2019. október 21. hétfőOrsolya
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

"Nagy mulasztás, hogy senki nem állt elő egy következő száz évre vonatkozó politikai projekttel"

Timár Norbert Timár Norbert 2018. december 18. 18:24, utolsó frissítés: 2018. december 31. 10:22

Salat Levente politológus szerint a környezetétől elszigetelt kisebbségi identitás fenntartására irányuló kisebbségpolitika az erdélyi magyar egzisztencia önfelszámolását eredményezheti.


Salat Levente szerint ha sikerülne rendezni a romániai magyar kisebbségeknek a román államhoz fűződő viszonyát, akkor lényegesen kevésbé volna vitákra okot adó kérdés az, hogy milyennek kellene lennie a romániai magyar kisebbség és a román társadalom közötti eszményi viszonynak. A politológus a Transindexnek adott interjúban elmondta, az erdélyi magyarság politikai, jogi és gazdasági helyzete formai szempontból soha nem volt olyan jó az elmúlt 100 évben, mint most, ami az RMDSZ érdeme. Annak a folyamatnak a során azonban, amely ehhez az impozáns teljesítményhez elvezetett, több hiba is becsúszott.

Miként értékelhető romániai magyar nézőpontból az, ahogyan lezajlott a centenárium megünneplése Romániában?

- Azt, hogy mi a romániai magyar nézőpont, egyre nehezebb eldönteni manapság, ezért csak a magam álláspontjára szorítkozhatom a kérdéssel kapcsolatban. Szerintem célszerű mérlegelni, hogy mi történt, egyrészt, és mi az, amire nem került sor, másrészt, mind román, mind romániai magyar oldalon.

Fontos mindenekelőtt, hogy az ünneplés hevében nem került sor olyan magyarellenes kilengésekre, amelyektől sokan tartottunk, magamat is beleértve. Általában véve elmondható, hogy az ünneplés hivatalos része visszafogottabb volt, mint ahogyan arra a készülődésekből gondolni lehetett volna, ennek nyilvánvalóan az országos politikára jellemző mély megosztottság lehet az egyik oka.


Én több fajsúlyos írást, interjút láttam ugyanakkor vezető román értelmiségiektől és véleményformálóktól, akik arra világítottak rá rendkívül hiteles, objektív módon, hogy nem igen van mit ünnepelni: az egységes nemzetállami jellegét ünneplő ország megosztottabb, mint valaha; az infrastruktúra tekintetében nem, hogy nem történt lényeges előrelépés, de azt sem sikerült a működőképesség állapotában megőrizni, amit az Erdéllyel való egyesülés révén kapott készen Románia; mély, többnyire a Kárpátok vonulatával megegyező törésvonalak léteznek a politikai kultúra, választói viselkedés, intézményi hatékonyság és egyéb fontos vonatkozásokban; a túlzásba vitt centralizmus komoly akadályokat gördít mind az általános, mind a regionális fejlődés útjába, stb. Olyan megállapítások ezek, amelyek sűrűn hangzottak el korábban szűk körű baráti beszélgetésekben, vagy akár szakmai rendezvényeken is, de az ország széles nyilvánossága előtt, ráadásul felfokozott ünnepi hangulatban aligha lehetett volna elképzelni, hogy köztiszteletben álló román értelmiségi nyíltan vállalni merjen hasonló kiállást. Noha minden bizonnyal hiba volna túlzott jelentőséget tulajdonítani ennek a jelenségnek, én úgy gondolom, hogy amennyiben Romániának belátható időn belül újra lesz felelős, az ország sorsa-jövője iránt elkötelezett kormánya, ezekkel a jelzett problémákkal, jelenségekkel szemben nem maradhat közömbös.

Nagy mulasztásnak gondolom ugyanakkor, hogy az ünnep ürügyén senki nem állt elő egy új, Románia következő száz évére vonatkozó politikai projekttel. A dolgok természetes logikája szerint ennek kidolgozására az Elnöki Hivatal keretében, az állam elnökének a kezdeményezésére kellett volna sor kerülnie, eszményi körülmények között a romániai társadalom valamennyi lényeges szegmense képviselőinek a bevonásával. Noha egy ilyen jellegű vállalkozásnak értelemszerűen nem ez lett volna a legfontosabb vonatkozása, érdekes belegondolni, milyen kiváló alkalom lett volna ez például az erdélyi magyarokat képviselő megbízottak számára föltenni azt a kérdést, hogy a román állam nevében eljárók miként számolnak a romániai magyar közösséggel az ország soron következő száz esztendejét előrevetítő politikai projketben. Tanulságos lett volna látni a felszámolódás utolsó fázisánál tartó szász kisebbséghez tartozó államelnök viszonyulását ahhoz a kérdéshez, hogy az erdélyi magyarságra a szászokéhoz hasonló sors vár, vagy van értelme arról gondolkodni, hogy miként lehetne Románia megtervezett jövőjében helyet biztosítani az erdélyi magyarok számára is.

Visszatérve a történtekhez, romániai magyar vonatkozásban több fontos eseményre is sor került az ünneplés kontextusában vagy annak ürügyén. Noha álláspontom minden bizonnyal marginális az erdélyi magyar közgondolkodás főáramához képest, én ezek között a legfontosabbnak Szilágyi N. Sándor fellépését gondolom, aki előbb egy román nyelvű írásban magyarázta el a román nyilvánosság egy fontos szelete számára, hogy miért nincs mit ünnepelniük december 1-én a romániai magyaroknak, azután pedig előbb egy magyarul közölt, utólag románul is közreadott szövegben dekonstruálta azt a toposzt miszerint a románok nem tartották be azt, amit 1918. december 1-én a Gyulafehérvári Határozatban ígértek Románia leendő nemzeti kisebbségeinek, közöttük a magyaroknak. Az, ami e körül a három írás körül történt, alaposabb elemzést érdemelne, az elemzés konklúzióit pedig a romániai magyar politikusoknak igen komolyan meg kellene fontolniuk – én itt most csak két vonatkozást emelnék ki röviden.

Az első arra vonatkozik, hogy Szilágyi N. Sándor hivatkozott román nyelvű publikációinak a román fogadtatása azt bizonyítja ékesen, hogy a román közvélemény irányában nem reménytelen dolog eredményesen kommunikálni a román–magyar viszony kényes aspektusainak vonatkozásában sem, ha az üzeneteket kellő empátiával fogalmazzuk meg és jól végiggondolt kommunikációs stratégia alapján juttatjuk el a célközönséghez. Egy régi, 1990 januárja óta sokat hangoztatott rögeszmémet van alkalmam itt elismételni: azt, amire most Szilágyi N. Sándor eredményes kísérletet tett, egy egész apparatátusnak kellene végeznie folyamatosan az RMDSZ-en belül, amennyiben a szervezet csúcsvezetése valóban komolyan gondolja azokat a célokat, amelyek a programjában szerepelnek és amelyeket fennen hangoztat.

A három írás egészében és azok fogadtatása azt is jól illusztrálja ugyanakkor, hogy a kellő szakértelemmel felépített és jól célzott értelmiségi állásfoglalásnak – a közelmúlt lehangoló tapasztalatai ellenére – lehet szerepe abban, hogy a közgondolkodás megtisztuljon a legmélyebben beivódott, káros, kontraproduktív beidegződöttségektől, mind román, mind erdélyi magyar vonatkozásban.

A centenáriumi megemlékezésekhez kapcsolódóan többen is írtak, köztük az Ön által emlegetettt Szilágyi N. Sándor és Czika Tihamér, arról, hogy a magyar emberek gondolkodásában egyszerűen nincs kapcsolat a román állammal, és hogy nem vagyunk integrálódva – ezt a szót használták – a román társadalomba. Az lenne a következő kérdésem, hogy tulajdonképpen mi a különbség az integráció és az asszimiláció között?

- Noha az említett személyekkel feltehetően egyetértek, én a fő kérdést nem abban látom, hogy nem volnánk kellőképpen integrálódva a román társadalomban, hanem abban, hogy a romániai magyar kisebbségnek a román államhoz fűződő viszonya rendezetlen. Mindenekelőtt ennek a viszonynak kellene rendeződnie, és amennyiben sikerülne ezt a viszonyt mindenki számára megnyugtató módon rendezni, lényegesen kevésbé volna vitákra okot adó kérdés az, hogy milyennek kellene lennie a romániai magyar kisebbség és a román társadalom közötti eszményi viszony.

Ami az integráció és az asszimiláció közötti különbséget illeti, ez a kérdés elméleti szempontból meglehetősen egyértelmű. Mindkét fogalom jelentéstartománya a befogadás jelenségével kapcsolatos, annak két, nagyon különböző feltételek mellett lezajló és eltérő eredményeket produkáló változatában.

Integrációról akkor lehet beszélni, ha a befogadás nem támaszt feltételeket, illetve nem eredményez olyan konzekvenciákat, amelyek veszélyt jelenthetnének a nyelvi, etnikai, kulturális vagy a vallási másság markereivel megjelölt kisebbségek identitására nézvést. Az integrációnak két változata van: lehet szó egyfelől közösségi integrációról, amikor a kisebbség megszervezi saját magát, legitim szószólói vannak és ezek a szószólók képviselik a közösség érdekeit az állammal, illetve a befogadó közösséggel szemben, és lefolytatják azokat a tárgyalásokat, amelynek az eredményeképpen kialakulnak a befogadás feltételei és létrejönnek azok az intézményes keretek, amelyen belül a kisebbség részévé válik a többség politikai közösségének, úgy, hogy ezzel egy időben fönn tudja tartani, újra tudja termelni saját identitását. Másfelől, van az integrációnak egyéni változata is. Amikor a többség elzárkózik a közösségként való befogadás néhány fontos velejárójának az elfogadása elől – ezek a többnyire kollektív jogok intézményesítését követelik meg vagy feltételezik –, akkor elvileg van lehetőség arra, hogy egy kisebbség tagjait egyénenként integrálják a többség által uralt politikai közösségbe úgy, hogy elméletileg adottak maradnak saját kultúrája és identitása megőrzésének a feltételei.

Az asszimiláció ezzel szemben a befogadásnak az a változata, amikor a befogadás ára az identitás feladása. Az asszimiláció döntő mértékben egyéni döntésnek a következménye. Olyan személyek szoktak asszimilálódni, akik egy idő után arra a következtetésre jutnak, hogy nem érdemes megfizetni a másság árát a mindennapi életben, és hogy egyszerűbb, ha a befogadásnak azt az útját választják, amely az identitásjegyek feladásával jár és aminek az a következménye, hogy a többségi nemzet, a domináns politikai vagy kulturális közösség tagjaként fogják őket kezelni a soron következőkben. Ennek nyilván vannak közösségi feltételei, illetve következményei: ahhoz, hogy egy ilyen jellegű egyéni döntés az említett „eredményt” produkálhassa, az kell, hogy a többség kellő mértékben nyitott legyen arra, hogy befogadja a soraiba az eredetüket tekintve különböző, de a szándék révén többségivé váló személyeket. Az asszimiláció közösségi konzekvenciája pedig az lehet, hogy a kisebbségi közösség felszámolódását eredményezheti, ha tagjainak egy jelentős része dönt úgy, hogy számára az asszimiláció a megoldás, szegénységi bizonyítványt állítva ki ezáltal a kisebbségi közösség megtartó erejét szavatolni hivatott elitekről.

Noha a fogalmak viszonya egymáshoz elméleti szempontból világos, a gyakorlatban nagyon nehéz rendszerint ennek a fogalmi tisztaságnak érvényt szerezni. Az egyik probléma az, hogy az egyéni integráció, amely, mint láttuk, a kollektív jogokra alapozott berendezkedés elutasítását jelenti, igen gyakran asszimilációt eredményez. További nehézségek adódnak a gyakorlatban abból, hogy mindkét fogalom meglehetősen ideologizált lett abban az értelemben, hogy azokhoz járulékos jelentéstartalmak tapadnak a használatuk konkrét kontextusaiban. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy a többségiek rendszerint úgy fogják föl a helyzetet, hogy az, amit a kisebbségiek integrációként képzelnek el, az tulajdonképpen az első lépés az elszakadás irányában. A kisebbségiek pedig a maguk részéről úgy gondolják, hogy az, amit a többség egyénenkénti integráció formájában kínál, az az első lépés az asszimiláció fele. Ha konkrét esetekből indulunk ki, el kell ismerni, hogy mind a kettőben van valami igazság.

Minek a számlájára írható az, hogy az erdélyi magyarság nem tud úgy magáról gondolkodni, hogy az egyúttal része lehessen egy valamiféle román politikai projektnek?

- Kétségtelen, hogy van itt egy súlyos történelmi örökség, a Trianonban elszenvedett veszteség, amiből az erdélyi magyarság nem tud kikeveredni és amire – az én meglátásom szerint – folyamatosan rossz válaszok születtek az elmúlt 100 esztendőben. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy a román politikai közösség sem kísérletezik az öndefiníciónak olyan változataival, amelyekben az erélyi magyarság biztosítottnak láthatná saját helyét, közösségi jövőjét.

Ha reálisan nézünk szembe a tényekkel, akkor látnunk kell, hogy az a burkolt remény, amelyet az erdélyi magyarság folyamatosan életben tart – hogy a Trianonban előállt helyzetet meg nem történtté lehet tenni, illetve, hogy volna esély egy látványos, akár területi vonatkozásokkal is együttjáró jóvátételre – szerintem teljesen alaptalan. Érvényben van két nemzetközi szerződés, amelyek a román állam javára rendelkeztek ebben a kérdésben és amelyeket a világ jelenlegi nagyhatalmai elismernek. Az ezekre alapozott berendezkedés esetleges átalakításához fűződő reményt lebegtetni tulajdonképpen kollektív önbecsapás, még akkor is, ha térségünkben valóban vannak olyan határok, amelyeknek a stabilitása kétséges: Románia nyugati határai minden valószínűség szerint nem tartoznak ezek közé. Az ilyen és ehhez fogható várakozások ébren tartása az erdélyi magyarságban valójában elködösíti az emberek agyát és elszívja az energiákat attól, ami a tulajdonképpeni feladat volna: számolva az adottságokkal, keresni a választ az erdélyi magyar egzisztencia fenntarthatóságával kapcsolatos kérdésekre.

Vitathatatlan ugyanakkor, hogy a román állam nem könnyíti meg azok dolgát, akik ezt teszik. A román állam nevében eljárók nem rejtik véka alá, hogy Romániát egységes, homogén nemzetállamként képzelik el, és nem jellemzi őket a legcsekélyebb problématudat sem azzal kapcsolatban, hogy az így felfogott cél fele vezető úton demokratikusnak éppen nem mondható eljárás eredményeképpen számolódott fel két, jelentős lélekszámú kisebbségi közösség, a zsidók és a szászok.

Mindezek alapján az erdélyi magyarság minden érdekének ahhoz kellene fűződnie, valóban, amire a kérdése vonatkozott: hogy részesévé váljon egy olyan román politikai projektnek, amely garanciákat tartalmaz arra nézve, hogy a romániai magyarokra nem az a sors vár, amely a szászoknak és a zsidóknak jutott osztályrészül. Ha sikerül eljutni eddig a gondolatmenetünkben, akkor talán az is egyértelművé válik, hogy az erre irányuló igyekezetünknek, ha volna ilyen egyáltalán, biztosan nem tesz jó szolgálatokat, ha folyamatosan a románokat a magyaroktól elválasztó árkok mélyítésével vagyunk elfoglalva, és semmilyen jelét nem adjuk a románok fele annak, hogy vannak olyan vonatkozásai az életnek, amelyekben vállaljuk velük a sorsközösséget.

Fotó: Gál LászlóFotó: Gál László


El lehet-e kerülni ezt a folyamatos megkülönböztető beszédmódot vagy egyáltalán azt, hogy minden nyilvános cselekvésünk kisebbségi „ízt” kapjon?

- Két vonatkozását látom ennek a kérdésnek. Nyilvánvaló, egyfelől, hogy a már többször emlegetett, a román állam és az erdélyi magyarság közötti rendezetlen viszonyra visszavezethetően a magyar kisebbség tagjai nem érzik biztonságban az identitásukat, közösségi jövőjüket, és ebből fakadóan létezik az a problématudat, amely visszaköszön az élet szinte minden pillanatában. Ha sor kerülhetne tehát a viszony megnyugtató rendezésére, elképzelhető, hogy a kisebbségi tudat nem jellemezné ennyire tolakvóan nyilvános cselekvéseink minden megnyilvánulását.

Másrészről a helyzet az, hogy a kisebbségi sorsot megúszni nem lehet. Föl lehet számolni, például asszimiláció útján, vagy a kisebbségi sorsból való kilépéssel. Azoknak a kisebbségeknek, amelyeknek van anyaországuk, van ahová menni. Az ő esetükben magától értetődően ott van a lehetőség, hogy ha már nagyon nem bírják a kisebbségi lét terhét, akkor elmehetnek. A két világháború között az elcsatolt területek magyarságának egy igen jelentős része élt ezzel a lehetőséggel, és látjuk, sajnos, hogy 1989 után is sokan választják ezt a módját problémáik rendezésének.

Ha a terhekkel való leszámolásnak ezektől a radikális változataitól eltekintünk, akkor az igazság az, hogy a kisebbségi sorsnak ára van. Az 1990-es évek második felében engem sokat foglalkoztatott autentikus kisebbségi lét kérdése: hogy van-e ilyen, mit feltételez, főleg normatív politikafilozófia megközelítésben. Azokban az években sűrűn mondogattuk, mindenféle nyugati forrásokból merített ihlet alapján, hogy a kisebbségi létnek az a velejárója, hogy a kisebbségi embernek kettős terhet kell viselnie folyamatosan: mindkét kultúrában, társadalomban és államapparátusban otthonosan kell mozognia. Csak ha ennyit végig gondolunk, már abból látszik, hogy tulajdonképpen két életet kell élnie egy kisebbségi embernek, ami nagyon súlyos teher, kétszer annyi munkát feltételez, mint amennyit egy többségi személynek kell elvégeznie életében.

Én azt gondolom, hogy erre a problémára, az említett két radikális változatot leszámítva, nincs megoldás: aki ragaszkodik mind kultúrájához, mind szülőföldjéhez, annak vállalnia kell a kettős terhet. Nyilvánvaló, ugyanakkor, hogy kisebbségi létnek áldásai is vannak. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban például meghatóan szép művek születtek, amelyek sajátos többlettudattal próbálták kompenzálni az elszenvedett veszteségeket. A jó szándékú, ma már vállalhatatlan túlzások mellett, ezek az írások nem veszítették el érvényüket abban a tekintetben, hogy egy kisebbségi ember élete a kettős teher következtében egyúttal kétszer olyan gazdag is, mint egy többségi körülmények között szocializálódott személyé, legyen az akár román, akár magyar.

A romániai magyar közgondolkodás egyik sajnálatos kényszerpályája, hogy az uralkodó szocializációs minták folyamatosan azt az illúziót táplálják az erdélyi magyarokban, hogy meg lehet úszni ezt a dolgot: meg lehet maradni magyarnak Romániában a kettős teher vállalása nélkül is. Én ezt a már említett közösségi önbecsapás egy további bizonyítékának gondolom, és úgy ítélem meg, hogy a környezetétől elszigetelt kisebbségi identitás fenntartására irányuló kisebbségpolitika – amely egy ideje látványos és hathatós anyaországi támogatásban is részesül egy súlyosan elhibázott nemzetpolitikai koncepció keretében – végső soron az erdélyi magyar egzisztencia önfelszámolását fogja eredményezni. Azt is világosan kell látni ugyanakkor, hogy a román állam és a magyar kisebbség közötti viszony rendezésének az említettek mellett az is feladata volna, hogy méltányos feltételeket teremtsen a kettős teher viseléséből adódó asszimmetriák kezelésére, kompenzálására.

Kisebbségi lét: széki fiúk a község főutcáján 1986-ban. Forrás: FORTEPAN/Urbán Tamás adományozóKisebbségi lét: széki fiúk a község főutcáján 1986-ban. Forrás: FORTEPAN/Urbán Tamás adományozó


Pusztán elitek konfliktusáról van szó, míg a hétköznapokban együttműködés tapasztalható, mint ahogyan azt Rogers Brubaker kolozsvári vizsgálatai kimutatták?

- Ha erre a kérdésre keressük a választ, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Brubaker által kezdeményezett és 1995–2001 között elvégzett vizsgálatnak volt egy sajátos kontextusa. A Funar-korszak idején, annak teljében zajlott a vizsgálat, amikor Kolozsvárott nagyon feszült volt a román–magyar viszony. Ennek a feszültségnek jelentős mértékben az volt az oka, hogy Gheorghe Funar, pártelnöki és polgármesteri pozícióját kihasználva, igen eredményesen uszított a magyarok ellen, amire az erdélyi magyar politikai elit derekasan helytállva próbált válaszolni. Brubaker ezt az elitekre jellemző egymásnak feszülést érzékelte, és arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy a dologból nem érdemes messzire menő konklúziókat leszűrni, hiszen az egyszerű emberek között, a mindennapok szintjén etnikumközi béke a jellemző, a konfliktust pedig önérdekelt politikusok szítják.

Noha ebben a helyzetértékelésben kétségkívül van némi igazság, tévedés volna szerintem azt a következtetést levonni a Brubaker-vizsgálatból – amint arra annak idején többen kísérletet tettek –, hogy Kolozsvárott nincs román-magyar konfliktus, illetve ami van, az kizárólag az elitek műve. Brubaker és munkatársai nagyon hiteles képet rajzolnak az akkori Kolozsvár mindennapjainak etnikumközi viszonyairól, és minden valószínűség szerint nem szándékos ferdítés eredménye a kirajzolódó kép, amely szerint a kolozsvári románok és magyarok jól elvannak egymással a mindennapi élet különböző helyzeteiben: munkahelyen, alkalmi találkozások vagy a ritkábbnak számító baráti beszélgetések alkalmával. A vizsgálat csupán arra nincs tekintettel, hogy az általuk leírt helyzetekben rendszerint nem állt élére a „Ce vor ungurii?” (Mit akarnak a magyarok?) kérdés, amire, ha elhangzott, rendszerint elborultak az agyak, és egyik fél sem volt felkészítve az uralkodó szocializációs minták által arra, hogy a kérdés elhangoztát követően higgadtan, racionális érvek alapján lehessen folytatni a beszélgetést.

Érdekes módon a vizsgálat maga világít rá arra, hogy az etnikumközi békének sajátos magyarázata van kolozsvári mindennapok vonatkozásában. A városban élő románok és magyarok azzal veszik elejét, jellemző módon, a konfliktusnak, hogy a vitás helyzetek elkerülésének a leleményes stratégiáit dolgozzák ki és tartják fönn: a kényes kérdések elől való kitérés, a viccelés, a dolgok élének az elütése teszi lehetővé rendszerint, hogy létrejön és újratermelődik az etnikumközi béke látszata. A béke látszatának azonban nincs szilárd társadalmi alapja, ezt a látszatot alapvetően az emberi jóérzés hozza létre és tartja fönn, amire nem lehet szilárd etnikumközi együttélést alapozni, különösen hosszabb távon nem. A többség–kisebbség közötti viszony rendezetlenségének az evidenciáit a szőnyeg alá söprő, az azzal kapcsolatos közösségi félelmeket mindkét irányban elfojtó, a közbeszédből kiszorító berendezkedés valójában komoly konfliktus-potenciált hoz létre, amelyet könnyen kiaknázhat bárki, akinek a konfliktus fölfakasztásához fűződik érdeke.

Hozzá kell tenni a fentiekhez, hogy azóta értelemszerűen történt egy és más. Én úgy gondolom, hogy miközben a békés román–magyar együttélés és a kölcsönös elfogadás társadalmi alapjai azóta nem konszolidálódtak, és a Brubaker-vizsgálat által leírt „megúszós” stratégiák továbbra is fontos szerepet játszanak nem csak a kolozsvári, hanem az erdélyi mindennapokban, az emberek használják a józan eszüket és talán ki lehet jelenteni, hogy a jóérzés mennyisége nőtt. Egyre többen vannak olyanok, akik értetlenül állnak a kérdés rendezetlenségéből fakadó konzekvenciák előtt, de talán kevésbé hajlandóak ennek a rendezetlenségnek az okán aktív szereplőkké válni egy konfliktus felfakasztására irányuló kísérletben.

Fotó: Gábos AlbinFotó: Gábos Albin


Hogyan lehet kibeszélni a konfliktusokat, anélkül, hogy elvennénk azok élét? Van-e nyelvezet a konfliktusok kezelésére? Az lehet a megoldás, hogy a „Ce vor ungurii?” kérdésre kitalálunk egy olyan választ, ami nem gerjeszti a konfliktusokat?

- Én azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy az emberek szociálisan megkonstruált világokban élnek, amelyekre az jellemző alapvetően, hogy uralkodó narratívák határozzák meg azt, hogy miről mit gondolunk – ennek látványos illusztrációját nyújtja egy ideje éppen Magyarország, ahol igen koncepciózus kísérlet történik arra, hogy egy eddig uralkodó narratívát egy másikkal helyettesítsenek. A narratívák befolyása hangsúlyosan érvényesül a román–magyar relációban is. A magyarok is, a románok is nagyon sarkos és egymással, sajnos, nagyon kevéssé kommunikáló, egymásra gyakorlatilag egyáltalán nem tekintő narratívák által uralt világokban élnek, és ezek a párhuzamos narratívák meghatározzák mind a románok, mind a magyarok mindennapjait, gondolkodásvilágát. Minden nemzeti narratívára jellemző ugyanakkor bizonyos ellenségkép: ahhoz, hogy tudhassuk, kik vagyunk, szükség van arra is, hogy tudjuk, ki az ellenségünk. Eléggé szomorú adottság, hogy a román narratívában a magyar, a magyar narratívában a román fél tölti be ezt a szerepet, értelemszerűen nem függetlenül a történelem alakulásától.

A konfliktus kezelésének a legeredményesebb módja az volna következésképpen, ha a felek közös megállapodás eredményeképpen megpróbálnának fokozatosan eltávolodni azoktól a narratíváktól, amelyek ez idő szerint uralják a két nemzet közgondolkodását. Ha valaki erre azt mondja, hogy ez egy teljesen irreális fölvetés, akkor hozzáteszem: a dolog valóban nem egyszerű, de volt már rá példa. A francia–német megbékélés története elokvens példája a szimultán, összehangolt narratíva-váltásnak, amely az 1963-ban aláírt együttműködési szerződést követően fokozatosan, a két társadalom egészét átfogó programok révén került kivitelezésre, különös hangsúllyal a fiatal nemzedékekre.

Ha egy ehhez hasonló narratíva-váltásra sor kerülhetne a román–magyar relációban is, abból magától értetődően kellene következnie a szocializációs minták áthangolásának. A szocializációs minták lényege abból derül ki legegyértelműbben, hogy mit tanítanak az iskolában, illetve mi az elvárt viselkedési mód a társadalomban. Gondoljunk bele, hogy hogyan állunk mi ebben a tekintetben: mit tanul a román diák a magyarokról és viszont, mi a széles körben elvárt viszonyulási mód a magyarokhoz román közegben és milyen mértékben tolerálja, szankcionálja, vagy várja el esetleg a közvélemény a másik felet megbélyegző viselkedési formákat mindkét közösség esetében. Ha ebből indulunk ki, minden okunk megvan arra, hogy nagy ívben elkerüljük azokat a helyzeteket, ahol élére áll a kérdés, hogy „Ce vor ungurii?”, mindaddig, amíg ennek a kérdésnek a tisztázására nem egy megfelelően áthangolt szocializációs rendszerben nevelkedett partnerek tesznek kísérletet.

Az értelmiség feladata-e megteremteni a hidakat vagy ezt inkább más együttműködési területeken, mint például üzleti szférában kell keresnünk?

- Nézze, én tudom, hogy sokan gondolják azt, hogy az etnikumközi konfliktusok okai alapvetően gazdaságiak, következésképpen a megoldást is ezen a területen kell keresni. Ebben minden bizonnyal van igazság a világ számos etnikai konfliktusának a vonatkozásában, meggyőződésem szerint a román–magyar konfliktus nem tartozik ezek közé. Esetünkben, mint azt korábban fejtegettem, a probléma gyökere az eltérő, összebékíthetetlen világ-, illetve történelem-magyarázatokban rejlik, nem hiszem, hogy ezeknek az összehangolását meg lehetne úszni.

Más kérdés az, hogy mire van szükség ahhoz, hogy a narratíva-váltás esélyeiről beszélni lehessen egy adott történelmi helyzetben. Noha általánosan alkalmazható recept minden bizonnyal nem létezik, a gazdasági együttműködés élénküléséről talán kellő alappal feltételezhetjük, hogy annak szerepe lehet abban, hogy a feleket fokozatosan közelítse egy olyan jellegű politikai megállapodáshoz, amelyre a francia–német megbékélés a példa.

Elvárhatjuk-e, hogy az állam biztosítsa jogainkat, ha nem igyekszünk magát az államot jobbítani? A „lezüllött” állam kontextusában lehet értelmezni a „visszaállamosításokat”, zászlópereket, „terroristapert”, iskolaalapítási gondokat, vagy ezek ténylegesen a közösségünk ellen irányulnak?

- Ha jól értem a kérdést, Ön egyfelől arra kíváncsi, hogy milyen esélyt látok a megbékélésre a román állam illetékeseinek a közelmúltban tapasztalt magyarellenes megnyilvánulásai alapján, illetve, hogy milyen eséllyel érhetünk el mi, romániai magyarok, bármit is a román állam működésének a javításában. Vegyük sorra.

Kétségtelen, hogy az utóbbi időben meglehetősen sok barátságtalan gesztus volt tapasztalható a román állam részéről az erdélyi magyarság irányába. Ezek lényege röviden az, hogy korábban kivívott jogokra, illetve érvényben lévő törvényes rendelkezésekre alapozott kisebbségvédelmi gyakorlatokat támadnak meg különböző ürügyekkel és érvénytelenítenek bírósági úton. Ezek minden kétséget kizáróan aggasztó jelenségek, kérdés, hogy mi vezetett ide. Ahhoz, hogy erre a kérdésre érdemi választ tudjunk adni, ki kell lépni mindenekelőtt azoknak a nézőpontjából, akiknek kapóra jönnek ezek az események, és azokra hivatkozva bizonygatják, hogy a románokkal semmire nem lehet menni.

Kezdjük azzal, hogy az erdélyi magyarság politikai, jogi és gazdasági helyzete, szigorúan formai szempontok alapján ítélve, soha nem volt olyan jó az elmúlt száz esztendőben, mint napjainkban – bármennyire is paradoxonnak tűnik ez a kijelentés az erdélyi magyar közhangulat közelmúltbeli alakulása alapján. Közel 900 hatályos jogi dokumentum létezik ma Romániában, amelyek fontos kisebbségjogi előírásokat tartalmaznak; a törvény által szavatolt helyi közigazgatási autonómia, súlyos hiányosságai ellenére, lehetővé teszi a helyi közösségek akaratának érvényesülését; az erdélyi magyarság egésze pedig kiterjedt oktatási, kulturális és egyházi intézményhálózattal rendelkezik, amelyek fenntartásában fontos szerepet vállal a román állam. Mindez vitathatatlanul az erdélyi magyarság érdekképviseletét ellátó szervezet, az RMDSZ érdeme. Annak a folyamatnak a során azonban, amely ehhez az impozáns teljesítményhez elvezetett, több hiba is becsúszott.

A mulasztásoknak egyik fontos dimenziója az, hogy a kisebbségi jogosítványok törvénybe iktatására irányuló erőfeszítései során – ami az esetek többségében politikai alkuk megkötését, olykor a zsarolás eszközének a bevetését is szükségessé tette – az RMDSZ nem helyezett kellő hangsúlyt arra, hogy a vívmányoknak a jogosultságáról megpróbálja meggyőzni a román közvéleményt. Aminek az lett a következménye, hogy amikor a kivívott jogosítványoknak a következményeivel szembesülnek azok a hatóságok, amelyeknek a feladata lenne alkalmazni a törvényben szereplő kisebbségvédelmi előírásokat, zsigeri ellenkezést tanúsítanak, és mindent megpróbálnak annak érdekében, hogy elszabotálják azokat, egyrészt mert megalapozatlan túlzásokat látnak bennünk, másrészt mert úgy ítélik meg, hogy azt, amit az RMDSZ politikai zsarolás révén csikart ki, nem erkölcstelen dolog elszabotálni.

A közvélemény meggyőzése a kisebbségvédelmi rendelkezések jogosultságáról természetesen nem egyszerű feladat, hiszen nem kisebb dologgal, mint a korábban említett uralkodó narratívával kellene fölvenni a versenyt – éppen ezért volna elengedhetetlen, hogy az erre irányuló erőfeszítés kiemelt stratégiai irányként szerepeljen az RMDSZ struktúrájában és akció-tervei között. Az Ön által említett visszaszolgáltatási ügyekkel kapcsolatban például gyakran hallani manapság – már egy erdélyi magyar napilapban is olvastam erről –, hogy a visszaszolgáltatási kérelmekkel foglalkozó hatósági személyek egyszerűen nem értik, miként szolgáltathatja vissza a román állam a magyaroknak azokat az ingatlanokat, amelyeket annak idején a román népet kizsákmányoló magyar urak az ő vérük és verejtékük árán hoztak létre. Erről nekünk, magyaroknak, nyilván más a véleményünk, de úgy folytatni kisebbségi jogharcot, hogy ezzel és megannyi hasonló toposzával az uralkodó narratívának nem vetünk számot, nem a körülményeket, hanem azt minősíti, aki a jogharcot vívja.

A román államra elvben gyakorolható befolyást illetően itt most csak annyit hoznék szóba röviden, hogy ennek a kérdésnek is van egy a kisebbségi diskurzussal kapcsolatos összetevője. A mi kommunikációnkról a románokban az a kép alakult ki, hogy ezek a magyarok folyton kritizálnak és követelőznek, de semmiféle jelét nem adják annak, hogy ők részének éreznék magukat annak, aminek jobbulnia kellene. Az autonómia-diskurzus például nagyon határozottan azt az üzenetet közvetíti a román közvélemény fele, hogy magyarokat csak az érdekli, ami fölött közvetlen és kizárólagos ellenőrzést gyakorolhatnak. Ennek alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a román állam nevében megfogalmazott politikai projektekben nem igen számolnak velünk.

Nemzetközi mintákat kell követnünk vagy sajátos megoldást kell találni a román-magyar viszony jobbítására?

- Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy mire gondolunk pontosan: a nemzetközi jog előírásaira vagy a többség-kisebbség viszony olyan konkrét eseteire, amelyeket sajátos bilaterális dinamikák hoztak létre, és amelyekre mi, erdélyi magyarok, példaként szoktunk hivatkozni. Noha korábban nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy a román állam és az erdélyi magyarság viszonyát a nemzetközi jog előírásai szerint, nemzetközi nyomásra sikerül majd rendezni, mára már széles körben elfogadott a felismerés, hogy a kisebbségvédelem terén a kötelező érvényű nemzetközi jogi anyag rendkívül gyenge, ami pedig van, az a multilateralitás logikájának megfelelően sokkal inkább az államok, mint a nemzeti kisebbségek érdekeit szolgálja.

Példák arra, hogy a többség-kisebbség viszonyt lehet méltányosan is rendezni, nyilván vannak. Ezekkel kapcsolatban két dolgot kell világosan látni. Azokat a berendezkedéseket, amelyek intézményes garanciákat építenek magukba a kisebbségi közösségek fennmaradásának és újratermelődésének a tekintetében, rendszerint az autonómia valamilyen formájának az eszközletével, elsősorban a helyi erőviszonyok és dinamikák hozták létre, a nemzetközi jog előírásaitól függetlenül. Következésképpen a rájuk való hivatkozás nem jogalap, az érintetteken kívül senkire nézve nem bírnak kötelező érvénnyel.

Mindebből az következik, hogy az erdélyi magyar kisebbség helyzetének a rendezésére valóban sajátos megoldást kell találni. Tulajdonképpen magunkra vagyunk utalva: sem a nemzetközi jog, sem azok a példák, amelyekre sűrűn hivatkozunk, bennünket segíteni nem tudnak – értelemszerűen akkor, ha a jelenlegi helyzetünkből való továbblépés a cél. Ha valamit el tudunk érni a viszonyunk javítása érdekében, az annak lesz a függvénye, hogy milyen találékonysággal, milyen inventíven, mekkora empátiával tudnunk kapcsolatokat kiépíteni a román fél irányában. Bármennyire is szeretnék egyesek ennek az ellenkezőjéről meggyőzni az erdélyi magyarokat, helyzetünk rendeződése elképzelhetetlen a román féltől függetlenül, vagy az ő akarata ellenében.

A kettős állampolgárság intézménye rontott a romániai magyarság elfogadottságán?

- Amennyiben a kérdés a román közvéleményben tükröződő elfogadottságra vonatkozik, akkor a válasz egyértelműen nem. Több közvéleménykutatás eredménye is azt mutatja, hogy a románok nem találnak kivetnivalót abban, hogy az erdélyi magyarok fölvehetik a magyar állampolgárságot, és ezt jelentős számban meg is teszik.

Érdekes kérdés, hogy mivel magyarázható ez az első látásra akár érthetetlennek is tűnő viszonyulás. Több dologra is lehet gondolni. Egyrészt arra, hogy Romániának is van egy hasonló állampolgársági törvénye, amelynek köszönhetően jelentős számban kapnak román állampolgárságot a szomszédos Moldvai Köztársaságban élő románok. Másfelől feltételezhető, hogy a román közvéleménynek a kérdéshez való viszonyulásában tükröződik az, amit a románok az erdélyi magyarokról gondolnak: ők nem részei a román politikai közösségnek, tehát magától értetődő, hogy fölveszik a magyar állampolgárságot.

Érdekesebb a kérdésnek az a vonatkozása, hogy mivel magyarázható a román állam viszonyulása az ügyhöz, amely látványosan különbözik attól, ahogyan a szlovák és az ukrán állam illetékesei kezelik a kérdést. Ezzel kapcsolatban is lehet arra hivatkozni, nyilván, hogy a román állam nem sérelmezhet egy olyan eljárást, amelyet maga is gyakorol. Én azt gondolom ugyanakkor, hogy a román állam nevében eljárók úgy ítélik meg, hogy ennél nagyobb szolgálatot a magyar állam nem tehetett volna nekik a homogén nemzetállami célhoz vezető út lerövidítése érdekében.

Ennek a sejtésnek az esélyét, sajnos, az növeli jelentős mértékben, hogy látjuk, halljuk mekkora demográfiai deficittel küszködik Magyarország, és hogy ezzel egyidőben mennyire mereven elzárkózik a más kultúrájú bevándorlók befogadásától. Nehéz következésképpen nem azt feltételezni, hogy a magyar nemzetpolitikai diskurzus hátterében ott lapul a hellyel-közzel már nyilvánosan is hangoztatott kalkuláció, miszerint azok a határon túli magyarok, akik fölvették a magyar állampolgárságot, előbb-utóbb a magyar demográfiai bázist fogják erősíteni. Ha ez így van, akkor ez nem egyéb, mint Erdély kiüresítésének egyfajta tudatos koncepciója. Az az érdekes és a szomorú ebben, hogy a román és a magyar állam érdekei, első ízben a történelem során, megegyezni látszanak ebben a kérdésben, és tartani lehet attól, hogy az erdélyi magyarság feje fölött megköttetett egy hallgatólagos paktum, amely fölülír minden olyan törekvést, amely az erdélyi magyar egzisztencia fenntarthatóságában érdekelt.

Lát esélyt arra, hogy az RMDSZ legújabb törvénytervezete kapcsán, amelyben az 1918-as Gyulafehérvári Határozat ígéreteit kívánják becikkelyezni, érdemi vita bontakozzék ki?

- Amennyiben a tervezet szövegéből, illetve a benyújtás körülményeiből indulok ki, akkor azt kell mondanom, hogy nem, sajnos. A szöveg elsietett, több tekintetben is a szakszerűtlenség árulkodó jegyeit hordozza magán és semmi olyant nem tartalmaz, ami ürügyül vagy kiindulópontként szolgálhatna egy olyan tárgyalássorozatban, amelynek a célja a román állam és a magyar kisebbség viszonyának a rendezése. A benyújtás körülményei pedig arról árulkodnak, hogy az egészet maga az RMDSZ sem gondolta komolyan. Abból megítélhetően, hogy a kezdeményezéstől a román politikai paletta minden szereplője nyomban elhatárolódott, arra lehet következtetni, hogy semmi olyan előkészítő akcióra nem került sor, amelyek jobb helyeken hasonló esetekben megspórolhatatlanok.

Kár pedig, mert az elgondolás lehetett volna több is, mint jól eltalált kommunikációs fogás. A román állam és az erdélyi magyar kisebbség viszonyának a kérdésében a román állam nevében eljárók azt üzenik folyamatosan viszonyulásaikkal, igen következetesen egyébként, hogy ők ezt a kérdést lezártnak tekintik azokban a megállapodásokban, amelyek 1990 elején születtek, az alkotmány saroktéziseire, illetve a politikai képviseleti rendszerre vonatkozóan. Azt a kisebbségjogi rezsimet, ami ebből később – az oktatási rendszerre és a nyelvi jogokra vonatkozó fontos kiegészítésekkel – kinőtt, olyan maximumnak gondolják, amihez képest semmi továbbiról nem érdemes vitát nyitni. A vállalt nemzetközi kötelezettségek tekintetében nyugodtan hátradőlhetnek azt mondván, ha mindez a magyaroknak nem elég, akkor majd az idő fogja megoldani a kérdést.

A centenárium ürügyén megfogalmazódott, a beszélgetés elején említett elégedetlenségek – amelyeknek váratlan súlyt kölcsönzött azóta a nagyobb erdélyi városok polgármestereinek nyilvánosan bejelentett, a bukaresti centralizmussal szembeforduló szövetsége – fölvethetik a lehetőségét annak, hogy Romániában újra napirendre kerüljön egy érdemi vita arról, hogy mire van szüksége az országnak ahhoz, hogy kilépjen az elmúlt 100 évre jellemző stagnálásból. Noha a jelenlegi politikai válság lezárultát követően kibontakozó mozgástér minden bizonnyal kisebb lesz, mint az 1989-es fordulatot követő hónapokban, nem kizárt, hogy a kontextus lehetővé teszi majd azoknak a kérdéseknek a napirendre tűzését, amelyek a román állam és az erdélyi magyarság viszonyának rendezetlen aspektusaival kapcsolatosak. Jó volna minél szakszerűbben felkészülni erre az eshetőségre.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS