Markó saját magáról – megjelent A lábujjhegyre állt ország
Kelemen Attila Ármin 2006. április 10. 15:58, utolsó frissítés: 15:18Markó ellenfeleinek nem kényes, Markó erőt demonstrál, de nem úgy. A politika iránt érdeklődők számára kihagyhatatlan.
A kérdező Ágoston Hugó, két lábon járó újságírás-történelem (részletért katt az adatbank-keresőbe), ő azon kevés szerzőnk egyike, aki sohasem unalmas. Ennek ellenére, a Markó-interjúsorozat kérdezőjeként legfeljebb annyi érdeme van, hogy Markó bízik benne, szereti őt. Amúgy az interjú alatt Ágoston újságírói munkát csak annyiban végez, amennyiben az újságíró feladata a szöveg lejegyzése, az alany biztatása és a kazetta félóránkénti megfordítása.
Ágoston Hugó, akiben többnyire tettenérhető a kritikai érzék, annyira light Markó jelenlétében, hogy nemhogy alapvető és megkerülhetetlen tisztázatlanságokra nem kérdez rá, de még arra a nem konfrontatív munkára sem vállalkozik, hogy interakcióba hozza Markó Bélát saját magával. Sebaj, a hollywoodi megfilmesítés jobb lesz.
Annak ellenére, hogy nem világos, hogy ez a könyv mi is tulajdonképpen, mégis tartogat feszes részeket, csak olvasástechnikát kell hozzá választani. Markó egyik közeli munkatársa, barátja egy magánbeszélgetésben úgy fogalmazott, hogy a kötetet visszafele kellene olvasni. Ezt remek ötletnek tartom, ugyanakkor kipróbálandó technikának. Az utolsó három fejezetet rögtön át is lehetne ugrani, és akkor az olvasás erősen indul az olyan részekkel, amelyek segíthetnek megérteni a politikai döntés struktúráját. Aztán a záró (a kötetben kezdő) fejezetek pedig pont akkor empatizálnak a leginkább, amikor szó sem esik a politikáról. Ezek voltak számomra a lekönnyebben felidézhető részek.
Amúgy némi csalódottsággal nyugtázom, hogy Markó humora valamilyen nehezen érthető sztoicizmus miatt még ebben a kötetlen szövegformában sem vált dokumentálhatóvá (eltekintve attól a nagyon vicces sztoritól, amikor a nem RMDSZ-es szenátorok mind pulcsiba jártak dolgozni, de nem lövöm le a poént). Egyesek egyenesen pajzán részekről is beszámolnak, amelyek végül kimaradtak a kötetből. Ha így van, szerintem komoly veszteség, hogy így lett.
Persze nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Markó aktív politikus, hogy a romániai magyar politikának megvan a maga retorikai szokásrendje, és Markónak tényleg semmi oka nincs arra, hogy kísérletezgessen. Enyhítő körülmény lehetne, hogy Markó ezt a könyvet, amit vélhetően sokan el fognak olvasni és még többen kommentálni, nem használja fel közvetlen politikai eszköznek. Nem él a helyzettel, nem üzenget jót-rosszat, és nem fizet ki embereket nyájas említésekkel, nem fanatizál, sőt időnként hajlandó hibáiról is beszélni. Ennek ellenére többre megyünk, ha a könyvet politikai és esztétikai kisesszék és aforizmák gyűjteményeként olvassuk, mint portré-életmű interjúként.
Mi az egészből a morál? A morál az, hogy Markó – egy történész szintagmáját átvéve – az utolsó mohikán. Küldetéstudat, a nyíltan elismert sikerorientáltság, intellektuális hiúság és a költői én elfojtásának drámája. Old school nemzeti liberális, akinek a szótárából hiányoznak a mozgásmetaforák, a késő újkor digitálisan átmosott képei. Ide tartozik: egyik kedvenc festője Dali, ami sok mindent elmond arról, hogy amikor urbánus dekadenciát enged meg magának, az milyen természetű és meddig fokozható. Ugyanitt Csontváry. Aztán Wajda, Fellini is ott a kedvencek között – kitalálhattuk volna, nem? Aztán egy ilyet, hogy kedvenc együttese a Beatles. Meglepő? Markó önnarratívájában olyan elemek vannak, amelyek valóban meglepők, ha csak a napilapok hírrovataiból szerezzük az értesüléseinket.
A kötet legfontosabb markológiai tanulsága: bizonyos dolgokat elmondhatna egész másként is, de nem teszi. A beszélő nem ritkán diszkréten alázatos, szerény, óvatos, és a politikusok diplomatikusságán is túlmutató tapintat sem idegen tőle. A kötet persze PR-elemeket is tartalmaz, nem beszélve arról, hogy Markó munkája elsősorban arról szól, amiről ebben a könyvben nem beszélhet.
Részletek A lábujjhegyre állt országból
vezérelv
(...) nagyon ostobának tartottam már kisgyermek koromban is az olyan kérdéseket, hogy ki a kedvenc költőd, ki a kedvenc tanárod, ki a kedvenc színészed. Bélyegtől kezdve az égvilágon mindenfélét gyűjtöttem, de nem tudtam megérteni azokat, akik például színészképet gyűjtöttek. Tőlem nemhogy idegen volt, de rendkívül taszított a vezér imádata, tehát az, hogy valakinek a példáját kövessem, valakihez igazodnom kelljen, legyen szó akár színészről, akár másról. (...) nem készültem politikai pályára, és egyáltalán közéleti vezetőnek sem. Egy bizonyos közéleti szerepre készültem; az íróéra, a költőére, a szellemi emberére. Valóban vezető értelmiségi akartam lenni, de a vezérszerepet soha nem szerettem. Egyszerűen nem szerettem a vezéreket.
politikai backstage
(...) a politikus nem közvéleménykutató. Tehát azok a kollégáim, akik azt hiszik, a politikus szerepe annyiból áll, hogy tudni kell, mit akar a közvélemény, és akkor azt kell képviselni, azok nem politikusok, azok konjunktúralovagok. Mert egy közösség azért választ magának vezetőket, hogy azok fölmérjék a helyzetet, és cselekedjenek a megfelelő módon. Vagyis olyan vezetőket akar választani, akik az ő érdekében, mármint a közösség érdekében tudnak önállóan, de helyesen cselekedni. A közösség nem feltétlenül olyan vezetőket akar magának, akik ugyanúgy cselekednének, mint bárki a közösség tagjai közül, hanem olyanokat, akik képesek egy helyzetet fölmérni, és képesek a helyes döntéseket meghozni. Kell tudni, hogy mit akar a közösség, kell tudni, hogy merre akar menni, mert nem lehet ellenkező irányba vinni, de időnként kell tudni olyan döntéseket meghozni, amelyek nem feltétlenül vannak ínyére abban a pillanatban a többségnek. Ez a nagy felelősség, és időnként igenis a politikusnak tudnia kell kimondani az esetleg a saját közössége számára is kellemetlen, kényelmetlen igazságokat. (...)
(...) alapvetően gyűlölöm a váratlan helyzeteket. Szeretem az újdonságot, ez tagadhatatlan, sőt nagyon szeretem az új tájakat, az új városokat, az új könyveket, az új képeket, az új látványokat, és nem is folytatom tovább, de mégsem szeretem a kalandot. A mindennapi életben sem. Tehát nem szeretek úgy elindulni valamerre, hogy nem tudom, hova jutok. Persze, egyikünk sem kerülheti el, hogy meglepetések érjék az életben, de én rendkívül merev vagyok, rendkívül idegesít - s ez a politikában előny is, meg hátrány is -, ha felborítják a programomat. Én bármilyen szoros munkaprogramot végigviszek, de ha azt fölborítják, ha kiderül, hogy máshová kell utaznom, min ahová készültem (...) akkor rendkívül zavar.
(...) Ha én például a nyilvánosság előtt vinném végig egy-egy döntésemet, akkor sem hiszem, hogy rólam az lenne a benyomás, hogy habozó lennék, az viszont igen, hogy általában nem szoktam egyik pillanatról a másikra meghozni a döntéseket, ha nem muszáj. Nem hiszem, hogy rólam bárkinek is az lett volna a benyomása, hogy következetlen vagyok, de ez azt jelenti, hogy nagyon sok műhelymunka és sokszor bizony nagyon sok vita előz meg egy döntést. Én egyébként azt szoktam tanácsolni mindenkinek – a miniszterelnöknek is azt tanácsoltam volna, ezt így el is mondtam neki, mert amikor velem közölte a döntését, akkor az már visszavonhatatlannak tűnt –, hogy amikor nem vagy biztos egy döntésben, akkor nem kell sietni. Én, ha valamiben biztos vagyok, akkor nagyon gyorsan döntök, és nagyon gyorsan túl akarok lenni annak a kérdésnek a megoldásán. De ha nem vagyok valamiben biztos, akkor inkább halasztóm, aludjunk rá még egyet, majd meglátjuk, még beszélünk róla. (...)
Én nem akartam szenátor vagy képviselő lenni. Először is idegenkedtem Bukaresttől, idegenkedtem attól, hogy román nyelven kell kommunikálnom, és aztán attól végképp, hogy a szépirodalmat odahagyjam. Annál is inkább, mert nem az történt, hogy éppen kiszáradt a kút, és akkor más forrás után kell nézni. Nekem a nyolcvanas évek végén nagyon jól ment az írás, megtaláltam a hangomat, megtaláltam az eszközeimet, és ahogy mondani szokták, kiteljesedőben volt az írói pályám. Már-már véletlen, hogy szenátor lettem. A kollégáim győzködtek, hogy vállaljam. Sütő András drámai eltávolítása után egyik alelnökként tulajdonképpen én vezettem a Maros megyei szervezetet. Ennek ellenére nem akartam képviselői vagy szenátori mandátumot vállalni, és nagyon nehezen hagytam meggyőzni magam, hogy - mivel azért a szervezet vezetőinek ott kell lenni valamilyen helyen a listán - a második szenátori helyen, Kincses Előd után ott leszek én is. Kincses Elődöt távollétében - ő akkor Budapesten tartózkodott - törölte a bíróság, fellebbezési jog nélkül, azon az alapon, hogy etnikai feszültségeket keltett. (...)
Elsősorban a marosvásárhelyi márciusra hivatkozva törölték, így van, ez volt a Vatra Românească bosszúja. Ebből is látszik, hogy akkor még nagyon messze voltunk a jogállamiságtól. Én viszont szenátor lettem, hiába nem akartam a „prófétaságot", mint Jónás, hiába nem akartam a bukaresti parlamentbe kerülni, és hiába nem akartam odahagyni az írói mesterséget. Akkor végül is tényleg visszafordíthatatlanul elindultam ezen a pályán. (...)
(...) A kulcs az önmegtartóztatás. Ezzel kapcsolatosan nekem sok furcsa élményem van. Most például azt látom, és szeretném, ha senki nem értene félre, hogy míg egyesek, akik kommunisták voltak, és tudják, hogy ez bármikor rájuk süthető, és éppen ezért mintha tojásokon lépkednének, úgy vigyáznak arra, hogy még távolról se lehessen rájuk mondani, hogy ők kommunisták, próbálnak szabadulni ettől, a másik oldalon időnként rendkívül veszedelmesek a demokrácia született harcosai. Tehát azok, akik úgy viselkednek, hogy ők demokratának születtek, ilyen volt az édesapjuk, édesanyjuk, nagyapáik, nagyanyáik, minden elődjük demokrata volt, és hozzájuk ezért nem is férhet a vád, hogy ők totalitárius elvek szerint gondolkodnának, vagy ahogy mostanában szeretem mondani, bolsevik módon cselekednének. És bizony egyre-másra szegik meg az elemi szabályokat. (...)
hit
(...) hitbéli dolgokról nem szívesen beszélek. Megmondom őszintén, még azt is túlzásnak tartom, hogy emberek az életrajzukba beírják, milyen vallásúak. (...)
sikerorientáltság
(...) biztosan nem véletlenül választottam az alkotói pályát, tehát nem véletlenül akartam poétává lenni, úgymond, mert ez esélyt jelent az önkifejezésre. Az alkotó ember rendkívül hiú. Nem lehet úgy érvényeset alkotni, hogy nem akarod magadat megmutatni, ahogy Ady Endre mondja. Ezért én nem tagadom, hogy nekem a boldogság a cselekvés, a mozgás, a tett, a megszólalás, tehát a siker is, de jó értelemben véve. Tehát én, ha úgy éreztem, hogy írtam egy jó verset annak idején...
(...) Meg most a politikában is, csak itt sokkal nehezebb, mert bármit csinálsz, rögtön megkérdőjelezik, tehát sietni kell a boldogsággal. Erről nagyon keserű tapasztalataim vannak. (...)
munkatársak, RMDSZ-oral history
(…) Még a kilencvenes években azt hittem, hogy ez soha nem éri el az RMDSZ-t. De fokozatosan mi is politikai szervezetté váltunk - mert azért ez fokozatosan történt meg -, és politikusokká. Nálunk is megjelent az intrika is, a gyanakvás is. Én általában bízom a munkatársaimban, bennem nincs állandó félelem, hogy becsapnak. Ami azért előfordult már, de én továbbra is bízni akarok az emberek jóhiszeműségében, ebből akarok kiindulni. Van viszont egy másik vetülete is ennek, itt már nem vagyok elégedett önmagámmal: nem mindig bízom ugyanis a munkatársaim képességeiben, sokszor veszem észre, hogy abban bízom, amit én csinálok meg. (…)
(…) Nem véletlen, hogy például a kilencvenes évek elején szembekerült egymással Domokos Géza és Szőcs Géza. Domokos Géza az a fajta magyar értelmiségi volt, aki úgy vélte, hogy intézményen belül, a létező intézmény segítségével lehet tenni valamit. (…) Én Domokos Gézát őszintén becsülöm. Nem voltam nyolcvankilenc előtt olyan közel hozzá, mert azért ő egy kiadónak volt az igazgatója, és ez alapvetően megkülönböztetett minket, de végül is azt képviselte, amit én magam is, és még sokan. Vagyis hogy intézményen belül, az intézményt átgyúrva meg lehet ezt az egész rendszert változtatni, vagy ki lehet borítani, vagy föl lehet robbantani belülről. (…) Mások, és ezt képviselte végül Szőcs Géza is, ők, azt hiszem, egészen más konklúzióra jutottak: ki kell vonulni ebből a rendszerből, „a föld alá kell menni", olyan értelemben, hogy földalatti mozgalmat kell indítani, vagy el kell menni az országból. Nos, ez alapvetően kétfajta magatartás, de nem biztos, hogy a célok különböznek, és ezért tartottam őrültségnek, hogy ez a kétfajta magatartás és kétfajta ember ennyire ütközik nyolcvankilenc után. Most is ezt éljük át, ki tudnám mutatni, sorolhatnám az embereket, hogy ki hova tartozik. (…)
irodalom és politika
1989 után mintha nem lett volna szalonképes József Attilát emlegetni. Ha megnéznénk a József Attila-említéseket, akkor kiderülne, hogy megritkultak, mintegy beállt egyfajta önkontroll. Ez elég nagy baj, de annak az időszaknak még sok hordaléka volt. Lehet, hogy sokak számára túlzott és erőltetett most ez a hirtelen József Attila-kultusz, de erre szükség volt, nagyon örülök neki.
(…) Különben az, hogy József Attilát proletárköltőnek címkézték, nagyon fontos volt abban a korban, mert azáltal lehetett intenzíven tanítani, elemezni, szavalni.
Nagy alkotókat meghempergettek ebben az ideológiai sárban, de ugyanakkor ez arra is szolgált, hogy lehetett őket tanítani, lehetett őket tanulni, lehetett a verseiket mondani. Dsida Jenő mélyen katolikus költő volt, de van neki egy versciklusa, a Bútorok, ami nem igazán jó műve, viszont rá lehetett fogni, hogy ez egy osztályharcos alkotás, előtérbe hozták annak idején, egy kicsit elemezték, fölmutatták, és akkor Dsida Jenő mindjárt mehetőssé vált.
(…) Itt van például Wass Albert. Wass Albertről nem lehetett beszélni, pedig Wass Albert fontos írója az erdélyi magyar irodalomnak, bár azért most, azt hiszem, átestünk a ló túlsó oldalára. De ez is része annak, ami történik velünk, és ez is a helyére kerül. Őt fel kellett fedezni, most kissé sokan fedezték fel. A '90-es évek elején bárhová mentem, bármilyen ünnepségre, Reményik Sándortól „a templomot s az iskolát" hallhattuk. Egyébként Reményik Sándor jó költő, az más kérdés, hogy nagyon kevesen ismerik őt igazán. Fölhígította, sajnos, a verseit, túlságosan népszerűén fogalmazott, sokszor publicisztikusan, de nagy tehetségű költő, csak nem tudta ezt a tehetségét igazán kiélni. Most pedig, már évek óta, bárhová megyek, bármilyen ünnepségre, Reményiket már nem is mondják, most Wass Albertet mondják. "A víz szalad, a kő marad" – most már néhány éve ezt hallom.
szekus dosszié, kommunizmus
Egyáltalán semmire nem jöttem rá, amit nem tudtam, semmire. Ezek megszűrt dossziék voltak. De mondom, az rajta volt, hogy ez egy úgynevezett „dosar de urmărire", megfigyelési dosszié, benne van a rendelet, benne van néhány jelentés - nyilván álnéven - rólam, és néhány levél például svédországi barátaimtól, amit eredetiben kaptam meg a dossziéban. Tehát nem az történt, hogy elolvasták a leveleimet, hanem egyszerűen nem kaptam meg annak idején. Érdekes dolog tizenöt esztendő múltán elolvasni egy levelet, amit neked írtak, egy volt szekuritátés dossziéban.
Arról szó sem lehetett, hogy alkalmi verset vagy valami ilyesmit írjak. De ez a kortól is függ. Mert az ötvenes években például, tudom én is, sokkal nehezebb volt ellenállni. Ezért nem is értek egyet azzal, hogy most a fiatalabb generációból egyesek előveszik, hogy egyik-másik, egyébként kiváló költőnknek az ötvenes években milyen versei jelentek meg, miközben nem tudják, hogy akkor pontosan mi is történt. (...) Az lehet, de Lászlóffy Aladár kiváló költő, és egyáltalán, a hetvenes-nyolcvanas években ő számomra nagyon karakán, nagyon tisztességes ember volt. Ebben egyezzünk meg! Hogy az ötvenes években ki mit írt, arról lehet beszélni, és nem kell eltitkolni, de azért az illető korban kell elhelyezni azt a dolgot. És ez úgy helyes, ha magát a kort is elemezzük, azt, hogy melyik korban hol volt a kompromisszumnak a határa. Mindig létezett egy közösségi konszenzus, ezt te is tudod, hogy mi a szükséges kompromisszum, és mi az árulás, a megalkuvás, a becstelenség. Nekem az az érzésem, hogy akkor jobban tudtuk ezt. Utólag is kell erről beszélni. De azért most egyesek tényleg minden erkölcsi mércét elveszítenek, előveszik József Attilának a csapnivalóan rossz versét Trianonról, amit akárhogy számolom, kamaszkorában írhatott, ezt a verset ő nem is vette be semmilyen kötetébe, tehát nem tekintette érvényes műalkotásnak. Letagadni nem szabad, és nem is kell, és ha valaki például József Attiláról értekezik, akkor nyugodtan utalhat erre a versre. De kiállni egy színésznek és elszavalni, hogy „József Attila: Nem, nem, soha!", azt nem illik. Ha József Attila nem tekintette érvényes versének, akkor ezt versként elmondani nem erkölcsös dolog. (..)
(...) Persze, az igazi író vagy művész tudja, hogy mi a jó a másik munkájában. Ebben különbözik a politika és az irodalom: az irodalmi életben, én azt tapasztaltam, sok a hiúság, irigység, gőg, verseny, rivalizálás, önzés, de azért tetszik, nem tetszik, egyvalamit el szokás ismerni: ha a másik értéket alkotott. (...)
(...) Sokat tanulsz, amikor szerkesztőként olvasod másoknak a szövegeit. Ha egyébként leülsz József Attilát vagy Adyt olvasni, akkor egyszerűen azonosulsz vele, és úgymond belekerülsz az illető szövegnek a világába, azzal együtt lélegzel, és az élmény így teljes. Na most, ha szerkesztőként olvasol egy szöveget, akkor nem ez történik. Szerkesztőként nem szabad engedned, hogy elragadjon a szöveg, hanem rendkívül kritikusan olvasod szóról szóra és sorról sorra. József Attilát is lehet így olvasni, Adyt is. Én tudom így olvasni őket, és ha így olvasom, akkor leülünk, és elmondom neked, hogy bár zseniális költő József Attila, a legnagyobb verseiben is hol vannak a kompromisszumok, ahol nem tudott megoldani egy rímet igazán jól, csak úgy, hogyha a szórendet egy kicsit megerőltette. Vagy akár Ady Endrével kapcsolatosan is, bár Adynál nehezebb az ilyesmiket fölfedezni, mert belőle másképpen ömlik a szöveg. Ha szerkesztő vagy, nagyon sokat tanulsz ebből, mert megtanulsz kritikusan olvasni szöveget. Én szerkesztőként olyan rutinra tettem szert, hogy most is idegesíti az RMDSZ-nél a kollégáimat, hogy ha elém tesznek egy levél- vagy nyilatkozattervezetet, vagy bármilyen írott szöveget, ránézésre megtalálom például a helyesírási hibákat. (...)
Tőkés László
(...) Sokat beszélünk Tőkés Lászlóról, az általa kínált alternatíváról. De ez nem reális alternatíva. Többek között azért sem, mert ő sohasem vállalta az igazi politikai ellenzék szerepét. Mindig az egyházi tisztségére támaszkodva fogalmazta meg a kritikáját, és vigyázott arra, hogy mindig csak fél lábbal legyen a politikában, így nem lehet igazi ellenzéket létrehozni.
(...) Először is nincsen szó kizárásról, mert az RMDSZ-ből nem zárta ki senki, egyszerűen a tiszteletbeli elnökségtől fosztottuk meg azáltal, hogy megszüntettük az RMDSZ-ben a tiszteletbeli elnöki funkciót. Meg kell mondanom őszintén, hogy akkor én az utolsó pillanatig haboztam, hogy elfogadjam-e ezt a megoldást, és a kollégáim tudják, hogy még a szavazás előtti ebédszünetben is fölhívtam jó néhányukat a szobámba, hogy lássam, miként gondolkodnak erről a kérdésről. Nekem sohasem voltak ízlésem szerint a nagyon éles személyi döntések. Én a másik embert mindig megpróbáltam tisztelni, akárhogy is gondolkodjék. Ebben az esetben sem csak politikai megfontolásból haboztam, hanem azért is, mert több mint egy évtizedes együttműködés állt mögöttünk, bár lehet, hogy cinizmusnak tűnik együttműködésről beszélni. (...) Éppen ezért nem örültem ennek a megoldásnak, de Tőkés László voltaképpen kiprovokálta. Az utolsó pillanatig elutasítóan viszonyult az RMDSZ kongresszusához, és láncos-templomi ellenkongresszust szervezett. Azzal, hogy nem jelent meg az RMDSZ kongresszusán, egyszerűen nem hagyta, hogy másképpen cselekedjünk. Azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen az ő döntése volt, nem az enyém, vagy a miénk, jóllehet ezt sokan aztán utólag másként értelmezték.