2019. június 18. keddArnold, Levente
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Meddig bírja Gyurcsány, az autodidakta ideológus?

kérdezett:Sipos Géza 2006. október 11. 14:04, utolsó frissítés: 13:59

"Ha abból indul ki, hogy most már nem hazudhat, #b#bármit is jelentsen ez...#/b#" Gyurcsány és a koalíció sorsvonalait Egry Gábor politikatörténésszel elemezzük.





Szerinted közép- és hosszútávon mennyire stabilizálja a magyarországi helyzetet a múlt pénteki bizalmi szavazás?

Egry Gábor [Budapest]: – Középtávon jelentős esély van rá, hogy a helyzet stabilizálódik, feltéve, hogy nem robban ki egy újabb, jelentős és hasonló botrány.

A bizalmi kérdés felvetésének lényege éppen az volt, hogy a kormánypártok egységét demonstrálják, ezzel elejét vegyék annak, hogy a nyilvánosságban hangsúlyosan jelenjenek meg a kormány parlamenti támogatottságát megkérdőjelező vélemények. Ebben az értelemben a szavazás sikere elzárta ezt a lehetőséget, különösen azért, mert a kormánypártok egyelőre valóban nem látszanak kihátrálni a miniszterelnök mögül.



Másfelől a kormánytöbbség intakt voltának felmutatása azt is jelezheti, hogy a „szakértői nagykoalíció” sem reális egyelőre, jelen helyzetben, szilárd többség mellett legfeljebb egy új MSZP-SZDSZ kormány kerülhetne napirendre. (Ezt tulajdonképpen a Fidesz is elfogadta, már október 6-a előtt az MSZP által állított új miniszterelnökről beszéltek.)

A Gyurcsány-ellenes tüntetésekben a kockásfülű nyúl is résztvett (Huszti István fotója szeptember 21-én készült a Kossut téren – Index.hu)A Gyurcsány-ellenes tüntetésekben a kockásfülű nyúl is résztvett (Huszti István fotója szeptember 21-én készült a Kossut téren – Index.hu)


Ugyancsak a középtávú stabilitást erősítheti, hogy a Fidesz „lesre futott”, túl gyorsan akart eredményt elérni. Orbán tulajdonképpen ütemet vétett, amikor úgy vélhette, hogy lehet ideje úgy kormányt váltani, hogy nem mutat fel elfogadható programot, hanem a megfelelő személlyel – ez lenne a szakértő miniszterelnök – hitelessé teszi az új kormány stabilizációs elkötelezettségét és aztán négy vagy öt kerekasztalnál kimunkáltatja a kormányprogramot.

Ez utóbbi lehetőség – legalábbis a reformokra vonatkozóan – talán nem eleve elvetendő, de egy politikai párttól meglehetősen furcsa, kevéssé hiteles, másfelől az adott helyzetben már nem igen van meg a türelem a pénzpiacokban, hogy újabb hónapokat várjanak egy új kormány programjának a kidolgozására, különösen nem kerekasztalos formában, amely az ő szemükben valószínűleg eleve a „csomag” felpuhítását hozza. Május-júniusban talán még lett volna erre lehetőség, de októberben már nincs.

Ugyancsak stabilizációs tényező az is, hogy a Fidesz nem vállalta fel a destabilizációs politikát, tehát a folyamatos, nagy tömegeket megmozgató demonstrációkat, a közszolgáltatások működésének akadályozását, az útlezárásokat, amelyek a pénzpiacokra is hathatnának, igaz, korántsem biztos, hogy valóban meg lett volna ehhez az ereje, különösen nem a társadalom közel kétharmadának ellenkezése mellett.

Ezen túl még a valódi parlamenti bojkott sem került szóba, hiszen a Gyurcsány előre bejelentett felszólalásai alkalmával történő kivonulás sokkal inkább a médiának szóló demonstráció, mint olyan tényleges parlamenti bojkott, aminek akár még politikai következményei is lehetnének. Ilyen körülmények között a kormánytöbbség képes lesz könnyedén biztosítani a törvényhozás munkáját.


És mi a képlet hosszú távon?

– Hosszabb távon viszont számos külső körülmény befolyásolhatja a stabilitást, amelyeket a politika csak részben tud kezelni, és akkor sem elsősorban a parlamentben. Egyfelől sikerül-e kimozdítani a politikáról való kommunikációt a válság taglalásából? Amennyiben a fő téma továbbra is a „válság” marad, úgy könnyen újratermelődhet a bizalmi szavazással közjogilag és politikailag legalábbis lezárt válsághelyzet. Ha azonban sikerül legalább a válságot kizárólag a „morális” válság értelmére szűkíteni, akkor az szintén stabilizáló lehet.

Nem lehet tudni, hogy most végre kitör-e a szociális elégedetlenség a társadalomban és nagyméretű akciókban, demonstrációkban manifesztálódik-e? Vagy ha spontán nem történne ez meg, lehet-e erre politikát építeni?

A helyzet kulcskérdése most is az volt, hogy sikerül-e a Fidesznek megmutatnia, hogy nem csupán a tüntetői „törzsgárda” áll mellette, hanem olyan társadalmi csoportok is, amelyek korábban ezen a módon még nem fejezték ki az elégedetlenségüket. (A Fidesz táborában gyakori a vélekedés, hogy a téli közüzemi számlák formájában végre az MSZP törzsbázisaként számon tartott nyugdíjasokat is elérik a megszorítások, ami a pártban válságot okozhat. Szerintem azonban ez a fajta egyszerű oksági kapcsolat meglehetősen leegyszerűsíti a társadalom működését.)


A nemzetközi nyomásgyakorlás milyen szerepet játszik?

– Orbán kísérletének kudarcához is nagyban hozzá járult, hogy jelenleg már nincs esély türelmet kérni a külső tényezőktől (EU, befektetők, pénzügyi elemzők). A szocialista-szabaddemokrata kormányok politikája az elmúlt négy évben kétségtelenül szinte nullára csökkentette a magyar kormányok mozgásterét, és ezzel érezhetően beszűkítette korábban sem túl nagy szuverenitásukat. Ez a külső nyomás azonban nem csak arra irányulhat, hogy egy kormányt – sok szempontból jobb híján – stabilizáljon, hanem akár a politikai erők közötti megegyezést vagy rosszabb esetben a kormánypolitika csendes, természetesen harcos retorikával kísért tolerálását is elősegítheti vagy kikényszerítheti.

Ugyancsak lényeges, hogy a szocialisták képesek-e kilépni a jelenlegi politikai szituációból és olyan új témákat beemelni a politizálásuk homlokterébe, melyekkel kimozdulhatnak a jelenlegi „ki mennyit hazudott” tematika számukra egyértelműen kedvezőtlen fogságából. Ezek leginkább komoly társadalmi kérdések kellene legyenek, mert a hitelességük visszaszerzésére az egyedüli reális esély ez lehet.


Képes lesz-e Gyurcsány úgy végigvinni a reformokat, hogy közben határozottan megrendült vele kapcsolatban a közbizalom?

– Ebben a formában nem igen tudok válaszolni a kérdésre, mert az jóslás lenne. Inkább azt próbálnám meg elemezni, hogy lehet-e rá esélye? A helyzete egyelőre nem csak a pártjában stabil. A bizalmi szavazás előtt készült felmérések azt mutatták, lemondása ugyan élesen megosztja a közvéleményt, de a két tábor nagyjából egyenlő. Ez azonban sokkal jobb helyzet és kiindulópont a saját pozíciója megszilárdítására, mint ha a nagy többség a lemondását kívánná.

Másfelől az egyetlen reális kormánybuktató alternatíva a bizalmi szavazás után az utcai megmozdulásoké, amelyeket viszont sokkal egyértelműbben vet el a közvélemény, ami megint csak Gyurcsány pozícióit erősíti.

Mindez azonban nyilván kevés a hitelesség visszaszerzéséhez vagy akár a reformok megvalósításához. A kulcskérdés a hitelesség visszaszerzése lehet, nem csak Gyurcsányé, hanem a koalíciós pártoké is.

Ahogy alakulni fog a Fidesz-csomag, úgy lesz egyre kevésbé lehetősége a kormánynak, hogy egyedüli alternatívaként tüntesse magát fel, és annál fontosabb lesz, hogy kinek hisznek a választók. (Természetesen ha a Fidesz nem vállalja fel a teljes és nyílt gazdaságpolitikai fordulatot, akkor a kormány számára továbbra is adott lesz ennek a dichotómiának a megteremtése.)

Kossuth tér, az október elsejei helyhatósági választások napjánKossuth tér, az október elsejei helyhatósági választások napján


Ha Gyurcsány abból indul ki, hogy most már nem hazudhat, bármit is jelentsen ez, és folyamatosan őszinte lesz, akkor lehetséges, hogy egy hosszú, purgatórium-szerű megtisztulási folyamat során újra kellőképpen hitelessé legyen. Mindehhez azonban nem csak elszántság kell, hanem határozott célok és víziók, és nagyon aktív társadalmi kommunikáció. (Ez a szocialisták körében egyértelműen megjelent, amikor arról beszélnek, hogy nem lehet előre rohanni, a társadalommal is el kell fogadtatni a reformokat.) És a siker akkor sem garantált, sőt nem is csak politikai kommunikáció kérdése. (Ebből a szempontból nézve paradox módon szinte már előre léphetünk a korábbi tematizáció-központú politizáláshoz képest.)

Az én olvasatomban Gyurcsány pénteki beszéde a parlament előtt sem pusztán egy kommunikációs offenzíva, amelynek a célja „leleplezni” a Fidesz forgatókönyvét, hanem ennél több: átalakítani a hitelességi kérdés időszerkezetét, olyan új kiindulópontot keresni, ahonnan immár az a kérdés tehető fel, hogy a jövőben ki fog hazudni?

Az, aki már megvallotta, megbánta, vagy egyszerűen csak lebukott, de mindenképpen szembe kellett nézzen vele, vagy az, aki még most is ragaszkodik az igazmondás fikciójához? Ha sikerül a kérdést átalakítani, a múltat lezárni és úgy feltenni, hogy ki fog hazudni a jövőben, majd egy és két év múlva úgy, hogy ki hazudott az elmúlt egy vagy két évben, akkor Gyurcsány kaphat egy esélyt. Más kérdés, hogy végül is tud-e élni vele? És mennyire lesz ebben partnere az MSZP, amely nélkül ez nem igen sikerülhet.


Látsz-e olyan politikust a szocialista pártban, aki konkurenciája lehetne Gyurcsánynak? És ha nem, akkor miért számít ilyen értelemben ő kivételes személyiségnek?

– Az MSZP jelenlegi élvonalbeli politikusai között nem látok valódi személyi alternatívát. Az elnökségben ülők közül én egyiket sem látom a miniszterelnökségre alkalmas figurának, még akkor sem, ha egyik-másik, például a frakcióvezető Lendvai Ildikó a saját posztján igen csak jól teljesít. Igaz, a fiatal generációban lehetnek váratlan meglepetések, én kíváncsian figyelem a szegedi polgármestert, mivé növi ki magát.

Hogy miért számít a miniszterelnök kivételes személyiségnek az MSZP-ben? Hipotetikusan tekintsünk el most attól a választól, hogy mert az egész MSZP hülyék gyülekezete, vagy mert zsák a foltját megtalálja. Én két tényezőt emelnék ki: Gyurcsány Ferenc autodidakta ideológus. Autodidakta, ami egyfelől azt jelenti, hogy rengeteget olvasott az új szociáldemokráciáról, a világról, s bár ez nyilván akadémiai szemmel meglehetősen rendszerezetlennek tűnhet, biztosan nem voltak kötöttségei, amikor saját világnézetét kialakította.

Bár ez már az olcsó pszichologizálás határát súrolja, megkockáztatom, hogy nyilván egyfajta belső felhajtóerőt is jelent számára, amiből a politikában építkezni tud, ebből is táplálkozik saját elhivatottságának érzése és részben kétségtelen karizmája. (Javaslom, fogadjuk most el azt, hogy Gyurcsány saját táborában meglehetősen karizmatikus figura és ne az ellentábor felől szemléljük.)

Másfelől ez a fajta önművelés egyfajta baloldali ideát is megtestesít, ami visszaköszön a munkásmozgalom olvasóköri hagyományaiból és megint csak kiemeli abból a politikusi mezőnyből, amelyben hivatásos, ebből szempontból sokszor nagyon is korlátolt politikusok veszik körül.



Legalább ennyire fontos az ideológia iránti fogékonyság. Az MSZP nagyon sokáig ideológiamentes párt volt, illetve egy olyan párt, amelyben a párt vezetése és ellenzéke a hatalmi harcokat egy ideig ideológiai mezben vívta meg, különösen Horn Gyula idejében, de a politikai programját, legalábbis a társadalmi érzékelés szintjén, pragmatizmus és technokrácia jellemezte és visszatekintve ezeket a belső küzdelmeket is puszta hatalmi harccá fokozták le.

Ez nagyon hamar kiüresítette a párt mondanivalóját, másfelől sebezhetővé tette a Fidesz által újjászervezett jobboldal nagyon is ideologikus politizálásával szemben. Ezt már az 1998-2002-es ciklusban is érezték, de igazából az MSZP nem találta a kiutat, részben azért, mert saját társadalmi hátterét sem tudta megfelelően átszervezni, részben pedig azért, mert ideológiai horizontja nagyon is nemzeti szintű maradt, miközben a kihívások egészen máshonnan érkeztek. Mindehhez járult az, hogy a párt vezető politikusai, ideológia hiányában nem voltak képesek koherens jövőképet felmutatni.

Gyurcsány ezzel szemben felvállalta az ideológiát és az ideológusi szerepet, ebben egyelőre senki nem tudta követni. Olyan figurák számítanak „hivatalos” ideológusainak, mint a „trendi” Dessewffy Tibor szociológus, láthatóan működő kapcsolatai vannak a „harmadik út” angolszász ideológiai agytrösztjeivel, maga is könyvet írt, amely kétségtelenül önálló szellemi munka, még ha azért messze is van attól, hogy az őszödi beszédben említett „kurva jó” könyvek egyike legyen a baloldalról.

De valós kérdésekre próbál válaszolni és egy többé-kevésbé koherens világ- és jövőkép rajzolódik ki belőle, sőt a problémaérzékelése is meglehetősen jónak tűnik és fogadtatása a páton belül is igen lelkes volt. Azt se feledjük el, hogy bár most a választási kampány más elemeiről esik több szó, az Új Magyarország programja egy ideológiailag is koherens és tartalmas program volt.


Ez nagyon szépen hangzik, de mennyi időre biztosít muníciót a kormányfőnek?

– Az elmondottak nem jelentik azt, hogy Gyurcsány immár hosszú időre be lenne betonozva az MSZP első számú politikusának pozíciójába. Nem lenne teljesen meglepő, ha az MSZP, akár Gyurcsánnyal egyetértésben elkezdene olyan forgatókönyveket is kidolgozni, persze szűk körben és a párt stabilitását szándékaik szerint a legkevésbé veszélyeztetve, amelyek nem számolnak Gyurcsány 2010-es indításával. Ehhez azonban egy utód tudatos felépítésre lenne szükség, aki egyelőre nem látszik.

Bár magam nem gondolom, hogy Gyurcsány és Orbán sorsa szorosan össze lenne kötve, az kétségtelen, hogy Orbán esetleges újabb indulása miniszterelnök-jelöltként megnehezítene egy esetleges váltást, hiszen a jelenlegi szocialista első vonalban nem látni olyan politikust, aki ne lenne túl elhasznált egy ilyen kihívásra adott válaszhoz. Míg egy új, mérsékeltebbnek látszó jobboldali jelölt a szocialisták mozgásterét is kibővítené, sőt jó esetben az egzisztenciális félelmek (a párt megsemmisítésétől való félelem) oldásával azt is lehetővé tenné, hogy esetleg 2014-re tekintsenek.

Éjfél után a térenÉjfél után a téren


Mennyire korrekt szerinted az az álláspont, hogy a mostani válság alapvető strukturális problémákból ered? Vagyis abból, hogy a hatalomnak az esetek többségében el kell titkolnia működése valós szempontjait, mert különben leváltanák – lásd a költségvetési mérleg adatainak eltitkolását. Másfelől viszont ez a titkolózás viszont aláássa a demokráciába vetett bizalmat. Erről Tamás Gáspár Miklós közölt publicisztikát Néhány megjegyzés a válságrólcímmel.

– A kérdésben foglalt oksági sémát többé-kevésbé reálisnak tartom, de úgy érzem, hogy ez még mindig nem maga a probléma. Sokkal inkább a rendszerváltást követő átmenet demokratikus közösségépítésének a kudarcát láthatjuk az eseményekben. A sokat emlegetett állami paternalizmus leginkább abban a formában él tovább, hogy a társadalom, mint politikai közösség nemhogy az ideáltipizált (tanácskozó demokrácia) formában nem működik, hanem sokkal messzebb van ettől, mint a régi EU-s országok társadalmai.

Az átmenet időszakában ez persze kedvező volt, nem csak a politikai elitnek, hanem az értelmiségi elit egy jelentős részének is, akik tanácsadóként úgy érvényesíthették társadalom- és gazdaságpolitikai preferenciáikat, hogy ezért nem kellett nyilvános társadalmi közszereplést, nem feltétlenül politikai szerepet vállalni. (Gyurcsány egyébként ezt nyilvánosan valóban szóvá tette néhányszor, még 2005 elején. Aztán nem történt semmi.) Mára ez a rendszer odáig fajult, hogy szinte a felvilágosult abszolutizmust idézte.

Az értelmiség nem a társadalommal kommunikált, nem a társadalom részeként viselkedett, hanem a politikusoknak adott tanácsot, aztán elvárta, hogy azok a bőrüket is vásárra vigyék, miközben nem állt melléjük, inkább még kritizálta őket, hogy milyen hülyék, hiszen nem az ő kiváló receptjeiket valósítják meg. Sőt, sokszor azt is komolyan felvállalták emberek, hogy a választási ígéreteket egyáltalán nem kell betartani. Sokak számára az egész választás arról szólt, hogy kiről hiszi el, hogy be fogja csapni a választókat és majd nem az ígéreteit teljesíti. (Az ígéreteket teljesítő Medgyessy Péter ma is sokszor balekként, hülyeként, minden baj okozójaként jelenik meg, pedig az ígéretekhez való viszonyában messze a legdemokratikusabb kormányfő volt.)

Egy további probléma, ami szerintem a rendszerváltó országok általánosan hasonló helyzetét is részben magyarázza, hogy ezek a szerveződő politikai közösségek úgy maradnak nemzeti szintűek, hogy az egyébként makroregionális vagy globális problémákat, melyekkel meg kellene küzdeniük, megpróbálják kizárólag nemzeti szintű problémaként értelmezni. Az általános európai demográfiai csökkenésből így lesz nemzeti csökkenés, a társadalombiztosítás problémáiból a nemzeti társadalombiztosítás problémája, a tőke globalizációjának például a befektetők gyors továbbállásában megmutatkozó jelenségéből a nemzeti gazdaságpolitika problémája.

Miközben a társadalmi csoportok és érdekeik intézményes egyensúlyát korábban biztosító nemzetállami rend sok szempontból megrendülni látszik, a problémák megoldására még mindig a nemzeti megoldásokat keressük.

Mivel azonban ilyenek egyre kevésbé léteznek, a politikai azonban nem vállalja a nagy keretek radikális újrarendezésének problémáját, még elméleti felvetésként sem, így sikeresen bezárja magát a kérdésben foglalt csapdába. Ez azonban már legalább annyira politikai bátorság és vízió kérdése, mint strukturális meghatározottságoké. Ha sikerül felismerni a strukturális problémákat, akár talán meghaladásuk sem lesz lehetetlen.


A botránysorozatot félretéve hogy ítéled meg a második Gyurcsány-kormány működését? Arra gondolok, hogy számos kritika érte a reformintézkedések kidolgozatlanságát, sőt Gyurcsány is azt magyarázta Őszödön, hogy a „negyedik lépést nem látjuk előre”. Mi ennek az oka szerinted?

– Egyetlen tényezőt emelnék ki, ez a politikai bátorság kérdése. Ha eltekintünk attól a korántsem általánosan elfogadott felvetéstől, hogy a nagy strukturális problémákkal, ezen belül mindenek előtt a nemzeti politikák egyre kevésbé hatékony voltával kellene mindenek előtt szembenézni, akkor végül is azt láthatjuk, hogy Gyurcsány programjának nincs alternatívája. Elfogadva az adott globális helyzetet megváltoztathatatlannak vagy kiegyensúlyozhatatlannak, igaz az a tétel, hogy mindenki nagyjából ezt csinálná.

A probléma részben az lehetett, hogy éppen mivel az intézkedések alternatívátlannak tűntek, kisebb lehetett az igény a világos beszédre, nem érezhettek olyan helyzetet, hogy más álláspontokkal vitázva egyértelműen kell fogalmazni. Az is valószínű továbbá, hogy megpróbálták „kiszervezni” a rossz híreket, kimondatni a dolgokat neves közgazdászokkal, a brókercégek és bankok elemzőivel, a nemzetközi szervezetekkel, a hitelminősítőkkel, elkerülve így a gyors népszerűségvesztést. (Hiába kalkuláltak ezzel racionálisan, nyilván azért mindenki szeretné azt látni, hogy még sem ez következik be vele.)

Ennek aztán kommunikációs katasztrófa lett a vége, részben azért mert a külföld, éppen a kiszervezés miatt azt várta, hogy a kormányprogram például az Utolsó esély című Bokros-Bauer-Csillag-Mihályi cikken fog alapulni, részben pedig azért, mert a reformok egy része valóban előkészítetlennek bizonyult, ráadásul összemosódott a kiigazítással és a részletek adagolása egyre lehetetlenebb helyzetet teremtett, az elméletben nem is reformellenes, de a konkrét lépésektől, valószínűleg főleg azok ad hoc jellegétől megrettent közegben. A tanulság tehát az, hogy a társadalommal való értelmes és jórészt őszinte kommunikáció nélkül nem lehet áldozatokat kérni.

Ugyanakkor korántsem látom eleve problematikusnak azt, hogy a reformok és az intézkedések nincsenek az első nagybetűtől az utolsó pontig kidolgozva. Részben azért, mert akik ezt hiányolják, azok legnagyobb része a korábban már említett felvilágosult abszolutista értelmiség köréhez tartozik, akik láthatóan nem tudnak szabadulni bizonyos fétisektől. Tehát például nem az egészségbiztosítás deficitjének csökkentése a céljuk, hanem annak egyetlen módon, a több biztosítós rendszer bevezetése révén való csökkentése. Engem ez némileg megriaszt.

Néha a felvetéseiket olvasva az az érzése az embernek, a helyzetet karikírozva, hogy a legjobb lenne, ha legalább a nyugdíjasokat elveszejtenénk, hiszen csak viszik a sok pénzt. Érdemes elgondolkodni a fokozatosságon, mint stratégián, akár a korrekcióktól sem visszariadva. Karl Popper például a nyílt társadalmat fenyegető veszélyt látott abban, ha a társadalmat előre meghatározott cél elérése érdekében akarjuk alakítani, elhíve azt, hogy az az egyetlen lehetséges, alternatíva nélküli kimenetele a történelemnek.

Mindez persze a gyakorlatban, a Gyurcsány-kormányt értékelve már korántsem alap a kedvező elbírálásra, hiszen Popper érvei nagyon távol állnak attól, hogy a politika részévé váljanak itt és most. Sőt, az alternatívátlanság – még ha az adott politikai körülmények között nem teljesen megalapozatlan is – éppenséggel veszélyes is lehet.

És egyelőre azt sem tudjuk, valóban van-e önkorrekciós hajlam, illetve lehetőség? Hiszen a jelenlegi szituációban a külső gazdasági szereplők csak nagyon határozott és jó érveléssel lennének meggyőzhetőek arról, hogy a korrekció nem felpuhítás. Megint visszajutottunk a hitelesség kérdéséhez, és az is kétségtelen, hogy a Gyurcsány-kormány hitelességéért maga a Gyurcsány-kormány felel. Ahogy annak esetleges helyreállításáért is.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS