2017. december 13. szerdaLuca, Ottilia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Erdélyi migránsok: Magyarország már kevésbé célpont

Kiss Tamás 2006. március 23. 15:40, utolsó frissítés: 15:24

#b#[vita]#/b# "Migráció-ügyben »mi magyarok« a legminimálisabb alap tekintetében sem érthetünk egyet" – állítja a vitaindító demográfus szerzője.





Az alábbi szöveg gyakorlatilag változatlanul előadás formájában elhangzott az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Bizottságának ülésén március 8.-án az EME kolozsvári székházában. Az előadást, amit Tóth Pál Péter migrációkutató-demográfus felkérésére tartottam meg, vitaindítónak szántam (és továbbra is annak szánom) a magyar migrációpolitika és az erdélyi magyarok migrációjának kapcsolatáról.


Migráció, migráció-politika, erdélyi magyarok


Legalábbis a demográfus szemszögéből egy igen fontos, de legalább annyira kényes témáról lesz itt szó. Tóth Pál Péter ugyanis arra vállalkozott, hogy a magyar migrációpolitika és a határon túli magyar népességek viszonyát tematizálja. Azzal, hogy elfogadtam Tóth Pál Péter felkérését, valamilyen értelemben én is beszálltam ebbe a játékba.

A beszélgetés apropója egy Tóth Pál Péter által szerkesztett interjúkötet (Tóth Pál Péter, szerk.: Vándorlás és népességfogyás. Lucidus: Budapest, 2005. A szerkesztő a témához kapcsolódó tanulmánya letölthető a Kisebbségkutatás honlapjáról: Tóth Pál Péter – Nemzetközi vándorlás és migrációpolitika.)

A kötet alapjául szolgáló kutatás során 60 interjú készült a magyar migrációpolitikával kapcsolatban. Az interjúalanyok arra kellett válaszoljanak, milyennek látják és milyennek szeretnék látni a magyar migrációpolitikát. A megkérdezettek között határon túliak és magyarországiak egyaránt voltak.


A pozíciómból adódó problémák

Mielőtt a felvezetőhöz hozzákezdenék a saját pozíciómat vagyok kénytelen behatárolni. Olyan témáról akarunk ugyanis ma beszélgetni, ahol az „ezt kell/ezt kellene tenni” reménytelenül összefonódik az „ez van”-nal. Ráadásul a vitára való felhívásban azt írtam, hogy elsősorban az „ezt kellene tenni”, korszerűbben fogalmazva a migrációs policy kérdéskörét fogjuk körüljárni.

Márpedig a policy-val kapcsolatban a szakértői szerepről (amire társadalomkutató igényt tarthat) két feltétel teljesülése esetében van értelme beszélni:

1) a politika világosan megfogalmazza, hogy mi a cél/mik a prioritások;
2) megfogalmazza azt is, hogy a cél megvalósítása érdekében milyen erőforrásokat tud/akar mozgósítani.

A társadalomkutató szakértői szerepe itt kezdődhet. Arra vonatkozhat, hogy az adott célokat hogyan lehet hatékonyan megvalósítani, a létező erőforrásokat hogyan lehet hatékonyan csoportosítani. Ami ez előtt van, az nem társadalomtudomány. Ha pedig a feltételek nem teljesülnek, a szakértő szerepében tetszelegni a közéleti legitimitásért folytatott öncélú játék (amelynek persze annyi haszna lehet, hogy a megszerzett legitimitást az ember az általa művelt kutatási terület, sarkosabban fogalmazva saját pozíciója konszolidálásába visszaforgatja).

Az 1998-2001 közötti növekedés mögött mindek előtt a magyar bevándorlási szabályozás változását sejthetjük. Ez hipotézisünk szerint összefügg azzal az új népesedés és migrációpolitikai koncepcióval, ami a 90-es évek közepétől (az Orbán-kormány alatt) nyert teret. A demográfia felől közelítve az új koncepció lényegében a népességreprodukciós modellek átalakulásával függ össze. Az átalakulás lényegi eleme, hogy a korábban termékenység-centrikus modellekben a migráció a termékenységgel megegyező, vagy azt meghaladó súllyal jelenik meg (az adatok forrása: Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, Gödri 2004)
<br />
Az 1998-2001 közötti növekedés mögött mindek előtt a magyar bevándorlási szabályozás változását sejthetjük. Ez hipotézisünk szerint összefügg azzal az új népesedés és migrációpolitikai koncepcióval, ami a 90-es évek közepétől (az Orbán-kormány alatt) nyert teret. A demográfia felől közelítve az új koncepció lényegében a népességreprodukciós modellek átalakulásával függ össze. Az átalakulás lényegi eleme, hogy a korábban termékenység-centrikus modellekben a migráció a termékenységgel megegyező, vagy azt meghaladó súllyal jelenik meg (az adatok forrása: Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, Gödri 2004)



Nos, a migrációpolitika vonatkozásában én bárhogyan is nézem, ezek a feltételek nem teljesülnek (vagy legalábbis számomra nem világos a kép). Így nagyon el kellett gondolkodnom, hogy miként építhetem fel a mondanivalómat, illetve miként pozicionálhatom magam értelmesen egy ilyen típusú vitában.

Konzervatív, weberiánus szakmai szocializációm folytán én ugyanis nem gondolom, hogy egy olyan kérdésben, ahol különböző értékrendek, érdekek, diskurzusok, prioritások ütköznek – és a magyarok migrációja szerintem kétségkívül ilyen – szakmai érvekkel kiválthatnánk az alapvetően politikai jellegű állásfoglalásokat. Hogy felmenthetnénk bárkit is az alól, hogy saját értékrendjének, érdekeinek, intézményi beágyazottságának megfelelően foglaljon állást.

Úgy gondoltam, helyesebb, ha egy szakértői nyelvezetbe burkolt politikai állásfoglalás helyett arra teszek kísérletet, hogy az általam relevánsnak ítélt perspektívákat körülhatároljam. Ez a megoldás azért is jobb, mert ez a bevezető vitaindító kíván lenni egy olyan témában, amiben a legminimálisabb konszenzus sincs meg köztünk. Aminek kapcsán „mi magyarok” a legminimálisabb alap tekintetében sem érthetünk egyet. Részben amellett fogok érvelni, hogy eltérő pozícióink okán nem is érthetünk egyet.





Tóth Pál Péter felvetésének kontextusa

Mivel beszélgetésünk apropója Tóth Pál Péter interjúkötete, elsőként az ő (illetve a kötet alapját jelentő vizsgálat) pozícióját kísérlem meg beazonosítani. Úgy gondolom, hogy itt két kutatástörténeti perspektíva, gondolkodási irány találkozásáról van szó.

Az első nyilvánvalóan a demográfia. Először nagyon röviden a demográfiai perspektíva néhány általános jellemvonását összegzem, majd arról a kontextusról szólok ismét csak röviden, ami migráció kérdéskörét a diszciplína epicentrumába sodorta. Ezt a magam részéről nem érzem fölösleges kitérőnek. Olyan dolgokról lesz szó, ami alapjaiban határozza meg a migrációval kapcsolatos kérdésfelvetésünket és a lehetséges válaszainkat.


Demográfia és hatalmi centrumok

Ha a demográfia fő jellegzetesességeit akarjuk kiemelni, akkor először a makro-perspektívával összefonódott adminisztratív szemléletre kell kitérnünk.

A társadalomtudományok kialakulása a modernizációhoz köthető. Szemléletükben pedig alapvető az elkötelezettség egy racionálisabban, jobban működő, diszfunkcióktól mentes társadalom megteremtése iránt. Zygmunt Baumann hívja fel egy tanulmányában a figyelmet arra, hogy a társadalomtudományok némelyikében mekkora szerepe van a racionálisan működő társadalom megteremtésének egy egészen Platónig visszamenő módozatának, nevezetesen a nagyhatalmú despota felvilágosításának.

Kevésbé képletesen fogalmazva ez azt jelenti, hogy a társadalomtudós a maga racionalizációs/modernizációs projektjeit legkézenfekvőbben úgy juttathatja érvényre, ha valamely hatalmi projektbe építi be. Csakhogy a hatalommal való folyamatos kommunikáció a társadalomtudományos nyelvet sem hagyja érintetlenül, az maga is átvesz valamit a hatalom adminisztratív perspektívájából.

Ha van társadalomtudomány, amire ez a megállapítás érvényes, akkor az a demográfia. Azt is mondhatjuk, hogy a demográfia alapvetően egy olyan nyelv/eszközrendszer, amin keresztül egy hatalmi centrum (és ez alapvetően a nemzetállam) a maga népességét fogalmilag adminisztrálja. Hatalmi centrum nélkül ennek a nyelvezetnek úgy vélem nem sok értelme van.

Mindezt nem kritikaként, hanem tényként akartam megfogalmazni. Magam utópiának tartom azokat a tervezeteket, amelyek azt remélik, hogy a társadalomtudományok a hatalmi centrummal/centrumokkal való kommunikáció nélkül gyakorlatba ültethetik társadalomjobbító elképzeléseiket. Azt sem tartom kívánatosnak, ha a társadalomtudományok teljesen felhagyjanak ilyen irányú igényeikkel.

A fentieket azért tartottam fontosnak, mert a migrációval kapcsolatos kérdésfelvetésünket (és a köztünk lévő véleménykülönbségeket) nagymértékben az határozza meg, hogy miféle despotát szeretnénk felvilágosítani. Milyen hatalmi centrummal kommunikálunk (helyenként képzeletben) akkor, amikor demográfiai modelleket konstruálunk, hogy a segítségükkel rámutassunk a reprodukció elégtelenségére. Azt hiszem, ez nem független attól, hogyan építjük fel kutatásunk tárgyát (magát a népességet, illetve azt a társadalmat, amiről beszélünk).

Erdélyben az utóbbi tíz évben intézményesedett társadalomtudomány dominánsan erdélyi vagy romániai magyar társadalomról beszél. Amennyiben ezt makro-perspektívából teszi (pl. ha erdélyi magyar népesedést modellezi) általában valamilyen önálló magyar erőcentrumban gondolkodik, amelyet felvilágosíthat annak a társadalomnak az állapotáról, amelyet az adminisztrálni akar.

Az az erőcentrum viszont, amihez Tóth Pál Péter/illetve a magyarországi demográfia beszél Budapesten van. Én ezt látom az első és legalapvetőbb töréspontnak. Más hatalmi erőcentrumokban gondolkodunk, amelyek másfajta népességet akarnak adminisztrálni. Ebben a keretben megfogalmazhatjuk az érdekellentéteinket. Vagyis azt javasolnám, hogy ne beszéljünk ma az „erdélyi magyarság” vagy „a kárpát-medencei magyarság” érdekeiről. Ez egy megfoghatatlan dolog. Azoknak az erőcentrumoknak az érdekeiről beszéljünk, akik ezeket az entitásokat adminisztrálni akarják.


Népesség-reprodukció és migráció Magyarországon

A magyar demográfián belül a Tóth Pál Péter-féle felvetés kontextusa, hogy a népességreprodukcióval kapcsolatos modellek átalakultak. Az átalakulás nyomán a korábban termékenység-centrikus modellekben a migráció immár a termékenységgel megegyező, vagy azt meghaladó súllyal jelenik meg. A modellváltás Nyugat-Európában a nyolcvanas években kezdődött és a kilencvenes évekre teljesedett be. A második demográfiai átmenet elméletének a népesedéspolitika fele megfogalmazott üzenete

1) egyrészt, hogy a termékenységcsökkenés nem valamilyen diszfunkció, hanem a poszt-indusztriális társadalmak további modernizációjának következménye,
2) másrészt, hogy legalábbis középtávon nem várható a reprodukciós szinthez elégséges termékenység.
3) Harmadrészt, hogy kizárólag a termékenységre alapozva a népesség újratermelődése elképzelhetetlen.

A reprodukciós modellekben, népesség-előreszámításokban ismét azt kell látnunk, hogy azok a döntéshozói ágazattal való kommunikációban születnek (akkor is, ha a demográfusok ennek a kommunikációnak a hiányosságairól panaszkodnak). Amellett, hogy tudományos modellek, egyben olyan sémák, amelyek a népesedéspolitikát vezetik, inspirálják.

A kommunista rendszerek a migráció jelenségét a hivatalos népesedéspolitikai forgatókönyvek szintjén ignorálták. A reprodukciós modellek a migrációval – még ha az esetenként jelentős is volt – nem számoltak. A rendszerváltás után a zárt (vagyis csak a halandóság és termékenység által befolyásolt) népesség kognitív sémája a különböző országokban különböző mértékben bomlott le. Ez részben független attól, hogy mekkora volt a migráció.

Romániában pl. Gheţău 2004-ben publikált utolsó népesség-előreszámítása is zárt népességgel számol, teljesen hanyagolva a migráció jelenségét;

Magyarországon ezzel a kilencvenes évek második felében megtörtént az átállás. Ebben Tóth Pál Péter és Hablicsek László a migráció reprodukciós hatásaira vonatkozó tanulmánysorozatának döntő szerepe volt. Ha Magyarországon ma vagy holnap valaki elhatározza, hogy tudatos, összehangolt népesedéspolitikát csinál, annak biztos integráns része lesz a migrációpolitika. Romániában ez nem így lenne. Ezt teszik a reprodukciós modellek.

A termékenység-centrikus modellekről a migráció és termékenység-centrikus modellekre átállítani egy diszciplínát, úgy vélem, nagy tudományos teljesítmény, akkor is ha a nyugati mintának ebben nagy szerepe volt. Ez az, ami Tóth Pál Péter helyét a magyar társadalomtudományos mezőn belül kijelöli.

A mai vitánk apropóul szolgáló kutatás a kérdésfelvetését is részben ez határozza meg:
– A magyar népesség reprodukciója nem oldható meg belső forrásokból. A döntéshozói ágazat szempontjából ennél is hangsúlyosabb, hogy a magyar gazdaság egyes szektoraiban – annak ellenére, hogy jelentős a strukturális munkanélküliség – munkaerőhiány van.


Migrációpolitika – nemzetpolitika?

A vizsgálat problematikája azonban nem ennyi. Az interjúvezető a következőképpen folytatódik:
„De mi érdekünk fűződhet ahhoz, hogy mi „ürítsük” ki azokat a területeket, amelyeken elődeink nem egy esetben a honfoglalás óta éltek?”

Innen kezdve pedig a kérdés nem tárgyalható a demográfia (vagy csak a demográfia) nyelvén. Pontosabban egy ideig még talán. Arra vonatkozóan ugyanis számadatok vannak, hogy az elmúlt 15 évben – mióta Magyarország ismét befogadó állammá vált – a bevándorlók (bárhogy definiáljuk is őket) többsége a szomszédos országokból származó magyar. Az is elmondható még a döntéshozóknak társadalomtudományos érvekkel és felmérésekkel megtámogatva, hogy a magyar anyanyelvű és kultúrájú bevándorlók integrációja egyszerűbb és olcsóbb, mint bárki másé. Innen kezdve azonban a társadalomtudomány elhallgat és a politika szól.

Tóth Pál Péter második lényegi mondanivalója ugyanis, hogy a migráció kérdését egységes magyar nemzetpolitikai keretben gondoljuk végig.

A vita során a következőket érdemes végiggondolni:
1) Ebben a keretben mit gondolhatunk tényleg végig ma itt Kolozsváron végig együtt?
2) (Innen Erdélyből nézve) milyen csapdákat tartogat számunkra, ha gondolkodásunk keretéül ezt választjuk? Én erről a második kérdésről fogok beszélni:


A nemzettel kapcsolatos reprezentációk ambivalenciája

Az egységes nemzetpolitika felvetése Budapest-centrikus perspektíva. Nem csak abban az értelemben, hogy Budapestet tekinti központnak, hanem, hogy kijelentései egy magyarországi diskurzív erőtérben helyezhetők el.

Magyarország migrációpolitikáját egységes nemzetpolitikai keretben kell végiggondolni! Ha ezt innen Erdélyből nézzük, akkor először is azt kell látnunk, ez olyan állítás, ami fölött Magyarországon sem szakmai, sem politikai körökben nincs konszenzus.

1 Egyrészt a magyar társadalomtudományos mainstreamnek nem ez az álláspontja. Inkább az, hogy a nemzetpolitikát jobb távoltartani a magyar migrációpolitikától. Magyarországnak meg kell határoznia, hogy mennyi migránsra van szüksége, illetve, hogy a befogadást milyen jogi feltételekhez köti. De a szelekció során nem jó explicite etnikai alapon különbséget tennie. Ez az érvelés gyakran úgy folytatódik, hogy a spontán folyamatok nyomán többségében úgyis többségében magyar bevándorlók érkeznek.

2 Másrészt van a magyar társadalomkutatásban olyan álláspont is, amely a magyarok magas arányát a bevándorlók között akár problémának is tekinti (ha nem is teljesen nyíltan). Ez ugyanis – értelmezésében – belpolitikai problémákhoz vezet. Ilyenek a jobboldal, esetleg a szélsőjobboldal előretörése, a nemzet fogalmát érintő definíciós problémák előtérbe kerülése.

3 Harmadsorban elmondhatjuk, hogy a határon túli magyar mint migráns toposz Magyarországon a nemzet fogalmával kapcsolatos definíciós ellentéteteket képes napi-politikai tétekké alakítani. Sik Endre vetette fel a jóléti sovinizmus fogalmát. Ez a jóléti intézményrendszerhez való exkluzív állampolgári hozzáférésre és az „idegenek” ebből való kizárásához kötődő egyfajta szolidaritás, amely képes felülírni a hagyományos magyar nemzettudatot.

A hagyományos minősítéssel persze gondban vagyok, mert az a reprezentáció, amely a magyar nemzetből a határon túliakat kizárja, a Kádár-rendszerben gyökerezik. Vagyis bizonyos szempontból ennek (és nem a hagyományos magyar nemzettudatnak) van társadalomtörténeti kontinuitása.

A népszavazás kampányában a fő tét az volt, hogy a határon túli magyarok (htm) a nyilvánosságban migránsként vagy nemzettársként definiálódnak. A véleménykülönbségek nem világos szociológiai csoportok között feszültek. Én arra a közvélemény-kutatási adatra emlékszem, ami arra kérdezett rá, hogy mekkora kettős állampolgárság támogatottsága, ha az különböző dolgokat jelent.

Ha magyar útlevelet, az igenek aránya 80, ha a nyugdíjrendszerbe való bekapcsolódást, akkor 12% volt, miközben a fogalom valójában definiálatlan volt és maradt. Általánosabban: azt gondolom, hogy a magyarországiak többsége a htm-at kontextuálisan vonja be, illetve rekeszti ki a magyar nemzetből. Mindezt a többség nem valamilyen koherens (ideológiai) nemzetreprezentáció alapján teszi.

Ez a második pont, amit – amellett, hogy más felvilágosítandó despotáink és demográfiai érdekeink vannak – nekünk, erdélyi társadalomkutatóknak tudatosítanunk kell. Úgy gondolom, a balul kiütött (és a teljes magyar politikai réteg felelőtlenségét demonstráló) népszavazást el kell felejtenünk. A magyar nemzettudat eredendő definiálatlanságát – amivel azt hiszem hosszú távon együtt kell élnünk – viszont jól eszünkbe kell vésnünk, mielőtt bármit (kiváltképp a migráció kérdéskörét) elkezdenénk egységes magyar nemzetpolitikai keretben végiggondolni.


Az integráció kérdése

A magyar nemzetpolitikai kérdésfelvetésben rejlő következő lehetséges csapda akkor mutatkozik meg, ha a migráció okai felől közelítünk. Ez az ok-struktúra természetesen a valóságban nagyon összetett és nem a mai előadás témája. A mai vita szempontjából azonban érdemes kiragadni az integráció kérdéskörét. Ez az utóbbi évek migrációs magyarázataiban és az interjúkötetben is elég hangsúlyosan megjelenik. Az integrálatlanság/migráció diskurzus legmarkánsabb képviselője talán Salat Levente, de a kérdés többféle formában megjelenik. (Ez utóbbi, azt hiszem, részben azért van, mert Turai Tünde, vagy eredetileg, vagy a Szilágyi N. Sándorral folytatott beszélgetés hatására felvette az interjúvezetőbe.)

Ami empirikusan tesztelhető és kimutatható, az az, hogy olyan településeken, vidékeken, ahol a magyarok kisebbségben élnek, a román nyelvtudás, a román kapcsolatháló hiánya, illetve a magyar nyelvű oktatásban való részvétel növeli a migrációs hajlandóságot. Magyar többségű közegben, Székelyföldön nincs ilyen típusú hatás.

Egyrészt, mert a helyi munkaerőpiac magyarul (is) szerveződik. Másrészt, mivel itt regressziós modellekről van szó. Ezek a statisztikai különbségek alapján készíthetők oksági modellek. Elképzelhető, hogy a Székelyföldön a román nyelvtudás és kapcsolatháló hiánya, a magyar oktatásban való részvétel nem differenciáló tényező, hanem nagyjából egyetemes jellemző, így az egy regressziós modellben nem jelenhet meg okként.

Az empíria területét elhagyva megint a politikai programokhoz érünk. Ezen a szinten az interjúkötetben Szilágyi N. Sándor úgy fogalmazott, hogy az integráció kulturális irányultságaink átdefiniálását jelentené. Egy arra való választ, hogy milyen helyet akarunk magunknak Románában, miközben Trianon következményeit – hogy kisebbségként élünk a román nemzetállamban – nyolcvan év után tényként és nem ideiglenes állapotként fogadjuk el.

Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy például a migráció kérdését nem az egységes magyar nemzetpolitika, hanem az integráció perspektívájában gondoljuk át. A kettő együtt nem megy, mert ha kárpát-medencei magyar élettérben, egyfajta virtuális Nagy-Magyarországban gondolkodunk, az maga teremti a migrációt.

S ha ez így van, felvetődik a kérdés: vajon magyarországi szempontból mit jelent a nemzetpolitika és a migrációpolitika összekapcsolása? Vajon nem eszköz a tárgykapcsolás, ami a magyar munkaerőpiac és népességreprodukció igényeit szem előtt tartó migrációpolitikát hatékonyabbá teszi? A magyar demográfus budapesti despotája gondolkodhat, cselekedhet, vagy beszélhet nemzetpolitikában, de napi igazgatási feladatai nem a Kárpát-medencéhez, hanem Magyarországhoz kötik. Prioritásai így egyértelműek.

Nem gondolom, hogy létezik, vagy létezett valaha egy ilyen végiggondolt program, ami a határon túli politikát, a támogatáspolitikát a migrációpolitika szolgálatába állítaná, de azokkal egyet tudok érteni, akik azt mondják, hogy a nemzetpolitikai/támogatáspolitikai keretnek ilyetén hatásait érdemes végiggondolnunk.

Ha ezt tesszük, önkéntelenül felvetődik az erdélyi elit felelőssége. Az interjúkötetben – és ebben Erdélyből majdnem kizárólag a kolozsvári akadémiai/egyetemi elit tagjai szerepelnek – leggyakoribb, hogy az interjút készítő a migrációpolitikáról kérdez, a válaszoló pedig a támogatás-politikáról beszél. Ezt – ha gonosz akarok lenni – úgy is olvashatom, hogy egyetemi elitünk cserét ajánl, ami a következőképpen hangzik:

„Ti magyarok, cserébe azért, hogy az általunk magyar nyelven képzett diákok túlnyomó többsége – akik a szűk magyar nyelvű munkaerőpiacon román és angol nyelvtudás és szakmai kapcsolatok híján nem tudnak elhelyezkedni – Magyarországra vándorol, adjatok nekünk, azaz a pozícióban lévő elitnek ösztöndíjakat és még némi pénzt, hogy a struktúráinkat fenntartsuk Mi meg a rendszert olyan állapotban tartjuk fenn, hogy az nektek termel.”


Hálózatok

Én ezeket a lehetséges vitapontokat látom. Még egyszer: ezekre a felvetett kérdésekre a válaszokat ki-ki a saját politikai vérmérséklete szerint kell megfogalmazza. Hogy azonban a válaszadáshoz jó szokásunkhoz híven ne „értelmiségi létünk jelentőségének teljes tudatában” kezdjünk hozzá, egy gondolat erejéig még megszólal bennem a migrációkutató.

A migrációszociológiában az egyik legelterjedtebb megközelítésmód a hálózati szemlélet. Ez a látásmód a migrációt nem egyéni cselekvésként fogja fel, hanem a hálózatok térbeli áthelyeződéseként. A migráció megindulásakor jelen van az egyéni döntés, az individuális cselekvés, az innováció. Ha azonban a migrációs hálózatok már felálltak, a határokon átívelő tér olyanok számára is kis költséggel bejárható, akik esetleg soha nem is voltak külföldön. Ebben a paradigmában két dolgot tudunk a témánkkal kapcsolatban megfogalmazni:

1) A hálózatokon keresztül bonyolódó migráció, ha egyszer beindult, nagyobb mértékben ellenálló az őt befolyásolni kívánó politikai gyakorlatokkal szemben, mint azt az individuális cselekvésre épülő modellben elgondoltuk, tehát esetében a szabályozásnak, a politikai akaratnak kisebb a szerepe. Mit mondjunk akkor az akadémiai értelmiség kulturális tervezeteinek migrációformáló hatásáról?

2) Nagyon úgy néz ki, hogy a legutóbbi években Erdélyben a migrációs hálózatok átalakultak. Nevezetesen arról van szó, hogy teret nyertek a Nyugat-Európa (leginkább Spanyol- és Olaszország, illetve Portugália) fele mutató migrációs hálózatok. Ezeket a hálózatokat döntően románok üzemelték be és használják, a magyarok pedig valószínűleg döntően román nexusokon keresztül kerülnek be azokba.

Ilyen szempontból területi szakadást feltételezhetünk: míg a Székelyföldön megmaradt az Magyarország fele mutató hálózatok dominanciája, addig a vegyes vidékek magyarsága növekvő mértékben inkább Nyugat-Európa fele mozdul el. Ez alapvető átalakulást sejtet, hisz egyrészt ezeken a hálózatokon belül a magyarnyelvűség nem konvertálható tőke, másrészt ezen hálózatok létezése okán a magyar migráció-politikának az eddiginél kevesebb befolyása van az erdélyi migrációs trendekre.



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS