2019. október 14. hétfőHelén
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Megnéztük, milyen az élet egy kolozsvári hajléktalanszállón

Timár Norbert Timár Norbert 2019. január 17. 10:38, utolsó frissítés: 16:14

Először meglepődtünk, hogy miért csak a helyi rendőrök intézkedhetnek a hajléktalan személyek esetében, de tény, hogy ebben a hidegben hatékonynak bizonyulnak.


A napokban elég nagy hidegek voltak Erdély-szerte, így Kolozsváron is, ezért néha, amikor buszra vártam vagy az utcán jártam, felmerült bennem, hogy milyen lehet azoknak, akiknek egész nap tűrniük kell a hideget és nem térhetnek este haza, a fűtött szobába. Ugyanakkor az is feltűnt, hogy az utcákon nem látok hajléktalanokat, úgy mint múlt télen, amikor Budapesten éltem, és amikor még ott sem vezették be a hírhedt hajléktalan-törvényt. Persze amiatt is lehet, hogy többnyire a belváros és az otthonom között mozgok, és így nincs alkalmam látni a város peremén lévő szegénységet. Mindenesetre kíváncsi lettem arra, hogy hogyan kezeli a város a hajléktalanság kérdését.

Aurel Mocan, a polgármesteri hivatal alárendeltségébe tartozó Szociális és Egészségügyi Igazgatóság (DASM) ügyvezető igazgatójától érdeklődtem, akitől megtudtam, hogy a városnak jelenleg két hajléktalanszállója van: egy a Szigligeti utca (Dragoș Vodă) 36-38. szám alatt és egy a Kajántói utca (Oașului) 298. szám alatt.



Mindenkinek jut hely?


A Szigligeti utcában található szálló 50 férőhelyes, míg a másik szállón 64 személyt tudnak elszállásolni. Az igazgató azt is elmondta, hogy a DASM partnerségben áll a Prison Fellowship Alapítvány szállójával is, akik szükség esetén további 20 személyt tudnak elszállásolni. Az alapítvány képviselői megkeresésemre ugyanakkor elmondták, hogy a szállóikat átadták a város ügykezelésébe és nem foglalkoznak rendszeresen hajléktalan személyek segítésével. Hasonlóan a Romániai Keresztény Unió Istenes Szent János nevű lakóközpontjával is partneri kapcsolatban áll az intézmény. Itt szükség esetén 10 személyt tudnak elszállásolni. Ez a lakóközpont alacsony áraival egyébként azok számára nyújt segítséget, akik rendelkeznek valamilyen jövedelemmel és már el szeretnék hagyni a hajléktalanszállót, de nem engedhetik meg maguknak, hogy lakást béreljenek. Ha a szükség úgy kívánja, akkor a szállókon további matracokat tudnak elhelyezni a földön, ily módon még 20 hellyel meg lehet növelni a szállók kapacitását.

A kolozsvári hajléktalanszállók, ellentétben például a magyarországi gyakorlattal, nemcsak éjszakára nyújtanak menedéket, a rászorulók huzamosabb ideig is ott tartózkodhatnak.

Az igazgatótól azt is megtudtuk, hogy a szállókon igyekeznek segítséget nyújtani a lakóknak. Hol a családba való visszaintegrálás célozzák meg, hol megpróbálnak segíteni öregotthonba átkerülni. Abban is segítenek, hogy valaki megszerezze a szükséges dokumentumait a szolgálati idő (nálunk felé régiség) hosszának megállapításához, ami elengedhetetlen a nyugdíj-folyósításhoz. Van, akinek a rokkantsági besorolásban kell segédkezni. Hozzáférést biztosítanak a szociális igazgatóság szolgáltatásaihoz is, ideértve a szociális segélyt vagy az étkeztetést is. A lakók foglalkoztatási támogatásban is részesülhetnek, ha igényük van rá.

Mocan szerint az általános cél, hogy segítsenek megtalálni az emberek hajdan volt autonómiáját, hogy ne függjenek annyira a rendszertől.

Arra a kérdésemre, hogy mennyire sikerül a munkaerő piacra integrálni a szállókon élőket, kissé meglepődik, hiszen tapasztalata szerint a lakók kb. 60%-a idős személy, akik már nem tudnak dolgozni, viszont nem tudják megengedni maguknak, hogy az idősek otthonában lakjanak, amelyekből elmondása szerint a megyében amúgy is túl kevés van és helyek sincsenek. A munkaképes személyek esetében, meglátása szerint, 10-ből 3-at tudnak integrálni a munkaerőpiacra, ám amikor ezt mondja, hallatszik a hangján, hogy ez csak egy felületes becslés, de tudjuk, hogy a romániai intézményeknek rendszerint nem erőssége a statisztikakészítés.

Arról is kérdeztem az igazgatót, hogy hogyan kerülnek az rászorulók a szállókra. Mocan szerint a “klienseik” nagy részét a helyi rendőrség hozza be, általában este. A rendőrség különböző helyekről, a tömbházak alatti átjárókból, a vasútállomásról, terekről, lépcsőházakból, gyűjti be őket és viszi a hajléktalanszállókra. Felvetésemre, miszerint a rendőrségnek kötelessége-e bevinni a hajléktalanokat, ő igennel felelt, és azt mondja, mindannyiunk közös érdeke, hogy emberek ne maradjanak az utcán, ne kéregessenek, ne zavarjanak. Ugyanakkor azt is mondja, hogy attól is tartanunk kell, hogy ezek az emberek ne váljanak gondatlanság áldozatává, hogy ne haljanak meg az utcán vagy a rejtekhelyeiken.

Csak a helyi rendőrség intézkedhet?

Mocan elmondása szerint a rendőrség nagyjából tudja, hogy hol rejtőznek a hajléktalanok és folyamatosan tartanak razziákat is, főleg nagyon hideg időben. Kíváncsi leszek, hogy a rendőrség, az altruizmuson túl milyen jogon viszi be az embereket az utcáról, ezzel megtisztítva a város képét a “kellemetlen elemektől”, de rá kell jönnöm, hogy ezt a romániai törvénykezés lehetővé teszi, igaz kis csúsztatással. A helyi rendőrségről szóló 2010/155-ös törvényben az áll, hogy a helyi rendőröknek joguk van bekísérni székhelyükre vagy az országos rendőrség helyi egységeibe azokat, akik “cselekedeteik által más személyek testi épségét, egészségét vagy életét, a közrendet vagy más társadalmi értékeket, valamint olyan személyeket, akiket törvénytelen cselekedetekkel gyanúsítanak vagy akiknek a személyazonosságát a törvény szerint nem lehet megállapítani.” Láthatjuk, hogy a törvény alapján bőségesen van okuk eljárni a rendőröknek, de általában ki szokták hagyni a székhelyre kísérés fázisát és egyből a szállóra viszik a hajléktalan személyeket.

A rendőrség és a mentősök egy hajléktalan embert látnak el. Forrás: Kolozsvár Polgármesteri HivatalaA rendőrség és a mentősök egy hajléktalan embert látnak el. Forrás: Kolozsvár Polgármesteri Hivatala


A jelenségre a kolozsvári lakosok is felfigyeltek már, nemrég panaszkodott is valaki a Facebookon, hogy amikor egy utcán élő idős nőn szeretett volna segíteni, “minden lehetséges kolozsvári szervezetet, egyesületet, hajléktalanszállót, az önkormányzat szociális osztályát” felhívott, de mindenhol azt mondták neki, hogy csak a helyi rendőrség intézkedhet ilyen ügyben. A nő bejegyzésében így fejezte ki felháborodását: “Naivan azt hittem, hogy ezek a szervezetek az ilyen helyzetekért vannak. Csalódtam. Miért hívjak rá egy rendőrt egy szerencsétlen emberre, akit még az ág is húz? Hol vannak az erre szakosodott szociális munkások?” A kérdés jogos, ilyen esetekben, amikor valakit nem fenyeget közvetlen életveszély (főképp a fagyhalál), akkor szociális munkásoknak kellene felkeresnie őket, segítségnyújtási lehetőségeket ajánlva fel nekik.

A helyi rendőrséget is meg szerettem volna kérdezni arról, hogy miért csak ők járhatnak el, de mielőtt még rátérhettem volna a tárgyra, azzal ráztak le, hogy majd sajtóközleményt adnak ki a hajléktalanok ügyében. Amit ugyan meg is tettek, de ebben természetesen nem esett szó az eljárásról. A közleményben tudatták, hogy az elmúlt héten 31 hajléktalan személyt azonosítottak és kísértek be a város hajléktalanszállóira. Ebből tizennyolcan nem kolozsváriak voltak, származási helyük szerint volt köztük tordai, marosvásárhelyi, iași-i, gyulafehérvári, nagyilondai (Szilágy megye), piatra neamț-i és pusztakamarási is.

Mennek vagy maradnak?

Az emberek aztán vagy maradnak a szállón vagy sem: Mocan meglátása szerint az utóbbi a jellemző, mert az oda érkezőknek nem tetszik a rendszeresség és a fegyelem. Elmondása szerint annak ellenére, hogy van fűtés, tisztálkodási lehetőség és étel, az oda érkezők fele másnap reggel vagy még az este folyamán távozik. Az igazgatót arról is kérdezem, hogy a szállókra érkezőknek rendben vannak-e a papírjaik. Mocan szerint többségében igen, hiszen rendszerint azonosítja őket a rendőrség. Akikről pedig nem tudják kideríteni a személyazonosságukat, azok vagy el akarják titkolni vagy nem beszámíthatóak.

A szállókon azokat is fogadják, akik nem kolozsváriak, de miután kiderítették a származási helyüket vagy hazaküldik őket, vagy a hozzájuk legközelebb eső hajléktalanszállóra juttatják el. Mocan elmondása szerint az országban több helyen is építettek szállókat, egy országos hálózatot részeként. A kolozsváriak pedig kapcsolatban állnak az országban dolgozó kollégáikkal, együttműködnek és információt cserélnek a “klienseik” vándorlásáról.

A mentősök kurta válasza

Megkérdeztem a kolozsvári mentőszolgálatot is, hiszen azt gondoltam bizonyára sok olyan esettel találkoznak, amikor hajléktalan személyeket visznek be hozzájuk, de a múlt héten azt mondták, januárban egyetlen ilyen esettel sem találkoztak. Az általános eljárás egyébként az szokott lenni, hogy, ha a helyzet olyan, a mentősök a helyszínen ellátják a rászorulókat, majd a szállóra szállítják őket.

Látogatás a hajléktalanszállón

Ezek után úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha saját szememmel győződök meg arról, hogy hogyan bánnak a hajléktalanszállókra kerülő emberekkel és felkerestem az egyik ilyen szállót a Szigligeti utcában. Bevallom, tartottam attól, hogy milyen körülmények fogadnak majd ott: előítéletem alapján arra számítottam, hogy rendezetlen, rossz körülményekkel kell majd szembesülnöm és hogy rendkívül elkeseredett emberek panaszait kell majd meghallgatnom, amitől - tehetetlenségemben -, magam is elszomorodom. Nem is csalódhattam volna nagyobbat.

Ahogy megérkeztem, egy kis riadalom támadt az alkalmazottak között, amíg előkerítették a szálló igazgatóját, Alexandru Ploscart, egy marcona, nagydarab embert, aki körbevezetni volt hivatott engem. Először a tágas ebédlőbe lépünk be, ahol ételkészítés és étkezés zsivaja fogadott. Kosznak semmi nyoma, az emberek nyugodtan étkeztek és beszélgettek.

SzobarészletSzobarészlet


Ezek után az igazgató az egyik férfihálóba vezet, ahol rögtön szóba elegyedik velünk egy beszédes lakó, akinek még viccelődni is van kedve. A kb. 12 férőhelyes teremben körös-körül tisztaság és vetett ágyak fogadnak, a bútorok jó állapotban vannak. A szobában jelenleg öten laknak, az előbb említett férfi van a legrövidebb idő óta itt, csak pár hónapja. Jól összeszokott társaságnak tűnnek, panaszuk nincs. Ezzel némiképp rácáfolnak az Aurel Mocan által mondottakra, miszerint a legtöbb szállóra kerülő ember egy napon belül elhagyja a helyet.

Nagy az összhang a lakók közöttNagy az összhang a lakók között


Miközben felkapaszkodunk a lépcsőkön, az igazgató elmondja, hogy a szálló kapacitása 50 fő, jelenleg 47-en vannak. Az emeleten az igazgató egy női hálóba nyit be és bemutat az ott lakóknak is, mint újságírót. A korábbinál kisebb teremben felkiáltanak: a PRO TV-től jöttünk? Miután tisztázom, hogy egy helyi portáltól vagyok, kissé alábbhagy a lelkesedésük, de azért megkérdezem, hogy hogyan érzik ott magukat. A szobában jelenleg négyen vannak: három idős asszony és fiatalabb nő. Az asszonyok magyarok, ők sem akarnak panaszkodni. Győzködöm őket, hogy ha problémájuk van, nyugodtan mondják el, de egyikük magyarul mondja, hogy az igazgató jelenlétében nem szeretne panaszkodni. Ekkor az igazgató valahogy eltűnik a hátam mögül. Akkor értem meg, hogy miért nem tettek szóvá semmit a férfiak a földszinten...

A női háló lakóiA női háló lakói


Az egyik asszony a sarokban elmondja, hogy zavarja, hogy nincs szárító, ahová a mosott ruháikat kiteríthetnék, a folyóson pedig fél otthagyni, mert attól tart, hogy ellopnák. Körbenézek a hálóban, a tetőablakokból bőséges fény szűrődik be, de hely az nem nagyon lenne egy szárítónak. Megkérdezem tőle, hogy vannak-e zárható szekrényeik, ahol a dolgaikat biztonságban tudhatják, mert ez probléma szokott lenni a szállókon. Az idős hölgy, elviccelve a választ elmondja, hogy szekrények ugyan vannak, de mióta bezárt a bútorgyár, igencsak összementek. Ekkor az egyik szobatársa ráförmed, hogy “Mi van, nem tetszik?” A szobában csend lesz, tovább indulunk.

"A szekrények összementek, mióta bezárt a bútorgyár."


Egy másik női hálóba nyitunk be, itt három nő fogad. Ők kissé bizalmatlanok, beszélgetni nem nagyon akarnak. Az időközben ismét előkerült igazgatónak indítványozom, hogy menjünk inkább vissza az ebédlőbe, hátha egy kis étel mellett jobban megy a beszélgetés. Az igazgató közben azt is elmondja, hogy a szálló legfelső emeletén családok laknak, gyerekekkel, de őket nem szeretném zavarni a tolakodásommal.

A másik háló lakóiA másik háló lakói


Beszélgetés az ebédlőben és a keserű valóság

Lent az ebédlőben falatozás folyik, valami a tűzhelyen is sistereg. Az igazgató mielőtt elbúcsúzna, bemutatja Mária nénit és Pavel bácsit. Őket kérdezem, hogy milyen a szállón élni. Pavel bácsi román ember létére tisztán beszél magyarul, elmondása szerint mindennel elégedett. Véleményéhez Mária néni is csatlakozik.

Mária néni és Pavel bácsiMária néni és Pavel bácsi


Időközben leérkezik az emeletről Olga néni is: mesélni valója van, amit odafent nem tudott elmondani. Szavaiból a keserű valóság bontakozik ki. Pár éve még a Bükkfa utcában béreltek lakást a férjével, annak kicsi nyugdíjából, amit az Ószeren való árusítással egészítettek ki, azonban 2017-ben kilakoltatták őket. A médiában nagy visszhangot keltő esetre az asszony úgy emlékszik vissza, hogy talán az ortodox egyház (“maicuțák voltak ott”) visszaigénylés után kapta meg az ingatlant és emiatt kellett elhagyniuk az otthonukat. A sajtóban az eset úgy jelent meg, hogy zömében idős, betegeskedő embereket tettek utcára, miután a Kolozsvári Mezőgazdasági Igazgatóság (DAC) életveszélyesnek nyilvánította a tömbházat, ahol éltek.

Olga néni az életét panaszoljaOlga néni az életét panaszolja


Olga néni elmondja, hogy kilakoltatás után kényszerültek a szállóra költözni, mert nem akarták megterhelni a gyerekeiket. Az asszony arról is beszámol, hogy vannak azért konfliktusok is a szállón, de tettlegességre szerencsére még nem került sor. Olga nénit arról is kérdezem, hogy esetleg próbáltak-e szociális lakáshoz jutni, habár utólag rájövök, hogy talán inkább már egy nyugdíjas otthon lenne a jobb megoldás a számukra, de oda bekerülni, ugye, nincs sok esélyük. Az asszony elmondta, hogy a polgármester ígéretet tett rá, hogy segít nekik ez ügyben. Ezt az ígéretet a polgármester múlt heti látogatásán tehette, de figyelembe véve, hogy Kolozsváron legendásan rossz a lakhatási helyzet, valószínűleg némiképp "felelőtlen" ígéret volt.

Olga néni azért bizakodó a lakást illetően, mert a szálló igazgatója is segítséget ígért a “formulárok” kitöltésében, ő maga pedig betegeskedik, és reméli, ez is beleszámít majd a pontszámok megadásánál.

Van bővel étel, de megszokták, hogy tartalékolnak...

Ezek után búcsúzunk, kifelé menet a beszédes férfi még egyet viccelődik azzal, hogy minden jó, csak hát a nők hiányoznak. Mielőtt távoznánk, még benézünk a mosókonyhába, ahol két magyar alkalmazottal elegyedünk szóba. A két asszony sokat tud mesélni a szálló működéséről, nem is fogják vissza magukat. Elmondják, hogy a lakóknak minden nap jut meleg étel, amelyet hol az Egy tál meleg étel civil szervezet biztosít, hol a Pio atya misszionáriusi egyesület, de sok a civil felajánlás is. A lábosokban épp gőzölgő csirkepapikrás áll. Mindig van meleg virsli is, amit a lakók kérésére bármikor elkészítenek, de telente minden este forró teát is kapnak. Néha gyümölcs is kerül az asztalra. Ezek ellenére mindketten arról számolnak be, hogy a lakók többsége mindig attól tart, hogy másnapra nem lesz mit egyen, emiatt félre is szoktak tenni maguknak. Érthető reflexek, állapítom meg magamban.

Tele a fagyasztó minden jóvalTele a fagyasztó minden jóval


A dolgozók azt is elmondják, hogy sürgősség esetén bárki befogadnak, még ha az illető ittas állapotban érkezik is. Ha úgy van, őket külön szobába különítik el, amíg kijózanodnak. A szállón egyébként tilos alkoholt fogyasztani. Egy sikertörténetről is beszámolnak: az egyik idősebb nő súlyos alkoholfüggőségben szenvedett, amikor hozzájuk került, de most már nem iszik és még munkát is talált magának. Egyébként a lakók közül többen is, akik képesek rá, járnak dolgozni.

Megtudjuk, hogy a lakókra mosnak is és tévénézési lehetőség is van úgy a felnőtteknek, mint a gyerekeknek. A felnőttek délután öttől nézhetik a tévét, a gyerekeknek a vakációban több rajzfilmet is megengedtek, de ezen kívül kifestőket, színes ceruzákat biztosítanak számukra, sőt nyomtatnak is dolgokat, ha kell. Ha épp nincs vakáció, a gyerekek az egyik közeli iskolába járnak, a szüleik hozzák-viszik őket.

Gyerekek játszanak az udvaronGyerekek játszanak az udvaron


Amikor a konfliktusokról kérdezem őket, akkor elmondják, hogy a lakók az alkalmazottakkal nem szoktak vitázni és egymás között sincsenek komolyabb problémák, csupán az együttélés mindennapos nehézségeiből kerekedik néha összeszólalkozás.

Összességében jó benyomással hagyom ott a szállót, de tudom, hogy egy fecske nem csinál tavaszt: Kolozsváron lehet, hogy jónak mondhatóak a körülmények - miközben máshol az országban nem olyan biztos -, de amíg a társadalom nagy része olyan szinten kiszolgáltatott, hogy egészségügyi problémák vagy kisebb pénzügyi nehézségek miatt is bármikor utcára kerülhetnek emberek, addig sok remény nincs arra, hogy a hajléktalanság egyhamar megszűnjön.

A fotókat Hegedüs Ágnes készítette.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS