Kikezdte a művészek és a helyi adminisztráció viszonyát egy marosvásárhelyi tanácsi határozat
Dobrai Zsolt Levente 2019. február 21. 11:16, utolsó frissítés: 2019. február 22. 20:35A legvitatottabb része, hogy kulturális bizottság döntene arról, hogy mi számít művészetnek, illetve a közintézmények közelében teljesen betiltanák ezeket a megnyilvánulásokat.
Nemrég újból a figyelem központjába került az a marosvásárhelyi tanácsi határozat (367/2018), amelyet még múlt év novemberében fogadtak el, és amely a köztéri művészeti előadások szabályozásáról rendelkezik. A határozat egyik legvitatottabb pontja (5. cikk.), hogy egy helyi intézményekből és művészi szervezetekből összehívott kulturális bizottság ítélné meg, hogy mi minősül engedélyre méltó előadásnak vagy művészi terméknek, illetve az a pont is (22. cikk.), amelyik a közintézmények közvetlen közelében tiltaná azok bemutatását.
Az eddigi nyilvános állásfoglalásokból úgy tűnik, hogy a nézőpontok azzal kapcsolatosan oszlanak meg, hogy a művészi tevékenység ilyen jellegű szabályozása, amely elkerülhetetlenül a művészet mibenlétének és szerepének bonyolult kérdését is érinti – elfogadható formát öltött-e. A vita tehát nem is a köztéri művészi tevékenység valahogyan felfogott szabadságának kérdése körül éleződik ki, inkább a szabályozás természete és módja kapcsán. Az eddig ez ügyben megszólalók közül a következő két szempont látszott körvonalazódni:
1. Amennyiben a szabályozás túl nagy hangsúlyt fektet az engedélyeztetés bürokratizálására, az az azzal a veszéllyel jár, hogy a politikum vagy az érintett intézmények és érdekképviseleti szervezetek befolyása a köztéri művészeti tevékenység és az egyedi alkotások, vagy a művészi beavatkozások megítélésében olyan közvetlen szerepet kap, amely korlátozó jellegű lehet. Vagy ha nem is éppen korlátozó, olyan módon szelektív és monopolizáló, amely a művészi termékek lényegével vagy koncepciójával összeférhetetlen.
2. Ha viszont az adott szabályozás éppen a politikum vagy a helyi adminisztratív apparátus hatalmának és esetleges önkényének korlátozását írná elő, illetve azt, hogy a köztéri művészi tevékenység lehetőségeinek horizontját bővítse, és nem utolsó sorban a tevékenység zavartalan és biztonságos lefolytatását garantálja, akkor az a szabályozás, ha nem is föltétlenül kívánatosnak, de legalább szükségesnek vagy elfogadhatónak bizonyulhatna.
A határozat és a szabályozás beterjesztője, Vajda György RMDSZ-es helyi tanácsos azt állítja, hogy a szándéka a köztéri művészi tevékenység jogi védelme és szakmai ösztönzése volt. Állítása szerint azt szerette volna elérni, hogy a helyi művészi intézmények ösztönözzék ezt a fajta tevékenységet, segítsék saját diákjaikat abban, hogy vállaljanak köztéri előadásokat, illetve, hogy háborítatlanul tudjanak zenélni vagy előadni az utcán.
„Ez New Yorkban is így van. Ha a new york-i szabályzatban benne van, akkor az itt is teljesen normális” – felelte Vajda a Transindex azon kérdésére, hogy mit szól a határozattal szemben megfogalmazott kritikához. A határozat 22. cikkelye kapcsán azt mondta, hogy képzeljük el, milyen, ha egy közintézményben az alkalmazottak dolgoznak, és mondjuk, komoly számításokat végeznek a pénzügyi igazgatóságon, és az ablak alatt közben szól a zene. A szabályozás véleménye szerint egy teljesen normális dolog, hiszen ugyanilyen szabályzat van érvényben máshol is.
"Teljesen normális, hogy a kórházak, iskolák és egyéb közintézmények közelében nem szabad ilyen jellegű tevékenységet engedélyezni. Ezért vásárhelyen több helyszínt jelöltek ki az ilyen jellegű előadások számára. A másik szempont az, hogy közterület elfoglalásáért fizetni kell, mert ez egy szolgáltatás, ez szerintem gyakorlatilag egy kulturális szolgáltatás. Egy lej per négyzetméter per nap: ez egy minimális bér, máshol 50 euróba kerül, és ha ez ki lett fizetve, akkor a meghatározott helyen lehet művészkedni.”
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz akkor azokkal a művészi termékekkel, amelyek a közintézményekkel szemben valamilyen kritikát vagy politikai üzenetet kívánnak megfogalmazni, a tanácsos azt felelte, hogy az már nem művészet, hanem politikai tiltakozás. "Kimész, hogy jos guvernul, hülye Florea stb, az egy teljesen más dolog. Énekelheted is, de az egy teljesen más dolog". "Marosvásárhely egy érzékeny város, és nem kívánatos, ha a magyar vagy a román egymás etnikumáról akárhogyan (gyűlölködve – szerk. megj.) nyilatkozzék. Még akkor is elejét kell venni az ilyen megnyilvánulásoknak, ha eléggé valószínű, hogy itt ilyenre nem kerül sor" - érvelt. A köztéri művészeti tevékenységet sehol Romániában nem szabályozzák, és Marosvásárhely lenne az első, ahol erre sor került - tette hozzá.
A kulturális bizottság döntéshozói szerepéről a tanácsos azt mondta: „Párizsban, Londonban és Madridban is van licenszbizottság. Madridban nagyon szigorúan veszik: ott például kérik a végzettséget, akinek nincs művészi végzettsége, annak nem adnak engedélyt. Persze vannak olyan városok is, ahol nincsenek ilyen jellegű szabályozások. Én úgy ítéltem meg, hogy ha egy szakmai grémium dönt arról, hogy ki művész és ki nem, akkor a helyi rendőrség nem szólhat bele."
Elmondása szerint ez eddig úgy működött, hogyha valaki kiment az utcára, akkor a rendőrség azt mondta, hogy te csendháborító vagy és nincs mit ott keress. Véleménye szerint, ha van egy szakmai grémium, amelyik kimondja, hogy amit valaki tesz, az nem csendháborítás, hanem művészet, akkor a rendőrségnek már nem áll jogában felszólítani arra, hogy hagyja el a helyet.
Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy az érintett marosvásárhelyi művészeti intézmények és szervezetek (Nemzeti Színház, az Ariel Ifjúsági és Gyerekszínház, a Művészeti Líceum, a Maros néptáncegyüttes, a Romániai Képzőművészek Szövetségének Maros megyei szervezete illetve a Művészeti Egyetem) elvállalták-e, hogy delegáljanak valakit az erre a célra létrehozandó kulturális bizottságba, a tanácsos azt felelte, hogy csütörtökön lesz az első gyűlés, amelyre mindenki elfogadta a meghívást és közösen leülnek majd a tárgyalóasztalhoz. A felvetésünkre, hogy a színház is jelen lesz-e ezen a gyűlésen, Vajda azt válaszolta, hogy a színház elutasította a részvételt, mivel Gáspárik Attila igazgató tiltakozott ellene.
A tanácsos nyilatkozatát azzal zárta, hogy ha a határozat kritikusainak vannak javító szándékai, nagyon szívesen meghallgatja azokat, „mert a lényeg az, hogy ez a rendszer jól működjön.”
Vajda György álláspontja mellett kíváncsiak voltunk arra is, mit mondanak azok a képzőművészek vagy kortárs művészeti projekteket vezető emberek, akik a szabályozásnak ezt a formáját túlzásnak vélik. Miklós Szilárd képzőművészt és Tordai-S. Attila kurátort sikerült elérnünk, akik a következő válaszokat fogalmazták meg:
Miklós Szilárd, képzőművész, tanár: „Véleményem szerint ez a szabályozás a köztér demokratikus használatára nézve veszélyes korlátozásokat rejt magában. Nem tudom, mi lehetett a valódi indíttatása, a tudatlanság, a művészeti mező működésének felületes ismerete, vagy egyenesen az intimidáló és inkrimináló szándék dolgozik benne. Az én olvasatomban ennek az adminisztratív javaslatnak cenzúrázó jellege és öncenzúrát előidéző hatása van. Azt olvasom ki belőle, hogy pedantériával összekeveri a kézművesek, utcai zenészek és vásári bohózatok ügykezelését bármilyen nemű művészeti megnyilvánulással, amely a köztérre kritikailag is igényt formálhat. Mindezek elbírálására a művészet csúcsintézményeit képviselő szakmai zsűrit nevez ki, amely azonban a felsorolt esetek nagy többségében nem is tekintheti tisztjének ezt a feladatot. Másrészt pedig, éppen ezek az intézmények által képviselt szakmai konvenciók azok, amelyekhez képest egyes művészeti megnyilvánulások a közteret választják. Ott ugyanis egyenlő távolságból találkozhatnak, a művészeti forma és politikai tartalmak, az alkotó és befogadó. Aki életében a művészet és politika viszonyát akár felületesen is követte, megállapíthatja, hogy egy hatalmi berendezkedés demokratikus mércéje a kettő viszonyából igen jól kimutatható. Azáltal, hogy a közintézmények körül száz méteres körzetben kizár minden művészeti megnyilvánulást, gyakorlatilag elzárja ezeket a művészet által (is) követelt demokratikus köztérből, egy teljesen zavaros értékítélet és vulgáris piaci adminisztráció nevében. Miközben maga körül egy tűzfalat húz fel, bármilyen nemű urbánus kultúrára, kulturális identitásra és kisebbségre nézve degradáló, normatív jellegű intézkedést hoz.”
Tordai-S. Attila, kurátor, a kolozsvári tranzit.ro vezetője azt írta nekünk, hogy: „Elkeserítő, mennyire anakronisztikus a köztéri művészet szabályozására tett marosvásárhelyi kísérlet. Elképzelhető, hogy a városi tanácsosokat a jó szándék vezérelte, azonban ez nem mentség az elfogadott szabályozás szakszerűtlenségére. A dokumentum olyan művészeti magatartást előfeltételez, ami inkább hasonlít a vásári mulatságok és letűnt korok utcai bohózataira, mint a 21. századi köztéri művészet gyakorlatára. Világosan látszik, akik ezt leírták, nem ismerik a kortárs alkotásokat, azok viszonyrendszerét, értékformáló, kritikai és társadalmi jellegét. A dokumentumban hemzsegnek az inadekvát formulák és előítéletek (lásd. kalapozás Art.26, stb). A tanács indirekt módon vagy csupán szakmai tudatlanságból, megszabja, miről szólhat egy köztéri művészeti akció, ugyanis azáltal, hogy restrikciókat vezet be a helyszínnel kapcsolatosan, a köztéri művészet egyik fontos alkotóelemét cenzúrázza. Megtiltanák a közintézmények, kórházak, buszmegállók, gyalogátjárók előtti performanszokat (Art. 22.), az olyan művészeti projekteket, amelyek éppen ezen intézmények vagy helyszínek kontextusával vagy az általuk képviselt jelentésekkel operálnak.
A Christo és Jeanne Claude művészpáros 1995-ben, 14 napra szó szerint becsomagolhatta a berlini Reichstagot, de Marosvásárhelyen, a szabályozás értelmében nem lehetne még a polgármesteri hivatal előtt se művészeti akciót bemutatni. A dán Jens Haaning kiemelkedő figyelemre tett szert azáltal, hogy Oslóban majd a kasseli Dokumenta XI-en a gyalogátjáró villanyoszlopáról kizárólag török nyelven sugározta a török vicceket, ezzel szemben nálunk a buszmegállóban nem engedélyezett a művészeti reflexió. Egy romániai példával élve: szülővárosomban a szabályozás értelmében kórházak előtt, tartalomtól függetlenül, művészeti alkotást nem szabadna előadni. Daniel Knorr viszont 2007-ben Bukarestben megtehette, hogy 3 közintézmény (a Mentőszolgálat, a Rendőrség, a Katonaság) valamint az Ortodox Egyház színeivel és szimbólumaival látott el 4 villamost. Az emberek jókedvre derülve használták ezeket a villamosokat és közben elgondolkoztak az „intézmények” szerepén. Kérdem én, hogyan lennének szabályozva Marosvásárhelyen ezek a városban mozgó művek? Christónak is 100 lejt kéne fizetnie, ha be szeretné csomagolni a marosvásárhelyi városházát? A 21. század művészetét nem a Váci utcai portréfestők hozzák létre. Megengedhetetlen, hogy a városi tanács a művészet ilyen szintű degradációját hajtsa végbe. Egy kicsit olyan, mintha 2019-ben hintóknak vagy postakocsiknak akarnának földalatti parkolóházat építtetni. Elfogadom, a lovas kocsi turisztikai látványosságként a nagyvárosok tereinek ismert szereplője, ahogy a portrérajzolók is. De a kortárs köztéri művészet ennél komplexebb és egészen másként kell róla gondolkodni.”
A vitatott téma kapcsán megpróbáltuk más székelyföldi, partiumi városok önkormányzati dolgozóit is arról kérdezni, hogy náluk milyen szabályozások vannak érvényben a köztéri művészi tevékenységek tekintetében, azonban a cikk közléséig csak Szatmárnémetiből érkezett válasz.
Butka Gergely polgármesteri tanácsadó, volt utcazene fesztivál szervező szerint Szatmárnémetiben évente több mint 70 kisebb-nagyobb koncertet, rendezvényt engedélyeznek és támogatnak a város különböző részein, közterein. Az engedélyeztetési eljárásról azt írta, hogy a szervező/előadó által a Polgármesteri Hivatal felé benyújtott, irt kérvény alapján történik az engedélyeztetés, amely azt tartalmazza, hogy mit, mikor és hol, esetleg minek keretén belül szeretne megszervezni, előadni valaki. A kérvény függvényében pár napon belül egy választ kapnak, nyomtatott vagy elektronikus formában. Az esemény típusától függően más hatóságok engedélye is szükséges lehet, de erről tájékoztatják a szervezőt. Ami az utcazenélést illeti, az eljárás év közben is ugyanaz, egyszerű kérvény alapján működik, annyi különbséggel, hogy a városban megszervezendő nemzetközi Utcazene Fesztivál keretében, azon a hétvégén kb. 50 utcazenész és performer játszik a köztereken, kicsi színpadokon és a járdán, sőt a Szamoson is.
A marosvásárhelyi szabályozást illeti, a személyes véleménye az, hogy elviekben az ötletet magát jónak tartja, hogy egy város turisztikai brandingjének része legyen az, hogy utcazenészek jöhetnek a városba és hosszú távon olyan legyen, mint Dublin. "Ami a túlzott szabályozást illeti, ha beleképzelem magam egy utcazenész helyzetébe, aki járja az európai városokat, őszintén kevés esélyt látok arra, hogy ez a rendszer vonzó legyen a nemzetközi szintről érkező művészeknek. Ami viszont érthető, hogy az önkormányzat "bevédi" magát, nehogy előforduljon, hogy egy portugál beatboxos utcazenész obszcén szövegekkel bombázza a járókelőket, de erre szintén kevés esélyt látok" - fejtette ki.
A borítóképen egy marosvásárhelyi művészpáros, a Monotremu látható, a felvételt Tibor Károly Lițiu készítette.