdasági terhei nemigen vannak jelen. Így a hatékony felzárkóztató stratégiák sem alakultak ki, kézenfekvően adódik a kisebbségi pozícióból való kilépés az elvándorlással.

Az egyre kevésbé mobilizáló etnikai megszólításon túl -- amelyben a veszélyérzet keltés egyre kevesebb hatással bír -- fontos volna ennek a kisebbségi társadalomnak valamiféle érzékelésé, ennek tudatosítása. Ilyen kollektív közösségi élmény utáni igény (volt) egy nemzedék számára a „kis magyar világ” vagy egy mai generációs múltfeldolgozás, amit Dragomán, Tompa, Vida kitűnő könyvekben visz végbe.

Hogy lehet ezt tudományosan és szemléletesen érthetővé tenni?

A romániai magyar társadalmat például úgy lehet megragadni például, hogy megnézzük, hogy hol él a legszámosabb magyar közösség. Ha sorra vesszük azokat ahol szám szerint a legtöbb magyar él, akkor az első 150 adja a romániai magyarság több mint 80%-át. Így itt ragadható meg, hogy mi is van ezen a százötven településen intézményesen, humánerőforrás és számos más társadalmi mutató szempontjából. Itt nézhetünk igazán szembe pl. a nagyvárosi szórvány intézménytelenségével. (Az adatbank.ro települési kataszterében ezt próbáltuk megjeleníteni.) Egy másik módszer a „kisebbségi magyar társadalom” megragadására: megnézni azokat az etnikailag integrált mezőket, ahol magyar nyelven működő intézményesség létezik, ami lehet állami, önkormányzati, civil társadalmi vagy épp piaci alapú. Feladatköreik lehetnek: politikai érdekvédelem, önkormányzati pozíciók, vallási élet, nyilvánosság, közművelődés, oktatás, tudomány és a gazdasági mezőig elmenően, habár az kérdéses, hogy van-e önálló etnikai alapú magyar gazdasági mező. Amikor ilyen rácsokkal fogom fel ezt a kisebbségi társadalmat, akkor sokkal tudatosabban jelenik meg a szülőföld és abban az intézményi otthonosság. Ebben pedig döntő, hogy ennek a kisebbségi társadalomnak az intézményrendszere mennyire hatékonyan működik. Ugyanis ebben a kérdésben nem csak a magyarnyelvűség számít, hanem az is, hogy milyen társadalmi funkciókat tud ellátni és hogyan tudja befolyásolni a közösség életét, mennyire felel meg az adott terület szakmai szabályainak (pl. az oktatás minősége és annak javítása, közművelődési házak programjainak színvonala stb.). Ehhez kapcsolódnak olyan praktikus dolgok, hogy miként működik az erdélyi magyarságon belül a nyilvános megszólíttatás: léteznek megfelelő érdemi fórumok, szakmai levelezési listák, szakmai eszmecserék, belső képzési rendszerek és így tovább.

Egy sor probléma akkor jön elő, amikor szembenézünk ezzel az intézményrendszerrel: az önképnek nagyon fontos része ez a tudatosítás. Ha van a kötetnek vagy általában ezeknek a társadalomtudományos tanulmányoknak valamilyen közösségi funkciója, akkor ez arról szól, hogy milyen a romániai magyarság önképe.

Melyek azok a főbb állítások, amelyek közéleti szempontból is meghatározók lehetnek?

Az egyik az, hogy az RMDSZ kb. 18 éves kormányzati részvétele ellenére sem sikerült a román etnopolitikai rezsimben a kisebbségeket védő, jogegyenlőséget és önkormányzatiságot biztosító intézményes garanciákat létrehozni. S itt most nem kezdenék az autonómia jövőképek tematizálásába, hanem az ebből adódó sokfelé ágazó kényszerűségekre kell felhívni a figyelmet.

A másik pedig a nem javuló vagy romló társadalmi pozíciók kérdése. S itt sem a siránkozás miatt teszem, hanem, hogy feltegyem magamnak a kérdést, hogy a magam szűk terén megtettem-e mindent, a helyzet megváltoztatása érdekében? Kik és hogyan működtetik a kisebbségi intézményrendszert és mi határozza meg a társadalomképüket?

A mai autonómia törekvések tekintetében mit érdemes tudni a Magyar Autonóm Tartományról?

A kötetben Székely István Gergő szellemes megállapítása szerint az autonómia az a romániai magyarok Grál kelyhe, amitől minden megoldást várnak. A Magyar Autonóm Tartományt sokkal inkább tanulságként, mintsem mintaként kell kezelni. Az ötvenes években a nagy kérdés arról szólt, hogy a nemzeti identitás megőrzéséhez elég a nyelvhasználat szabadsága vagy szükség van önálló intézményekre és az önazonosságot biztosító, újratermelő szerkezetekre. Az ötvenes évek két ilyen kulcsintézménye volt, amelyek a szocialista átalakulást próbálta generálozni: a Bolyai egyetem Kolozsváron és a Magyar Autonóm Tartomány 1952-től 1960-ig, majd Maros Magyar Autonóm Tartományként 1968-ig, ami a társadalom szocialista átalakulását próbálta segíteni. Mindkét esetben azt láttuk, hogy akár a Bolyai egyetemen ’54-ben és ’56-ban, a Magyar Autonóm Tartomány saját státusáért küzdve megjelentek azok a magyar értelmiségi csoportok, amelyek többet akartak igazából, mintsem a nyelvi jogok biztos saját intézményrendszert akartak létrehozni. Lényegében a MAT is ebbe bukott bele, nem csak arról van szó, hogy Románia egy idegen modellt átvett a szovjet nemzetiségpolitikából, majd fokozatosan leépítette, hanem arról is, hogy 1957-58-ra megjelentek azok a fejlesztési elképzelések, amelyek egy sajátos székelyföldi magyar modernizációban és fejlesztési politikában gondolkodtak, amely már nem illeszkedett bele az egységes homogenizációs politikába.

Helységnév táblák az ötvenes évekből.Helységnév táblák az ötvenes évekből.


Tehát itt az a tanulság, hogy önálló intézményrendszerre mindenképp szükség van, illetve az elmúlt huszonöt év nagy tanulsága az, hogy társadalomépítés lehet autonómia nélkül is, de autonómia nincs társadalomépítés nélkül. Rengeteg olyan helyi vagy regionális kérdés vagy fejlesztési probléma van, amit egy külön autonómia statútum nélkül is meg lehetne csinálni és igazából ennek a társadalomépítésnek és az erre való rávezetésnek a korszerű megjelenítése kulcskérdés azt tudva, hogy egyfajta transznacionális átalakuláson megy végbe az egész kisebbségi társadalom. (Ennek része a kettős állampolgárság, a magyarországi médiaszocializáció, a külföldi munkavállalás stb.) Ma már talán a legfontosabb modernizációs felhajtó erő a külföldi tapasztalatoknak a romániai alkalmazása. Vannak mindenféle ilyen kitörési elképzelések, hogy majd a turizmus, autópálya, magyarországi infrastrukturális beruházás fog segíteni a magyarlakta területeken, de így kívülről nézve egyre inkább azt látjuk, hogy a legnagyobb horderejű átalakulást a máshol megtapasztalt minták adaptációja hozza. Most az számomra a kulcskérdés, hogy ebben a transznacionális térben lesz-e egy olyan elit, amely képes ezeket az adaptációkat végrehajtani és a regionális kisebbségi helyzettudattal hatékonyan társadalmat szervezni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS