2019. október 23. szerdaGyöngyi
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Bretter Zoltán a rendszerváltó értelmiségről: a fény végén fölfedeztük az alagutat

Ambrus István Kérdezett:Ambrus István 2019. június 13. 13:47, utolsó frissítés: 17:11

Harminc évvel '89 után lehet-e olyan közös politikai orientációs pontjuk a fiataloknak, mint az akkori rendszerváltóknak volt? Bretter Zoltán filozófust kérdeztük.


Magyarországon 30 évvel ezelőtt, 1988-ban indult meg és részben az 1990-ben megszervezett szabad választásokkal fejeződött be az a békés eszközökkel lezajlott politikai folyamat, amely a kommunista hatalom egypártrendszerét átalakította többpártrendszeres, parlamentáris demokráciává. A kommunista hatalommal szemben szerveződő ellenzéki erők Magyarországon már a '70-es években elkezdtek aktivizálódni. A rendszer kritikájával foglalkozó szamizdat kiadványokat terjesztő értelmiségi körök fontos szerepet játszottak a 30 évvel ezelőtti rendszerváltásban. A rendszerváltó értelmiség abban az időszakban sajátos társadalmi szolidaritást igyekezett kialakítani. Ezzel kapcsolatban kérdezte Bretter Zoltán filozófust a Transindex, aki májusban a Babes-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként érkezett Kolozsvárra. Bretter Zoltánt a rendszerváltó értelmiség szerepéről, a rendszerváltás utáni valóságról, a mostani fiatal generáció közös politikai orientációs pontjairól kérdeztük.

A rendszerváltás sajátos történetének része a "rendszerváltó értelmiség" társadalmi szolidaritást előidézni hivatott fellépése. 30 év távlatából nézve hol sikkadt el, vagy miért nem lett máig tartó öröksége a társadalmi szolidaritás az 1989/1990-es magyar rendszerváltás utáni valóságnak?

- Az elméleti alapok bizonyos értelmiségi körök számára adottak, vagy ismerősek voltak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a rendszerváltáshoz szükséges tudással bizonyos értelmiségi körök rendelkeztek. A szóban forgó rendszerváltó értelmiség nagyon szűk értelmiségi kör volt, két leágazással. Később ezek ideológiai háborúba is keveredtek egymással. A rendszerváltó értelmiségi kör 1985-ben, a monori találkozón még egységes volt, 1987-ben viszont szétesett. Ebben a körben voltak azok, akik a rendszerváltást előkészítették, hogy úgy fogalmazzak, dióhéjban megteremtették a rendszerváltást.

A „dióhéj” számos elemet tartalmazott. A szamizdat folyóiratok megteremtették a platformját a demokratikus kommunikációnak. A Beszélőben már szó volt politikai és gazdasági kérdésekről, melyek a fennálló viszonyokat valamelyest, vagy teljes mértékben opponálták. Ennek része volt a Szegényeket Támogató Alap (SZETA), amely felveti a szegénység kérdését egy olyan országban, ahol nem lehet a szegénységről beszélni. Ebben az a legfontosabb, hogy ez egy tipikusan civil társadalmi képződmény volt, egy olyan rendszerben, mely a társadalmi szolidaritás civil szervezeteit kifejezetten üldözte. Akadt még néhány ehhez hasonló civil szerveződés, amelyek a fennálló szocializmus, vagy a Kádár-rendszer időszakában nem válhattak politikai szereplővé.

Elég jól ismerte ez az értelmiség, pontosabban az értelmiségnek egy kis csoportja, a nyugati világ politikai berendezkedését. Ismerte a demokrácia intézményrendszerét, vagy a demokráciának az egyéni jogokhoz való viszonyát, az emberi jogok alkotmányos védelmét, s mindez Magyarországon a politikai ellenállást jelentette. Ismerős volt bizonyos körök számára a demokrácia egyik alappillére, az önkormányzati működés, amit Alexis de Tocqueville „townspiritnek”, tehát városi szellemnek nevez. Ez azt jelenti, hogy az állampolgárok, a város lakói önszerveződő, autonóm módon intézik a helyi ügyeket, és így tapasztalatot szereznek a közügyek gyakorlásában.

Amit viszont nem ismert ez az értelmiségi, vagy ezek az értelmiségi csoportok, az voltaképpen a Kádár-rendszernek az alapvető mechanizmusai, mélyrétege. Bár erre voltak bizonyos szociológiai kísérletek, s éppen a Szelényi-Konrád vizsgálat is ide sorolható. Az értelmiség nem ismerte fel, hogy a közösségi szálak szétszakítását, a társadalmi rendszer teljes felszámolását és az egoizmus rendszerbe juttatását célozta az egész rendszer. Ez a “kaparj kurta” világnézete, egyezz ki a helyi párttitkárral, a helyi párthatalmasságokkal, kössél magánalkukat, és akkor neked személy szerint jó lesz. A Kádár-kor olyan neofeudális rendszer volt, amelyik számos elemében ma újra él.

Ez igazából a társadalmi egoizmusnak volt a rendszere, és a társadalmi szolidaritás szétrombolása. Ezek az értelmiségi csoportok valójában ezt nem ismerték. Közhelyesebben fogalmazva, ezek a körök nem igazán ismerték Magyarországot. Voltak fogalmaik ezeket leírni, de ismerni a maga valóságában nem ismerték. Nem is nagyon nyílhatott módja ennek a marginalizált értelmiségnek, hogy a társadalom működésének mélyére lásson, amelyek aztán felszínre kerültek a rendszerváltás után. A rendszerváltás utáni helyzetben nem volt elegendő tudni teoretikusan, hogy hogyan is néz ki a demokrácia, valójában nem volt előre látható, hogy hogyan lehet ezt az átmenetet végigcsinálni.


A rendszerváltó szemlélet alakulásának lényegi fordulópontjai a Kornai János monografikus-analitikus szocializmus elemzése és a már Ön által is említett Szelényi Iván-Konrád György szerzőpáros által szignált Az értelmiség útja a osztályhatalomhoz. Beszélhetünk-e az értelmiség sajátos "inadekvátságáról" az 1990 utáni demokrácia gyakorlat társadalmi valósággá váltását illetően? Vagy ez egy tágabb, társadalmi "inadekvátságot" takar?

- A Szelényi-Konrád könyv az államszocializmus kritikája, a marxista osztályelmélet alapján. 1974-ben születik, ők ebben az önigazgató szocializmus elméletét akarják megalapozni, azaz visszatérnek Marxhoz, a '60-as évek nyugati baloldali korszelleméhez. Idézem: “Az államszocializmus szociológiai kritikájával hozzá kívánunk járulni egy új, önigazgató szocializmus elméletéhez”. Ez volt az a szellemiség, ez a nyugati baloldal által inspirált szellemiség, amely kritikai volt a fennálló szocializmussal szemben, és egyben önkritikus volt abban az értelemben, hogy belátta, hogy az értelmiségnek sokkal jobb pozíciói vannak a szocializmusban, mint a proletariátusnak.

Ezért vissza kéne menni valahol Marxhoz, és ahhoz, amit önigazgató szocializmusnak neveznek. Marx a Kommunista kiáltványban valami ilyen felé szerette volna vinni az egész proletár mozgalmat, egy anarchista, uralom nélküli társadalom felé, amelyben nincs uralom, de van munkás önigazgatás. Ez az, amit 1956 néhány hetében megpróbáltak Magyarországon is a munkástanácsok, egy ilyen szocialista rendszert kiépíteni, és ez az, amivel bizonyos fokig Jugoszlávia kísérletezett: a munkás önigazgatással. Ez egy kiegészítés ahhoz, hogy a kritikai és önkritikai szellem az, amiből a rendszerváltó értelmiség jelentős csoportjai kinőnek. Ehhez tartozott Bretter György is, aki a Lukács-iskola erdélyi „leágazása” volt.

Kossuth téri ünneplők 1989-ben. Fotó: fortepanKossuth téri ünneplők 1989-ben. Fotó: fortepan


Ebben az esetben két különböző inadekvátságról beszélhetünk. Egyfelől ez az értelmiségi csoport nem ismerte a magyarországi társadalom mélyrétegeit. Volt egy teoretikus tudása, de a mélyrétegekbe nem látott bele. A másik inadekvátság az, hogy rendszerváltás után viszont azt sem lehetett előre látni, hogy miként lehet a rendszerváltást menedzselni, hiszen erre semmiféle, még csak teoretikus tapasztalat sem állt rendelkezésre. Ennek az volt az alapja, hogy senki nem számolt azzal, amit Kornai „transzformációs válságnak”nevezett.

Óhatatlanul bekövetkezett egy óriási gazdasági visszaesés, óriási munkanélküliség, óriási infláció. Az állami tulajdonról a magántulajdonra épülő piacgazdaságra való átmenet nem úszható meg enélkül a transzformációs válság nélkül, de ezt senki nem látta előre '89-ben. Ez az értelmiség, még ha készült is a reformra, arra mégsem volt felkészülve, hogy az egyszer csak az ölébe pottyan. Ez mindenkit meglepetésként ért a volt szocialista országokban. Nagyon hirtelen zuhant össze a szovjetrendszer, tulajdonképpen egy éven belül roppant meg az, amiről azt hittük, hogy akár az örökkévalóságig is eltarthat. Működésképtelen rendszerek huzamosabb ideig fenn tudnak maradni a külső adottságok szorításában.

Ekkor szembe jön ez a transzformációs, gazdasági válság. Amikor 1990-ben kampányoltam az országgyűlési választásokon, akkor különböző kocsmákban megpróbáltam beszélgetni az emberekkel. Ott bányászokat próbáltam arról meggyőzni, hogy milyen jó lesz nekik ez a rendszerváltás, hiszen a nem működő vállalatokat be fogjuk zárni. Ezt azoknak a bányászoknak próbáltam elmagyarázni, akik pár hónap múlva elveszítették az állásukat, mert bezártuk a bányáikat. A paradox helyzet az volt, hogy mindezt ezek a kampányalanyok el is hitték. Hónapokon belül szembesülniük kellett azzal, hogy a rendszerváltás azt jelentette számukra, hogy az ő életüket ez meg fogja nyomorítani. Ezeket a dolgokat nem lehetett előre látni a nyolcvanas évek végén.

Miként reagált erre a rendszerváltó értelmiség?

- Erre az volt a politikai válasz a rendszerváltó értelmiségiek részéről, hogy átvesszük a nyugati mintákat, amilyen gyorsan csak lehet. Azt ismertük, hogy milyen minták alapján lehet egy új politikai és gazdasági rendszert, vagyis demokráciát és piacgazdaságot kialakítani. A rendszerváltásnak így azonban teoretikus jellege volt. És ez folyamatosan összetűzésbe került hol a magyar kádári valósággal, hol pedig a rendszerváltás után óhatatlanul kialakuló gazdasági helyzettel.

Teoretikusan a demokráciához hozzá tartozik a többpártrendszer. Ennek kialakítása volt a kerekasztal tárgyalások egyik legfontosabb pontja, hogy megteremtsük a feltételeteket az első szabad választásokhoz, ahol több párt verseng a politikai hatalomért. Ez a sajátos versengés a politikai hatalomért, ami a demokráciának a lényege, teljesen idegen és szokatlan volt a magyar polgárok számára, akik az új rendszerben elveszítették a korábban megrögzült politikai orientációs képességüket.

Korábban volt egy párt, amelynek az emberek ismerték retorikáját, tudták, hogy ha ők ezzel nem értenek egyet, akkor máris ellenzékben találják magukat, tehát inkább befogták a szájukat. Most pedig arra buzdítják őket, hogy mondják el a véleményüket, mégpedig egy teljesen átláthatatlan, ismeretlen politikai kínálatról. Az első választásokon száznál is több párt indult. Ez teljesen szokatlan viselkedési módot kívánt volna meg a magyar polgároktól, ami nem állhatott rendelkezésükre. A demokratikus viselkedést mind az elitnek, mind pedig az állampolgároknak „röptében” kellett megtanulniuk, és úgy látom, a demokratikus szocializáció ma sem ért véget.

Az akkori rendszerváltó értelmiségi elit számára volt-e valamiféle vészfék, vagy alternatíva arra az esetre, ha az átmeneti folyamat nem olyan módon alakul, ahogy azt előre látták, elképzelték?

- Tulajdonképpen nem volt, de folyt vita erről a kilencvenes évek elején a két nagy párt között, amelyek a rendszerváltást megelőző értelmiségi csoportokból nőttek ki. Az MDF-re és az SZDSZ-re gondolok. Azért ez tulajdonképpen ugyanaz az alom, csak két különböző politikai fejlődés. A két nagy politikai erő között volt vita a változás sebességéről, a célokat viszont ez a vita eredetileg nem érintette.

A fény végén fölfedeztük az alagutat: a rendszerváltás eufóriájának végén az ismeretlent. Az MDF óvatosabb volt, és ha nem is húzta meg a vészféket, azt mondta, hogy lassítsuk le egy kicsit ezt a robogó vonatot, amelyik éppen befutott az alagútba, a sötétben tapogatózunk. Antall József annak is teljesen tudatában volt, hogy innen nem lehet élve kikerülni, azaz nem lehet politikailag ezt a kalandot túlélni. Ő ezt már nagyon korán megfogalmazta, akkor, amikor felállt az MDF-kisgazda kormány. Akkor Antall József azt mondta, hogy vegyük tudomásul, hogy ez egy kamikaze-kormány. Ezt már kilencvenben lehetett tudni.

Vészfék nem volt ezen a vonaton, és ha lett volna is, senki nem akarta ezt meghúzni, mert tudtuk, hogy ezen végig kell menni, és ebben konszenzus volt. De Antall arra tett kísérletet, hogy egy kicsit lassítson. Ez volt a két párt közötti konfliktusnak az egyik oka, hogy az SZDSZ szerette volna, ha minél hamarabb áthaladunk ezen az alagúton, az MDF pedig óvatosabb volt. Egyébként ezért is nyerték meg a választásokat, mert ezek az attitűdök világossá váltak a választópolgárok számára is. Így, az MDF kevésbé tűnt radikálisnak, s a volt kommunista párttagoknak is elfogadhatóbb volt.

A fiatal generáció tud-e azonosulni egy olyan fajta eszmerendszerrel, amely közös irányt szabhat, és amely kohéziós erővel is bír? A fiatal generáció esetében nehéz megtalálni, megnevezni azokat a pontokat, amelyek olyan koherens módon összekötnék közös elképzelések, ideológiák mentén a generáció tagjait, mint az történt a '89-es átmenet esetében az akkori értelmiséggel.

- Ez rettentően nehéz kérdés. Nekünk bizonyos értelemben szerencsénk volt. Számunkra világos volt, hogy a Ceaușescu-rendszer, a Kádár-rendszer, azaz a kommunista diktatúrának csak egy alternatívája lehet. Nekünk viszonylag jó elképzelésünk volt arról, hogy mit nem akarunk, arról már egy kicsit kevésbé volt képünk, hogy mit szeretnénk, de minden esetre létrejött egyfajta értékvilág. Ez a lehetőség a mostani generációknak nem adott. Ha csak arra gondolok, hogy itt folyamatos viták folynak arról, hogy hogy is nevezzük például a magyarországi rendszert. Mi ennek a neve? Meg sem tudjuk nevezni. Egyesek azt mondják, hogy ez a demokrácia csúcspontja, mások azt mondják, hogy diktatúra, vagy tekintélyelvű uralom. Hogyan tájékozódjon egy fiatal ebben a fogalmi zűrzavarban?

Romániában a helyzet egyértelműbb, ott lehetett tudni, hogy kicsoda ez az éppen megbukott pártelnök. És egyértelműbb az értékválasztás is. Dragneanak börtönbe kell mennie, ez szerintem össze is kovácsolta a fiatal generációt. Ezt az európai parlamenti választások és a tüntetések is mutatták.

Magyarországon ilyen jellegű tüntetéseket, mint Romániában, nem lehetett tapasztalni. Magyarországon is voltak az elmúlt években tünticskék. Mi ezeket„tüntinek” szoktuk nevezni, mivel nincs meg az ereje, és idővel ezek mind kifulladtak. Ezek különböző ügyek mentén születtek, de mind kifulladtak, ahogy magát az ügyet sikerült kirántani a tüntik alól. A legnagyobb mozgalom a netadó ellen volt, de amint a kormány lemondott róla, ez a mozgalom abban a pillanatban el is halt. Romániában ezzel ellentétben egy világos cél fogalmazódott meg, és nem pedig egy ügy. Ez pedig tényleg összehozott egy politikai orientációval is rendelkező fiatal generációt. Magyarországon ez hiányzik.

Mit jelent ma a politikai filozófia vagy a politikáról való gondolkodás egy olyan kontextusban, amikor tapasztalhatóan az aktuálpolitikát irányító döntéshozók nem veszik figyelembe a szakma belátásait, elzárkóznak előle, vagy egyenesen ellenségesen viszonyulnak hozzá?

- Ezt nem egészen így gondolom. Maguk a politikusok is foglalkoznak politikai filozófiával. Azt gondolnánk, hogy Magyarországon például Orbán Viktor egy igazi machiavelliánus politikus. Az ő hívei is azt mondják, hogy a politika művészet, és Orbán Viktor egy művész ebben a tekintetben. Mindez még igaz is lehet. Machiavelli nem volt politikai filozófus, hanem gyakorló politikus volt. Gyakorló politikusoknak kívánt tanácsokat adni. Az viszont nem egészen igaz Orbán Viktorra, akire óriási hatással van egy fiatalkori olvasmánya, aminek a kiadásában még ő is segédkezett és ez nem más, mint Carl Schmitt. Schmitt politikai filozófiája - amit inkább neveznék politikai teológiának -, mind a mai napig befolyásolja Orbán Viktor politikáját. Ő tanult Carl Schmittől, és nagyon jól megjegyezte ezt a fiatalkori tudását vagy tanulmányait. Akkor, amikor Orbán a liberalizmus ellen beszél, és az illiberális demokráciát hangsúlyozza, akkor ezt tőle veszi át.

Nem egészen igaz tehát az, hogy a politikai filozófia teljesen kívül esne akár a politikusok látókörén. Orbán Viktornak van politikai filozófiai tudása. Ez nem változtat azon, hogy a többieknek erről fogalmuk sincs, vagy, hogy ő ne cselekedne a politikai teológia keretein kívül.

A fiatal generációnak nincs orientációs pontjuk. Olyan világot élünk, amelyben ez objektíve szinte lehetetlen, hiszen a Facebook-csoportok véleménye alapján tájékozódunk, ami tele van véleményekkel, amivel mi azonosulunk. Egyfajta politikai identitáskeresés azonban folyamatosan van. Arra keresni a választ, hogy milyen világban élünk, akár a politikai filozófia útján, alapvető fontosságú kérdés. Azt, ami van, azt látjuk, az körülöttünk zajlik. Annak, hogy egész nap mindenki a Facebookon lovagol, milyen következményei vannak a politikára nézve? Meg kell próbálni fogalmi kereteket találni ennek a leírására, megfogalmazására, mert különben a fiataloknak nem lesz orientációs pontjuk. Főként, ha nem mondjuk el a fiataloknak, hogy mi a tekintélyelvűség, mi a populizmus, mi a demokrácia. Ha azt akarjuk, hogy ebben a véleményözönben tájékozódjanak, akkor óhatatlanul ezeket a filozófiai, fogalmi kereteket rendelkezésükre kell bocsátani.

A mostani kommunikáció sokszor egy képre, smiley-ra redukálódik. Ezek a kommunikációs formák ismeretlenek voltak korábbi korokban. Nekünk meg kellett írnunk egy dolgozatot ahhoz, hogy elmagyarázzuk a gondolatainkat. Ma azonban kommentárok léteznek, a komment meg akkor jó, ha nem halad meg 5 mondatot. A választási kampányok ma már egyszavasak. Ki szavaz programok mentén? Senki nem olvas el politikai pártprogramot. Ma gyakorlatilag érveléseket sem látunk. Ebben a kommunikációs világban mindig csak utalunk valamire, de hogy mire, azt nem mondjuk, nem határozzuk meg.

A szociológiának van egy kísérlete most, amiben ennek az új generációnak az osztályhelyzetét próbálja leírni. Ez a szociológiai kutatási irány arról beszél, hogy van egy új osztály, amit úgy hívnak, hogy prekariátus, amit én magyarra fordítva "tévelygőnek, támolygónak" mondanék. Itt az emberek tévelyegnek az utalásos kommunikációban, nincsenek kapaszkodóik, de nem is ez a legfontosabb ennek az osztálynak a leírásában, hanem az, hogy ma már ennek az új osztálynak a tagjai több időt töltenek az neten munkát keresve, mint amennyit dolgoznak. Állandóan keresik a munkát, az információt, a tájékozódási pontokat, de ez önmagában nem munka. Meg kell újítanunk a tudásunkat erről a társadalomról.

Végezetül arra is rákérdeznék, hogy mi a véleménye arról, hogy a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kört nemrégiben átnevezték Bréda Ferenc Irodalmi Körre?

- Ha röviden akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy sic transit, így múlik el a világ dicsősége. Ezt bizonyos értelemben teljesen természetesnek találom. Annak idején Bréda Ferenccel együtt a Gaál Gábor kört csináltuk, aztán Egyed Péter, akinek volt némi köze Bretter Györgyhöz, átnevezte Bretter György körnek. A mostani generációnak nincs kötődése Bretter Györgyhöz. Ezért teljesen természetesnek találom azt, hogy keres magának egy olyan nevet, személyiséget, akihez maga is kötődik. Az egy másik kérdés, hogy azért Bretter Györgynek és Bréda Ferencnek a romániai magyar kultúrában játszott szerepe nem összehasonlítható, de tudomásul kell venni, és nincs ezzel semmi gond, hogy Bretter György mégis csak egy másik korszakot fémjelzett. Pontosan azt, amiről beszélgettünk. Az a különbség, hogy ez egy más korszak volt. Ott ez a marxizáló nyelv, amit Konrád György és Szelényi Iván is használnak, meg amit Bretter György is használt, az ellenállás nyelve volt, de ma már passé. Azt mondom, hogy ez egy más korszaknak a világa. Én ezt értem és nincs ezzel semmi bajom.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS