2019. aug. 21. szerdaSámuel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nem csak a „caracali rém” a sokkoló, hanem a tragédia kontextusa is

Horváth-Kovács Szilárd kérdezett: Horváth-Kovács Szilárd 2019. augusztus 12. 17:40, utolsó frissítés: 18:30

"Megdöbbentő, mennyire felkészületlenek vagyunk az ilyen helyzetekre: szakemberek, közösség, sajtó". László Éva szakértő pszichológussal beszélgettünk.


A caracali gyilkosságok a teljes romániai társadalmat sokkolták, a nyilvánosság kollektív traumaként élte meg; a romániai sajtó rendszerint egy egyedi esetként mutatta be, pedig a történteknek van egy elég jól körvonalazható kontextusa: a társadalomban jelen lévő szexizmus, nőellenesség, a nők elleni erőszak. Ismerve az erőszak formáit és mértékét, nem tűnik egy meglepő, elszigetelt esetnek. Romániában évente megközelítőleg 200 nő hal meg a családon belüli erőszak következményeként, félpercenként megvernek egy nőt, minden harmadik nő esett már áldozatul verbális, fizikai vagy szexuális erőszaknak.

László Éva pszichológussal, a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetének oktatójával beszélgettünk a tragikus eset kapcsán, aki 1999-től foglalkozik a nők elleni erőszak, az abúzusok, a bántalmazás-erőszak témájával, illetve az ARTEMIS – Nők az Erőszak ellen Egyesület egyik alapítója.

Téged személy szerint meglepett a caracali ügy?

- Volt, ami meglepett, volt ami nem. Az nem lepett meg, hogy ilyen eset megtörténik, és az sem volt meglepő, hogy a társadalom, a caracali közösség, sőt az egész ország sokkolódott tőle.


Meglepett viszont a hatóságok reagálási módja. Mi, az Artemis - Nők Egyesülete az Erőszak Ellen, a '90-es évektől foglalkozunk ilyen esetekkel, ezért megdöbbentő volt azt tapasztalni, hogy 20 év alatt szinte alig változott valami. Ugyanazok az alapelvek, alapinformációk hiányoznak a rendszerből.

Sokkolt az áldozat 112-es hívása körüli szakmaiatlanság, tehetetlenség. Szakemberként is nagyon elbizonytalanított, mert a 112-es segélyhívó tárcsázása az egyik olyan javaslat, amit veszélyhelyzetben az áldozatoknak, a hozzátartozóknak adtunk. Elég sok negatív tapasztalatom van arról, hogy mennyire lassan változik a hatóságok szakmai hozzáállása a szexuális erőszak eseteihez, beleértve a szexuális kihasználás célzatú emberkereskedelmet is.

A 2000-es évek elején volt egy rövid képzésünk, arról, hogy hogyan fogadjuk a segélyhívásokat. Azóta gondolom ez a terület is fejlődött, úgy a szakszerű hívásfogadásban, válaszadásban, mint a technológiai felkészültségben. Ennek fényében megdöbbentő, elkeserítő a most kialakult helyzetben megmutatkozó dilettantizmus. Mintha visszaugrottunk volna az időben.

Indult is egy online petíció, amelyben több szervezet kéri az államhatalom képviselőitől, hogy reformálják meg a hatóságok áldozatokhoz való viszonyát. (szerk.: magánszemélyként itt lehet aláírni)

- Igen, emiatt is indult. Megdöbbentő, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk abban, hogy egy krízishelyzetben támogatni tudjunk valakit: szakemberek, közösség, társadalom, sajtó. Nem tudjuk mi az emberi és szakmai teendőnk, tényleg hiányoznak a legalapvetőbb ismeretek is.

Az ügy elején még arra lehetett gondolni, hogy egy-két ember inkompetenciájára derült fény, de közben kiderült, hogy nem: ez maga a rendszer. Szerinted csődöt mondott a teljes rendszer?

- Összességében úgy látom, igen. Volt egy krízishelyzet, amelyben úgy tűnik, valakinek az életét meg lehetett volna menteni. Lehet, hogy vannak régiók, városok ahol másként történt volna. De ha ez így is van, csak azt erősíti meg, hogy az egységesség hiányzik. Ami az igazságügyi rendszert illeti, nem áll módomban felmérni, hogy az intézményen belül kik azok, akik tudnak szakszerűen kezelni egy ilyen helyzetet, és kik azok, akik nem.

Az utóbbi időben én azokkal találkoztam, akik nyitottak voltak akár törvénymódosításokra, akár attitűdbeli, szakmai hozzáállási váltásra. Képzéseket, találkozókat szervezünk közösen, volt aki nyitottnak bizonyult multidiszciplináris megközelítésre. A caracali eset is szembesített azzal, hogy ezek a tapasztalatok a kivételek.

De vajon mikor fogjuk mindannyian belátni, hogy aki áldozatként, hozzátartozóként, tanúként kapcsolatba kerül az igazságszolgáltatással, annak ez a lépés az életének egy része? Ezért nagyon nem mindegy, hogy hogyan zajlik egy beszélgetés, egy meghallgatás, egy kihallgatás, egy kivizsgálás. Az érintetteknek ez nem egy procedurális ügy, hanem beépül az életükbe, hatása van a másnapjára, az elkövetkező hónapra és akár az egész életére is. Nagyon kevés hajlandóságot látok arra, hogy ezt rendszerszinten meglássák, átlássák.

Ennél kevésbé intenzív krízishelyzetben is nagyon meghatározó, hogy hogyan beszélnek valakivel. Természetes, egészséges emberi viszonyulás kellene, azaz mikor valaki bajban van, vagy vészhelyzetben van, akkor nem letolom! Amikor segélyhívásokra is válaszoltam, akkor ez volt a legnagyobb kihívás számomra is. Ettől tartottam a legjobban: hogyan fogok kezelni egy olyan helyzetet, amikor a vonal túlsó végén lévő meg van ijedve, fájdalmai vannak, fél, veszélyben van, és nem is tudja, hogy hol van. Nyilván ezeket a helyzeteket a nagyon nehéz kezelni. De aki segélyvonalnál dolgozik, annak ez a dolga, ez a szakmai felelőssége. Hogy erre ne legyenek felkészülve? Ez nagyon meglepett engem.

Megleptek a hatóságok és a döntéshozók meggondolatlan nyilatkozatai, és az ezt követő gyors és látványvadász leváltások. Hogy nincs elemzés, nincs végiggondolás, nincs stratégia. Mintha egy show-műsornak lennék a nézője, amire nem vettem jegyet. Ugyanígy meglepett azoknak a hallgatása, akik tudtak volna beszélni, akiknek örültem volna, ha megszólalnak, beszélnek.

Volt, akit nem leváltottak, hanem lemondott, például a pár napja kinevezett belügyminiszter.

- Úgy vélem, nagyon sok rendőr, ügyész elgondolkozott azon, hogy akarnak-e még ehhez a közösséghez tartozni. Hogy akarsz-e része lenni egy ilyen rendszernek. Nekem is nagyon sok vargabetű volt a karrieremben, voltak és vannak megtorpanások. Hogy akarom-e még ezt a témát, vagy mi az, amit igen? A petíciókkal, törvénymódosítási javaslatokkal, képzésekkel és kampányokkal soha nem akartam foglalkozni. Amikor elkezdtem pszichológusként dolgozni, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy a szakmai karrieremnek ez egy erős, jelentős része lesz.

Megleptek a saját erős érzelmeim is. Ugyanakkor egy jó alkalom arra, hogy egy szakmai önvizsgálatot tartsak. Hogy volt-e értelme, eredménye az eddigi munkámnak, munkánknak. Látok-e valamilyen reményt? Milyen irányba? Szakmailag nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó ilyen helyzet. Ez az esemény a szakmai életeben is egy mérföldkő lett...

Beszéljünk egy kicsit azokról az aspektusokról is, amelyek nem okoztak meglepetést.

- Nagyon sajnálatos, de tényleg nem okoztak meglepetést azok a hangok, amik a lányok eltűnésére vonatkoztak: „biztos megszökött”, „a szeretőjénél van”, „hogy ő a hibás”, „akarattal ment el”, „ilyenek a tinédzserek”, „ilyenek a fiatal lányok, az élvezeteket, a szexet, a pénzt hajhásszák”. Nem csak szakmaiatlannak, hanem mélyen felháborítónak tartom ezt a magatartást. Annál is inkább, ha olyan intézmények képviselőitől jön, akiknek az lenne a dolguk, hogy ilyenkor segítsenek az áldozatnak, függetlenül attól, hogy ki, mit, miért csinált.

Nem lepett meg a nyilvánosság reakciója sem. Örülök az erősödő, hangosabb szolidaritásnak - ami a közösség egy részéről megnyilvánul. Akik értik, látják, hogy miről beszélünk lassan két évtizede, mikor az erőszakesetekkel szembeni toleranciáról, az áldozathibáztatásról van szó. Ugyanakkor ott vannak azok az akár névvel-arccal felvállalt véleményekre, amelyek továbbra is a megalázó, vádaskodó hozzáállást képviselik: kétségbeejtő, fájdalmas ezeket látni, hallani, olvasni. Hogy még mindig itt tartunk. Mintha visszarángattak volna egy olyan időbe, amiről azt hittem, elmúlt. Társadalmi-történelmi léptékben ez nem olyan hosszú idő, de elszomorító, hogy ennyire lassú ez a típusú változás.

Ugyancsak fájdalmasan nem lepett meg a sajtó szenzációhajhász hozzáállása. E mellett itt is nagyon magas fokú szakmaiatlanságot és felelősséghiányt látok. Rengeteg homályos utalás történt „bizalmas információk”ra, „nyomozáshoz közel álló személyektől”. Hiheted is, meg nem is. De ez nem hír, ez nem tájékoztatás, ez még a pletykánál is halványabb. A szomszéd mondott valamit, és ez szalagcímen jelenik meg. Spekulatív célozgatások, hogy megtalálták - nem találták meg a lányt. Ezt leírni felelőtlenség, csak arra hivatkozva, hogy „megbízható források”. Egyáltalán egy nyomozásban lévő ügynél „bizalmas” információkat kiadni? Olyan – ellenőrizetlen, megbízhatatlan – információk kerültek ki a nyilvánosságba, ami nem tartozik se a sajtóra, se a közvéleményre.

A megalapozott információkkal sem egyértelmű a helyzet. Én is gyakran találkoztam ezzel a kérdéssel: hogy jó vagy nem jó a nyilvánosság egy olyan olyan személy esetében, aki egy eset áldozata, az áldozat hozzátartozója, tehát az életéről van szó. Ahogy az igazságszolgáltatásnál is, a sajtóval kapcsolatban is azt látom, hogy valamennyit elmondasz, megmutatsz, kiadsz magadból, de ez aztán "önálló életre" kel, közprédává válik, bárki szétmarcangolhatja. Ez is az erőszak egyik típusa. A média nem tartotta tiszteletben a szülők kérését, hogy a lányuk és a hatóságok közötti beszélgetésének a hanganyaga ne kerüljön ki, csak az átírat. Természetesnek, emberinek tartom, hogy azt kérjék, hogy a hanganyag ne legyen nyilvános és ne váljon közprédává. Kikerült. De mi ettől okosabbak, felkészültebbek lettünk, nagyobb lett a társadalmi- vagy a közbiztonság? Mivel vitt minket ez előbbre? Konstruktív szempontból: semmivel. És ezzel visszaélést követtünk el. Ez csak egy a cserbenhagyások sorozatában, amikkel az esetre, mint nyilvánosság reagáltunk.

De ezzel mi, mint közösség, átléptünk egy határt. Ez az erőszak, az abúzus lényege: amikor csak a saját érdekeinket érvényesítve, a másik embert figyelmen kívül hagyva, átlépjük a határokat.

Miért vagyunk vakok általában az erőszakra, de különösen a nők elleni erőszakra? Gondolok itt az oktatási rendszerre, a szexuális neveltetés hiányára, a kiskorú anyák aggasztó helyzetére. Vagy az egészségügyre: a nőkkel hogyan bánnak a nőgyógyászaton, szülés közben mi történik a nőkkel. De mélyen problémás a helyzet a családban, a munkahelyen, az ügyintézésben. Mindezt miért nem látja a nyilvánosság, a társadalom? Milyen akadályok gátolják ennek a felismerését, és az ezen való hatékony munkát?

- Nem mondanám azt, hogy nem látja a jelenséget; hanem azt nem látja, hogy ő maga is ezt teszi. A hivatalok, a sajtó, az intézmények. Nagyon mélyen be van ivódva a hétköznapokba – ahogy mondtad - az oktatásba, egészségügybe, ügyintézésbe stb. Társadalomként eszköztelenek vagyunk ezzel szemben.

Például az oktatási rendszerben hogyan, miként lehet erőszak-prevenciós programokat kidolgozni, ha a felnőttek, az iskola nem hajlandó jelentős változtatást bevállalni. Abban az iskolában, ahol a tanár bemehet részegen, a tanár megalázóan viselkedhet a gyerekkel, ott hogy lehet erőszak-megelőző foglalkozásokat tartani gyerekekkel?

Nincsenek egészséges, közösen elfogadott határaink, tehát törvényeink, szabályaink, társadalmi normáink. Emiatt az elvárások sem érvényesülhetnek. Például – visszatérve az erőszak témára – nem azt várjuk el a rendőröktől, hogy 100 százalékosan igazat adjon bárkinek, legyen az a sértett fél, egy tanú, feltételezett elkövető. Hanem azt, hogy tényszerűen és szakszerűen járjon el, hogy kezelje kontextusban a helyzetet, vagyis tegye azt, ami a szakmája lenne.

Komoly probléma, hogy az állami intézményekben nem igazán működik a felelősségre vonás. A két rendőr kapcsán is ez látszik, a Galaci történetben (két rendőr figyelmen kívül hagyta egy vérző kiskorú lány segítségkérését, ami miatt szankcióként elvették a szolgálati autójukat – szerk.): attól, hogy most nem autóban, hanem gyalogosan, az utcán szolgálnak, attól az én biztonságom nem lett magasabb. Most már nem autóból nézik végig, hogy vérzek, hanem esetleg elsétálnak mellettem.

Lényegi változások nem történnek, és ebben a formális szankciók nem segítenek. A resztoratív igazságszolgáltatásnak az az alapelve, hogy ha valami hülyeséget csináltam – megszegtem normákat, szabályokat, törvényeket – vállalom a felelősséget. Ezt be kell vállalnom. Amit megtehetne egy ilyen helyzetben az a két rendőr, hogy publikusan bocsánatot kér. A viselkedésváltozásnak az alapja belátni, hogy amit tettem, az nem volt rendben. Nem azért, mert más azt mondja, hanem mert én belátom: és ezért kell nekem bocsánatot kérni, és keresni a jóvátétel lehetőségét. Erre nem az a megoldás, hogy elkezdek mindenkinek szankciókat és büntetéseket kiosztani.

A büntetéseljárásról rengeteg tudásunk van, hogy milyen helyzetekben működik, milyen helyzetekben nem, milyen helyzetekben korlátoz. Például a távolságtartási végzés azokban az esetekben működik, akik még tudnak változni, de akiknek már patologikus elváltozásaik vannak, azokban az esetekben ez önmagában nem túl hatékony. De emellett rengeteg más eszköz létezik, amiket mi egyáltalán nem használunk.

Probléma a bizalomhiány. Egyrészt, hogy a hatóságok és intézmények nem bíznak az emberekben, nem hagyják, hogy az embereknek beleszólása legyen a dolgokba. A mostani esetben sem éltek a közösség erejével. Egy krízishelyzetben minimum, hogy a hatóságok kijelölnek egy telefonszámot – amin valaki olyan válaszol, aki tudja ezeket a helyzeteket kezelni – ami hívható anoniman vagy névvel, hogyha valaki tud valamit, akkor legyen erre egy vonal.

Másrészt – általánosabban – az intézményeinkkel szemben a „stratégiai” eljárásaink arra épülnek, hogy „nehogy átverjenek”. A bizalmatlanság és a félelem kontrollálja a mindennapjainkat. Ebben a helyzetben mindenki állandóan kell valamit bizonyítson: a diák a tanárnak, a tanár az igazgatónak, az igazgató a tanfelügyelőnek, a tanfelügyelő a tanügyminisztériumnak. Úgy félünk az önállóságtól és a függetlenségtől, mint a tűztől! Félünk az erőszaktól, ugyanakkor eszköztelenek vagyunk vele szemben, nem tudjuk, hogy kell szembenézni vele, nem tudjuk hogy kezeljük másként a helyzeteket.

Általánosan igaz, hogy a kontroll centralizálódik. Centralizálódik az iskolában, egészségügyben, igazságszolgáltatásban. És mindenki tehetetlen: tehetetlennek érzi magát a tanár, a szülő, a gyerek, az igazgató, a tanfelügyelő, a miniszterről nem is beszélve. Ez egy rettenetes állapot. Ezért is nehéz kilátni belőle.

A változásoknak nagyon komoly akadálya, hogy egyáltalán nincs hosszútávú stratégia. Hiányzik annak a tudomásul vétele, hogy a változások nem egyik napról a másikra történnek, és a belátás, hogy ne is akarjuk ezt erőltetni: az (szinte) egyenes út a visszaélésekhez. Nem 5 években kell gondolkozni, hanem fél emberöltőben!

Az Európai Parlament elnöke is megszólalt a caracali eset kapcsán, ő is a nők elleni erőszakot hangsúlyozta. Sokan azt gondolják, hogy ilyesmi csak Romániában, Kelet-Európában történik, pedig a 2016-os jelentés a nők elleni erőszakról Európáról szól, egész Európára vonatkozik a probléma.

- Ez egy általános problémahalmaz, ami a nők szerepével és a szexualitással kapcsolatos, nem csak Romániában téma, nem csak Románia érintett. Például a szexuális célzatú kihasználással és emberkereskedelemmel kapcsolatosan, ahogy Nyugat fele megyünk - amihez képes Románia származási ország -, ott azzal az attitűddel találkozunk, hogy „hát igen, mert nálatok a civilizálatlanabb, a szegényebb, az igénytelenebbek embereknek ez a sorsa.” Kevésbé foglalkoznak azzal, hogy akik ezt kihasználják, azok ők maguk. Ez a kiváltságosság, hogy a férfiak a nőkkel szemben, a gazdagok a szegényekkel szemben, a több erőforrással rendelkezőek a kiszolgáltatottabbakkal szemben léphetnek fel.

A nőkkel szembeni erőszakkal és a szexuális erőszakkal kapcsolatosan az a szomorú, hogy még mindig elfogadott az a nézet, hogy a nőnek a dolga kiszolgálni a férfi szexuális igényeit, a szexualitás kizárólag a felnőttek „kiváltságos titka” és sok más tévhit amit, sajnos vannak, akik nagy erővel hirdetnek ma is. Említhetjük élő példának a rektorhelyettes nyilatkozatát… vagy a törvénymódosítási javaslatot a szexuális nevelés büntetéséről az iskolákban.

Rengeteg a mítosz, a rossz magatartás, hibás beállítódás. Mindez a szexuális nevelés hiányával kapcsolódik össze, alapdolgok nem ismeretével. Például, hogy a szexualitáshoz lelki folyamat is kapcsolódik. Nem csak egy biológiai dolog, hogy több mint a nemi szerveink, hogy a szexualitás több, mint egy aktus. Az erre vonatkozó információk hiánya pedig sérülékenyebbé tesz. A szülők nem akarják elfogadni, hogy ha egy gyereket erről tudatlanságban tartunk, akkor az nem az ártatlanságát, a gyerekségét őrizzük meg, hanem kiszolgáltatottá tesszük.

A nemrég megjelent, tavalyi adatokat feldolgozó Nemi barométer eredményei szerint a szülők 75 százaléka szeretné, hogy legyen szexuális nevelés az iskolában.

- Igen, azt elmondják, hogy kellene. De amikor ott vagyunk, hogy megvalósítsuk, mikor arról beszélünk, hogy miről szóljon ez, hány éves kortól kezdjük, vagy épp egy programot ajánlunk, akkor hihetetlenül nagy ellenállással találkozunk.

A szülők részéről? Az intézmény felől?

- A szülők részéről is, az iskola részéről is, mert ők tartanak attól, hogy mit szólnak a szülők. Ugye nemrég volt az a törvénymódosítási javaslat, hogy börtönnel büntetendő legyen, ha valaki szexuális nevelés órát tart olyan gyereknek, akinek mindkét szülője ebbe nem egyezett bele.

A találkozókra, amiket tartottunk, kevesen és nehezen jönnek el. Néha bennünk is megkérdőjeleződik, hogy mennyi energiát tudunk abba fektetni, hogy a szülőket győzködjük, hogy ez szükséges, hogy a szexualitás ugyanúgy része az életünknek, mint bármi más.

Mert ha mi nem foglalkozunk ezzel, akkor a gyermekek maguktól úgyis fognak, és olyan úton-módon keresik az infókat, amely tényleg nem gyerekbarát. Ezzel összefüggésben amiben Románia még topon van: úgy a pornográfia elérhetőségében, mint a gyermekpornográfia anyagok készítésében. Ez megint egy olyan dolog, amiben struccpolitikát folytatunk. Ezek halmozódnak. Megpróbáljuk a tabukat feloldani, mondjuk a szexuális neveléssel kapcsolatosan, akkor belefutunk a szexipar kérdésébe. Se a társadalomnak, se az államnak nincs olyan stratégia, ami ezeket lépésről-lépésre sorba venné.

Romániában a prostitúció kérdése is egy erős, érzelmi viharokat kavaró tematika. De ott is csak a dolog egyik oldaláról beszélünk, hogy kik lehetnek a prostituáltak, szabad-e nekik ilyet tenni: törvényes-e az utcasarkon, vagy a szállodában, vagy a weblapon. De nem beszélünk arról, hogy mi van a szexuális szolgáltatások vásárlásával, fogyasztásával? Az rendben van?

Ha elkezdünk beszélni a szexualitásról, akkor a gyerek ezt meg fogja kérdezni. És akkor mit válaszolunk? És megint a felnőtt társadalom tehetetlenségével és félelmével állunk szemben. Fél, hogy nem fog tudni válaszolni a gyerekek kérdéseire, és akkor inkább félretesszük mindenestől.

Ilyenkor – gondolok a caracali esetere – rádöbbenhetünk ezekre a dolgokra, és létrejöhet egy kollektív bűntudat. Sokak számára – mint ahogy nekem is – ez elhozhat egy önelemző momentumot, egy önvizsgálati lehetőséget. Gondolok például azokra az emberekre, akik kiírták a közösségi oldalra, hogy „bocsánatot kérünk”. Mindannyian, mert ez mindannyiunknak kudarc. Ha nem ragadunk bele, akkor jó, hogyha van egy pillanatnyi bűntudatunk, mert a vele való megküzdés, a sokkból való felépülés, az erről való gondolkodás és elemzés, a felelősség felvállalása társadalmilag, reálisan: resztoratív folyamattá válhat.

Kíváncsi vagyok, hogy a szexuális szolgáltatásokat használók közül hányan gondolkoztak el azon, hogy azok a lányok, fiúk közül akiktől/akiknek a futtatóiktól vásároltak, volt-e olyan, aki akaratán kívül került oda.

Ami még nagyon fontos: az igazságszolgáltatás nem mindig tud kielégítő megoldást adni, hiszen természetszerűen a hatásköre korlátozott. Ezért nagyon fontos a tanácsadó központok, a pszichoszociális szolgáltatások létezése. Ezek a központok tudnak olyan támogatást nyújtani, amire áldozatként, hozzátartozóként feszültségben, veszélyben élőknek szükségük van. Akiknek meg kell küzdeniük a fájdalommal, a bűntudattal, a felháborodással, a bizonytalansággal. Eszméletlenül fontos, hogy legyenek pszichoszociális szolgáltatások, amik hiányoznak az országból. Egy közösségnek, egy társadalomnak a mentális egészségéhez alapszükséglet, hogy létezzenek ilyen szolgáltatások.

Húsz év személyes és szakmai tapasztalat alapján hogyan értékeled a helyzetet: van változás?

- 2000-2001-ben mikor nemi erőszakról, lánykereskedelemről beszéltünk a helyi tanács gyűlésein, a megyei tanács gyűlésein, országos, nemzetközi találkozókon, nem egyszer a válasz a nőgyűlöletet tükröző viselkedés volt. Címkéztek minket, a téma felhozásával céltáblájává váltam/-tunk az oda nem illő magatartásoknak – hogy enyhén fogalmazzak. Kezdve a mizogin viccektől a fenékre tétellel történő előreengedés az ajtóban, olyan hivatali személyek részéről, akikhez segítségért fordultunk! A témával kapcsolatosan nem egyszer olyan választ kaptunk, hogy „szállodát akarunk a kurváknak” - ez volt a lánymenhely, a menedék a megerőszakolt, szexuálisan kihasznált, zaklatott lányok menedéke. Szinte mindennapi volt a megalázás vagy akár a fenyegetés, hogy akadályozzuk az igazságszolgáltatást.

Most szembesültünk azzal, hogy ez továbbra is megvan, csak nem olyan mértékben. Alapjában, lényegében sajnos egy kitartó attitűd. Ami változott, hogy van közben rengeteg ellenpélda is. Például az a kezdeményezés, amit férfiak kezdeményeztek a nők elleni erőszak elutasításával kapcsolatosan: #eunu #sinoi (#énnem # miis).

A korrupció, az érdektelenség, a vulnerábilisabb kihasználása fölötti jog sok hatalommal felruházottban továbbra is él, ami szélsőséges esetben, mint Caracalon is, életeket vesz el.

Nincs egy egyenes, exponenciális változás, fejlődés, javulás, hanem ilyen hullámvölgyes, ilyen szép EKG-s képet látok, hogyha visszatekintek. Valamennyire emelkedő, de cikk-cakkos fejlődési vonalat mutat. Úgy érzem, kicsit Don Quijoték vagyunk. Szerencsére egyre többen – Ha elég sokan leszünk, csak akkor lesz a szélmalomharcból fejlődés.

Nyitókép: feminism-romania.ro / cade una cădem toate

CARACALI GYILKOSSÁGOK

» Emberi maradványokat találhattak a Caracal közelében eltűnt két lány után nyomozó hatóságok egy férfinél

» Őrizetbe vették a caracali ügy gyanúsítottját

» Dăncilă arra kéri a pártokat, ne politizálják a caracali ügyet

» Caracali ügy: Gheorghe Dincă nevére előzetes letartóztatási parancsot állított ki a törvényszék

» Dăncilă népszavazás kiírását fontolgatja a súlyos bűncselekményekért kiszabható büntetések megszigorításáról

» Intézményközi munkacsoportot hoznak létre a krízishelyzetekre adott hatósági reakciók felgyorsítására

» Caracali ügy: Több ezren tüntettek a belügyminisztérium székháza előtt szombat este

» Menesztették tisztségéből az Olt megyei és a caracali rendőrparancsnokot

» Az ügyészség már minősített emberölés miatt folytat bűnvádi eljárást a caracali férfi ellen

» Ellenőrzéseket végez az Igazságszolgáltatási Felügyelet a caracali ügy kapcsán

» További gyilkosságok elkövetésével is gyanúsítják a caracali gyilkosságok gyanúsítottját

» Egy hétig sem bírta hivatalában az új belügyminiszter

» Cioloş szerint a caracali történések azt mutatják, hogy alapos államreformra van szükség

» Raed Arafat vezeti majd azt a parancsnokságot, amely a caracali ügy miatt jött létre

» Egy férfi azt írta SMS-ben az egyik caracali áldozat anyjának, hogy a lánya még él

» Börtönkórházba szállították kivizsgálásra a caracali gyilkosságok gyanúsítottját

» Parkot létesítenek a meggyilkolt Alexandra Măceşanu emlékére

» Egy cipruson élő nő azzal riasztotta a rendőrséget, hogy az egyik caracali áldozat még mindig életben van

» Czika Tihamér: Románia, a sokkok országa

» Fifor: senki nem számíthat bocsánatra, aki a caracali ügyben hibázott

» Nyilvánosságra kerültek azok a beszélgetések, amelyeket az Olt megyei meggyilkolt lány halála előtt a hatóságokkal folytatott

» Columbo felesége: Alexandra nem csak egy sorozatgyilkos áldozata

» A DIICOT-nak még mindig nincs bizonyítéka arról, hogy meggyilkolták volna a lányokat

» A DIICOT központi szerve vette át a caracali ügyben folyó nyomozást

» Egy sokkhatás érte a román társadalmat, ami mindig pozitív és negatív energiákat is felszabadít

» Sajtótájékoztató összehívását követelik civil szervezetek a caracali üggyel kapcsolatban

» Libertatea: Az Olt megyei rendőrök együttműködtek az alvilággal Alexandra keresése közben

» A caracali tragédia kapcsán tett kijelentései miatt lemondatták az oktatásügyi minisztert

» Kamaszlányé voltak a Gheorghe Dincă udvarán talált csontok

» A caracali tragédia kapcsán tett kijelentései miatt lemondatták az oktatásügyi minisztert

» Nyomozás folyik a caracali gyanúsított házánál. Dincă új nyomokat szolgáltatott

» “Ha nem lenne kurva vére, nem került volna bajba” Pszichológus a rendőri szexizmusról

» A DNS tesztek szerint 99 százalék az esélye, hogy a Dincă házában talált csontok az Alexandráé legyenek

» Megtalálták Alexandra Măceşanu telefonját Dincă házánál

» Több száz cipőt raktak ki a belügyminisztérium épülete elé az eltűnt gyerekek emlékére

» Nemzetközi szakértők segítségét kérik Alexandra szülei lányuk feltételezett maradványai azonosításában

» Gheorghe Dincă ügyvédje azt állítja, hogy védence prostituáltaknak nézte áldozatait

» Caracali ügy: feltörték az igazságügyi orvostani intézet honlapját

» A DIICOT annak nyomait keresi, hogy járt-e Luiza Melencu a gyanúsított lakásában

» A rendőrök megtalálhatták Luiza Melencu maradványait is

» Négy személyt megbírságolták azok közül, akik Caracalon tüntettek július 28-29-én

» Fifor nem válaszolt arra a kérdésre, hogy volt-e információcsere a rendőrök és caracali alvilág között

további közviták »

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS