Posztfasizmus, biopolitika, populizmus: miért fontos, hogy értsük is ezeket a fogalmakat?
Horváth-Kovács Szilárd 2018. június 11. 16:05, utolsó frissítés: 2018. június 12. 09:48Néha összejön, hogy felnézzünk a köldökünkből: a kelet-közép-európai autoriter kapitalizmusról beszélgettek társadalomtudósok a kolozsvári Szemkontakt műhelyen.
Az elmúlt időszak egyik legmélyebbre ásó, elemző-kritikát megszólaltató esemény kétség kívül a szem online társadalmi, irodalmi és kritikai platform offline eseménye, a Szemkontakt elnevezésű második kolozsvári beszélgetése volt.
A szem és a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet szervezésében, a Társadalomelméleti Műhely részvételével, a tranzit.ro helyszínén megvalósult eseményről a felszínes és előítéletes érdeklődő azt hihette, hogy egy Orbán Viktort és társait ócsároló „nemzetietlen”, „szélsőbaloldali” vagy „ballibsi” szeánsz, ahol majd „nemzetáruló” módon szidják a rezsimet, „Soros-ügynökként” egymás vállát veregetve.
De nem ez történt. Hanem különböző szakterületekből érkező, felkészült emberek megpróbálták felvázolni és megérteni az illiberális államok létrejöttét, konszolidációját, belső ellentmondásait, illetve levonni az ebből leszűrhető következtetéseket. Tették ezt úgy, hogy folyamatosan szem előtt tartották a globális mozgások artikulálódását, lokális lecsapódásait, és kortárs elméleti felkészültséggel – legyen az jogi, szociológiai, politikai, gazdasági, filozófiai vagy egyéb társadalomtudományos diszciplína – átvilágították ezeket a folyamatokat. Amelyek végső soron
mindannyiunkat érintenek, attól függetlenül, hogy jobb vagy baloldali, esetleg konzervatív oldalakkal szimpatizálunk.
Ám azt hiszem, ennek a jól felkészült elméleti átvilágításnak azonnal – már az esemény címében – megjelenik az egyik legnagyobb nehézsége is. Éspedig, hogy olyan fogalomhasználattal él, amelyet a hétköznapi ember aligha érthet meg: „Posztfasizmus, biopolitika, populizmus?” Az alcím ezen kissé finomítani próbál: „Autoriter kapitalizmus Kelet-Közép-Európában”.
De mindez mit jelent? (Egy bölcsészeti vagy filozófiai alapképzés után az embernek már sejtései támadhatnak; a mesterképzősök már érteni vélik; egy doktori iskolával már beszélgetni is lehet minderről...) A nehézséget az is fokozza, hogy e három kiemelt fogalom nem három társadalmi-politikai jelenséget nevez meg, hanem egyetlen folyamatot, három szempontból. Mert ebből a szemszögből a posztfasizmus lényegileg biopolitika és populista; a biopolitika pedig lényegileg posztfasiszta és így tovább. És mi ez az egyetlen átfogó folyamat? A kapitalizmus mai globális működési formája, amely egyre több autoriter illiberális államot hoz létre – és ennek csak egy szépen kiformálódott példája az Orbán Viktor-i Magyarország.
A beszélgetéshez többek között Antal Attila, Bajusz Orsolya, Benke András, Bíró Noémi, Borbély András, Gegő Virág, Kapelner Zsolt, Merényi M. Miklós, Szatmári Áron és Szigeti Attila szóltak hozzá. Képtelenség lenne árnyaltan bemutatni azt a szerteágazó tematikai és szemléleti sokszínűséget, amely a beszélgetés során megszólalt, ehelyett egy átfogó képet próbálok felmutatni.
Hogy micsoda a mostani kapitalizmus, azt Kapelner Zsolt vázolta fel. Többnyire mindenki érti valahogy a kapitalizmus fogalmát, olyan politikai-gazdasági berendezkedés, amely profitorientált, terjeszkedő, meghatározza a globális piacot, a munkaviszonyokat, a termelést. Ám gyakran azt is szoktuk gondolni, hogy a kapitalizmus (mint a szabad piaci rendszer) lényegileg kapcsolódik a liberálisnak, vagy jogállamnak nevezett demokratikus államformákhoz, és többnyire ki vagyunk békülve a neoliberális berendezkedésekkel.
Viszont fontos észrevenni, hogy a neoliberális kapitalizmus lényegileg erőszakos, és simán magába illeszti az illiberális autoriter rezsimeket is. Vagyis nincs belső összefüggés a demokratikus jogállam és a kapitalizmus között, sőt maga a globális tőke eredményezi az egyre kevésbé szabad és igazságos államok létrejöttét, és a terjeszkedés, a profit érdekében erőszakosan átgázol az embereken. Ennek az erőszakosságnak a megjelenési formája például az, amikor egy sztrájkot az állam erőszakszervezetei (rendőrség) szétvernek, vagy amikor tüntetéseket, felvonulásokat, akadályoznak meg. Ekkor az történik, hogy az állami szervezetek nem az állampolgárokat védik, hanem a kapitalista működési folyamatokat – éppen az állampolgárok ellenében.
Ám a jelenlegi formája a kapitalizmusnak egyre jobban átjárja – sőt, most már talán teljesen – a társadalom egészét, és ezt a fajta erőszakosságát átülteti a polgárokba: és ez már biopolitikai folyamat. Például az állami oktatás célja nem a jó állampolgárok kinevelése, hanem a munkaerő létrehozása. Azaz az egész társadalom kulturálisan, gazdaságilag is úgy van megszervezve, hogy az egyén élete ezt a rendszert szolgálja. És erőszakkal védje meg: ez történik, amikor a termelésből kikerült felesleges tömegeket gyűlöljük, rendőrt hívunk rájuk, vagy csak beszólunk nekik, legyen szó cigányokról vagy menekültekről vagy bevándorlókról vagy az őket jogilag segítő emberekről.
És itt már a posztfasizmussal találkozunk. Ennek lényege, hogy azt a felvilágosodásbeli eszmét, mi szerint az emberi méltóságot és jogokat az állam szavatolja, vagyis az emberi mivolt és az állampolgárság szorosan összeolvad – megtöri, és az állampolgársághoz etnikai, faji, vallási, kulturális, nembeli aspektusokat köt. Amikor szétválasztja az emberi mivoltot és az állampolgárságot, akkor gyakorlatilag az emberi mivolttól fosztja meg a nem-állampolgárokat. Nagyon szépen látszik ez a folyamat szerte a világon a menekültekkel és a bevándorlókkal szembeni attitűdben, vagy az állam és az őt követő társadalom bevezeti a „másodrendű állampolgár” gyakorlatát, amint ez számos kisebbséggel (etnikai, szexuális, vallási) megtörténik.
Így az állam a privilegizált állampolgárokra alapoz, vagyis arra a „középre”, amely a társadalom többségét alkotja:
a kisvállalkozó, de legalábbis viszonylag stabil anyagi helyzetben lévő polgárokra, akik heteroszexuálisak, a hagyományos családmodellt követik. Ebben rejlik a populizmus jelentése. Hiszen ők az a relatív többség, akik a megélhetéssel érzelmileg zsarolhatóak, fenyegethetőek, és számukra – ebből a célból – vannak megkreálva az ellenségképek: a migráns, a soros ügynök, a cigány, a meleg. Mivel folyamatosan gerjeszti a fenyegetettséget és a veszélyérzetet, ennek nevében bevezeti a rendkívüli állapotot: azaz, felfüggeszti a jogi normalitást, a hatályban lévő morális és etikai vezérelveket és a védelem nevében rendeletekkel kezd kormányozni, és rendőri vagy félkatonai szerveket vonultat fel.
Antal Attila ezt a folyamatot vázolta fel, és elemezte részletekbe menően. Azaz, a magyar kormány hogyan épített a határnál kiszolgáltatott menekültek csoportjából egy erős, fenyegető ellenségképet. Fogalmilag új jelentést generált a „migráns” fogalmának, amely eredetileg semleges jelentéssel bír, illetve a határkerítés, az óriásplakátok és a média segítségével hogy fejlesztette tovább az ellenségképét - egy nagyszabású biopolitikai aktussal, amelyet aztán kiterjesztett azokra a magyar (és európai) állampolgárokra is, akik jogi- és egyéb segítséget biztosítottak a menekülteknek. Ezek a „soros-ügynökök”, vagy a „külföldről támogatott civilek”. Ennek a folyamatnak az eredménye az, hogy a jogállami jogalap felfüggesztődik, és politikailag menedzselt jogalkotás kezdődik: ez a Stop Soros törvénycsomagban jelenik meg.
Ám hamar kiderült, hogy a menekültválság csak felerősített egy már korábban létező folyamatot. Ugyanis a jog megváltoztatása már az új Alaptörvény elfogadásával, illetve a választási törvények lecserélésével elkezdődött. Merényi M. Miklós pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az állampolgárság és az emberi mivolt egységének szétválasztása is a már a menekültválság előtt elindított folyamat, amelyet a közmunka-program elemzésével támasztott alá. Ekkor ugyanis kiderül, hogy a magyar kormány elsősorban azokat az embereket tekinti állampolgárainak, akik kisvállalkozók, befektetők, stabil munkakörülménnyel rendelkeznek – a szociálisan és ebből következően anyagilag is hátrányos helyzetben lévő embercsoportokat pedig csak, mint „másodrangú állampolgárt” fogadja el, a romákkal, a hajléktalanokkal egyetemben. Ez a „munkaalapú társadalom” képe, amely ekkor megszületik, nem más, mint a kapitalizmus által generált posztfasizta biopolitiakai társadalomkép. És lényegét tekintve akkor is az, fogalmazódott meg a beszélgetés során, ha Orbán Viktor látszólag ellenáll a globális tőkének: valójában pedig a nemzetközi tőke segítségével olyan gazdasági modellt honosított meg (a gazdasági oligarchát), amely éppen a globális kapitalizmust segíti, a magyarság ellenében.
Ez a neoliberális kapitalizmus az emberek legelemibb, legalapvetőbb viszonyaiba is beférkőzik. Erről mutatott fel egy szemléletes példát Bajusz Orsolya, az egészségügyi tesztek és kampányok ellentmodásosságáról. Ugyanis a egészségügy és a szépségipar összefonódva a lehető legerőteljesebben beavatkozik az emberek életébe. Teszi ezt úgy, hogy például a női testet esztétikai tárggyá degradálja, és egyszerre piaci áruként kezeli, illetve egy fogyasztói kultúrát is ráépít.
Ám a biopolitikai dimenzió még ennél is tovább lép: ugyanis például a női mivoltot olyan ellenőrzésekhez, egészségügyi szolgáltatások és cikkek fogyasztásához köti, amelyeknek nincs egyértelműen bizonyított orvosi-egészségügyi eredményük, s mindebben a nők önként alávetik magukat. De ugyancsak ide tartozik az a politika, amely az abortuszellenességet helyezi előtérbe, ugyanis ekkor az állam a női polgárokra nem autonóm állampolgárként tekint, hanem a társadalom reprodukciós termelési eszközére, és termelőjére: ezért is terjedt el a szülésre való felszólítás, mint politikai felhívás Magyarországon (és természetesen még számos más országban).
Szatmári Áron, a Város Mindenkié pécsi aktivistája szerint mindez – alapos elemző-értő attitűd a posztfasiszta, biopolitikai, populista globális kapitalizmusról – elősegítheti a jogérvényesítő, aktivista megmozdulásokat. Ám például Magyarországon ennek hiánya komoly akadály, ugyanis nagyon sok ilyen csoport egyszerűen nem látja át a valódi helyzetet, és a hajléktalanság, a munkanélküliség, a jogtiprások, kilakoltatások és egyéb problémák miatt helyi önkormányzatokat, képviselőket hibáztat. És nem arról van szó, hogy ezek a szereplők ártatlanok lennének, vagy az oktatási-, lakhatási-, egészségügyi ellátórendszerekben ne lenne hiba, ám a problémák gyökere nem itt lapul. Hanem ezek egyenesen következnek a globális kapitalizmusból: az állam nem az állampolgárok nevelését-oktatását vállalja, hanem a tőke számára munkaerőt termel; az egészségügy nem a polgárok egészségét szolgálja, hanem piaci alapon egyre inkább ki van szervezve a magánszektorba, így egy piac alapú szolgáltatássá válik; és így tovább.
A beszélgetés további megszólalói felhívták a figyelmet a fogalmi pontatlanságokra, árnyalták az itt is felvázolt képet a kapitalizmus mai formájáról, és közösen elemeztek még számos problémát, az elméleti keret néhány ellentmondására is rátapintottak.
Azt gondolom, hogy nagyon fontosak és szükségesek az ilyen beszélgetések, ahol filozófusok, szociológusok, jogászok, bölcsészek és aktivisták találkoznak, és nem csak mereven – valamilyen ideológiai alapon – elutasítják a számukra nem tetsző politikai berendezkedést, hanem globális tendenciákból kiindulva, gondolkodva, értően elemzik annak negatív hatásait a társadalomra nézve. Hiszen első rendű feladat mindenféle cselekvéshez, hogy megértsük hol és miben élünk, és belássuk, hogy ez jó vagy rossz nekünk, egyszerű embereknek.
Nyitókép: Lisszaboni graffiti