2018. december 12. szerdaPandora, Gabriella
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Megnéztük, hogy mit tanulnak történelem órán a diákok a magyarokról

Timár Norbert Timár Norbert 2018. november 29. 13:33, utolsó frissítés: 2018. december 03. 12:44

Nagyon keveset. Csak elvétve esik szó a magyarokról, de akkor is sok a félinformáció vagy a régről maradt, mitizált kép.


Azért esett a választásunk éppen a tankönyvekre, mert a műfajból fakadóan magába próbál alapvető információkat sűríteni egy-egy kérdésről. Másrészt az elit által megalkotott román azonosságtudatba enged betekintést, és arra is rálátást enged, hogy egy nemzet hogyan mutatja be a környezetével kialakított kapcsolatát. Nem utolsó sorban az is szerepet játszott választásukban, hogy egy olyan román számára, aki soha életében nem találkozott magyarral, és talán nem is fog, nagy valószínűséggel az iskolában tanultak lesznek azok az alapvető információk, amit megtud rólunk.

A romániai gyerekek mindenféle tanügyi reform ellenére még mindig nagyrészt külön évfolyamokon tanulnak országuk és a világ történelméről. Az ország történelme rendszerint egy-egy ciklus lezáró évében kerül terítékre, így először negyedik osztályban, majd nyolcadikban és végül tizenkettedik osztályban. Egy-egy évfolyam eddig több tankönyv közül is válogathatott, idéntől azonban a tanügyminisztérium - magyarországi mintára -, áttért az állami kiadó által nyomtatott, egységes példányokra.

Mivel ezek a tankönyvek még nem elérhetőek, de a tanügyminisztérium honlapján fent vannak az eddigiek, ezért azokat néztük át. Minden valószínűség szerint az állami tankönyvekben sem lesz sokkal különbözőbb a helyzet. A nyolcadikos tankönyvek sajnos nem kerültek fel a holnapra, így azokat kénytelenek voltunk kihagyni az elemzésünkből.

Elsősorban a problémás pontokra igyekeztünk koncentrálni, ezért évfolyamomként összesítjük azokat a gócpontokat, amelyekről úgy gondoljuk van mit javítani vagy tisztázni rajtuk.


A negyedik osztály

A negyedikes gyerekek eddig három tankönyv közül válogathattak: kettő az Aramis Kiadó, míg egy a Corint Kiadó műhelyéből került ki.

A Corint Kiadó könyve bőbeszédűbb, több adatot tartalmazó munka, ezért ezzel kezdjük. A Zoe Petre, Bogdan Teodorescu és Corina Andrei hármas által írt kötet a magyarok meghatározásával kezd a 16. oldalon. Eszerint: „A magyarok egy Ázsiából származó nép leszármazottjai, akik a Tiszától nyugatra, a Pannon síkságon telepedtek le. 1000-ben egy keresztény királyságot alapították.”

A történet így zárják rövidre a szerzők: „Ezek után meghódították a románok lakta Erdélyt.” Az 54. oldalon részletesebb történetet kapunk „hódításról”: „A románok, akik Erdély legrégebbi lakói, a magyar hódítás után is a legnépesebb lakosságot képviselték, de földjeiket elkobozták. A térség erőforrásainak hasznosításának érdekében magyar lakosságot hoztak. Ez nem volt elégséges, ezért az új urak behívták a székelyeket és a szászokat.”

Erdély első lakosainak kérdése régóta borzolja már a kedélyeket, de eddig pontos megállapításokra nem sikerült jutni és talán nem is lehet. Ezért az elsőség kérdésének firtatása valószínűleg teljesen fölösleges, a hódító narratíva alkalmazása pedig nemkívánatos ellentéteket szíthat és előítéleteket erősíthet meg, már a negyedikes gyerekekben is. Fogalmunk sincs arról, hogy a 10. században milyen birtokviszonyokkal rendelkezhettek Erdély lakói és ki-kitől mit „kobozhatott” el.

Egyébként a magyar narratíva szerint a honfoglalás (895 és környéke) után öt „ősfoglaló nemzetség” vette birtokába Erdély Marostól északra eső részét, majd a későbbiekben, 930 környékén besenyő-magyar összefogással hódították el a Marostól délre eső részt a bulgároktól. Az új területen szláv településekre „ültek” rá. Erdély „elfoglalása” István király idejében következett be, amikor Prokuj gyulától (ez egy vezetői tisztség) elhódította a Marostól délre eső területeket. Az északi területek korábban, önként behódoltak a királynak. A gyula méltóságának felszámolása után Ajtony Maros–Tisza–Duna-szögi területe olvadt be a magyar királyságba. A központi hatalom valóban hozott magyar telepeseket Erdélybe, de a gyérebben lakott területek benépesítésére. A szászok és székelyek (esetükben vitatott) betelepítése pedig nem kizárólag az erőforrások hasznosításának érdekében történt, hanem főképp határvédelmi megfontolásokból.

Szigorúan csak szemléltető, saját térkép az István király előtti ErdélyrőlSzigorúan csak szemléltető, saját térkép az István király előtti Erdélyről


A székelyekkel kapcsolatban némi pontosítást kaphatunk az 54. oldalon: „… a magyarokkal érkeztek Európába, de egy külön nép maradtak, saját szervezési móddal. Határvédelmi céllal települtek Dél-Kelet-Erdélybe a XII. században. A magyar királytól jogokat kaptak arra, hogy megválasszák vezetőiket és hogy új településeket hozzanak létre.” (54. o.)

A magyarokról jókat is írnak: „Magyar nyelven értékes műveket írtak olyan nagy kultúremberek, mint Pëtofi Sándor, Ady Endre, Kertész Imre (románul is magyar szórend szerint írták). A magyar nép nagynevű tanult embereket és tudósokat, matematikusokat és elismert orvosokat, de művészeket is, mint Liszt Ferenc vagy Bartók Béla adott a világnak.” (28. o.)

A szerzők a 16. oldalon azt is igyekeznek leszögezni, hogy „Románia összes állampolgára, etnikumtól függetlenül szabad és úgy él, ahogy akar. A nemzeti kisebbségek tagjainak minden jog garantált, ahogyan a románoknak is.”

Az Aramis Kiadó egyik könyve, amelyet Cleopatra Mihăilescu és Tudora Pițilă írtak a kisebbségek fogalmának meghatározásával kezd, majd a 23. oldalon esik szó először a magyarokról. A kötet szerint a „A magyarok Erdélytől nyugatra, a Pannon síkságon telepedtek le, egy államot alapítva a IX. században. Mezőgazdasággal, mesterségekkel és állattenyésztéssel foglalkoztak.” A szerzők a Corint Kiadó könyvéhez képest visszafogottabban fogalmaznak Erdély és a magyarok viszonyáról, mikor ugyanazon az oldalon azt írják: „A magyarok letelepedése Erdély térségében a XI. században befolyásolta a románok életmódját, társadalmi berendezkedését és politikáját, de a vallását is (sokan áttértek a katolikus vallásra).” Természetesen vitatható a XI. századra keltezett magyar letelepedés, ahogyan források hiányában a befolyás mértéke is.

A negyedikesek tankönyveinek bórítóiA negyedikesek tankönyveinek bórítói


Az Erdély „megalapításáról” szóló fejezetben számos bizonytalan adatot és logikai csúsztatást találunk. A 44. oldalon a szerzők beszámolnak a 4. században létrejött Menomorut, Gelu Românul és Glad vajdaságairól, majd azt állítják, hogy „Ezeket a vajdaságokat a Pannóniában székelő magyarok megtámadták. A 10. és 13. században ezek meghódították Erdélyt, megtartva a vajdaságot, mint szervezeti formát.” A hódítás vitatható tényén túl láthatjuk, hogy a szerzők hogyan játszanak az idővel. Azt sugallják, hogy a negyedik században megalapított államalakulatokat a magyarok valamikor azonos időben támadták meg, amikor nyilvánvaló, hogy a magyarok csak a 10. században érkeztek a Kárpát-medencébe.

A vajdaság intézményével kapcsolatban is lehetnek fenntartásaink. Magyar narratíva szerint miután István király Prokuj gyula Marostól délre eső területét meghódította, az teljes egészében királyi birtokká vált. A terület kezdetben egyetlen tartományt képezett, amelynek élén külső magyarországi nagyurak közül kinevezett ispán állt. A „vajda” elnevezés, amely a szláv vojvoda (=hadvezér) szóból származik, csak a 12. század legvégén tűnik fel az oklevelekben.

Ugyanazon az oldalon szerepel egy bizonyosan téves információ is – ami még a magyarok körében is viszonylag elterjedt – nevezetesen, hogy István királyt a Szent Koronával koronázták volna meg. Alapvetően nem tudjuk, hogy az államalapító királyt mivel koronázták meg, de az biztosnak tűnik, hogy nem a mai Szent Koronával, amelyet csak a későbbi századokban alkottak.

A tankönyv több közvetlen utalást nem tartalmaz a magyarokról, így az Aramis Kiadó könyvéből tanuló diákok azzal a képzettel maradhatnak, hogy a magyarok egy olyan nép, aki folyton el akarja hódítani tőlük Erdélyt, ami egy jelenkori beidegződés visszavetítése a múltba és ebben a formában nyilvánvalóan káros.

Az Aramis Kiadó másik könyvében pedig egyszerűen semmilyen utalást nem találunk a magyarokra.

A tizenkettedik osztály

A végzős osztályok némelyikében már nagyobb jelentősége van a történelemoktatásának, hiszen az érettségi tárgynak számít, ezért ezekből a könyvekből kaphatjuk a legátfogóbb képet minden témakörben. A romániai diákok az idei évig négyfajta tankönyvből készülhettek fel az órákra, illetve az vizsgákra.

A Corint Kiadó tankönyve egy sokszerzős mű, amely Zoe Petre egyetemi tanár koordinálásával jelent meg. A kötet a magyarokat bővebben a nemzeti kisebbségek 20. századi történetét bemutató fejezetben tárgyalja. A szerzők nem hallgatják el, hogy a két nép együttélése korántsem volt feszültségmentes, de ezt a tényt a politikai képviselet meglétével próbálják ellensúlyozni. Azt sem rejtik véka alá, hogy az anyanyelvi oktatás terén voltak problémák, „főleg az 1920-as években.” (52. o.)

Szerzőink úgy vélik, hogy a magyar kisebbség helyzete különbözött a zsidó és német lakosságétól, mégpedig abban, hogy a magyarok ”nem emigráltak, megmaradva, a népszámlálások szerint, a legnépesebb etnikai közösségnek a románok után” (55. o.) A romániai magyarok sorsáról a kommunista rendszerben annyit tudhatunk meg, hogy szovjet mintára létrehozták számukra a Magyar Autonóm Tartományt, azonban azt 1968-ban feloszlatták.

A Ceașescu-korszak etnikumközi viszonyairól annyit ír a tankönyv, hogy „A kommunista vezetés azon igyekezete ellenére, hogy »összebékítse« a románokat és a magyarokat, bizonyos kölcsönös ellenérzések és előítéletek fennmaradtak a felszín alatt.” (55. o.)

A tankönyv átlépi a rendszerváltást, mint klasszikus zárópontot, így alkalma nyílik – igaz, kissé elvontan – beszélni az eseményekről, amelyek fekete márciusként vonultak be a történelembe. Íme a szerzők leírása: „Az 1990 márciusi marosvásárhelyi események ennek a fejlődésnek (amit az ellenérzések és előítéletek okoztak) a tetőpontját jelentették, amely Romániában komoly veszélyeket rejtett magában.” (55. o.)

A konfliktus azóta megoldottnak tűnik, legalábbis a kötet szerint, hiszen „A civil társadalom határozott fellépésével sikerült politikai megoldást találni, így a kisebbségeket integrálták a kormányzati tevékenységbe, amely egy bizalmi viszony kifejlődéséhez vezetett és a Romániáról alkotott nemzetközi képet pozitív értelemben változtatta meg.” (55. o.) A megoldás sikerességének élét elveszi az utolsó félmondat, amely egy olyan ízt ad az értelmezésnek, mintha a két etnikum közötti konfliktus azért kellett volna megoldani, hogy Románia jó színben tündökölhessen a nemzetközi porondon.

A tankönyv nem kronologikusan halad, hiszen a 76. oldalon a Magyar Királyság befolyásának Erdélyre való kiterjesztéséről kaphatunk képet. A sajátos meghódítás-diskurzus itt is jelen van, habár nem explicite, hanem olyan bujtatott formában, mint a (magyar királytól nagyobb önállósággal rendelkező nemesek) a magyarok előtti politikai formákra építettek, amelyet meghódítottak.” (76. o.) A székelyek és szászok betelepítése itt is kolonizáló, hódító kontextusban jelenik meg: „A megszerzett önállóságát megőrizni vágyó magyar arisztokrácia és a román elemek ellenállása arra késztette a magyar királyokat, hogy más népeket telepítsenek be, úgy mint a székelyeket, akik török eredetűek és Észak-Kelet-Erdélyben telepedtek le (…)”. (76. o.) Érdemes figyelni arra is, hogy a szerzők a székelyeket török eredetűeknek írják le, ami erősen vitatott megállapítás, hiszen jelenleg nincs tudományos konszenzus ebben a kérdésben. Később, az 1242-es tatárjárás kapcsán esik szó arról, hogy „A románok, együtt a székelyekkel megpróbálták védeni Erdély hágóit (…).” (77. o.)

A Corint Kiadó egyik tankönyve ennyiben kimeríti a romániai magyarokról való tájékoztatást.

Nicolae Ceaușescu interetnikus táncot lejt Csíkszeredában, 1976-ban (Fotó: Fototeca online a comunismului românesc)Nicolae Ceaușescu interetnikus táncot lejt Csíkszeredában, 1976-ban (Fotó: Fototeca online a comunismului românesc)


A kiadó másik tankönyve, amelyet Alexandru Barnea egyetemi tanár koordinálásával adtak ki, sem fest kiegyensúlyozottabb képet a magyarokról. A szerzők ebben az esetben sem tudnak elvonatkoztatni a magyar hódítás beszédmódjától és az azzal együtt járó „kolonizációról” írnak, de fenntartják, hogy „Ezek alatt a megkérdőjelezhetetlen realitások alatt századok során folyatódott a román autonómiák működése, kiemelkedően erőteljesen például a szélek »országaiban«, Hátszegen, Fogarason, Máramarosban.” (62. o.)

Sőt, a szerzők fejében egy régi mítosz is tovább él, amely szerint a magyar nemességnek köze lett volna Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) halálához. Ez így jelenik meg a könyvben: „A magyar nemesség ellenszenve egy hegyen túlról érkezett fejedelemmel szemben bezárta a Mihály elleni ellenségesség körét, és gyorsította annak végzetét.„ (92. o.) Vitéz Mihályt valójában Giorgio Basta generális ölette meg vallon zsoldosaival, miután a volt fejedelem fölöslegessé vált számára a goroszlói csatát követően.

Kissé elrugaszkodik a valóságtól az 1923-as román alkotmány értelmezése is, amikor arról beszélnek a szerzők, hogy „A vallási szabadság biztosítása és felekezetekkel való egyenlő bánásmód egyike volt az 1923-as alkotmány alapelveinek. A honosítással szabályozva volt a zsidók integrálásának problémája, és a kormány anyagilag fenntartotta a kisebbségek összes fontos egyházát, ahogyan az iskoláikat is, akkor is, ha egyesekben, mint a magyar iskolákban, románellenes törekvések érvényesültek (kiemelés a szerzőtől – T. N.). Tulajdonképpen az 1923-as alkotmányba foglalt kisebbségi rezsim a román nép hagyományos etnikailag és vallásilag toleráns attitűdjéből fakadt.” (124. o.)

Ez a sajátos értelmezése a tényeknek több helyen is sántít. Először is nem árt leszögezni, hogy az 1923-as alkotmány csak vallási kisebbségeket ismert el, a nemzeti kisebbségek fogalmát nem ismerte. Továbbá a kormány nem tartotta fenn a kisebbségek fontos egyházait, legalábbis, ami a magyar egyházak helyzetét illeti, hiszen a földreform legnagyobb kárvallottjai éppen a magyar egyházak voltak. Az oktatási és közösségi célokat szolgáló földbirtokaik közel 85%-át elvesztették. Miután a magyar oktatási intézmények több mint háromnegyedét megszüntették vagy román tannyelvűvé alakították, a magyar egyházak vették át az iskolaszervezést. Az iskolák fenntartását állami támogatás hiányában pedig nekik és a közösségnek kellett kigazdálkodnia.

Nem egészen tiszta, hogy mit értenek a szerzők a magyar iskolákban folyó „románellenes törekvések” alatt, ezért ezt teljességgel megalapozatlan állításnak tekinthetjük. Ami pedig a román nép hagyományosan toleráns attitűdjét illeti, nem hiszem, hogy a 21. században le lehet írni ilyet egyetlen népről is, nem beszélve arról, hogy a huszadik századi totalitárius rendszerek óta a népkarakterológiákkal igencsak kényes vizekre lehet evezni.

A tizenkettedikesek tankönyveinek borítóiA tizenkettedikesek tankönyveinek borítói


Magda Stan és Cristian Vornicu a Niculescu ABC Kiadónál megjelent tankönyvében viszonylag kevés említés történik a magyarokról. A 43. oldalon egy oldal leírást kaphatunk a romániai kisebbség 20. századi történetéről, ahol azt olvashatjuk, hogy minden nemzeti kisebbség számára biztosítva voltak a kulturális jogok (kulturális egyesületek, anyanyelvi kiadványok, anyanyelvi oktatás), sőt, egyes kisebbségek még politikai képviselettel is rendelkeztek, általában 3–15 képviselőt küldhettek a parlamentbe.

A romániai magyarság második világháborút követő helyzetéről nem esik szó és a rendszerváltozás utáni időszakról is csak egy általános sommázatot kapunk, amely szerint „A posztkommunista Románia elismeri területén a kisebbségek létét és biztosítja identitásuk megőrzését. 1989-et követően a romániai kisebbségek visszanyerték minden állam által garantált jogukat, kulturális egyesületeket alapítva, kiadványokkal rendelkezve és képviselve magukat a parlamentben.” (43. o.)

Annak ellenére, hogy a Felicia Adăscăliței és a Liviu Lazăr szerzőpáros Corvin Kiadónál megjelent tankönyve nagyon részletes, a magyar kisebbségről az eddigiekhez képest nem kapunk részletesebb képet. Azonban itt is felbukkannak kétes állítások. A Nagy-Románia létrejöttével kialakuló demográfiai viszonyokról a következő állítást olvashatjuk a 62. oldalon: „Annak ellenére, hogy ezek a kisebbségek számbelileg sokan voltak, az ország területén szétszórva éltek.” Ennek az állításnak a korrigálására elég ránézni bármelyik korabeli állapotokat rögzítő demográfiai térképre, hogy lássuk a magyarság a Székelyföldön tömbben élt, ahogyan teszi azt ma is.

A következő megkérdőjelezhető igazságtartalmú állítás ugyanazon az oldalon hangzik el: „A párizsi békekonferencia (1919–1920) számításba vette a kisebbségek problémáját és egyezmények születtek ezek védelmére, amelyeket Románia is aláírt. 1919. december 9-én Románia aláírta a kisebbségvédelmi egyezményt, amely által egyéni jogokat biztosított a kisebbségek tagjainak.” A kisebbségvédelmi szerződést valóban becikkelyezték, de a romániai gyakorlat szerint az alacsonyabb jogerővel bírt, mint egy belföldi szerződés, így kevésbé vették figyelembe. A szerződésben biztosított székely és szász autonómiákat pedig a hivatalos politika az egyházi intézményrendszer által biztosítottnak látta.

A két világháború között tanügyi helyzetről így írnak a szerzők: „A tanügyi törvény lehetőséget biztosított a kisebbségek nyelvén oktató iskolák alapítására, ott, ahol ez szükséges volt.„ (63. o.) Fentebb már tisztáztuk, hogy az engedékeny tanügyi törvény valójában milyen folyamatokat rejtett maga mögött.

A második világháborút követő időszak magyarságpolitikájáról kevés szó esik, főképp a területi adminisztráció változásai tekintik át a szerzők. Ezen túl szó esik arról, hogy az 1975-ös Helsinki záróokmány megkötésével a magyarok hangot adhattak addig elnyomott „dühüknek”.

Összegzés

A legáltalánosabb következtetés, amit a tankönyvek átböngészése után levonhatunk az az, hogy alapvetően nagyon kevés szó esik nemcsak a magyarok, hanem az összes többi kisebbség történelméről, amikor meg szó van róluk, akkor sem kapunk egy átfogó képet, csupán imitt-amott megjelenő mozaikkockaként vannak jelen az ország történetében. A megjelenített információk ugyanakkor nagyon sokszor megkérdőjelezhetőek vagy egy régről maradt, mitizált kép lecsapódásai. Gyakran előfordul a törvények által deklarált jogokra való hivatkozás is, annak figyelembe vétele nélkül, hogy valóban alkalmazták-e azokat vagy sem.

A számos sikertelen próbálkozás ellenére talán mégis érdemes lenne megpróbálni egy közös román-magyar tankönyvet létrehozni, annak érdekében, hogy mindkét fél szempontjai jobban érvényre juthassanak és hogy a magyarok és románok közeledése könnyebbé válhasson, hiszen amíg kevés- vagy félinformációkra alapozott előítéletekkel közeledünk egymáshoz, nincs sok esélyünk erre.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS