Miért érdemes "elcsábítani" az iszlám világot?
szerk. 2006. március 08. 17:36, utolsó frissítés: 17:30A "soft power" észrevehető, de megfoghatatlan vonzerő a világpolitikában – olcsóbb és hatékonyabb, mint a fegyverkezés.
Általánosságban fogalmazva a hatalom azt jelenti, hogy valaki saját céljainak megfelelően befolyásolja mások viselkedését. Erre alapvetően három módszer létezik: lehet fenyegetéssel kényszeríteni, anyagi előnyökkel rábírni, vagy pedig elcsábítani. Egyes esetekben azonban sikerül rábírni valakit, hogy minden fenyegetés és ellenszolgáltatás nélkül magáénak vallja az elérni kívánt célokat.
Hogyha valamilyen észrevehető, de megfoghatatlan vonzerő hatására kezd valaki cselekedni, akkor ez azt jelenti, hogy a “soft power” működésbe lépett (a terminus hozzávetőleges magyar fordításban “finom erőt” jelent, mi azonban az angol változatot használjuk a továbbiakban – szerk. megj.).
A fogalmat a ’90-es években vezette be Joseph S. Nye a külpolitikai szaknyelvbe. A fogalom köré kibontott elméletével Nye vitába száll Samuel S. Huntington közismert elméletével, miszerint a nyugati, illetve iszlám világ összecsapása bizonyos kulturális törésvonalaknak köszönhető.
Nye szerint a szeptember 11.-i terrortámadásoknál semmi nem mutatja szemléletesebben a globalizáció hatását: “hogyha a ’90-es években valaki Afganisztánról érdeklődött volna az átlag-amerikaiak között, akkor valószínűleg azt a választ kapta volna, hogy ott borzasztóak a körülmények,
dehát kit érdekel?
9/11 megmutatta: egy, a világ túloldalán levő, szegény, gyenge ország igenis nagy hatással lehet Amerikára.”
Nye szerint a terrorizmus nem két civilizáció, hanem az iszlám civilizáción belüli összecsapásként írható le: egy szélsőséges nézetekkel bíró csoport erőszakkal rá próbálja erőltetni saját vallás-felfogását arra a többségre, amely alapvetően ugyanazt akarja, mint bármely nyugati: jó életszínvonalat, oktatást, egészségügyet, kedvező lehetőségeket és méltóságot.
A „soft power” kulcsfontosságú a mérsékelt többség megnyerésében: csak akkor lehet megnyerni a terrorizmus elleni háborút, ha az arab világon belül ez a többség áll győzelemre.
A közfelfogás szerint az az ország számít “hatalmas és befolyásos” államnak, amelyik viszonylag nagy számú lakossággal, területtel, természeti kincsekkel, gazdasággal illetve katonai erővel rendelkezik. Azonban amikor az emberek a hatalmat az erőforrások szinonimájaként használják, gyakran meglepődhetnek, amikor paradox módon épp
a leghatalmasabbak nem tudják elérni
az áhított eredményt – állítja a biztonságpolitikai szakértő. A forradalmak szolgálnak bizonyítékul arra, hogy nem feltétlenül azok rendelkeznek a legnagyobb hatalommal, akik a legmagasabb tisztségben vannak, s így a legszélesebb körben férhetnek hozzá anyagi vagy katonai erőforrásokhoz.
A “soft power” alkalmazása mindig is kulcsfontosságú volt a politikusok számára. Egy rátermett vezető számára egyértelmű, hogy személyiségének hitelessége és cselekedeteinek jogossága vonzerőt és így követőket jelent.
A soft power alkalmazása során nem erőt és nem is pénzt, hanem közös értékeket kell felhasználni az együttműködés ösztönzésére. Ha a meggyőzni kívánt személy hisz abban, hogy a célkitűzés jogos, akkor “megspórolható” a fenyegetés, valamint a pénzbeli ellenszolgáltatás: ezek nélkül is együttműködik.
Az Egyesült Államok tavaly 150 millió dollárt költött az iszlám világgal való diplomáciai kapcsolatok ápolására – az ország védelmi gépezete ebből az összegből
mindössze két órán kereszül működhetne.
Az Egyesült Államok négyszázszor többet költ “hard power”-re, vagyis erőszakos eszközökre, mint “soft powerre” (ez az arány ráadául csak akkor áll, ha az összes kulturális csereprogramot, valamint műsorsugárzást is beszámítjuk) – állítja Nye.
A “soft power” elhanyagolása miatt jött létre az a paradox helyzet, hogy bár a világ 130 országában állomásoznak amerikai csapatok, és senki nem nyíltan ujjat húzni az Egyesült Államokkal, a világhatalom egyre nehezebben mozgósítja még legrégebbi szövetségeseit is.
Ugyanakkor más, katonai és gazdasági szempontból esetleg gyengébb államok világpolitikai célkitűzései nagyobb támogatásra találnak amiatt, hogy más államok követésre méltónak találják értékeiket.
A “soft powert” úgy az amerikai bel- és külpolitika, mint a kultúra generálja: bár a hollywoodi filmek gyakran a fogyasztói társadalom negatívumait, a szexet és erőszakot ábrázolják – ugyanakkor az individualizmus, a felfelé irányuló társadalmi mobilitás és szabadság értékeit is közvetítik. Az iráni vallási vezetők gyakori kirohanásai ellenére a tinédzserek szívesen néznek csempészett amerikai filmeket. Tehát egyes irániak számára
az amerikai kultúra vonzerőt jelent.
Persze önmagában még nem utal az Egyesült Államok befolyására az, ha valaki Coca-Colát iszik és pólójára Michael Jordan arcképe van nyomva – fejtegeti egy előadásában Nye.
A szakértő ugyanakkor tudatában van annak, hogy a “soft power” nem minden esetben jelent megoldást: nem valószínű, hogy egy terroristát ilyen eszközökkel sikerülhet jobb belátásra téríteni, tehát ilyen esetben indokolt a “hard power”, vagyis erőszak alkalmazása. Azonban a demokrácia és emberi jogok terjesztésére a “soft power” alkalmasabb.
Cikkünket az ARC plakátkiállítás 2001-es plakátjaival illusztráltuk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!