Hogyan lehetne kezelni a lakhatási problémákat Kolozsváron?
Dobrai Zsolt Levente 2018. november 20. 12:41, utolsó frissítés: 2018. november 24. 14:09Kolozsváron az elmúlt több mint tíz évben a lakhatás sokak számára problémává vált. Ez egyrészt az ingatlanpiaci árak növekedésének következménye, de a helyi ingatlanpolitikáké, illetve a városrehabilitációs tendenciáké is.
A kolozsvári lakhatási kérdést célzó ankétunkban a Szociális lakásokat most! (Căși sociale ACUM!) nevű csoport két tagjával, Vincze Enikővel és George Zamfirral beszélgettünk.
Az elmúlt években a kolozsvári ingatlanpiaci és városrehabilitációs tendenciák odavezettek, hogy különböző társadalmi csoportok számára a lakhatás problémává vált. Legyen szó az albérletben vagy bentlakásban élőkről, a szociális lakásokat kérelmezőkről, a kilakoltatásokról vagy a lakásvásárlókról. Ha partikulárisan akarjuk kezelni a különböző kategóriák különböző problémáit, akkor első ránézésre talán nem látható, hogy ezek a problémák általában egy tőről fakadnak. Ti ezen jelenségek összességét lakhatási válságnak nevezitek. Mit kell ezalatt érteni, mi a lakhatási válság?
Vincze Enikő: A lakhatási válság egyik oka az, hogy a rendszerváltás óta a köztulajdonban lévő lakásállomány folyamatosan zsugorodott [1990: 30%, ma: 2%], ami oda vezetett, hogy mindazok, akiknek nincs akkora jövedelmük, hogy megengedjék maguknak, hogy az ingatlanpiacról vegyenek lakást, csak nagy erőfeszítések és kompromisszumok árán jutnak lakáshoz, mégpedig legtöbbször nem is megfelelő körülményeket biztosító lakáshoz. Szélsőséges esetekben ez azt jelenti, hogy emberek a város valamelyik perifériájára szorulnak és improvizált lakásokban kénytelenek élni.
De nagyon sokak esetében ez a lakások túlzsúfoltságát jelenti, vagyis azt, hogy sokan kényszerülnek együtt lakni kis lakásban, legyenek ezek többgenerációs nagycsaládok, vagy fiatalok, akik összeköltöznek, mert másképp nem tudnának Kolozsváron lakni. Nagyon nagy probléma sokak számára a lakhatási költségtúlterheltség (housing cost overburden), ami azt jelenti, hogy az emberek jövedelmük igen nagy részét arra fordítják, hogy fedezni tudják lakhatásuk költségeit, legyen az házbér, havi bankkölcsön törlesztése, közköltség; magyarán alig marad pénzük egyébre – alig marad más szükségletek fedezésére. Sokan jutottak oda, hogy tulajdonképpen csak azért dolgoznak, hogy valahol lakhassanak ebben a méregdrága városban. Ez a probléma nemcsak Kolozsváron merül fel, hanem szinte minden nagyobb városban, mert az emberek rendszerint ezekbe igyekeznek költözni, hiszen ott találnak munkahelyet, vagy több lehetőséget arra, hogy szabadidejüket eltöltsék.
Alapvetően az történik, hogy a lakás, mint szükséglet és a lakáshoz való jog az elmúlt évtizedekben alárendelődtek a lakáspiac mechanizmusainak. A lakáspolitika központi eleme éppen a lakáspiac létrehozatala volt, és a döntéshozók (legyenek azok helyi, országos vagy nemzetközi aktorok) ma is úgy gondolják, hogy a különféle lakásgondokat a piac hatékonyabbá tétele fogja megoldani.
A köztulajdonban levő lakásállomány privatizálása, és az állam/önkormányzati lakásállomány szinte csak magántőkés fejlesztése a lakást nemcsak áruvá, hanem pénzügyi befektetések és spekulatív tranzakciók tárgyává alakította át. Gyakran halljuk ma, hogy nagyon sokan azok közül, akik lakást vásárolnak a piacról, nem azért vesznek lakást, hogy abban lakjanak, hanem azért, hogy azt bérbe adják, vagy beiktassák az Airbnb hálózatba, majd később, amikor a lakásárak magasabbak lesznek, eladják. A lakásba, illetve lakásépítésbe való befektetés a profitszerzés és tőkefelhalmozás egyik központi eszközévé vált. Az állam pedig mindezt egyrészt az ingatlanberuházók közvetlen támogatásával, másrészt pedig, közvetlenül, a köztulajdonban levő lakásalap szinte teljes felszámolásával segíti elő.
Persze nem mindegy, hogy milyen lakástulajdonosról van szó és az sem, milyen formában vesz részt ezekben a tranzakcióban. Hogy a nagytőkésről, ingatlanbefektetőről, vagy pedig arról a kis tulajdonosról van szó, aki például azért adja ki tömbházlakásának egyik szobáját, hogy ezzel pótolja a havi jövedelmét, legyen az alacsony nyugdíj vagy fizetés.
A nagy ingatlanberuházókat nemcsak az országos törvénykezés és bankrendszer támogatja. A helyi önkormányzatoknak is megvannak erre az eszközeik. Például az, hogy egy beruházásra alkalmasnak tartott periférikus telket a városháza közművesít, mielőtt azt a beruházónak adja birtokba. Egy másik példa erre az, hogy a városháza olyan engedélyeket bocsát ki a beruházók számára, amelyeket normális esetben, az általános városrendezési terv (PUG) tiszteletben tartása esetében nem volna szabad kibocsátania. Vagy az, hogy miután az új PUG kidolgozása annyi évet vett igénybe, hogy csak 2014 végre fogadták el, mégis, idén is a régi PUG alapján jóváhagyott engedélyek szerint épülhetnek a 6-10-23 emeletes (lakásoknak és/vagy irodáknak szánt) ingatlanok a városrehabilitációs projektek számára kijelölt, központinak számító városrészekben.
Továbbá: az állam és a bankok közrejátszásának eredményeként történt meg az, hogy a 90-es évek óta az állami befektetések több mint 90%-a ment a magántulajdonban épülő lakásprogramok, illetve a banki lakáskölcsön-rendszer támogatására (lásd az ANL lakás-programot, amely közpénzből épít az albérlőknek eladható lakásokat, avagy a Prima Casă és a Bauspar program).
Ti elindítottatok egy kampányt, amelynek a neve Szociális lakásokat most! Ez azért egy kampánynál több szeretne lenni, nem? Az egyik cél az, hogy a lakhatási jogokért küzdő csoport mozgalommá nője ki magát. Mi is akkor ez a Casi?
Vincze Enikő: A Szociális lakásokat MOST! kampányt ezelőtt három évvel indította a Desire Alapítvány. Az volt a célunk, hogy átpolitizáljuk a szociális lakáskérdést, illetve, hogy különféle eszközökkel, különféle akciók révén nyomást gyakoroljunk az önkormányzatra annak érdekében, hogy ez a téma kerüljön az önkormányzat napirendjére, dolgozzon ki egy lakhatási stratégiát és számoljon vele a költségvetésében is. Mindez eddig még nem történt meg, és az eddig elmondottak fényében nem is csodálkozhatunk azon, hogy az önkormányzat érdekeltségei nem ezen az oldalon vannak, hanem a nagybefektetők oldalán.
Ami számunkra nagyon biztató, és ezért gondoljuk azt, hogy a kampány kezd mozgalommá válni, vagy legalábbis a kolozsvári lakásmozgalom egyik motorjává, az az, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre többen tudatosítják, hogy a lakhatási problémák, amelyekkel küzdenek, nem egyéni, hanem tágabb társadalmi problémák, és bizonyos politikai döntések függvényei. Mindebben nagy szerepe van a Cărămida Tégla nevű újságunknak, amelyiknek az ötödik lapszámát most október 26-án mutattuk be a Tranzit Házban, amely elektronikus változatban honlapunkon is olvasható.
Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a probléma tudatosításában nagyon fontosak azok az utcai akcióink is, amelyekre mindig többen jönnek el, mint amekkora a Căși csapata. Ezekről is lehet olvasni a honlapunkon. Ha a távolabbi múltban keresgéljük ennek a mozgalomnak az előzményeit, akkor azokat a 2010-ben történt Mărăști-téri kilakoltatás körüli akcióinkban találhatjuk meg. Akkor a Karjala/Coastei utcából a városháza 70 családot lakoltatott ki és telepített át a pataréti szeméttelep szomszédságában felépített lakásokba. Önszerveződésünk szempontjából nagyon fontos ebben a városban az, hogy aktivizmusunk román-magyar-roma szolidaritáson is alapszik és szűkebb csapatunkban különféle etnikumú/nyelvű személyek tudnak együttműködni.
Milyen az önkormányzattal való viszonyotok?
Vincze Enikő: Az ilyenszerű kilakoltatások, mint amilyen a 2010-es volt, és általában az erőszakos kilakoltatások jelensége sajnos ma is probléma a városban, és nem csak Kolozsváron. Ezért továbbra is nagy figyelmet fordítunk a lakhatási válság eme szélsőséges megnyilvánulására. Arra törekszünk, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét ennek a jelenségnek a drámai következményeire; arra, hogy felszólítsuk a különböző szintű döntéshozókat, törvényes úton tiltsák be azt a fajta kilakoltatást, amely a lakókat hajléktalanná alakítja, vagyis az elhelyezés nélküli kilakoltatást.
Tehát, mi ebből a 2010-es esetből kiindulva, amint a történteket megpróbáltuk megérteni, jutottunk el a köztulajdonban levő szociális lakások kérdéséhez, amely a Szociális lakásokat MOST!kampány központi témájává vált. Megfigyeltük, hogy az önkormányzat olyan szociális lakáskiosztási rendszert és kritériumokat vezetett be helyi szinten, amelyek a leghátrányosabb helyzetűekre nézve diszkriminatívek, ráadásul törvénytelenek is. Ennek a felismerésnek az alapján pereltük be a kolozsvári városi tanácsot és a polgármesteri hivatalt. A Pataréten lakók esetéből indultunk ki, akik éveken keresztül úgy nyújtottak be lakáskérelmeket, hogy azokat mind kedvezőtlen elbírálásban részesítették. És ennek alapján olyan problémákra mutattunk rá, amelyek nem csak őket érintik, hanem sok más kolozsvári lakost is.
Mi több: meggyőződésünk, hogy a köztulajdonban levő szociális lakásállomány növelése nem csak a mélyszegénységben élők számára fontos, hanem egy olyan eszköz, amely révén tiszteletben lehet tartani a lakáshoz való egyetemes emberi jogot, és vissza lehet szorítani a lakásfinancializálódás jelenségét.
És ha már itt tartottunk, akkor elkerülhetetlen volt számunkra, hogy ne kérdezzünk rá a kolozsvári lakásprobléma másik oldalára is. Ezért foglalkozunk újabban az ingatlanbefektetéseken keresztül zajló városfejlesztés kérdésével is. Tavaly a volt sörgyár (Monostori út) környékén zajló folyamatokat, idén pedig a Dézsma/Someșului, Ploiești/Hosszú, Constanța/Eötvös, Anton Pann/Kriza János utcák és a Közvágóhíd-tér közti területen zajló nagy léptékű városrehabilitációs átalakulásokat, lebontásokat, új építkezéseket dokumentáltuk fotók, interjúk és más anyagok formájában. Ennek eredményeit mutattuk be most hétvégén, a november 17-én megnyitott kiállításunkon, melynek címe: Șantier în lucru pentru profit (Átépítés alatt – a profit szolgálatában) volt. A kiállítás egyébként egy tágabb, három napos programnak volt a része (Împreună pentru o locuire justă), amelyet a Blocul pentru Locuire (Lakhatási Blokk) országos konföderáció szervezett. A Căși sociale ACUM! mellett ennek jelenleg tagjai a bukaresti Frontul Comun pentru Dreptul la Locuire, az ERomnja – Asociația pentru Emanciparea Femeilor Rome, valamit a temesvári Dreptul la Oraș.
Hogyan viszonyul a városháza a lakhatási válság kérdéséhez? Milyen a helyi adminisztrációval a viszonyotok?
George Zamfir: Hogy hogyan látja a városháza ezt a dolgot, nem biztos, hogy meg tudnám mondani, mert változnak a helyzetek és változó személyekkel tárgyaltunk eddig. Inkább a mi szemszögünkből nézve tudom azt állítani, hogy a kolozsvári önkormányzatnak nemhogy felelőssége volna a lakásproblémák megoldásában, hanem kapacitása is van erre. A mi viszonyulásunk a helyi adminisztrációhoz pedig eddig inkább konzultatív és konfrontatív volt. Az a tevékenység és annak a módja, amit ma a Căși csinál, többnyire a 2010-es Karjala/Coastei utcai kilakoltatások óta szerzett tapasztalatok organikus következménye. Azaz a kilakoltatásokról rendszerint az utolsó pillanatban értesülve, az adott helyzetekből kiindulva nem volt más választás, mint a gyors és ellenálló magatartás és akciók vállalása.
2015-ben, amikor még Horváth Anna volt a szociális ügyekért felelős bizottság élén, sikerült egy nyitottabbnak mutatkozó párbeszédet is elkezdeni a polgármesteri hivatallal, azonban, azok többnyire eredménytelenek maradtak, főleg, ha a szociális bérlakások hozzáférhetőségét szabályozó kritériumrendszer diszkriminatív jellegének módosítására gondolunk. Akkor, többek között, arra kértük a tárgyaláson résztvevő illetékeseket, hogy legalább ne kössék felsőfokú végzettséghez a nagyobb pontszámban részesítést, és a kiskorúak esetében ne vonatkozzon egész életükre a szociális bérlakáshoz való jogosultság felfüggesztése, ha a szüleik valamikor önkényes lakásfoglalók voltak.
Nos, szerintem, vannak olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy valamilyen minimális nyitottság létezik az önkormányzat részéről, hogy ezekről a kérdésekről a továbbiakban is tárgyaljunk – ha nem másért, azért, hogy fenntartsák annak a látszatát, hogy nyitottak a civil szférával szemben – és próbáljuk megoldani őket. Emil Boc például a Tömösi/Timișului és a Vereckei/Blajului utcának a végébe, a Szamos mentén épített fel néhány szociális bérlakást, és ez az ő ötlete volt. Igaz, amikor erről megszületett a döntés, több ezer szociális bérlakásra vonatkozó kérelem várt elbírálásra a hivatalban.
Milyen tájékoztató/mozgósító technikákra volna szükség ahhoz, hogy a lakhatási kérdés nagyobb tömegeket mobilizáljon, aktívvá tegyen a köztulajdonú vagy szövetkezeti lakhatási modellek előnyeinek ismertetésére és ezek iránti szerepvállalásra?
George Zamfir: A legfontosabb kérdés az, hogy milyen módon lehetne egyáltalán felvetni, megközelíteni ezt a problémát úgy hogy, a lakhatási követelések mögé olyan csoportok, rétegek is beálljanak, felsorakozzanak, amelyeknek voltaképpen, amióta kialakultak, egymáséval ellentétes érdekeik vannak. Ezek a csoportok vagy rétegek érdekellentéteik miatt erős szembenállást tanúsítanak egymás iránt. Nagyon nehéz megtalálni azt a társadalmi kötőanyagot, amely segítségével ezek az ellenérzések, képzetek lebonthatóak és össze lehetne egyeztetni őket.
Mi köze van a patarétieknek és a Boc által dicsőített IT-s életmódnak egymáshoz? Hogy egyeztesd össze a különböző rétegek érdekeit, amikor egyesek sikerét mások nyomorára építed? Hogy bontod meg a partikularitásba zárkózó identitásokat? A lakhatás elvileg azért alkalmas tárgya az ilyen jellegű kérdéseknek, mert az az élet többi részére is kiterjed – abban az értelemben, hogy a lakás vagy az otthon körülményei, adottságai befolyásolják a benne élők szociokulturális tulajdonságait, képességeit – és ennek a kérdésnek az általánossága potenciálisan képes lenne összefogni ezeket a rétegeket, csoportokat, viszont nagy kihívás leküzdeni a különbözőségek korlátait.
Mert hogy a szociális bérlakások vagy a köztulajdonú lakásállomány különböző modellek szerinti bővítése nem csak a szegényekre vonatkozó követelés, igaz?
George Zamfir: Persze, hogy nem csak a szegényekre vonatkozik. Kétféleképpen lehet ezt megközelíteni. Röviden úgy, hogy vagy reformisták vagy radikálisak vagyunk. Más szóval vagy rövidtávú vagy hosszú távú megoldásokat keresünk. Az első a legszélsőségesebb és legsérülékenyebb esetek és csoportok helyzetének rendezésére szerződik, azokon próbál mielőbb segíteni, akik könyörtelen körülmények között élnek. A másik, a hosszabb távú és egy tágabb kontextus megmozgatását igénylő megközelítés, az, hogy a közlakásprogramok révén alakítsuk ki a lakhatás köz jellegét. Ez viszont nem csak a közállomány bővítésével járna, ami nemcsak köztulajdonlást jelent, hanem a közösség kezelése és irányítása alá vont közlakásprogramokat is, mint amilyen az albérletek szabályozása, vagy a szövetkezeti lakásmodell támogatása.
Az, hogy hová helyezzük a hangsúlyt, ki a célcsoport, milyen célkitűzéseink lehetnek alapvetően energia és elkötelezett emberek, illetve a cselekvésre szánt idő kérdése. Ezért van szüksége a kolozsvári lakásmozgalomnak új tagokra, új emberekre, akik vállalják, hogy közreműködnek a lakáskérdések rendezésében, alakításában. A lakhatás elsősorban társadalmi kérdés, nem csak egyéni döntések függvénye. Ez pedig azt is jelenti, hogy amennyiben társadalmi kérdés, annyiban politikai kérdés, tehát kellő nyomásgyakorlással megváltoztatható, ha van rá akarat.