2017. december 13. szerdaLuca, Ottilia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kettős állampolgárság: mi történt? Miről beszél(t)ünk?

kérdezett:Gyöngyi Annamária 2005. január 04. 16:54, utolsó frissítés: 16:54

A magyar közgondolkodás nem tisztázta, hogy ki mit gondol a nemzetről, ez fakadt fel e vitában. #b#Politikai túszhelyzet#/b# alakult ki; s mindenki felejteni akar – #b#Bárdi Nándor#/b# történész az utóbbi évek legnagyobb magyar-magyar konfliktusáról.






– Néhány napja Marosvásárhelyen tartottál ebben a témában előadást. Miért pont ott, miért pont most?

Volt egy régebbi meghívásom az ott szerveződő fiatal társadalomtudományi szakember körtől. Persze tartottam egy kicsit az emóciók áradásától és a népgyűlési hangulattól, de semmi ilyet nem tapasztaltam. Ráadásul a népszavazás utáni teátrális megnyilatkozások média visszhangja nyomán mindenki valami nagy konfliktuskezelő helyzetre gondolt, miközben egy szakszerű elemzést kértek tőlem és ezt nyugodt beszélgetés követte.


A „mi lesz most…,” a „ nekünk ez jó vagy rossz…” kérdésekre persze nem tudtam mit mondani, hiszen alkatilag nem vagyok megmondóember. De az érdekes volt, hogy többen a társadalmi, közszellembeli tényekkel való szembesülést, az erdélyi valóságlátás tisztulását hangsúlyozták. Hazatérve Budapesten jónéhányan rákérdeztek, hogy miként fogadtak, mit vágtak a fejemhez odaát. S én csak széttártam kezem, semmi rendkívülivel nem szolgálhattam.


Mexikói tigrismaszkMexikói tigrismaszk
– Lehet ehhez a kérdéshez kívülállóként, csak mint tudományos problémához viszonyulni?

Ha nem is lehet kívülállónak maradni, de szerintem a magam szaktörténészi pozíciójában lehet erre törekedni. Annyival könnyebb nekem, hogy nincsenek határon túli felmenőim, soha nem voltam kisebbségi. Ehhez jön az, hogy a jósorsom hozta szakértői munkáim révén hozzászokhattam, hogy nem pro vagy kontra kell gondolkodom erről a kérdésről sem. A népszavazási voks szerintem habituális és szocializációs kérdés, és csak másodlagosak az érvek-ellenérvek megfontolása. Tehát én ebben az egészben – a népszavazás után – az igen/nem bölcsködésnél fontosabbnak tartom, hogy kívülről lássuk, hogy mi is történt, mi van az érvelések, hirdetések és az opciók mögött.


– Milyen keretek között érdemes ezt a problémát elemezni?

Az egész kérdéskörben döntőnek tartom, hogy a téma a magyarországi belpolitika és a magyarországi közgondolkodás problémája önmagával és csak következményeiben szól a magyar-magyar viszonyról. A kérdés döntően pártpolitikai mezőbe került – miért ne került volna, hiszen ma minden oda fut be Magyarországon – és ehhez jöttek a társadalomlélektani jelenségek.

Döntően a határon túli magyarok lehetséges viselkedése: a tömeges áttelepülés feltételezése, illetve a másik oldalról az elutasítás esetében várható csalódottság és ellenreakcióira való hivatkozás került bele a magyarországi vitákba. S így jelentős mértékben érzelmi kérdéssé vált az egész problémához való viszonyulás. A határon túli magyarok ügyét, mint tehertételt, a kettős állampolgárság intézményét mint félelmetes és beláthatatlan következményeket hozó mumust forgalmazták a kampányban.

A vajdasági, kárpátaljai és az erdélyi nyilvánosságban és a magyarországi „igen” kampány egy részében, ugyanez az intézmény, mint az örök megszabadulás boldogságát hozó Kék madár jelent meg. A határon túli nyilvánosságban kialakult helyzetet, Bibó István nyomán olyan politikailag hiszterizált helyzetnek látom, ahol a valóságos, a lehetséges és a kívánatos egészséges egyensúlya felborult.

S ennek következményeként közösségi rémképek és lelki kilengések állandósulnak, és mindezek beépülhetnek a valóságképekbe és ezeken keresztül kezdik érzékelni környezetüket. Gondolj csak a két alapvetően különböző két pólus, a Háromszék napilap cikkeire és a Transindex Disputa szövegeire a népszavazás utáni napokban.


De visszatérve a pártpolitikai mezőhöz,

azt is látni kell, hogy a magyarországi politikai elit 1997, a nyugdíjreform óta egyetlen szakpolitikai intézményi reformot nem tudott megvalósítani: sem a közigazgatásban, sem az egészségügyben, sem az oktatásügyben, és az államháztartás terén sem.

A két nagy politikai tömb totális bizalmatlanságába ágyazott egymásnak feszüléséből a problémák szőnyeg alá söprésén túl, kialakult egy olyan pártpolitikai „stratégia”, amely sikerességét pusztán a szavazatszerzésben méri, perspektívája pedig a következő közvéleménykutatás népszerűségi mutatóinak megismeréséig terjed.

A magyarországi népszavazási távolmaradás mögött ezt a politikai osztállyal szembeni egyre növekvő elégedetlenséget is érzékelni kell. Hiszen a politikai, közéleti elit nem politikai, hanem pártpolitikai alternatívákban gondolkodik. A nemzetpolitika, nemzeti egység kérdésének csak egyik oldala a határon túli magyarság problémája, legalább ennyire súlyos kérdés, hogy az európai politikában miként tud a két nagy magyarországi politikai erő együttműködve, nemzeti érdekeket megjeleníteni.

Lehet azt is mondani, hogy ez a ti bajotok, csakhogy a térség tényleg egységesül mindenféle nemzetegyesítő szándékok nélkül is, és nem lehet a problémákat külön kezelni sem itt, sem ott. Ahogy nyilvánvaló, hogy választójog nélkül is a határon túli magyar politikai entitások komoly hatással vannak a magyarországi belpolitikára és viszont. Erről lehet ilyen vagy olyan véleményünk, de ez ténykérdés.

Az egész népszavazás-ügyet itt és ott egyaránt szeretnék a politikusok elfelejteni. Azonban a felfakadt vitákat nem lehet megkerülni, a konfliktusokat, ellenérzéseket ki kell beszélni. A pártpolitika meghaladása nem csak a politikusok felelőssége, hanem a magunkfajta filológusoké is, akik más, új beszédmódokkal értelmezhetik a történeteket, következményeket és a teendőket.


– Konkrétabban a kérdésnek milyen dimenzióit különíted el?

Az egyik szint a politikai kényszerhelyzet-szituáció, a népszavazás létrejötte és eredménye. A másik szint a pártpolitikai küzdelem dolga. A harmadik a politikai osztályon belüli megközelítésbeli különbségek világa. Mivel a magyar nemzet és a magyar állam határa nem esik egybe, ezért a nemzetépítő (kisebbség és magyarságpolitikai) logikák ütköznek az államszervező logikákkal.

S e mögött ott van, hogy a 15 éve fejlődő határon túli közösségek politikai entitásokként, a közösségi autonómiák intézményesített legitimálása hiányában a politikai nemzetek állami intézményességei közé szorultak. Arról van szó, hogy a romániai magyarság – de ez vonatkozik a többi határon túli magyar társadalomra is – a romániai politikai közösség, de nem a politikai nemzet része.

Hiszen az erdélyi magyarság nem a román, hanem a magyar nemzetépítésben vett részt 1918-ig, majd a román nemzet és államépítés épp a magyar, német, zsidó pozíciókkal szemben működött. A politikai nemzethez kapcsolódó lojalitás, kötődés gyenge (ez Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban mérhetően sokkal erősebb, mint Romániában és különösen az ukrajnai magyarság körében) és az adott országgal való azonosulás a szülőföldhöz való kapcsolódáson keresztül működik. A romániai magyar kisebbségi elit ezt


mindig mint közösségi integrációt képzelte el.

Tehát önálló szülőföldi magyar intézményrendszer működtetése révén kapcsolódhat, integrálódhat a román államban. Ez az otthon és haza dilemmája.

Ez jelent meg a húszas évek politikai transzilvanizmusában; Bánffy Miklós Magyar Népközösség kísérletében a Nemzeti Újjászületési Fronton belül; a Magyar Népi Szövetség illetve a kolozsvári baloldali autonomista törekvésekben 1944-1946 között (Jordáky Lajos, Lakatos István); az 1968-as intézményteremtő felfutásban; az 1993-as brassói RMDSZ-kongresszus állam az államban elgondolásában. Ráadásul 1940-1944 között az Erdélyi Párt nem nemzeti, hanem regionális alapon hasonló integrációs stratégiát kínált fel a budapesti kormányzatnak.

A budapesti magyarságpolitikában akár nemzetegyesítésből, akár kisebbségvédelemből indulunk ki, megkerülhetetlen a kisebbségi saját, demokratikus intézményrendszer kérdése. Ez akkor erősítheti igazán az „otthon-haza” érzését, ha a lokális ügyekből, az emberek mindennapi gondjaiból indul ki és ebből alakítja ki regionális partneri viszonyát a „budapesti nemzetpolitikákhoz”.


– Honnan és mitől el indult a kettős állampolgárság-vita?

A probléma genezisének négy-öt csomópontja van. Előjátékként érdemes tudni, hogy a problémát liberális oldalról vetik fel még 1989-ben. A Rendszerváltás programjában – az SZDSZ első pártprogramja – a kisebbségi tézisek szerzője, Tamás Gáspár Miklós így fogalmazott:

„13. Minden magát magyarnak valló személy – és az ő jogán családja – legyen jogosult a magyar állampolgárságra.” Ezt számon kérni a párttól vagy TGM-től jó poénnak tűnhet: de tudni kell, hogy mindez a romániai menekültügy időszakában (1989 május) született, amikor tavasszal még visszaadtak határon átszökött személyeket a román belügyi szerveknek.

Ténylegesen a kettős állampolgárságot mint a balkáni és a közép-európai államszétesések utáni nemzetiségi kérdés kezelésére szolgáló technikát Konrád György és Végel László vetette fel 1992 márciusában egy budapesti SZDSZ-szervezte konferencián. Ők akkor ezt kétoldalú megállapodások rendszerével képzelték el mintegy a kisebbségjogi konfliktusok kezelésére.

A javaslat – az egész magyar kisebbségi autonómia koncepciókhoz hasonlóan, lásd Carington-terv és az VMDK-koncepció – a felbomló Jugoszlávia viszonyainak rendezésére szolgáló kétoldalú megállapodás rendszerre épülő kisebbségvédelmi elképzelésekből származott.

A magába néző magyarországi közszellem általában nem vett arról tudomást, hogy a szomszédai közül csak Ausztriában és Romániában nem volt állampolgárság-változás. Bár az utóbbi országban élő magyarok jó része tisztában van a bukaresti Moldova-politika következményeivel, tud a Pruton túliak kedvezményeiről. Ennek is köszönhető, hogy a kettős állampolgárság kérdését sokkal kevésbé látják problematikusnak, mint a magyarországi közvélekedés.


A kettős állampolgárság követelését Erdélyben Katona Ádám vetette fel.

Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés programjába vette, az SZKT-ra is bevitte, de 1993-ban nem került be az RMDSZ kongresszusi programjába. 1994-1996 között Borbély Imre több, az MVSZ számára készülő nemzetstratégiai tanulmányában foglalkozott a kérdéssel. Majd 1996-ban az MVSZ IV. Világkongresszusán bekerült a programba a magyar állampolgárság kiterjesztése.

Ez az év fordulópont volt az utóbbi évtized kisebbség- és magyarságpolitikájában. A magyar külpolitika az alapszerződések megkötésével megszabadult a magyarországi kisebbségvédelmi törekvések Nyugat-Európa felé szánt hárítására szánt pozsonyi és bukaresti instabilizációs vádaktól. A kisebbségpolitikában ugyanakkor kiderült, hogy a nemzeti autonómia jövőképe illetve a társnemzeti modell Közép-Európában évtizedes távlatban nem működik.

A kisebbségpolitikai elitek a kivárás és védekező, sérelmi pozíció helyett a kormányzati részvétel mellett döntöttek. (Ezek az elitek személyi összetételükben is alapvetően megváltoztak.) Az ezzel együtt az átalakuló budapesti magyarságpolitikában pedig létrejött az első hivatalos összmagyar politikai tanácskozás.

Ezen körvonalazódtak a magyarság- és a kisebbségpolitikák felől a legfontosabb alapelvek, 1996 júniusában: az autonómia-igény elfogadása és magyar kormányzati támogatása; prioritásként a szülőföldön való maradás támogatása és az adott országok euroatlanti integrációjának elősegítése; intézményes tekintetben a magyar-magyar csúcsok intézményesítése, rendszeressé tétele.

Az előbbi konszenzuspontokon túl ez azért fordulópont, mert ettől kezdve négy, egymással párhuzamos jövőkép-stratégia van jelen a külmagyar ügyekben.

Kameruni elefántmaszkKameruni elefántmaszk
A kisebbségi elitek a kormányzati pozícióból látják hatékonyabbnak az érdekérvényesítést; a budapesti (MSZP-SZDSZ) kormányzat az alapszerződések politikáját, az államközi megegyezést képviseli; a Fidesz – a schengeni probléma kivédése érdekében Magyarország megnövekedett geopolitikai súlyát kihasználva – a státustörvény koncepcióban gondolkodott; a kettős állampolgárságot megvalósítandó politikai célkitűzésként a VMDP 1997-ben, az MVSZ vezetése 1998-ban fogadta el.

Ugyanekkor lényegében kialakult egy vízió a kulturálisan egységes és politikailag föderális magyar nemzetről, amelyben a különböző szereplők az azonosságtudat megőrzésének esélyegyenlősége érdekében, a szétfejlődés ellen lépnek fel.

A nemzetegyesítésben gondolkodó álláspont a nemzet Trianon előtti egységének helyreállításából indul ki, és az utóbbi 80 év külmagyar társadalom és kulturális tér átalakulásával, a „Trianon következménye” állásponton túl nem tud mit kezdeni. A kisebbségvédelmi álláspont szerint ellenben épp ebből a szétfejlődés eredményeként létrehozott entitásból és tudáskészletből kellene kiindulni.

Itt arra a kérdésre, hogy miért is kell ezeket a csoportokat támogatni, funkcionális választ kell adni. Ez a válasz helyzeti tőkéből (nyelv és helyzetismeret) kiindulva: a határon túli magyarsággal a közép-európai regionális politikákban együttműködni, nemcsak közvetítő szerepben, hanem önálló tényezőként is. No de hol van ehhez geopolitikai/regionális koncepció?


Mindenki tudta,

hogy a schengeni vízumszabályozások miatt – amikor még Románia vízummentessége és euroatlanti integrációja nem is volt oly közeli, mint ma – a kapcsolattartás fenntartása érdekében tenni kell valamit. S ehhez járult az a felismerés, hogy Magyarország NATO felvétele révén jelentősen megnőtt Magyarország regionális-geopolitikai súlya, és ezt a magyarságpolitikában is kamatoztatni lehetett.

A kilencvenes évek második felében a következő négy „technikai” elképzelés alakult ki a magyar állam és a határon túli magyarok kapcsolata vonatkozásában.

1. Olyan célstátus biztosítása a határon túli magyarok számára, amely egyfajta konkrét jogosultságrendszert biztosít a magyar államtól. Ilyen a státus/kedvezménytörvény logikája, és ebbe a körbe tartozik a mostani nemzetpolgárság elgondolás is. Csakhogy ez utóbbi egy olyan dolgot akar adni – útlevelet – amely állampolgárság nélkül nehezen értelmezhető. De ha 5 vagy 10 éves nemzeti vízumról van szó az már teljesen más. Ahhoz azonban elég a magyar igazolvány is.

2. Kétharmados törvénnyel külön állampolgári státus létrehozása. Ilyen az erdetileg Borbély Imre által felvetett – brit mintára elképzelt – külhoni állampolgárság intézménye és az ehhez hasonló a letelepedés nélküli magyar állampolgárság elgondolása. Mindkettő útlevelet, munkavállalási lehetőséget, a felsőoktatásban való ingyenes részvételt biztosítana és mindkettő kizárná a magyarországi letelepedést és a választásokon való részvételt.

(Az 1999-es külhoni állampolgárság koncepcióban szerepel a magyarországi személyi igazolvány is illetve a választhatóság lehetősége is.) Tehát míg a célstátus tényleges jogalapot hoz létre, megalkotva a „határon túli magyar”-t (a „státusmagyar”-t) a „magyar igazolvánnyal rendelkezők körét”, addig a külön státus intézményesítése már jogviszonyt intézményesít.

3. A magyar állampolgárság megszerzése honosítással, arra való hivatkozással, hogy az adott személy valamelyik felmenője magyar állampolgár volt. Erre vonatkozik a mai gyakorlat is, de ahhoz magyarországi egy éves tartózkodás kell s addig a tartózkodási, letelepedési engedélyen (több éven át) tart az út.

Az MDF 2003-ban benyújtott javaslata ezen keresztül próbálja megoldani a kettős állampolgárságot azzal, hogy törölné az egy éves magyarországi állandó tartózkodást. A Mádl Ferenc által felkért jogászcsoport szintén ezt a technikát javasolta azzal a kiegészítéssel, hogy – nyíltan ki nem mondva, de – az etnikai elvű diszkrimináció helyett a magyar kulturális nemzethez való tartozást a magyar nyelvű állampolgársági vizsgával lehetne lehatárolni.

4. Alkotmánymódosítás révén minden magát magyarnak vallóra kiterjeszteni a teljes körű magyar állampolgárságot. Ezt az 56-os emigráció és néhány nyugati magyar szervezeten túl senki nem vállalta fel a szavazójog és az adózás problematikája miatt.


– Ez eddig két csomópont. De ilyen tisztán látszottak már a státustörvény időszakában is a különbségek?

A szélesebb nyilvánosság elé 2000-ben került az ügy. Egyrészt azzal, hogy miután az MVSZ határozatba foglalta a külhoni állampolgárság követelését, Patrubány Miklós egyeztetéseket kezdett a kérdésről a magyarországi pártok képviselőivel. Másrészt, az RMDSZ vezetése – annak érdekében, hogy kisebbségpolitikai ellenzéke kezéből kivegye a kezdeményezést és a vele szemben külön Erdély politikában gondolkodó Orbán-kormányt is nyílt színvallásra kényszerítse – a Frunda György elnökjelölt melletti ajánlásgyűjtésben a kettős állampolgárságért is aláírásokat gyűjtetett.

Ettől a kezdeményezéstől a státustörvény védelmében azonban Orbán Viktor és Duray Miklós is elhatárolta magát 2000 október-novemberében. Ezzel Markónak sikerült a kisebbségi társadalomban osztatlan népszerűségnek örvendő „megoldást” kizárni az ellene folyó politikai harcból. Mindez azért fontos, mert 1996 és 2000 között Duray Miklós vezette az MVSZ stratégiai szakbizottságát.

Duray akkor egyértelműen a státustörvény mellett foglalt állást, mert jogilag úgy vélte, hogy az állampolgárság nem megosztható, a magyar belpolitikára nézve tartott attól, hogy a migrációs félelem, az adófizetői minőség és a választójog kérdése miatt a magyarországi közvélemény elutasítaná a kettős állampolgárságot. Külpolitikailag pedig elfogadta azt a Martonyi János által képviselt felvetést, hogy jelentősen gyengítené Magyarország alkupozícióit és hátráltatná az uniós csatlakozást.


A negyedik csomópont 2003 júniusa,

amikor Zoran Zsivkovics szerb miniszterelnök egy, a kettős állampolgárságot nem ellenző nyilatkozatot tett. Ezt követően kezdődött a vajdasági magyar politikai pártok aláírásgyűjtése, majd augusztus 18-án Patrubány javaslata, hogy ne kössék áttelepedéshez az állampolgárság megadását és két nappal később az MVSZ vezetése a népszavazási kezdeményezés mellett döntött.

A szerb miniszterelnök azzal, hogy felvetette a témát a magyar–szerb vízumtárgyalásokon erősíthette pozícióit. A vajdasági magyar politikai életen belül a kettős állampolgárság igénye akcióegységet teremtett, de Kasza József, a VMSZ és Ágoston András, a VMDP vezetője közti elvi ellentétek is fennmaradtak.

Míg az előbbi inkább a kétoldalú megállapodásokat és abban a VMSZ közvetítő szerepét látta, addig Ágoston a perszonális autonómia koncepciójához hasonlóan töretlenül kitartott az önálló magyar kezdeményezés mellett.

Az ötödik csomópontot a 2003 szeptember-december közti eseményekben látom. Az MVSZ népszavazási kezdeményezésének sikertelenségétől és ennek határon túli és magyarországi hatásától félve az MDF 2003 szeptemberében az állampolgársági törvény módosításával akarta a problémát rendezni.

Javaslatukat a határon túli pártokkal is egyeztették, de a parlamentben még csak tárgysorozatba se sikerült venni a javaslatot, kimúlt a nagy pártok ellenállásán. Ez a javaslat a honosítást lerövidítené, de az áttelepedéshez a jelenlegi feltételeken (megélhetés igazolása, állandó lakhely stb.) nem változtatna.

A délvidéki aláírásgyűjtéssel párhuzamosan az ottani magyar pártok közös szakértői bizottságot küldtek Budapestre, amely az MDF-s javaslattal azonos megoldást képviselt a külügyminisztérium képviselőivel folytatott tárgyalásokon. Ezekre a tárgyalásokra az RMDSZ ügyvezető alelnökét, Nagy Zsoltot is meghívták, aki az elvándorlás növekedését prognosztizálta és ezt használták a vajdaságiakkal szemben ellenérvként.


A külügyminisztérium mindvégig defenzívában volt.

Nemzetközi jogi megfontolásokra hivatkozott, lényegében politikai döntésre várva halogatta a kérdést. A 2003 második felében kialakult az MVSZ, az MDF, a vajdasági szakértői bizottság (vajdasági magyar pártok) és a külügyminisztérium között egy viszonyrendszer, amelyben mindenki párhuzamosan mondta a magáét, de nem történt politikai előrelépés.

Ezt a helyzetet erősítette az alkotmánybíróság döntése arról, hogy az állampolgárság gyorsított honosításáról lehetséges a népszavazás. (Miközben az alkotmánybíróság alkotmányjogász tagjai különvéleményt fogalmaztak meg és a kérdésfeltevés nem egyértelmű volta és nemzetközi jogi hatása miatt megkérdőjelezték a népszavazásra bocsátását.)

A megvalósíthatóságot tovább erősítette, a kormány halogató mozgásterét tovább szűkítette az, hogy a Mádl Ferenc köztársasági elnök által felkért szakértői bizottság is megvalósíthatónak vélte az állampolgárság biztosítását a határon túli magyarok számára.

A hatodik csomópont 2004 március-júniusa, amikor a Fidesz kialakította álláspontját a népszavazással kapcsolatban. A párton belüli dilemmák nyár elejére, az EU választások utánra tisztázódtak. Nevezetesen egy sikertelen választási politikai vereség, illetve a kettős állampolgárság keresztezi az addig követett autonómia-stratégiát. A Fidesz vezetése úgy döntött, hogy a jobboldal integrálása és egy számukra mindenképp kedvező pártpolitikai konstelláció kiaknázása érdekében érdemes vállalni a kezelhetőnek gondolt veszélyeket.

Kényszerhelyzet, politikai túszhelyzet állt elő, amikor egy a kisebbségpolitikában periferizálódott csoport magyarországi társadalmi szervezetként kezdeményezett magyarországi népszavazást egy olyan kérdésben, amelyet a pártok konszenzus hiányában, pártokon belüli egyetértés hiányában, illetve a szülőföldön való maradás elve – a határon túli szlengben:


maradj otthon, kiskomám program –

alapján megkerültek. A sreferendum nem egy törvényről, hanem ügydöntő szavazásként egy „ügyről” szól. Mivel az „ügy” önmagában sok mindent átfog, különböző érvelések vannak arról, hogy eleve miről is folyik/folyt a népszavazás.

Patrubány szerint: a gyors és automatikus honosított állampolgárságról; Obán Viktor egyik megnyilatkozásában arról, hogy az országgyűlés alkosson törvényt a letelepedés nélküli állampolgárságról; más beszédeiben a kettős állampolgárságról; megint máshol a letelepedés nélküli magyar állampolgárságról beszél.

Gyurcsány Ferenc a határon túliak állampolgárságának megadását ellenzi a népszavazási nem felhívásával; Csapody Miklós egyértelműen olyan népszavazási igenről beszél, amely lehetőséget teremt a letelepedés nélküli, gyorsított honosítással megteremthető magyar állampolgárság megszerzésére. A társadalmi szervezetek reklámjaiban a határon túli magyarság iránti szolidaritást kifejező szavazás jelenik meg. A napi közbeszédben és vitákban pedig az MSZP- illetve Fidesz-pártszimpátia szavazásként jelent meg.


– Azt mondtad, hogy kényszerhelyzet jött létre, amelyben a határon túli pártok és az egész problematika túszhelyzetbe került. Nem azt kérdezem, hogy ki a felelős ezért, hanem, hogy miként jutottunk el eddig?

Általánosságban azt mondhatnám, hogy egy olyan kérdés került pártpolitikai erőtérbe, amelyet kizárólag ilyen keretek között nemigen lehet kezelni. Ráadásul egy olyan helyzetben, amikor a politikai tematizáció vezetéséért élet-halál harc folyik. Ne felejtsük el, hogy néhány hónapos a Gyurcsány-kormány és az MSZP új vezetése is.

Egy néhány hónapja miniszterelnök-politikus, illetve a pártelnök saját tábora előtt sem engedhette meg magának a nem harcias és kemény álláspont képviseletét. Ez önmagában is elegendő ok a gyurcsányi „nem”-re. Azt is érdemes felidézni – bár nehéz ezzel mit kezdeni –, hogy egy alkalommal, 2001-2002 fordulóján már bejött a 23 millió románnal való fenyegetés a tematizációs versenyben. S most is meghallgatásra talált az MSZP „felelős nem” propagandája. Az MSZP-s „siker”-t értékét ráadásul növeli, hogy a Fidesz saját törzstémájában szenvedett kudarcot.

Konkrétabban a túszhelyzet azzal jött létre, hogy a népszavazási kérdés nem volt egyértelmű, hiszen sok minden következett a feltett kérdésből. A határon túli elitek a saját választói bázisuk előtt sem zárkózhattak el a kezdeményezéstől. Bár itt a kettős állampolgárság támogatása és követelése között azért hangsúlykülönbségeket fel lehetett fedezni.

Bugár Béla és Markó Béla inkább támogatta és különösen az utóbbi a lehetséges problémákra is felhívta a figyelmet, míg Duray Miklós és Kasza József követelte a törvény támogatását. A határon túli magyar politikusi körből egyedül a romániai Eckstein-Kovács Péter foglalt határozottan állást a kettős állampolgársággal szemben.


Érvelésével nem tudtak mit kezdeni:

az erdélyi zsidók és a németek új állampolgárságuk megszerzése után elhagyták Romániát. (Érdekes módon erre nem mozdult rá a kolozsvári sajtó sem. Ehhez azért jó tudni, hogy maga a kérdés is inkább a népszavazás után vált méginkább a dévidéki és az erdélyi sajtó középpontjában volt, mint annak előtte.)

Az MDF – a népszavazási kampány során elhallgatott javaslatán kívül azonban – konkrét törvényszöveg nem volt. Mindhez harmadik elemként jött az, hogy a nemzeti problematika Magyarországon személyes kérdésként merült fel, hisz szavazni kellett egy erre vonatkozó ügyben.

Végezetül az is összekavarta a szálakat, hogy a pártpolitikán kívülről jött a kezdeményezés. Kívülről – és valljuk be a szélsőjobb felől, hiszen pl. Grespik László, az MVSZ alelnöke, mint a Budapesti Közigazgatási Hivatal vezetője már a Fidesz-kormányzat számára is elfogadhatatlan volt – tematizálták a pártpolitikát. Ezt vagy elutasította volna a magyar politikai osztály pl. az alkotmánybírósági döntés előtti, vagy a népszavazást jóváhagyó parlamenti döntés utáni politikai nyilatkozatokkal vagy közösen törvénymódosítással okafogyottá tehette volna a népszavazást. Nem ez következett be.

Mindezt elemeire bontva, a helyzet kialakulásában öt tényezőt tartok meghatározónak. Egyrészt az MVSZ egy politikai résbe tudott benyomulni. Hiszen megoldást javasolt egy határon túliak által is aláírásgyűjtésekkel támogatott problémára. Csakhogy egy reális technika az állampolgárság és az állandó letelepedés szétválasztása mellé egy történelemi adottságoktól való felszabadulás boldogságot hozó Kék madár eljövetelét rendelte.

Ezzel mintegy a határon túli, a magyar-magyar viszonyban annyira óhajtott, reális és szükséges emancipációs igényt is megterhelte a kisebbségi sorsból teljes felülírásának remény-illúziójával. Nem beszélve már a határon túli magyarság jelentős része számára is meghaladott érv és szimbólumrendszer használatról. (Erre jó példa volt Gyurcsány Ferenc és a három határon túli politikus Tv vitája.)


Patrubány Miklósról,

miközben a határon túli közvélemény támogatta a népszavazást és az igent – az erdélyi siralmas és páratlanul rosszindulatú értelmiségi pletyka útján – terjedtek az „ügynök” és „eszelős” vádak. Ezzel szemben én inkább „túlfeszült lényeglátóknak” tartom ezeket az embereket, akik képtelenek a nemzetépítés mellett más paradigmákban is gondolkodni és egy adott pillanatban jól kihasználták a politikai vákuumot és a népszavazás intézményét, de ezzel egy olyan (pártpolitikai) mezőbe léptek át, amely teljesen más fogalmi rendben és paradigmák szerint működik.

A kényszerpálya létrejöttének második eleme a magyarországi politikai elit mulasztása volt. Egyrészt az EU-integráció után nem sikerült megegyezni lényegi alapkérdésekről, és ezek egyike a magyarságpolitikai konszenzus. De pl. arról sem tudtak megegyezni, hogy EU-viszonylatban milyen jogkörei vannak a kormánynak és a parlamentnek. A most tárgyalt kérdésben pedig arról, hogy a nemzetegyesítés vagy az alapszerződések tárgyalásos politikája folytatódjon tovább, de arról sem, hogy a határon túli magyarok magyarországi migrációja vagy Magyarország kárpát-medencei regionális gazdasági-társadalmi expanziója a kívánatosabb.

A két szélső álláspont közti valóságos problémakezelés érdekében szükséges finomabb szakpolitikai hangszerelésre (az egyes országokban élő magyarok sajátos igényeinek külön-külön kezelésére, a magyarságpolitikán belül a társadalom-, biztonság-, párt-, migráció-, gazdaságpolitikai elemek összehangolására) már remény sincs, hisz pl. a népszavazás ügyében sem igen tudtak érdemi négypárti nyilatkozatot összehozni.


A nagy pártok között az alapszerződések vitája óta

a magyarságpolitikai különbségek most tematizálódtak a legélesebben, a kedvezménytörvény körüli szomszédságpolitikai vitáknál is élesebben. Ráadásul az MSZP átvette a nemzetegyesítés-retorikát és ezen belül a felelős államvezetői elvet hangsúlyozza, tehát a másik pólus az SZDSZ álláspontja lett, ezt az álláspontot legélesebben Fodor Gábor, Bauer Tamás és Kis János fogalmazta meg, akik közül az utóbbi már régebben kilépett a pártból, a másik két politikus pedig a párton belüli ellenzékhez tartozik.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Fidesz esetében sem a párton belüli szakpolitikus volt az első kampány-vonalban (Németh Zsolt), hanem a médiamegmondók (Bayer Zsolt, Révész Máriusz) és maga a párt vezetője. Az „igen” teoretikusi indoklását pedig döntően (egy határon túli) Duray Miklós és az MVSZ fiatal jogász szakértője, Gaudi-Nagy Tamás töltötte be.

Mindezen paradox csavarok abból következnek, hogy mindkét nagy politikai erő magyarságpolitikájában a pártpolitikai harc miatt (hisz a népszavazást, mint előrehozott választási erőpróbát fogták fel) jelentős, és a közvélemény előtt ki nem mondott módosításra kényszerült.

A Fidesz magyarságpolitikájának (politikai szóhasználatukban nemzetpolitika) lényege a határon túli magyar kisebbségek nemzeti autonómiájának megteremtése és ezeknek a politikai és társadalmi entitásoknak Magyarországhoz kapcsolása és ezzel egy közép-európai kétoldalú stratégiai partnerségre épülő regionális politika alakítása.


Ezt a párton belül legkövetkezetesebben

Németh Zsolt és Lőrincz Csaba képviselte. Ehhez képest teljesen másként kezeli a kérdést a párt vezető gazdaságpolitikusa, Matolcsy György, aki a határon túli magyarságban potenciális magyar munkaerőtartalékot lát. Megint más Kövér László pozíciója, aki a kulturális közösséggel együtt a határon túli magyarságot mint saját politikai közösségét érzékeli, ahol saját Erdély-politikát folytathatnak – a közös nemzeti érdekekből kiindulva – a magyarországi pártok.

Az Orbán Viktor által meghatározott, a vezető személyére alapozott politikai stratégia is némileg ehhez áll közel, de két területen, Szlovákiában és Ukrajnában a magyar politikai vezetők eleve alkalmasnak találtattak a Fidesszel való politikai szövetségre (Duray Miklós, Bugár Béla, Kovács Miklós), míg Románia és a Vajdaság esetében nem sikerült a helyi vezért megtalálni. Szász Jenő nem tudott maga mögé szervezetet építeni, a román párttal való közös választási fellépés nem eladható a nemzeti retorika- és toposzrendszerben.


A vajdasági magyar politikai elit

– a magyarországi pártpolitika felől nézve – elhasználódott és polarizálódott. Ágoston András – mint potenciális regionális szövetséges – pedig túlságosan is öntörvényű a gyakorlatában mindig rugalmas Fidesz számára. Az ő személye is inkább megosztó, mint integrátori szereppel bír a vajdasági közéletben. Ehhez képest teremtett a népszavazás és a kettős állampolgárság ügye új helyzetet a párt magyarságpolitikájában.

Az MSZP részéről 2002 őszén az alapszerződések tárgyalásos, kétoldalú megállapodásokra számító, a kisebbségi pártok államországi politikai integrációját/pozíciószerzését támogató magyarságpolitikájában jelent meg az az elképzelés, hogy a határon túli támogatásokkal is egyértelműen a határon túliak rendelkezzenek.


Ez – a demokratikus és emancipatorikus elv

– politikailag nem csak azt jelentette, hogy a forráselosztást bízták a határon túli politikai elitekre (a politikai pártok vezetőire), hanem azt is, hogy a vonatkozó budapesti kormányzati munkában is nagyobb teret biztosítottak a számukra. Ebben persze a felelősséghárítás épp úgy benne volt, mint az, hogy az MSZP-nek ez a terület nem törzstémája és leginkább tehertételnek tekintették a szakterületet.

Mindez azzal járt, hogy a VMSZ vezetői képesek voltak a HTMH szerbiai területi főosztályának vezetőjét, az egyébként sikeres Délvidéki Alap program szervezőjét eltávolítani a hivatalból. Az RMDSZ pedig egyértelműen támogatta a HTMH vezetőjét, illetve a NKÖM határon túli főosztályának új vezetőjének kinevezését.

De ez már a kényszerhelyzet harmadik eleme. Nevezetesen a kormányzati apparátusok teljesítménye, mind a problémakezelésben, mind a népszavazási kampányban. Ennek kulcsa megint a pártpolitikában keresendő. Egyrészt abban, hogy mivel Kovács László külügyminiszter egyszerre pártelnök is volt, természetesen az ellenzéki szakpolitikai támadások kereszttűzébe került a külügyi munka. Itt ezek után már nemigen beszélhettünk pártok közti konszenzusról.

Másrészt a kormánykoalíción belül az a kilencvenes évek meghatározó szakpolitikusai úgy tűntek el, hogy nem állt a helyükre senki. (Tabajdi Csaba az Európa Parlamentben dolgozik, Törzsök Erika az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány vezetője lett. Mindketten a pártjuk perifériáján helyezkednek el.) Tehát a magyarságpolitikának sem a kormánypártokon, sem a kormányzaton belül nincs egy erős embere, egy olyan személyiség, aki politikai stratégiákat tudna végigvinni.

A Szabó Vilmos – Bálint Pataki József meghatározta vezetés minden jószándékuk ellenére – s ezt nem udvariasságból mondom, hanem így is gondolom – csak eseménykövetésre volt képes. A külügyminisztérium és a HTMH elemző osztályának szakmai tevékenysége számomra láthatatlan. Alapproblémának tartom, hogy a minisztériumi és közalapítványi pozíciókban döntően olyan határon túli fiatalok kerültek, akik szakmailag nincsenek beágyazódva a kormányzati apparátusokba, és ugyanígy messze vannak a pártok döntéshozó köreitől.


Ezek a magyarországi egzisztenciateremtéssel küszködő

emberek a határon túli politikai kapcsolataiknak vannak kiszolgáltatva, nem is lehet tőlük elvárni, hogy koncepciókat, technikai megoldásokat vigyenek végig. Például azt sem, hogy 2004 őszén valamilyen megelőző, elhárító megoldást kényszerítsenek ki a kormánypártokból.

Ez látszott a kormányzati kampányban is, amelyet szinte egyedül vitt végig a miniszterelnök. A minisztériumok egyszerűen minden átgondolás nélkül feldobták a nagy számokat, ami inkább riogatásnak, mint felelős átgondolásnak sikerült. Így jött létre – feltételezem tudatos rossz szándék nélkül – a határon túli magyarok kettős állampolgárságának költségigényének és az áttelepedési folyamatok reális számbevétele helyett a mumus-termelés.

Épp a felelősség-politika nem jött át, amelyet Gyurcsány Ferenc annyira hangsúlyozott. (Ehhez tudnunk kell azt is, hogy míg a kampány elején számokkal, gyakorlatias érvekkel operált a miniszterelnök ez december elejére megváltozott – talán a koalíciós partner hatására – és inkább már elvi kérdéseket, az etnikai alapon szerveződő állam problémáját hangsúlyozta ekkor.)

Ebből az apparátus-gyengeségből adódik a Szülőföld program – Szülőföld Alap közvélemény előtti jelenlegi bizonytalan, formátlan volta is, lényegében a miniszterelnökön kívül nincs aki hitelesen megjelenítse. (Szabó Vilmos konfliktuskerülőnek tünik ehhez, de épp ennek köszönhető, hogy a határon túli médiában a kormányzat egészétől megértőbben bántak vele és elhitték 2004. augusztus- szeptemberi, a pártpolitikai veszélyekre figyelmeztető nyilatkozatait. Bálint Pataki József pedig Erdélyből jött át és – miközben ez még 1989 előtt történt – nem teheti hitelessé a szülőföldön maradás programot.)


A budapesti magyarságpolitikát a határon túli

magyar politikusokra bízó/terhelő stratégiáról is kiderült, hogy ez így nem működik. Hiszen ebben a népszavazási helyzetben és a költségvetési vita során sem lehetett képes a szakpolitikai érdekek erősítésére.

Negyedik elemként a határon túli kisebbségpolitikusok kényszerhelyzetét említhetem. Ők épp úgy, mint Orbán Viktor, nem engedhették meg maguknak, hogy ellentmondjanak a kampánynak, sőt még a saját nyilvánosságukon belül is inkább csak a problémák, dilemmák felemlegetéséig jutottak el, Magyarország felé pedig a határozott „igen”-t képviselték.

A kettős állampolgárság kérése, miközben 2000-ben az RMDSZ-nél is megjelent, egyedül a VMDP programjában szerepelt. Tehát a kisebbségpolitikusok jó része esetében is kívülről jött tematizációról van szó. A két legérintettebb régió esetében, míg Kasza József harcosan képviselte a kettős állampolgárság követelést, addig a kárpátaljaiak valószínűleg az ukrajnai jogi viszonyok és az elnökválasztási történések miatt inkább hallgattak Magyarország felé.

Az igazi dilemmákról a kampány során nem sok szó esett. Az egyik, Bugár Béla által is felvetett kérdés az volt, hogy ha tömeges áttelepülésre kerülne sor, akkor a kisebbségi elit szavazóbázisa csökkenne. Persze ő erre maga válaszolt a parlament külügyi bizottságának ülésén, amikor felhívta arra a figyelmet, hogy Szlovákia EU-csatlakozása után sem történt tömeges áttelepülés Magyarországra.


A másik kapcsolódó probléma,

hogy a kettős állampolgárság-kampánnyal és a mostantól megkerülhetetlenül beépült konkrét követeléssel még inkább a magyar politikai rendszerhez kapcsolódnak a romániai magyar választók. Az RMDSZ ezt úgy oldotta meg a romániai választási kampányban, hogy a rá adott szavazatokat a kettős állampolgárságra és az autonómiára adott szavazatként kommunikálta.

Csakhogy a dolog mélyén az egyes romániai magyar állampolgárnak a magyar politikai nemzethez való viszonya húzódik meg. A politikai közösséghez vagy a politikai nemzethez való tartozás között értelmezésemben az a különbség, hogy az utóbbi kulturális és érzelmi azonosulással is jár. Ez azonban az utóbbi évtizedben inkább a magyar, mint a román állam felé erősödött meg – de ez Ausztria és Szlovénia kivételével, különböző mértékben, a többi területről is elmondható.

Ebből adóan merül fel a politikai integráció megoldásával biztató autonómia kérdésével együtt a kisebbségpolitikai elitek identitáspolitikai teljesítménye. Azaz az etnikai szavazásokon túl mennyiben kapcsolódnak a magyar életvilágok mindennapi, társadalmi önszerveződéséhez? Egy másik kérdés, hogy a határon túli magyarok kérdése mennyiben egy, a magyarországi politikán kívüli vagy azon belüli kérdés.


A kisebbségpolitikáknak – a magyarországi politikusokhoz hasonlóan – szembe kell néznie azzal,

hogy az Európa-politika mellett, azon belül a regionális geopolitikai összefüggések és a nyelvországi és államországi belpolitikák összefüggésrendszerében kell egyszerre politizálniuk. Máskülönben kezelhetetlenné válik a határon túli magyarság körében – a magyarországi kulturális-kommunikációs integrációjából fakadó – terjedőben lévő Fidesz/MSZP pártszimpátia szerinti, belső politikai tagoltságának kiépülése.

(Ez a kulturális és média-közegen keresztül a nyelvországból jövő ideológiai polarizáció a népszavazással feltételezhetően megerősödött. A szimpátiát a magyarországi baloldali illetve liberális „nem”, egyoldalúan a Fidesz felé nyomhatta el.

De ez azzal is járhat, hogy tovább növekszik a nem etnikai, hanem „osztályalapon”, nem magyar pártokra szavazó kisebbségi magyarok száma. Mert a határon túli magyar szocialista, liberális választók nem értettek egyet a magyarországi vonatkozó pártvéleményekkel, de saját Fidesz-hez közelítő kisebbségi pártelitjeiket sem respektálják... Ezek megint bölcsködő feltételezések csupán, amelyeket mérni és elemezni kellene.)

Ötödik elemnek az MDF sikertelen technikai közvetítéseit tartom, amely elsősorban kiközösített kispárt voltából fakad. A Fidesz felől nézve „kriptokommunistáknak”, az MSZP felől pedig „nacionalistáknak” mondhatják őket. A Csapody Miklós kidolgozta törvénymódosítások révén kezelni lehetett volna a problémát népszavazás nélkül is. (A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy semmi közöm az MDF-hez, nem vagyok szavazójuk sem.)

Indonéz maszk BorneóbólIndonéz maszk Borneóból


– A kisebbségkutatással foglalkozó magyarországi és határon túli szakemberek teljesen vétlenek ebben a helyzetben? Mindent megtettek a népszavazás körüli vitákban?

Bár személy szerint szeretem korholni a határon túli magyar tudományosságot, de ebben a kérdésben erre semmi alapom. Erdélyben voltak migrációs kutatások, máshol vagy szakember nem volt, de leginkább magyarországi megrendelések nem voltak erre nézve. A jogi szakértők pedig mindenhol elmondták a véleményüket a legjobb tudásuk szerint. Az már más kérdés, hogy sem a 2004 novemberében a népszavazást megelőző vitákba, se a népszavazás utáni hatás elemzésébe a magyarországi médiába nem tudtuk a tudományos, szakértői megközelítéseket bevinni.

De azért ne legyenek illúzióink: a kampányban termékek eladása folyt és nem egymás álláspontjának megvitatása, érvek és ellenérvek vitája. Kölcsönösen csak a bakikra, a sületlenségekre és nem az érdemi felvetésekre figyeltek oda.

A magyarországi szakmai közeg nevében nem nyilatkozhatom. Néhányan próbálkoztunk egy szakmai honlappal (kettosallampolgarsag.mtaki.hu ), amelynek nagy volt a látogatottsága.
Önmagamról: felelősnek tartom magam, közvetlenül azért, hogy a pro és kontra vitákban nem vettem részt, nem álltam ki. Mentségemre mondom, senkinek nem használt volna: nagyon nehezen alakítok ki bármiről is harcos álláspontot. Távlatosabban pedig nem mértem fel, hogy a délvidéki, majd az MVSZ kezdeményezésnek milyen következményei lesznek.

Ez év tavaszán megjelent a Tény és való c. könyvem, ahol épp a magyar-magyar kapcsolatokat szerettem volna körbejárni. A kisebbségkutatásban döntően az ötvenes-hatvanas évek és a korabeli határon túli magyar elitek vizsgálata került előtérbe, illetve az egész kérdéskör társadalomtörténeti háttere. Mivel nem láttam lehetőséget a konkrét gyakorlati elemző munka bármiféle hasznára nem is igen foglalkoztam napi, aktuális ügyekkel. Aztán elhangzott a miniszterelnöki „nem” és nem engedhettem meg magamnak, hogy egész nap ne az érveléseken töprengjek.


– Elfogadva azt, hogy nem akarsz állást foglalni, mit gondolsz a felvonultatott érvrendszerekről?

Ez nem akarat kérdése, hanem pozíció dolga: valaki vagy harcos/pártos vagy elemző. A kettőt nem szabad összekeverni. Ettől még van saját véleményem, szavaztam is, de épp ezen töprengtem két hétig… és mégsem ez döntött, hanem az egyszerűnek tűnő dolgok: milyen érzelmekkel nézek, nézhetek egy kolozsvári diák vagy a Te szemedbe, mindenféle hamis tudat, politikai hiszterizáltság ide vagy oda.

De az érzelmi és személyes felelősségemen túl, mint szabadelvű ember is döntöttem és „csak” harmadsorban, mint szakértő. Persze a három dolgot nehezen lehet erősorrendbe helyezi. Az érveket lehet tematikailag csoportosítani (gazdasági, jogi, politikai) és külön lehet választani az előbbi körhöz tartó gyakorlati és elméleti előfeltétel rendszereket.


Először azonban érdemes megnézni a népszavazás célját.

A népszavazáskor feltett kérdés a következő volt: Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. Tv 19. szerint „Magyar igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?

Gaudi-Nagy Tamás (az MVSZ jogi szakértőjének) indoklása szerint: „A népszavazás célja: a magyar állampolgárság kedvezményes honosítás útján magyarországi lakhely és megélhetési igazolás nélkül történő megszerzési lehetőségének biztosítása a világ bármely táján élő nemzettársaink számára. A trianoni békediktátum következtében elcsatolt magyar nemzetrészeken élő magyaroktól erőszakkal elvett állampolgárság visszaadását, egy több mint ezer éves természetes állapot visszaállítását célozza meg.”

Tehát a feltett kérdés célja Gaudi-Nagy szerint az 1918–1920-ban szétvált magyar (politikai)nemzet újraegyesítse. Csakhogy az ezeréves természetes állapotnak a mai Magyarországgal szomszédos államok többségi nemzetei is részesei. Vagy épp az ezer év előtti viszonyokra gondolnak az érvelésben? Vagy arra, hogy a Magyar Királyság minden volt alattvalójának utódai jogosultak a magyar állampolgárságra? Ez ellentmond a kettős állampolgárság előfeltételének tekintett magyar nemzetiség kritériumának… Ide jutunk egy szépen hangzó, ideologikus megfogalmazás kekeckedő boncolgatása után.

Talán érdemesebb úgy feltenni a kérdést, hogy mire lehet jó a kettős állampolgárság intézménye? Halász Iván egy akadémiai rendezvényen elhangzott okfejtéséből kiindulva erre nézve öt lehetséges funkciót vehetünk sorra.

Kisebbségvédelmi, jogvédő intézmény: nem lehetséges, mert a kettős állampolgárság intézménye nem teszi lehetővé a másik állampolgársági országban, a másik állampolgárságot adó állam jogi védelmét. Társadalomlélektanilag azonban a vajdasági publicisztikai érvelésben, két vonatkozásban is hangsúlyozták a kért jogintézmény védelmi szerepét.

Egyrészt szimbolikusan az útlevél egyfajta lelki megnyugvást ad. Ehhez tudni kell, hogy a vajdasági magyarokkal együtt élő vajdasági horvátok rendelkeznek horvát útlevéllel, sőt a Horvátországból a Vajdaságba menekült szerbek is rendelkeznek azzal. (Tehát azok akik a vajdasági magyar kisebbség pozícióit leginkább veszélyeztetik, vízum nélkül jöhetnek Magyarországra, ellentétben a magyar nemzetiségű vajdaságiakkal.)


Továbbá, ha esetlegesen menekülésre kerül a sor,

akkor azzal minden további nélkül át lehet lépni a határt. (Ez nem légből kapott riadalom: a délszláv háborúk és a NATO bombázások időszakában ez napi, drámai problémát jelentett.) Másrészt a migrációkutatásban közhelynek számít, hogy a zártabb országokból sokkal könnyebben vándorolnak el végleg az emberek, mint az utazást, külföldi munkavállalást szabadon biztosító államokból.

Az előbbi esetben a végleges távozás lehet a cél, míg az utóbbi esetben olyan migrációs rendszer alakulhat ki, amelyben a külföldön munkát vállaló egy idő után hazatérhet, majd újra útra kelhet. Ezeknek azonban semmi közük a kisebbségi jogvédelemhez.

Esélykiegyenlítő, emancipatorikus funkciója lehet: Ez a szülőföldön való boldogulás meghirdetett jelszavát az előbbi pontban jelzett két lélektani kapaszkodón túl a kettős állampolgárság helyett inkább a kedvezménytörvény nyújtotta szolgáltatások biztosítják. Ellenben a magyarországi munkaerő-, oktatási-, pályázati piacokon nagyban megnöveli a határon túli esélyegyenlőséget.

Ha a kettős állampolgárság ezeken a területeken használhatóvá válik, komoly emancipációs változás köszönt be a magyar-magyar viszonyban. A jelenlegi EU-tag szomszédos országok esetében ugyanez már különösebb látványos változások nélkül már megtörtént, Románia esetében pedig mindez 2007-től várható.

A szlovákiai magyarok magyarországi piaci helykeresése azért sem váltott ki nagyobb visszhangot, mert az nem járt áttelepüléssel, hiszen a földrajzi közelség miatt az ingázással is megoldható, illetve a két ország jövedelemszintje között nincs lényegi különbség. Kárpátalja és a Vajdaság esetében azonban nem ez a helyzet. Különösen nagy lélektani teher ez a vajdasági magyarság esetében, ahol olyan korosztályok is érintettek, amelyek szocializációja arra az időszakra tehető, amikor Magyarország zártabb és szegényebb világnak számított, mint a titói Jugoszlávia.


Mint bevándorlás-politikai eszköz:

a magyarországi szakképzett munkaerő utánpótlásának lehetséges technikaként is fel lehet fogni a dolgot, ez történhet áttelepedéssel és áttelepedés nélkül. De lehet úgy is értelmezni, hogy a letelepedés nélküli magyar állampolgársággal bíró személy a kettős állampolgárság révén azt is vállalja, hogy nem települ át Magyarországra.

A schengeni határok miatt a magyar-magyar kapcsolatok életbetartásához szükséges eszköz, amelyet a nemzeti szolidaritás alapján a magyar állam biztosít a határon túli magyaroknak: Ebben az esetben eleve két országot kell számba venni. S ezek közül Ukrajnában jogilag nemigen lehetséges a kettős állampolgárság intézménye.

A határátlépés problémáját kezelni lehetne a) 5 éves ingyenes nemzeti vízumokkal, b) a kishatárforgalom új EU-s formájának bevezetésével, c) csak a Szerbia és Montenegró állampolgárainak egyéni kérés útján megadott kettős állampolgárságból adódó magyar útlevéllel kezelni, d) az előbbi megoldások kombinált alkalmazásával.

Külön gondot jelent, hogy a kárpátaljai magyar-magyar átjárható kapcsolatrendszer része a lakosság jelentős csoportjának megélhetést biztosító, adómegkerülő jövedéki termék kereskedelme (cigaretta és üzemanyagcsempészet).

A nemzetegyesítés eszköze: ebből a szempontból tisztázni kell, hogy milyen nemzetegyesítési modellben gondolkodunk. Abban konszenzus van a magyar politikai eliten belül, hogy sem az államhatárok megváltoztatását, sem az izraeli vagy német típusú hazatelepítő stratégiákat nem fogadják el. Ezekkel szemben mindezt az európai integráción belül képzelik el.

Itt azonban felmerül a kérdés, hogy miért van arra szükség, ha két év múlva Románia is az EU tagja lesz? S mi a megoldás a két középosztályát elvesztő, a legrosszabb helyzetbe lévő magyar kisebbségi közösséggel, amelyek államországa évtizedes távlatban sem lesz EU tag? Ez utóbbi két magyar kisebbségi közösség esetében a kettős állampolgárság a kapcsolattartásban és a munkavállalásban segíthet. Ezzel erősítheti a régiók magyar közösségeinek kulturális és társadalmi pozícióit.

Az interjú folytatása (2. oldal) >>

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS