2020. január 27. hétfőAngelika
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Valóban az abortuszok országa lenne Románia?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. december 10. 16:29, utolsó frissítés: 21:37

A szakértő szerint kérdés, hogy létezik-e egyáltalán valós abortuszvita vagy csak mesterségesen gerjesztett polarizáltság van.


Korunk egyik legmegosztóbb társadalmi vitája az abortuszról zajlik, amely kiélezettebbé válik olyankor, amikor egy-egy állam módosít a terhességmegszakításra vonatkozó törvényeken. Arra keressük a választ, hogy ez a társadalmi vita mennyire megalapozott, illetve hogyan is állunk az abortusz kérdésével Romániában.

Abortusz mindig volt...

A terhességmegszakításról zajló viták, állásfoglalások már az ókorban jelen voltak. Ezeket mindig meghatározta a megszólaló hivatása (orvos, filozófus, jogász, politikus), a kor, az adott társadalmat meghatározó politikai- vallási berendezkedés, illetve a személyes meggyőződések. A téma megjelenik az ókori Távol-Keleten, az egyiptomi, a zsidó civilizációban, állásfoglalások maradtak fent a görög és római korból, de a keresztény középkoron is végigvonult.

A filozófiai vitákban az alapkérdés az volt (és mai napig az maradt), hogy mikortól ember az ember, és több érvelés szerint (pl. Platón, Arisztotelész) amíg egyértelműen nem lehet annak tekinteni, megengedett (semleges) tett volt a terhességmegszakítás, szinte végig a görög-római kultúrában. Jogilag az ókorban nem volt vétség a terhességmegszakítás önmagában: akkor volt az, ha a nő a férj engedélye, beleegyezése nélkül tette meg, ezzel megfosztva a férfit az apaság jogától – azaz az abortusz annyiban volt jogi vétség, amennyiben a férfit megkárosította a nő.

Orvosi összefüggésben egyik első említése a Hippokratészi eskü szövegében maradt fenn: „Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.” Ezt a szövegrészletet ma is gyakran használják érvként, viszont kihagyva belőle azt a tényt, hogy magzatelhajtás nem az orvos feladatkörébe tartozott (mint ahogy többféle műtét sem), hanem a bábához – ezért nem foglalkozhat vele az orvos.

Egy 13. századi Herbarium illusztrációja, ahol a bába terhességmegszakító hatású készítményt állít elő. (Wikipedia)Egy 13. századi Herbarium illusztrációja, ahol a bába terhességmegszakító hatású készítményt állít elő. (Wikipedia)


Vallási szempontból az alapdilemma az volt, hogy mikortól van lelke a magzatnak – a megfoganás pillanatától, vagy mikor már „kialakul a formája”, „mikor rugdalózni kezd”, „az első lélegzetvételtől” – és ennek függvényében anyagi kártételnek (zsidó kultúra), morális véteknek vagy gyilkosságnak tartották (kereszténység, iszlám). A római katolikus vallásban folyamatosan szigorodott az álláspont az abortusszal kapcsolatban, míg olyan súlyos bűnnek számított, amit csak püspöknek volt felhatalmazása feloldozni egészen 2015-ig, amikor Ferenc pápa bármilyen rendű és rangú papnak megengedi a feloldozás megadását.

Az Egészségügyi Világszervezet (2007-es) felmérései szerint az abortusz minden országban jelen lévő gyakorlat a nem kívánt terhességek megszakítására, attól függetlenül, hogy a törvény mennyire megengedő, vagy mennyire kriminalizálja, bünteti. A Szervezet jelentése szerint a különbség abban áll, hogy ahol a törvény által megengedett a kérésre történő művi terhességmegszakítás, ott biztonságos orvosi rutineljárást jelent, míg azokban az államokban ahol tiltott, illetve korlátozott, ott kevésbé biztonságos módon oldják meg – ami miatt magas az beavatkozásba belehalt nők száma. Mégis a világon végzett összes abortusz több mint felét ezekben az országokban végzik.

Románia: keserves szülések és halálok
Romániában – akárcsak a nyugati világ jelentős részében – az abortusz jogi-törvényi kodifikációja és kriminalizálása a 19. században kezdődött, amikor az 1868-as büntetőtörvénykönyv kriminalizálja, amit később az 1936-os törvény is megerősít. 1957-ben a törvény lazul, lehetővé válik a kérésre történő művi terhességmegszakítás.

1966-ban, Ceaușescu hatalomra jutása után életbe lép a hírhedt 770-es határozat, amelynek az első paragrafusa így szól: „A terhesség megszakítása tilos”. Csupán néhány helyzetet ismer el a törvény, amikor megengedett lehet a művi abortusz, de az odáig vezető utat is erőteljesen megnehezíti a törvényi keret, és olyan súlyos szankciókkal jár, hogy az egészségügyben dolgozok nem mernek kockáztatni. Mindezt azért, hogy a „természetes demográfiai szaporulat helyreálljon”, és a 19 milliós Romániából egy 25, de ha lehet, 30 milliós lakosságú ország legyen.

Ehhez az is szükséges volt, hogy ne lehessen könnyen hozzáférni fogamzásgátlókhoz, és csak nagyon korlátozottan más védekező eszközökhöz – például óvszerhez. Ezen túl olyan női képet állítottak be követendőnek, ami szerint a nő aktívan helyt áll a munka világában, fiatalon férjhez megy, kiváló háziasszony, és sok gyereket vállaló anya (lehetőleg 4-et) – egyszerre. Így olyan törvényeket hoztak, melyek kedveztek azoknak a fiataloknak, akik közvetlenül a középiskola befejezése után összeházasodtak. Ám ha nem vállaltak gyereket, akkor a jövedelmük 10 százalékát többletadóként be kellett fizessék az államnak. Ezt a szabályt, amelyet „gyermektelenségi adónak” nevezett el a közbeszéd, 1977-től kiterjesztették minden 25-50 év közötti egyedülálló férfire, és 20-45 év közötti nőre. Ezen túl a szexuális nevelés teljesen mellőzött volt (beszámoló a 80-as évekből), sőt az egész témát tabusítás övezte. A problémát fokozta, hogy a 1966 és 1970 között még a hivatalos egészségügyi intézmények sem voltak ellátva pontos és szakszerű terhességtesztekkel, a lakosság jóformán semennyire. Ugyanakkor a nők elleni erőszak formái elterjedt és bevett viselkedési formává rögzültek, mind az intézményekben, mind a családon belül.

A nem kívánatos terhességek száma robbanásszerűen megnőtt, aminek pszichoszociális hatásai mai napig érezhetőek: tömegesen kezdtek megszületni a dekrét-gyerekek (decreţeii – azok a gyerekek román megnevezése, akik a határozat – Decretul 770 – következtében születtek meg; erről összefoglalót itt közöltünk.) A hirtelen megugró gyermeklétszámra, két év alatt megközelítőleg 2 millió gyerek születésére viszont nem volt felkészülve az állam, egyszerűen nem volt elegendő hely óvodákban, iskolákban. További problémát jelentett, hogy a gyerekek nem kívánt terhességekből születtek, nagyon sokan – a mélyszegénység vagy egyéb szociális probléma miatt – nem tudták vállalni a gyermeknevelést. Gyakori volt a gyermekelhagyás, amitől rettenetesen sokan kerültek gyermekotthonba, nevelőintézetekbe, ahol borzalmas körülmények uralkodtak. Ugyancsak megugrott a gyermekhalandóság, és a szellemi vagy fizikai fogyatékkal születettek aránya, amit – akárcsak a többi problémát – az állam nem tudott kezelni.

A totalitárius rendszer körülményei között nagyon sok nő egyszerűen nem akarta vállalni a kényszerterhességet, vagy a nem kívánatos várandóságot, és a szigorúan fenyegető büntetések ellenére, a kimondottan veszélyes, illegális terhességmegszakítást választották. Az abban az időszakban készült felmérések szerint legalább 10 ezer nő halt bele illegális abortuszba, viszont több kutató sokkal magasabbra becsüli ezt a számot, mivel a halálesetek zöme a tabusítás és elhallgatás miatt nem került bele a hivatalos jelentésekbe.

Fotó: TVRFotó: TVR


Románia: az abortuszok országa?

Az 1989-es rendszerváltás után elsőként helyezik hatályon kívül az abortuszt tiltó törvényt (dec. 26.), és a nyugati országok mintájára elérhetővé teszik a legális és biztonságos művi terhességmegszakítást. Érdemes kiemelni, hogy az 1990-es években derül fény a gyerekotthonok borzalmaira. A nemzetközi sajtóban Romániát az „utcagyerekek országaként” tüntetik fel, ahol még mindig nincs szexuális nevelés, még mindig csak nagyon korlátozott mértékben elérhetőek a fogamzásgátló eszközök, illetve a társadalmat még erőteljesen a berögződött, rossz attitűdök és magatartások hatják át.

A felmérések szerint 1990-91-ben 1000 élve születésre valamivel több mint 3000 művi terhességmegszakítás jut, 1995-ben még mindig kétszer annyi abortusz van, mint szülés: az arány 2003 körül egalizálódik: 1000 élveszülésre 1000 abortusz jut.

Tény, hogy az Európai Unióban az abortuszok száma napjainkban is Romániában a legmagasabb (2015-ös adatok szerint az EU átlag: 1000/199, Románia 1000/300), amiről előszeretettel cikkezik a sajtó. Ám érdemes ezt a felvázolt kontextusban szemlélni, ami alapján kijelenthető, hogy az országban a lehető legerőteljesebben mérsékelődött az abortuszok száma.

Ehhez hozzájárul, hogy egyre inkább elérhetővé váltak a fogamzásgátló eszközök, és a szexuális életre vonatkozó információk is szabadabban elérhetőek lettek. Mindazonáltal az EU-hoz képest magas számarányt indokolhatja, hogy még mindig magas a nők elleni erőszak, még mindig nincs általános szexuális nevelés, a lakosság zöme most is tájékozatlan, így kiszolgáltatott. De létezik elérhető legális biztonságos művi terhességmegszakítás.

A terhesség megszakítását Romániában jelenleg a 201-es törvény szabályozza. Ennek 7. bekezdése kimondja, hogy a Nem büntetendő a terhes nő, aki megszakítja a terhességét. Ugyanakkor büntetendő az a terhességmegszakítás, amelyet nem engedélyezett, hivatalos intézményben (kórház, vagy erre a célra alkalmas orvosi kabinet), és nem megfelelő, engedélyezett szaktudással (nőgyógyászati-szülészeti orvosi szakképzettséggel és engedéllyel) rendelkező személy végez. A törvény azt is tisztázza, hogy a terhes nő kérésére a 14-ik hétig megengedett az abortusz, illetve orvosi indoklásra 24-ik hétig, de ha a terhes nő, illetve a magzat érdekét szolgálja (életveszély), akkor ez után is elvégezhető a terhesség orvosi célokból történő megszakítása.

Abortusz: téves információk, stigmák, médiareprezentáció

Megkerestük Nagy Beáta Magda klinikai szakpszichológust, szociológust, aki többek között a művi terhességmegszakítás pszichoszociális aspektusait kutatja, hogy segítsen beazonosítani a legerősebb és leginkább elterjedt hiedelmeket, előítéleteket.

A szakértő elmondta, hogy a kutatások szerint az egyik legerősebb sztereotípia, amely a társadalmat és a médiát áthatja, az az, hogy az abortusz minden egyes esetben, következetesen, kötelező módon végtelen szenvedéssel jár, egy olyan „életet elszívó fájdalommal”, ami pszichiátriai betegségekhez vezet. Ezzel szemben – bár tény, hogy vannak esetek, amikor valóban ez történik – nem igaz, hogy ez szükségszerűen, mindig így van.

Ezzel összefüggésben gyakran egyoldalúan azt hangoztatják, hogy a terhességmegszakítás után kötelező reakció a bűntudat, a szégyen, a végtelen szomorúság. Viszont nagyon sok nőnek megkönnyebbülést jelent, amiért egy nehéz helyzetben sikerül meghozni egy felelős döntést, amit az ő élethelyzetükben nem „jó”-nak élnek meg, de a lehetőségek közül a kevésbé rossznak. „De ha az az elvárás, hogy most nagyon szomorúnak és csak negatív érzelmi állapotokat megélőnek szabad lenni, mert ez a „normális”, akkor az nagyon zavarba ejtő azoknak a nőknek, akik nem feltétlenül így élik meg, vagy nem feltétlenül csak ezt élik meg a várandóság megszakításánál” - mondta a szakértő.

Egy másik nagyon erős, téves kép abból származik, hogy általában rosszul ítéljük meg az abortuszok gyakoriságát, hol alá, hol túlbecsülik. De a valóság az, hogy a '90-es évektől a radikálisan visszaesett a terhességmegszakítások száma. Bár hozzátartozik a dologhoz, hogy a termékeny korban levű nők száma is csökken, egyértelmű, hogy évről-évre folyamatosan csökken az abortuszok száma.


Az esetek számának alábecsülése a kutató szerint összefügg a stigmatizálással, tabusítással és az erőteljes elhallgatással. Mert „ha van egy stigma, az arra kényszeríti a nőket, hogy hallgassák el, az abortuszukat, vagy azt, hogy valamikor az életükben ezen keresztülmentek. Viszont ez a hallgatás visszahat: rosszul becsüljük meg az abortuszok gyakoriságát, egy olyan kép alakul ki, hogy az abortusz egy más, a normálistól eltérő, ritka, egyedi helyzet – ami felerősíti a stigmatizálást. A kör így gyakorlatilag bezárul” - fejtette ki Nagy Beáta Magda. Tehát a stigmák miatt tabusítás lesz, a tabu következménye rossz adatok és információk, és a félinformációk miatt stigmatizálás.

Az egyik legerősebb stigma a kutató szerint az, hogy az a nő, aki a terhességmegszakítást választja, az anyaságot utasítja el. Ezzel szemben a valóság az, hogy az abortuszt vállaló nők jelentős részének van gyereke, tehát eleve nem az anyaság elutasításáról szól a döntés. Sőt, gyakran éppen a már meglevő gyerekeire való tekintettel nem tudja vállalni az újabb terhességet.

Egy másik torzult és a média által rosszul reprezentált kép arra vonatkozik, hogy kik és miért választják az abortuszt. „Hogyha a médiatartalmakat megnézzük, többnyire egyedi történetekről van szó, melyekben a következők vannak: fiatalkorúak, hátrányos helyzetűek, kisebbséghez tartozó (roma) nők. Gyakorlatilag a médiareprezentációban nem jelennek meg azok a 30-40 éves nők, leginkább a 40-esek, akik lezártnak tekintik a saját családtervezési ciklusukat, és nem szeretnének több gyereket vállalni” - hívta fel a figyelmet a szakember, aki szerint félrevezető, és nem reprezentatív, hogy a megszólalók többsége fiatal lány, aki a tanulmányait szeretné befejezni, és teljesen kimaradnak a középkorú nők, vagy más okok miatt abortuszt választók.

A kutató szerint nagyon sokszor beszélünk a nemi erőszakban fogant magzatoknak az elvetetéséről, ami valójában 1% alatti gyakoriságú, így egyáltalán nem egy reprezentatív oka az abortusznak. „Ellentétben egy 40-es párral, akiknek vannak gyerekeik, és nem szeretnének többet, mert mondjuk az egzisztenciális helyzetük ezt nem engedi meg, és ők a terhességmegszakítás mellett döntenek egy nem kívánt várandóság esetén. Ez az egyik leggyakoribb élethelyzet, ám gyakorlatilag ez nem jeleik meg a médiában.” - mutatott rá Nagy Beáta Magda.

Emlékeztető akció a 770-es határozatra, 2014-ben. Fotó: feminism-romania.roEmlékeztető akció a 770-es határozatra, 2014-ben. Fotó: feminism-romania.ro


Hogyan nem kellene és hogyan kellene beszélni az abortuszról?

Álláspontja szerint a média felelőssége nagyon nagy, hiszen az általa formált, generált nyilvános térben hozzák meg a nők – és párok – a döntéseiket. Ezért fontos lenne a téma érzékenysége miatt már a nyelvi kifejezésekre is tekintettel lenni. Mert ha a média a magzatot „babának”, „gyereknek” nevezi, akkor az azt implikálja, hogy az abortusz a gyermek megölését jelenti, és így hozzájárul a tabusító, kirekesztő, stigmatizáló és diszkrimináló tendenciákhoz, sőt generálja őket. Ezzel összefüggésben visszautalt a „kötelező szégyenérzetre”, amit erősíthet a média, pedig ez nem szükségszerű velejárója az abortusznak, hiszen a szégyen mindig egy adott társadalomban érvényes konstrukció, egy szociális jelenség, és nem univerzális tény.

A szakértő szerint ez a vonatkozása a témának kulcsfontosságú, mert egy nő, amikor olyan élethelyzetbe kerül, hogy döntést kell hozzon arról, hogy egy nem kívánt terhességet megtartson vagy ne, akkor abban a társas közegben hozza meg ezt a döntést, ami ezeket a sztereotípiákat élteti. Ha például olyan cikkeket olvas a témáról, amik tele vannak torzított információkkal, sztereotípiákat, nem reprezentatív eseteket tartalmaznak, és nem semleges a nyelvezetük, akkor azok nem támogatják a felelős döntés meghozatalát.

Saját kutatásának egyik legfontosabb eredménye éppen idevágó: egy nő akkor tudja elfogadni, hogy a terhességmegszakítás mellett döntött – akár évekkel korábban – amikor meg tudja élni a folyamatot úgy, hogy az valóban a saját felelős döntése volt. A felelős döntésnek pedig feltétele, hogy az érintett nő rendelkezésére álljanak hiteles, reális információk, és kellőképpen tájékozott lehessen.

Nagy Beáta Magda felhívta a figyelmet arra, hogy az egyik legfontosabb dolog a téma kapcsán az, hogy nem lehet általánosítva beszélni az abortuszról: mindig csak az adott társadalmi-kulturális közeg figyelembevételével lehet érdemben beszélni a témáról. A kontextus pedig több mindent magába foglal, például az is egy meghatározó tényező, hogy az adott kultúrában, a házasságon kívüli szexuális élet mennyire tabu vagy mennyire megengedett. „Ezeket nem lehet különálló, egymástól független aspektusokként kezelni, nem lehet az adott kultúrán kívülről nézni ezt a kérdést.” - szögezte le.

Másrészt az abortuszt inkább egy folyamatként kellene felfogni, és nem egy pontszerű eseményként, hiszen előtte van egy mérlegelési folyamat, a beavatkozás, majd az utána lévő időszak. Minden egyes esetnek megvan a maga kontextusa, ami mindig egy nehéz, sajátos élethelyzetet jelent.

Az abortusz „nőügy”? Hol vannak a férfiak?

A téma pszichoszociális kérdéseivel foglalkozó szakember azt is kutatja, hogy a férfiak hogyan viszonyulnak az abortuszhoz. Elmondta, ő úgy gondolja, hogy a terhesség megszakítása éppúgy két ember ügye, mint a terhesség létrejötte. Bár kimondottan a férfiakra koncentráló kutatások még ritkák, az már elmondható, és statisztikailag igazolható, hogy a párkapcsolatban élők esetében megközelítőleg 80-85 százalékban közösen, felelősen hozzák meg azt a döntést, hogy mi legyen a nem kívánt terhességgel. A házasságban élők esetében ez nyilvánvalóan erőteljesebb, de a legalább 5 éve működő párkapcsolatok esetében is meghatározó. „Természetesen az ilyen kapcsolatokban nehezebb is eltitkolni a várandósság tényét, másrészt az ilyen esetekben a pároknak van közös elképzelésük a életükről, arról, hogy mikor tudnak vagy nem tudnak gyereket vállalni.” - tette hozzá, kiegészítve azzal, hogy még az alkalmi ismeretségekből létrejött terhességről is többnyire tudnak a férfiak, mert általában a nők elmondják.

Természetesen más a helyzet az erőszak esetén, amibe beleértendő a párkapcsolati bántalmazás és a családon belüli erőszak is, ezekben a helyzetekben érthető, hogy a férfiak miért nincsenek bevonva a döntésbe.

Másrészt a felmérések szerint a terhességmegszakítások leggyakoribb oka egzisztenciális vonatkozású, amit közvetlenül követ okként maga a párkapcsolat: nem elég stabil, nem biztonságos a kapcsolat, vagy egyszerűen nem ilyen férfit tartanak alkalmasnak a nők a gyermekük apjának. Így, amikor a párkapcsolat a probléma forrása, az egész döntési folyamatot és a felelősségvállalást is másként kell megközelíteni.

Viszont az is ide tartozik, hogy ebben a nők számára érzékeny élethelyzetben az egyik legerősebb védőtényező – főként az abortuszt követő időszakban – egy jól működő párkapcsolat. Így azok a nők, akik párkapcsolati okokra hivatkozva szakíttatják meg a terhességüket, fokozottabban ki vannak téve a folyamat káros, akár a mentális egészséget fenyegető hatásainak.

A szakértő szerint ezért problémás, hogy az abortusz témájából a férfiak kimaradnak, csak passzív szereplőként tűnnek fel, ami miatt ma is sokszor „nőügyként” tematizálódik a kérdés. Ha pedig nincs benne a köztudatban, hogy ez a férfiak ügye is, akkor nyilván a férfi partner önkéntelenül is távol marad: elkíséri például a nőt a nőgyógyászatra, tanácsadásra, de vagy a folyóson marad, vagy az autóban várja meg. Ennek egyik következménye, hogy specifikusan férfiaknak szóló információval csak elvétve találkozhatunk: pedig ha azt tartjuk kívánatosnak, hogy közös döntés legyen, és együtt menjenek át a folyamaton, akkor szükség lenne ilyen tájékoztató anyagokra. Mert valószínűleg más kérdései vannak a terhességmegszakítással kapcsolatban egy férfinak, mint egy nőnek.

A szakértő beszámolt arról is, hogy a művi terhességmegszakítást végző egészségügyi szolgáltatók sincsenek tisztában azzal, hogy mennyire fontos lehet a férfi jelenléte. „Egyrészt a férfiak érdekében, az ő érzelmi egyensúlyuk miatt, hiszen ők is fel kell dolgozzák a folyamatot. Másrészt meg női oldalról is kitüntetetten fontos: például, ha a nő a beavatkozás előtt szorong, azon sokat enyhíthet a támogató férfipartner jelenléte.” - nyilatkozta Nagy Beáta Magda.

A férfiakból is jellemzően ambivalens érzelmeket vált ki egy ilyen helyzet megélése. Elmondható, hogy van benne csalódottság, szomorúság, veszteségélmény, bűntudat, és még sok minden, de van megkönnyebbülés, a felelősségteljes döntéshozás tudata. Maga a veszteség nagyon sokféleképpen értelmeződik-értelmeződhet, benne van egy majdani gyerek lehetőségének és az apaság vesztesége. Sokszor jár valamilyen csalódottsággal akár önmagában, akár a kapcsolatban – a férfiakban nagyon erős érzelmi feszültséget okozhat, hogy „az én gyermekemet nem akarta megtartani a nő”, ami rosszul érintheti az önértékelést is. Létezik arra vonatkozó félelem, hogy hogyan folytatódik a közös élet, mi lesz a párkapcsolattal? Sokan nagyon félnek attól, hogy a női partnerük szenvedni fog – ez is erős szorongást okozhat a férfiaknak. Nagyon sok minden felmerül, ami a negatív érzelmek táptalaja tud lenni. Ehhez nyilván ők is kellene kapjanak valahonnan támogatást, ami teljesen kimarad a diskurzusból is.

Kérdésünkre, hogy mit jelenthet a férfi szempontjából felelősségvállalás, azt a választ kaptuk, hogy egyrészt az is tekinthető felelősségtudatos viselkedésnek, ha a férfia azt mondja, „én úgy vállalok felelősséget, hogy ráhagyom a döntést a páromra, legyen úgy, ahogyan ő szeretné, hiszen az ő testét érinti, az ő anyasága az, ami ebben az élethelyzetben megérintődik”. Azaz nem tolja bele a női partnerét egy olyan szituációba, amit a nő nem szeretne. Másrészt mivel az abortusznál az időtényező nagyon fontos, felelősségvállalásnak tekinthető az is, hogy ha egy férfi azt látja, hogy a párja nem tud dönteni, és hetek óta hezitál, átvállalja a döntés meghozatalát. „Ezt persze láthatjuk úgy is mint nyomásgyakorlást, mint elítélendő dolgot, de lehetnek olyan élethelyzetek, amikor ez lehet a felelősségvállalás egy módja a férfi részéről – mert ezt a döntést nem lehet sokáig elhúzni” - magyarázta a szakértő.

Pro-Life vagy Pro-Choice?

Első ránézésre a mai nyilvánosságot két szélesen elterjedt megközelítés uralja, egy erőteljesen polarizált vita keretében: az egyik oldal a Pro-Life, míg a másik a Pro-Choice. Kérdésünkre, hogy a szakértő a fentiek tükrében mit gondol a vitáról, Nagy Beáta Magda azt felelte: „Kérdés, hogy van-e valós vita, vagy ez csak egy mesterségesen erősített polarizáltság.”

Véleménye szerint a Pro-Life és a Pro-Choice inkább ideológiai pozíciók, és egyáltalán nem szerencsés a két oldalra osztottság. E mellett a sajtó előszeretettel használja a háborús terminológiát a két oldal kapcsán, ami szerint két tábor harcol, lövészárkok vannak, frontvonalak vannak, stb. „Ez azt sugallja, hogy az előállított dichotómiában valahova állni kell, valamelyik oldalhoz tartozni kell. Pedig ez nem így van.”

Arra is felhívta a figyelmet, hogy itt két dolog csúszik össze. Az egyik, hogy mit gondolunk az abortusz elfogadhatóságáról, a másik, hogy mit gondolunk a törvényi szabályozásról – a kettő nem ugyanaz! „Mert lehet, hogy valaki elfogadó az abortusszal, de abból nem következik számára az, hogy ezt nem kellene szabályozni. A másik oldalról ha valaki elutasítja az abortuszt, az nem feltétlenül azt akarja, hogy a törvény szigora sújtson le mindenkire, aki ilyent követ el, és senkinek semmilyen szín alatt ne lehessen megszakíttatni a terhességet. Ez alapvetően két külön dolog: az egyik az attitűd, a másik a szabályozásról alkotott vélemény.” - fejtette ki bővebben. Ezt tovább bonyolítja, hogy az sem mellékes, hogy valaki a saját egzisztenciája kapcsán gondolkodik a terhességmegszakításról vagy általában, mert ez a két vonatkozás sem esik feltétlenül egybe. Hiszen van olyan, aki általában elfogadhatónak tartja a nem kívánt várandóság megszakítását, ha a nőnek van 3 élő gyereke, de a saját maga vonatkozásában bevállalná a negyedik gyereket is, ha ilyen élethelyzetbe kerülne. Ezeket a vonatkozásokat a leggyakrabban összemossák. „S innentől tényleg egy káosz lesz az egészből, nem egy társadalmi vita.” - mondta a szakértő.

A vita egyik aspektusa amit a kutatásai alátámasztanak, hogy az attitűd nem úgy néz ki, hogy valaki Pro-Life vagy Pro-Choice; e kettő inkább egy kontinuum két végpontját képezi, az emberek pedig e két pont között egy széles skálán helyezkednek el.

Fotó: David Tapia San Martin, unsplash.comFotó: David Tapia San Martin, unsplash.com


S mi lesz a kereszténységünkkel, a lelkiismeretünkkel?

Mivel közismert, hogy Románia Európa egyik legvallásosabb országa, illetve kutatások szerint a romániai magyarok vallásossága közelebb áll a romániai trendekhez, mint a magyarországiakhoz, ezért fontosnak tartottuk, hogy a kérdés vallási vonatkozásának is hangot adjunk.

(Ugyanakkor érdemes meggondolni, hogy az EU egyik legvallásosabb országában a legmagasabb az abortuszok aránya, ami mögött vélhetően az egyházi intézmények határozott tiltakozása állhat a szexuális nevelés ellen – ez a tendencia olyan törvénykezést is eredményezhet, amely a szexuális neveltetést szolgáltató személyt börtönbüntetéssel is sújthatja. Ugyancsak ide tartozik, hogy több állami kórház lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a művi terhességmegszakítás elvégzését, erről itt írtuk.)

Megkerestük Laborczi Dórát, a CEU Bibó István Szabadegyetem sajtómunkatársát, a Keresztény Kultúra főszerkesztőjét, aki keresztényként nem szeretne csatlakozni a Pro-Life és a Pro-Choice ideológiai ellenségeskedéséhez. (Lásd az erről zajló vitát itt, itt, itt és itt.)

Kérdésünkre elmondta, hogy álláspontja szerint a vita keltette megosztottság egy mesterségesen gerjesztett jelenség. Ugyanis tapasztalata szerint az abortusz nem egy önmagában állópolitikai jelenség, hanem egy olyan, a társadalomban jelen lévő problémacsomag, amely az összes szülészeti-, nőgyógyászati-, női jogokhoz kapcsolódó problémával érintkezik. „Azok a nők, akik érintettek az abortusz kérdésében, ugyanazok a nők, akik kiszolgáltatottak a nőgyógyászati erőszaknak, akik a szülészeten vagy kapnak vagy nem kapnak méltóságteljes ellátást. Az én álláspontom lényege ennyi.” nyilatkozta. Ezért nagyon károsnak, sőt a problémák megoldását hátráltató jelenségnek látja azt az ellenségeskedést, ami a téma körül kialakult, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy mindez egyáltalán nem segít azokon a nőkön, akik valóban bajban vannak.

Laborczi Dóra elmondta, hogy fenntartja azt a keresztény alapállást, hogy minden élet ajándék, és keresztény emberként minden születendő emberért ki kell állni. Viszont mindez „csak pusztába kiáltott szó, ha semmiféle valódi támogatást nem kapnak meg azok a nők, akik nincsenek olyan jó helyzetben, hogy gyereket vállaljanak. És azért be kell látni, hogy az abortusz leginkább azokat érinti, akik anyagi, mentális vagy kapcsolati krízis, netán párkapcsolati erőszak, bántalmazás miatt nincsenek a legjobb helyzetben.” - fejtette ki álláspontját. Kijelentette ugyanakkor, hogy bár vannak, akik azt gondolják, hogy a nők valamiféle „úri huncutságból” folyamodnak a művi terhességmegszakításhoz, a magyarországi statisztikák éppen azt mutatják, hogy leginkább a szegényebb, aluliskolázott rétegek érintettek. Azt is hozzátette, hogy aki az abortusz gyilkosságként keretezi, csak feszültséget és haragot szít, és egyáltalán nem visz közelebb a megoldáshoz.

Kihangsúlyozta, hogy a felelősségteljes, érett szexuális élet szempontjából valóban fontos lehet a keresztény szexuáletika mondanivalója, amennyiben nem tabusítja a szexualitás kérdését. Mivel azonban nem lehet azonnal, pláne erőszakkal megváltoztatni az emberek hétköznapi életét, ezért az ítélkezés helyett inkább a rendelkezésre álló eszközök felhasználásáról lenne érdemes beszélni. Beszámolt arról is, hogy tapasztalatai szerint az abortuszt választó nők élethelyzeteiben nagyon gyakran nincs valódi tudás, eszköz arra, hogy megelőzzék a nem kívánt terhességeket.

„Sokkal fontosabb lenne a fogamzásgátlásra helyezni a hangsúlyt a szexuális élet tabusítása és az abortusz sátánivá nyilvánítása, gyilkossággá kikiáltása helyett. Az fogamzásgátlásról viszont tudható, hogy nem egy „olcsó mulatság”, pláne ha arról van szó, hogy tüzelő legyen, cipő a gyereknek és kenyér a hónap végén. Ráadásul ez az egész problematika nők nyakába van varrva – pedig a férfiak felelősségéről is legalább annyit lehetne beszélni. Nagyon szorosan összefügg ez az egész a nők közösségen belüli helyzetével, és a számukra hozzáférhető megelőzés lehetőségeivel” - nyilatkozta Laborczi Dóra, kiegészítve azzal, hogy utólag, a nem kívánt vagy kényszerterhesség után nincs semmi értelme és haszna „belemenni ebbe a gerjesztett politikai háborúskodásba.”

Az „életpárti” oldalt szerinte retorikailag is hibás, mert akkor a másik oldal a „halálpárti” oldal kellene legyen, pedig ők is úgy gondolják, hogy minden élet számít, de az érintett nők élete is. Számára a másik oldal is problémás, a „döntés-pártiság”, mert tapasztalata szerint az esetek jelentős részében egyáltalán nem a nők döntéséről van szó. Hiszen számtalan kontextusban, jelentősen a fokozottan hátrányos helyzetben nem a lányok, nők döntése a szexuális élet, nem az ők döntésük, hogy teherbe esnek, és az sem az ők döntésünk, hogy megszülik-e vagy sem.

„Egyszerűen azt gondolom, hogy az evangélium alapvető üzenete arról szól, hogy a rászorulókon segítsünk. Keresztényként miért ítéljünk el olyan embereket akik két nagyon-nagyon rossz dolog között kényszerülnek választani? Miért ne állhatnánk inkább mellettük a megbélyegzésük helyett?” - mondta el az alapkérdéseit. Szerinte a problémára nincs egy politikailag meggondolt jó válasz, inkább a kirekesztő, megbélyegző magatartás jellemző. A keresztény válasz a problémára szerinte a következő: „Ott vagyok a szenvedő mellett, és kiállok a magára hagyott mellett. Könnyű hangosan pro-life-osnak lenni, de én nem láttam aktivistákat, akik ott vannak a szülészosztályokon, a nőgyógyászatokon és támogatják a nehéz helyzetben lévő lányokat, nőket. Ha pedig nem vagyunk akkor és ott, amikor szükség lenne ránk, akkor az a kérdésem, hogy miről is szólnak ezek a nagy viták? Mi az értelműk? Kinek segít? Ezért vélem úgy, hogy elsősorban nem az érintetteknek.”

Nyitókép: Claudio Schwarz és Maria Oswald, unsplash.com

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS