2019. június 25. keddVilmos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Úzvölgyi konfliktus: milyenek voltak a higgadt hangok a román sajtóban?

összefoglalta: HKSZ 2019. június 08. 16:10, utolsó frissítés: 2019. június 11. 13:08

Az Adevarul publicistája szerint a dormánfalvi polgármester hibázott, a G4Media szerzője szégyenteljesnek nevezi az úzvölgyi megemlékezést, de ugyanakkor a magyar félt sem tartja ártatlannak az ügyben.


Muguri Vărzariu: Románok és magyarok vissza a harcvonalra: a temetőben

Az Adevarul még a csütörtök délelőtt (vagyis a valódi konfliktus kitörése előtt) közölt egy véleményt Mugur Vărzariutól, amelyben a szerző objektivitásra törekedve felvázolja az úzvölgyi katonatemető történelmi horizontját: tisztázza, hogy a temetőt az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia létesítette, többségében magyar katonák nyugszanak benne, néhány osztrák, orosz, és egy román katona mellett. Azt is megemlíti, hogy a sírkertet 100 éve a magyar közösségek ápolták és gondozták, majd azt is hozzáteszi, hogy onnan alig 10 kilométerre található a román katonák nyughelye.

Ez után a szerző rátér a konfliktus keletkezésére: a dormánfalvi polgármesteri hivatal betonkereszteket helyez az úzvölgyi temetőbe; erre a magyar közösség néhány tagja fekete zsákokba csomagolja a kereszteket.

Mugur Vărzariu öt pontban foglalja össze a botrányossá eszkalálódott konfliktusról a gondolatait:

• Mérlegeli, hogy az úzvölgyi temetőben eltemetett katonák kiléte dokumentációs alapokon nyugszik, a katonák nevei szerepelnek az emléktáblákon, ahol egy román név is szerepel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a temetők háborús körülmények közepette létesültek, ezért természetesnek hat, hogy az ellenfelek két különböző temetőben vannak: így a román katonák többsége valószínűsíthetően a 10 kilométerre lévő, másik katonatemetőben nyugszik.

• Azt is az olvasók figyelmébe ajánlja, hogy a sírkertet 100 évig a magyar közösség ápolta és gondozta, és álláspontja szerint már csak ezért is a párbeszéd és az együttműködés közepette kellett volna kezdeni a román katonasírok létesítését. Mi több, fűzi hozzá, úgy látszik a dormánfalvi hivatal nem tudta bizonyítani, hogy a terület hozzá tartozna, így aligha lehetett törvényes építkezési engedélyük.

Építészetileg is kifogásolható szerinte a dolog: ugyanis a temetőben fakeresztek állnak, amelynek a harmóniáját erőszakosan megtöri az 52 betonkereszt. Milyen alapon éppen 52? - teszi fel a kérdést. Hiszen az ismeretlen katonák sírhelyei szimbolikus jelentőségűek, ezért szerinte indokolt a kérdés: miért nem egy fakereszt állítására kértek engedélyt?

• Arra is kitér, hogy a beavatkozások műépítészetileg zsúfolttá és rondává tették a katonatemetőt, már-már egy polgári temetőre emlékeztet, ahol az emberek versengenek a sírhelyekért. Az „első sorért” zajló szimbolikus térfoglalásban úgy véli, hogy az építők nem vették figyelembe, hogy talán a beépített területen magyar katonák maradványai fölé építenek. Továbbá a térfoglalás hevében nem vették figyelembe, hogy a magyar sírok esetében a keresztek a katonák fejénél állnak, a domb fele; ellenben az újabb betonkeresztek olyannyira a völgy felől, és a kerítéshez közel kerültek – hogy első sorba kerüljenek – hogy azt a hatást keltik, mintha a román katonák fejjel lefele lennének, illetve rácsúsznak a magyar hantokra.

• Mindezen túl azt is meggondolandónak tarja, hogy ha a Dormánfalvi Polgármesteri Hivatal a saját területén lévő román katonatemetőt elhanyagolja, akkor hogy jön ahhoz, hogy a szomszéd temetőjét megpiszkálja? A helyzetre egy analógiás példát hoz: milyen lenne, ha a bukaresti szovjet hősök temetőjébe a helyi polgármester éjszaka, sunyiban román katonai sírokat telepítene?

Majd egy kérdéssel zárja: „Lényegében véve arra kérem önöket, elemezzék józanul a fentieket és ennyit jegyezzenek meg: az osztrák-magyar hősök temetőjében egy román hős neve már ismert volt és tiszteletben részesült. Szükség volt a hősöknek, de főleg a románoknak és a magyaroknak, a dormánfalvi polgármester által a választási kampány kellős közepén elkövetett gesztusára?”

Végül is a fentieket józanul meggondolva, és figyelembe véve, hogy a temetőben ismert és tiszteletben részesített román katona is nyugszik, az a szerző kérdése: Tényleg szükségük volt a dormánfalvi, főként román (véletlenül sem magyar vagy nem-magyar) hőscsinálásra a választási kampány kellős közepén?

Dan Tăpălagă: A szélsőségesség csúnya arca, avagy a szégyenteljes úzvölgyi megemlékezés

A G4 újságírója szerint az EP-kampány közben valakik – nem tudni kik – úgy gondolták jónak, ha begyújtják kicsit a román-magyar interetnikus konfliktust, egy nagyobb terv részeként. Ugyanis elképzelhetetlennek tartja, hogy a közömbösen elhanyagolt hősök sírhelyének a sorsa olyannyira égető kérdéssé vált volna, hogy a dormánfalvi polgármester nem tudod nyugodtan aludni tőle, és inkább a pünkösdi ünnepek előestéjén éjszaka gyorsan létesített 50 betonkeresztet a 100 éve a magyar közösségek által gondozott sírkertbe, egy olyan hegyvidéki völgyben, ahol a madár sem jár. Ezért számára nyilvánvaló, hogy az ötlet és a bátorítás valahonnan máshonnan kellett érkezzen.

Utalva a fentebb összefoglalt Mugur cikkre, rácsodálkozik, hogy mennyire könnyen kiélesedik egy interetnikus konfliktus, mennyire törékeny valójában a többség-kisebbség viszonya, és mennyire aggasztó a növekvő bizalomhiány a románok és magyarok között.

Afelől nincs kétsége, hogy a konfliktust a román fél robbantotta ki, nem a magyar. Hiszen az úzvölgyi temetőben a magyarok, németek, osztrákok között meglehet, hogy akad egy-két román is, de ennek kiderítése a történészekre tartozik. Ami viszont biztos, az az, hogy 10 kilométerrel arrébb van egy elhanyagolt román katonasírkert. Ezért erősen gyanús a Dormánfalvi Polgármesteri Hivatal ténykedése, mint ahogy az is kérdéseket vet fel, hogy a dolog illegálisan történt.

Viszont úgy gondolja, hogy a magyar fél is minden tőle telhető gesztust elkövetett, hogy az ügyet még jobban kiélesítse és tovább bonyolítsa: elsőként a „radikális magyarok” akcióját említi, amikor is bezsákolták a román betonkereszteket.

Ezt a szerző úgy értékeli, hogy „a románok ostoba gesztusára a magyarok sértéssel válaszoltak.” Ettől szerinte az RMDSZ „félszájjal” elhatárolódott, de azért maximálisan a politikai tőkéje erősítésére használta az ügyet. Megemlíti még, hogy a választások előtt három nappal Kelemen Hunor felbontja a PSD-vel kötött protokollumot, amíg nem rendeződik az úzvölgyi konfliktus. A román fél csütörtökig a kisujját sem mozdítja, meg sem próbálja rendezni a dolgokat.

A magyar fél ezen a ponton kettős mércével, az etnikai csoportok iránti intoleranciával vádolja az államot, de közben a maga részéről ugyancsak kettős mércét használ. Hiszen, említi meg a szerző, Borboly Csaba május 29-én közleményt ad ki, hogy a temető 30 napig ideiglenesen zárva lesz, amíg a konfliktus rendeződik. Ez az indítás egy felelősségteljes döntésnek ígérkezett, de csak hogy gyorsan lázítássá változzon: hiszen a temető bezárásától alig egy hétre Borboly kíséretében megjelenik az úzvölgyi temetőben Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese. Nyilatkozik, virágot helyez az emlékműre további RMDSZ tagokkal.

A szerző következtetése: „Ezek szerint a temető csak a románok előtt van zárva, a magyarokra ez nem érvényes. Így természetes, hogy ezt a másnapi Hősök napjára szervezkedő román nacionalista szervezetek provokációként értékelték.

A kormány ebben a helyzetben ahelyett, hogy határozottan közbelépjen és megakadályozzon bármiféle megmozdulást június 6-án az Úz-völgyében, mivel egyértelmű a kockázata annak, hogy az esemény interetnikus konfliktussá fajuljon, csak annyit tesz, hogy csütörtök reggel Dan Carmena belügyminiszter egy Facebook-üzenetben nyugalomra int. Egy olyan helyzetben, amikor köztudott volt, hogy a román nacionalista szervezetek az Úz-völgyébe készülnek, és a magyar fél élőlánccal szeretné megakadályozni a keresztek felszentelését, a román állam gyakorlatilag nem tett semmit, nem állította le a feleket.

A szerző a Hotnews videójára hivatkozva nemzeti szégyennek tekinti a román katonákról való megemlékezés módját, amely barbár tettekből, és a magyarok zászlókkal való bántalmazásából állt. Álláspontja az, hogy a vétkeseket büntetőjogi eljárások útján minél hamarabb felelősségre kell vonni.

Viszont azt is elítéli, hogy Kelemen Hunor az incidenst úgy értékelte, hogy „Románia megmutatta az igazi arcát”, mert ez sértő a románok többségére, akik maximális toleranciát tanúsítanak a magyarokkal szemben. Szerinte Kelemen nyilvánosan bocsánatot kellene kérjen, éppen úgy, mint ahogy a Dormánfalvi Polgármesteri Hivatal is, és mindazok, akik hozzájárultak az indulatok szításához.

Nagyon valószínűnek tartja, hogy az esetet teljesen ki fogja használni Orbán Viktor is, aki éppen a Kárpát-medencei erős magyar összefogást építi, amelyben ő, mint az erős és egységesítő lép majd fel. Szerinte ez motiválja az RMDSZ-t, amely teljesen Orbán Viktortól és politikájától függ, és vélhetően az ügyet átemelik nemzetközi szintre, amelyből a magyar vezetők profitálnak.

„Azon a napon, amikor teljes Európa a normandiai partraszállásról emlékezik meg, és példásan megtisztelik a hősöket, Románia egyik sarkában románok és magyarok marakodnak a történelem nevében.” Majd hozzáteszi, hogy ez egy szégyenteljes pillanat, elsősorban a románok számára, de a magyaroknak is van amiért szégyenkezniük.

Hiszen, vonja le a következtetését, a közös jövő érdekében el kellene temetni a múlt sérelmeit. „Egy etnikai Csernobil csak úgy kerülhető el, hogyha az ilyen égő konfliktushelyzetekre egy betonszarkofágot öntünk.”

Nyitókép: Borboly Csaba Facebook oldala

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS