2019. június 18. keddArnold, Levente
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kinek jó a forradalom, és kik rabolták el Mazsolát?

Gagyi Ágnes 2006. szeptember 28. 16:30, utolsó frissítés: 16:16

A politikai részvétel – ha a fogalom azt jelenti, részt venni a saját dolgainkban – hamarosan messze meg fogja haladni a négyévenkénti választások Fidesz-MSZP élet-halál kérdéseit. #b#„Elkúrtuk”-botrány elemzés.#/b#





Szeptember 17-én, vasárnap „szivárgott ki” – profi módon az összes fontosabb magyarországi sajtóorgánumhoz – Gyurcsány Ferenc egy májusi MSZP-frakcióülésen elhangzott beszéde. „Ezt elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon…” – stb., a beszéd felkapottabb fordulatai azóta szállóigévé váltak.

Este pár százas tömeg gyűlt össze a Kossuth téren, a parlament előtt, a kormány lemondását, demokráciát, új választásokat követelve. Másnap, hétfő éjszaka zajlott az MTV székházának legendás ostroma, miután a köztévé visszautasította a Toroczkai László, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke követelését, hogy olvassák be élőben a tüntetők petícióját.

Még mindig tart a tüntetés a Parlament
<div class=

előtt. A demonstrációból turistalátvá-
nyosság lett, alkalomadtán németül,
angolul beszélő csoportokat is hallani
a kormányfő távozását kívánó beszédek
mellett (fotóriport: Balázs D. Attila)
" title="Még mindig tart a tüntetés a Parlament
előtt. A demonstrációból turistalátvá-
nyosság lett, alkalomadtán németül,
angolul beszélő csoportokat is hallani
a kormányfő távozását kívánó beszédek
mellett (fotóriport: Balázs D. Attila)
" >Még mindig tart a tüntetés a Parlament
előtt. A demonstrációból turistalátvá-
nyosság lett, alkalomadtán németül,
angolul beszélő csoportokat is hallani
a kormányfő távozását kívánó beszédek
mellett (fotóriport: Balázs D. Attila)
Az ostromhoz azóta is megoldatlan kérdések fűződnek:

kik voltak az ostromlók és mit akartak – futballhuligánok, forradalmárok, Fidesz-bérencek, MSZP-bérencek, más –; vagy hogy miért nem reagált időben a rendőrség. A zavargások a következő éjszakákon folytatódtak, de csökkenő lendülettel. A pártok egymás szájából kapkodták a szót abbéli igyekezetükben, hogy az eseményeket a saját hasznukra fordítsák.

A Kossuth téri tüntetők pártoktól függetlennek mondták magukat, nemzeti és szélsőjobbos zászlókat, szimbólumokat lengettek, felolvasták „zsidó” politikusok névsorát, „közfelkiáltással” megszavaztak egy képviseletet és egy petíciót, amelyet Sólyom Lászlónak és Szili Katalinnak akartak eljuttatni.

Ezt később Új Magyarországért Egyesület néven valóban benyújtották a köztársasági elnöki hivatalnak, Szili Katalin, a parlament elnöke helyett pedig az országgyűlés civil irodájának. Szili válasznyilatkozata szerint a jelenlegi alkotmányos keretek között a követelések legtöbbje megválaszolhatatlan, és értelmezhetetlen.


Más követelések és követelők is akadtak:
a „forradalom hete”


a bizottság-alakítás és petícióírás hete is volt. Alakult Magyar Nemzeti Kerekasztal, Magyar Október Bizottság, Nemzeti Felemelkedési Mozgalom, Forradalmi Nemzeti Bizottmány. A szokásos követelések Gyurcsány lemondása, a parlament feloszlatása, új választások/alkotmányozó nemzetgyűlés volt.

A rohamosztagosok már levett sisakkal feszítenek a dupla kordon mögött, de alkalmanként rendőrautókból és rabszállító buszokból álló kis konvojok teszik tiszteletüket a téren
<br />
A rohamosztagosok már levett sisakkal feszítenek a dupla kordon mögött, de alkalmanként rendőrautókból és rabszállító buszokból álló kis konvojok teszik tiszteletüket a téren


A Londonban tüntető magyarok ezentúl a szokásos követeléseken túl az összes politikai párt és mozgalom feloszlatását, a pártvagyonok visszaszolgáltatását, az elmúlt 16 év közszereplőinek elszámoltatását, a "forradalmi tevékenységben résztvett" letartóztatottak szabadon bocsátását, a valódi és az igazi rendszerváltást követelték. „A Kossuth téren egy hete követelőzők azt is indítványozták, hogy a Ferencváros újra első osztályú (NB1-es) csapat lehessen. Körülbelül ugyanennyi realitása volt annak a követelésüknek, hogy a téren egybegyűltek alakuljanak alkotmányozó nemzetgyűléssé”– írta az Index.

A követelések valóban vádolhatók néhol politikai tájékozatlansággal, másutt inkább egyfajta archaikus, népmesei jelleggel. A legnagyobb gondok a képviselet kérdése körül voltak: ha a Magyar Nemzeti Kerekasztal a népfelség elvét tekinti alapvetőnek, vajon milyen alapon képviseli a népet? Képviselik-e parlament feloszlatását követelő „vandálok” a parlament feloszlatását követelő békés tüntetőket, vagy ellenkezőleg, épp hogy visszaélnek a tüntetők demokratikus legitimációjával?


Vajon ki a nép, kik a demokratikus, békés tüntetők, és kik a vandálok? És ki kivel van?



A pártok kommunikációjában és az ettől mélyen átitatott médiában ezek a kérdések már egyszerűbben néztek ki: itt csak a bal/jobb pólusok között kell rakosgatni a figurákat. Lassan kialakult két párhuzamos színtér, amiben mindkét fél jól tájékozódik.

Sarkítva: az egyik változat szerint a nemzetközi (tudjuk, milyen) tőke parancsait teljesítő Gyurcsány végre bevallotta, hogy hazudik, sértve a demokratikus morált/érzi, hogy mennie kell: ezért kétségbeesésében a demokratikus kereteket felrúgva hazugság-botránnyal és zavargók felbérlésével igyekszik megmanipulálni az önkormányzati választások eredményét. (Ennek a jobboldal döntő, egyenesen a kormány bukásával egyenlő jelentőséget tulajdonít.)

A másik változat szerint Gyurcsány az egyetlen, aki a rendszerváltás óta igazat mond, és valóban tenni kíván az országért, amely ezen, és csak ezen reformok nélkül a vesztébe rohanna. A jobboldal pedig, felrúgva a demokratikus kereteket, kiviszi az utcára a politikát stb. A Hír Tv forradalmárokat, az m1 vandálokat mutat (a Hír Tv később korrigál), az egyik csatornán a kötelességüket teljesítő rendőrök szenvedéseit látjuk, a másikon a hatalmukkal, erőfölényükkel visszaélő rendőrök túlkapásait.

A Kossuth téri tüntetőket úgy tűnik, a Fidesznek végül sikerül a saját támogatóiként beállítania – nem tiltakoznak ellene annyiszor, mint ahányszor a Fidesz ezt állítja. Végül az önkormányzati választások felé közeledve a tüntetők lendülete is napról-napra lankad, s az ország, a forint mélyrepülésétől eltekintve, mintha visszatérne a megszokott, idegbeteg, polgárháborús uszítással terhes mindennapokhoz.





Az értelmiség nem teljesített túl nagyot

az eseményekben, vagy az események szimultán értelmezésében: az elemzők nagyrészt megmaradtak a „a Fidesznek jó vagy az MSZP-nek jó, a Fidesz bérelte vagy az MSZP bérelte?” keretben. Ezt persze felerősítheti, hogy leginkább eleve ilyen véleményekre volt vevő a média.

Mindezek ellenére a Gyurcsány vagy Orbán élet-halál kérdést mégis nehéz komolyan venni. Török Gábor politológus szavaival:

„A Fideszben és az MSZP-ben is sokan gondolják most, hogy nincs alternatíva, és Orbán Viktor, illetve Gyurcsány Ferenc az egyetlen garancia pártjuk népszerűségének megőrzésére, a reformok végrehajtására. Ez természetesen nincs így: egy adott helyzetben általában mindig akadna olyan személy, aki a dolgok élére állna” .

Ugyanebben a pénteken az MTI-nek adott interjújában maga Török is tovább megy: aki demokratikusan gondolkodik, nem állíthat olyat, hogy nincs alternatíva.

A múlt heti eseményekkel kapcsolatos értelmiségi megnyilatkozások – miszerint a helyzet szörnyű, kelet-európai, ciki, és rémálom – mintha önszántukból ülnének egy csapdában, amiből akármikor ki is léphetnének: abban a tévhitben, hogy a bal/jobb ellentétpár, mint ahogy a neve mondja, teljesen kitölti a teret, valamelyikhez tartozni kell, ha az egyiket szidjuk, az automatikusan a másikhoz közelít, olyan helyzet pedig, hogy mindkettő vállalhatatlan legyen, nincs,


és ha mégis van, azt nem lehet kezelni.



Ennek az értelmezésbeli fantáziátlanságnak nyilván köze van ahhoz, hogy az elmúlt években a magyarországi közélet elég erősen erre az oppozícióra épült, mint ahogy a Gyurcsány-reformokat előhívó költségvetési hiánynak is van köze ahhoz, hogy a kizáró ellentétekként felfogott pártok közti versenyben a mindenkori vezetés csak közvetlen politikai hasznot hozó intézkedésekre volt hajlandó.

Ugyanakkor ne éljük bele magunkat a „ver az Isten” magyar szomorúságába, hogy íme, a régóta egyetlen magyar sikertörténet, a rendszerváltás is lám, hogy végződik. A mostani magyarországi helyzet része egy nagyobb trendnek, sajátosságai az ezen belül elfoglalt helyének sajátosságai.

A nyugati demokrácia, amelyhez a rendszerváltással Magyarország is csatlakozni kívánt, a kilencvenes évek óta válságjelenségekkel küzd. A nemzetállam „társadalmi szerződése”, amire ez a demokrácia épült, ma már csak formálisan áll. A globális szabadpiacon a beruházás, termelés, adózás és lakóhely szétválnak, a jóléti demokráciáknak ebből a cégek adóinak elvonása, a munkahelyek megszüntetése/exportja, másfelől


az állami infrastruktúrák megkövetelése és versenyeztetése jut.

A befektetőkért folyó versenyben az államok egyre kevésbé terhelik a (nagy) cégeket, és egyre több adóteher jut a munkajövedelmekre. Az így befolyó kevesebb adóból egyre nehezebb fenntartani azt a szociális hálót, amelyben az új munkanélküliség felgyülemlik.

A népszerűtlen politizálás, a megszorító intézkedések ideje ez. Sokan emiatt a nacionalizmus és a xenofóbia eszkalációjától tartanak, mint pánikreakciótól. Ugyanakkor – mint számos interjújában Tamás Gáspár Miklós megjegyezte – a magyarországihoz hasonló esetekben nyugaton a szélsőbal randalírozik az utcán, és a jobboldal nézi otthon a tévét idegesen.



Itt fordítva volt. A megszorító intézkedéseket itt a baloldal hajtotta végre (egy neoliberális gazdaságpolitikával, amihez a baloldal történeti jelentésének nem sok köze van). A civil társadalom, ami a politikai diszkurzusok mellett alternatív közbeszédet generálhatna, gyenge volt, a pártok közti polarizáltság erős. Így várható volt egy jobboldali ellencsapás, erre jött rá „a hazugságbotrány szikrája”, ahogy Szalai Erzsébet nevezte a Magyar Hírlapnak adott interjújában.

A szikra tényleg robbanást okozott, azonban nem léteztek olyan struktúrák, amelyek a népi felháborodást kanalizálni tudták volna.


Az a politikai kultúra pedig végképp nem létezett,

ami a mai helyzet szempontjából reális ad hoc megoldások felállításához kellett volna. A népi ad hoc megoldásokat történelmi minták keveredése (1848, 1956, „közfelkiáltás”, „népfelség” stb.), és régi arcok újra felbukkanása (Pozsgay Imre, egykori MSZMP Központi Bizottság-tag, művelődésügyi miniszter, aki először nevezte 1956-ot népfelkelésnek, Szűrös Mátyás, egykori ideiglenes köztársasági elnök, az MSZMP KB egykori munkatársa, volt moszkvai nagykövet stb.) jellemezték.

A dolgot végül is sikerült az adott, mindenki által bénának tartott establishmentnek kanalizálnia.



Bár gyengén hallatszik, sok hang szól ma a politika megújításának kényszere mellett is (Dávid Ibolyát itt nem számolva). Az állampolgárok elfordulnak a hiteltelennek gondolt politikától, a tehetséges fiatalok nem választják ezt a pályát, s emiatt – ördögi kör – ugyanazok a pártellentétekbe csontosodott, rendszerváltáskori politikusok ülnek a funkciókban – mondja Török Gábor.

Lengyel László szerint esély van arra, hogy az események miatt új társadalmi diskurzus kezdődjön a politizálás mikéntjéről, értelmiségiek egy csoportja pedig Országos Civil Fórum megalakítását kezdeményezte, ami egyeztető és közvetítő szerepet töltene be a helyi közösségek, szakmai szervezetek, civil csoportosulások összefogásának szolgálatában. „Célunk a társadalmi szolidaritás hálózatainak kiépítése, a többpártállam elszámoltatása, hatalmának korlátozása” – áll nyilatkozatukban.

Az ember persze reflexből szkeptikus az ilyen nekifutásokkal szemben. A mostani események kirobbanó jellege azonban ne tévesszen meg senkit: hosszútávú folyamatban vagyunk benne, a politika nem lesz már az, ami volt.


Nem csak Gyurcsány-Orbán szinten,

hanem állampolgári, nemzetállami szinten sem. Egyre kevésbé igaz, hogy az életünket befolyásoló dolgok nagy részét a parlamentben döntik el. A piac, a technológiai fejlesztések, a környezeti hatások csak pár példa olyan befolyásokra, amelyek nem a politikusoktól erednek, de visszautasíthatatlanul közelről érintenek bárkit.

A politikai részvétel fogalma – ha a politika azt jelenti, részt venni a saját dolgainkban – hamarosan messze meg fogja haladni a négyévenkénti választások Fidesz-MSZP élet-halál kérdéseit. Az új politika színterei nem robbanásszerűen, hanem napról napra épülnek. Érdemes már most eszerint gondolkozni, sok haszontalan méregtől menti meg magát az ember.


Zárlatként hadd idézzem a forradalommal kapcsolatos három kedvenc viccem.

3 A Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) gyűlésezik a Rákóczi téren, elfogadnak egy-két dolgot a nép nevében, majd átvonulnak a Kossuth térre, ahol viszont Csurkát nem engedik fel a mikrofonhoz.

2 Bácsi palacsinta méretű kokárdával, képaláírás:
Keresse meg a képen a kokárdát! (Index)

A Manócska és Mazsola kesztyűsbáb tv-sorozat figuráit Bródy Vera tervezteA Manócska és Mazsola kesztyűsbáb tv-sorozat figuráit Bródy Vera tervezte


1 A Hallgatói Hálózat (az egyetemeket nyúzó reformok apropóján létrejött „beszéljük meg” hallgatói szervezet) honlapján arról írnak, hogy egy nemrégiben tartott „informális gyűlésükön” derült fény arra, hogy egy, a hálózattal kapcsolatban álló egyetemistánál van az két bábfigura, Mazsola és Manócska, amelyeket a sajtó szerint az MTV ostroma utáni káoszban tulajdonítottak el.

Az írás arról is tájékoztat, hogy a találkozón résztvevők úgy döntöttek, hogy a közösség döntésétől teszik függővé a két kis állatka sorsát, bár a hozzászólók között van olyan is, aki más állásponton van, és demokratikusabb döntéshozatalt szorgalmaz: „A HaHa mindig következetesen kiállt a mesehősök alapvető szabadságjogai és érdekei mellett! Ezért az a legjobb ha ők maguk döntenek erről! ” (indymedia.hu)












Fotók: Balázs D. Attila

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS