2017. december 15. péntekValér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Regionalizmus, autonómia, avagy új politikai közösség

2006. november 03. 13:28, utolsó frissítés: 13:21

“Véleményem szerint ezt a bonyolult rendszert nem lehet módosítani a romániai politikai közösség újragondolása nélkül.” #b#Bakk Miklós válasza Ioan Stanomirnak#/b#





Ioan Stanomir írása (Decentralizáció, regionalizáció és föderalizmus – Érvek egy etnikumfeletti vitához. Revista 22. 2006. október 13-19, Krónika október 27-29.) két fontos elemet emel be a hosszú ideig – nem minden eufemizáló zönge nélkül – “érzékenynek” nevezett téma megvitatásába: egyrészt a nyugodt problémakezelés, amelyre oly nagy szükség van ebben a vitában, valamint a regionalizmus és föderalizmus fogalmak pontos használata, másrészt az alkotmányfejlődés kontextusának meghatározása olyan reformként, amely egybefogja a közigazgatás ésszerűvé tételének, azaz – pontosabban mondva - a közigazgatási kapacitás növelésének, és a romániai politikai közösség újragondolásának szükségességét, amely viszont magában foglalja a kisebbségek státusának meghatározását is.

Van észrevételed?
<br />
Szólj hozzá az oldal alján!Van észrevételed?

Szólj hozzá az oldal alján!

Értékelem Ioan Stanomir témakezelését, de az alábbiakban kitérek írásának néhány olyan vonatkozására, amelyek, véleményem szerint, egy másfajta megközelítést is szükségessé tesznek.


Az örökös halasztás

Először is le kell szögezni, hogy a – Ioan Stanomir szerint a forradalom utáni időszakban hagyománnyá vált – „párbeszéd-hiányt” tükröző „diskurzusbeli holtpont” nem a vita elakadását, hanem a párbeszéd folyamatos megszakítottságát jelzi, azé a párbeszédét, amely politikai szempontból nincs eléggé tematizálva, és ezért nem eredményezett és ma sem eredményez intézményesülő tudást.

Ebből ered a párbeszéd résztvevőinek frusztrációja és az örökös halasztás érzete. Mintha minden alkalommal, amint most is, Markó Béla RMDSZ-elnök kijelentése után (“területi autonómiára van szükségünk, amely lehetővé teszi, hogy magunk döntsünk költségvetési kérdésekben, és azt is, hogy a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé váljon”), a probléma azonosítása és megértése „elölről kezdődne”, noha az utóbbi tizenöt évben


végbement egyfajta tudásbeli felhalmozódás.

Leltárt lehetne készíteni a diskurzusépítőkről és a tematizálási próbálkozásokról (a Harmadik Európa – Temesvár, a Pro Europa Liga – Marosvásárhely, a Provincia-csoport), meg lehetne említeni az újabb tudományos műhelyeket, ahol a közelmúltban interdiszciplináris kutatási programokat dolgoztak ki földrajztudósok, közgazdászok, szociológusok és politológusok (a kolozsvári és a csíkszeredai regionális kutatócsoportokat említeném – ezekről van tudomásom), de a következtetés az, hogy egyáltalán nem történt meg sem a diskurzív konstrukciók, sem a a meglévő közpolitikai alapozások politikai hasznosítása.

Ennek oka történelmi, kulturális jellegű, a politikai rendszer szintjén pedig a – Cristian Preda vagy Daniel Barbu munkáiban jellemzett – romániai pártokráciában azonosítható, vagyis abban a módban, ahogy a pártokat létrehozza és orientálja az állam, amelytől létenergiájukat kapják.

Véleményem szerint ezt a bonyolult rendszert nem lehet módosítani a romániai politikai közösség újragondolása nélkül, amelyben helyet találhatunk a régióknak és a területi autonómiának is.


Az etnicitás mint hamis célpont

Ámde milyen elv alapján történjen a romániai régiók területi kialakítása? Az utóbbi években gyakorlatilag két elképzelés körvonalazódott. Néhányan a kevés regionalista közül (akik meglehetősen fegyelmezetten ülnek a különböző pártokban, vagy szakemberként a közigazgatásban), gyakorlati szempontok alapján úgy gondolják, hogy a fejlesztési régiók alapul szolgálhatnak a közigazgatási (vagy akár politikai) régiók határainak megvonásához, mások (a Provincia-csoport, a Pro Europa Liga, a Sabin Gherman által kezdeményezett mozgalom) a történelmi-kulturális régiók modelljére összpontosítottak – ez utóbbi elképzelés bizonyos mértékben összhangban van a székely területi autonómiával kapcsolatos újkeletűbb tervezetekkel. E két megközelítésre ráépül továbbá a “regionalizáció” versus “regionalizmus” vita (hogyan jöjjenek létre a régiók, “fentről lefelé” vagy “alulról felfelé”?).

Úgy tűnik, Ioan Stanomir a “fentről lefelé” elképzeléssel ért egyet, legalábbis erre utalnak az általa idézett példák. Csakhogy a példák mást is mutatnak. A német modellnek, írja Stanomir, politikai célja van, az „etnikai elemnek nincs nyoma rajta”. Erről azonban szó sincs, ha a kérdés történelmi dimenzióját is figyelembe vesszük.

Noha a német föderalizmus jelenlegi formája a második világháború után, inkább külső hatásra, politikai megfontolásokból kezdett működni, a rendszerben mindenképpen


azonosítható az “etnikai elem nyoma”.

A bajorok és poroszok közti különbségek például egyértelműen etnikai jellegűnek is tekinthetők (a vallási, a szokásbeli, a germán világon belüli nyelvi különbözőségek alapján), csakhogy ezt a különbséget sikerült jól integrálni a német nemzet politikai konstrukciójába.

Ami valaha etnikai különbözőség volt a német térségben, az ma a német politikai integrációnak köszönhetően – amely nem elkezdődött, hanem befejeződött az 1945 utáni föderalizációval – pusztán nyelvjárásbeli változatosság.

Viszont amit nálunk „etnikainak” neveznek, az a romániai magyarok esetében reakció a román integráció kudarcaira, amelyhez persze hozzájárulnak bizonyos nacionalizmuselméletek fogalmai is, mint például a különbségtétel a „polgári”, „nyugati” típusú, felvilágosult, a polgárjogokra és a nemes hazafiasságra alapuló nacionalizmus, illetve az „etnikai”, „keleti” típusú, agresszív, intoleráns nacionalizmus között, amely fogalmi különbségeket olyan szerzők alapoztak meg, mint Hans Kohn vagy John Plamenatz, és amelyek


részei a Nyugat univerzalista felfogásának.

De miért állandósult kihívás a „magyar ügy” a romániai belső politikai integráció kérdésében? Az ismert tényezőkön túl (a lakosság számaránya, a Románia és Magyarország közti történelmi ellenségeskedés) azt is figyelembe kell venni, hogy a 20. század elején, amikor az erdélyi magyarok – számukra „egyik napról a másikra” – Románia állampolgáraivá váltak, éppen tetőfokára hágott a 19. századi értelemben vett magyar nation-building.

Magyarnak lenni akkoriban nem csupán „etnikai” (nyelvre és szokásokra alapuló) identitást jelentett, hanem magában foglalta a magyar politikai polgári öntudatot (akárcsak a francia identitás, amely a francia állampolgárságba/nemzetiségbe belefoglalta a dolgok elintézésének francia módra normális és természetes formáját, ahogy Eugène Weber írta), valamint a magyar államiság értékeit, jelképeit, mint a politikai öntudat elemeit, amelyek a magyarok számára


a politikai modernitást közvetítették.

Ez az identitás vált a romániai magyar politikai önmeghatározás meghatározó elemévé, és gyakorlatilag egy olyan utat jelölt ki, amelyre a modern román állam nem akart és nem is tudott – legalábbis az első világháború utáni kezdeteitől – rálépni. Mivel a magyaroknak, mint a modern Románia állampolgárainak a politikai integrálása ekként nem volt lehetséges, a román államon belüli román-magyar viszony két egymással versengő, párhuzamos nation-building viszonyává vált.

A saját szerkezete tekintetében születésétől kezdve jakobinus román állam tehát eddig nem vette figyelembe ezt a magyar adottságot. A magyarok integrációja történelmi léptékkel is tartós megoldásként nem lehetséges a román jakobinus nemzetállamban még ma sem, miután a román állam megpróbálta az etnikai diverzitás elvét beépíteni a helyi autonómiába, ahogyan Ioan Stanomir írja.


Az integrációnak ezt az útját továbbra is követni lehet,

megtámogatva a teljesen semleges állam mítoszának ideológiájával, a magyar politikai korpuszt pedig meg lehet bélyegezni „etnikai viselkedésmódja” miatt, de a történelmi tartósságú megoldást mindenképpen a magyar politikai közösség és a román állam viszonyának újrafogalmazásában kell keresni.

Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a románok is újrafogalmazzák viszonyukat államukkal. Itt bontakozik ki a romániai regionalizmus rendkívüli tétje: keretet biztosíthat a hazai román-magyar politikai viszony, illetve a románok és saját államuk közti viszony újragondolásához.

Az új romániai politikai közösség inkább szerződés lehet a különböző területi közösségek között, ugyanakkor, ezzel egyidejűleg és ennek kiegészítéseként olyan szerződés, amely “politikai helyet teremt” a magyarok számára is a román állam szerkezetében. Az utóbbi években


elfogadtak néhány dokumentumot

az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében (például a 2003/1334-es Határozatot, Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai, mint inspirációs forrás az európai konfliktusok rendezéséhez címmel), más dokumentumokat (a finn Mikko Elo javaslatát egy Autonómia-charta kidolgozására, valamint a katalán Puig kezdeményezését egy Regionalizmus-charta összeállítására) napirendre tűztek – e kezdeményezések a regionalizmus kérdésével együtt kezelik a területi autonómia problémakörét, ez pedig egy Európában kialakulásban levő politikai gondolkodásmódot jelez, amely a demokrácia és a politikai közösségek új megalapozásának tekintik a regionalizmust és a területi autonómiát.


Regionalizmus: a modell és a folyamat között

Ha nem helyi-regionális alanyokra vonatkozik, pontosabban, ha nincs tekintettel a közösségi-területi identitásokra, amelyek a helyi demokrácia politikai gyakorlatát megelőzően léteznek (ami kulturális, nyelvi módon, vagy csak a szokások, illetve az egyén és táj sajátos kapcsolata révén jut kifejezésre), a decentralizáció önmagában, legyen bármennyire elegáns és fejlett, pusztán a jakobinus modell 21. századhoz igazítása marad, amelyben a politikai viszony megreked az állam-állampolgár polaritásban.

Ha fel kellene vázolni a regionalizmust Romániában, mind modellként, mind pedig a román állam közigazgatási homogenitását megváltoztató folyamatként, azonnal előkerülne egy sor érv egy aszimmetrikus regionalizmus mellett. Ez a fajta regionalizmus nem ismeretlen Olaszországban vagy Spanyolországban, esetükben az aszimmetria az állami centrum által kezdeményezett– tehát egy “fentről lefelé” érvényesülő – regionalizáló törekvés, illetve a sajátos identitással rendelkező vidékek (Dél-Tirol Olaszországban, Katalónia vagy Baszkföld Spanyolországban) politikai mozgalomként értelmezett regionalizmusa vagy etnoregionalizmusa közötti,


hosszú egyeztető folyamatban nyilvánul meg.

Ioan Stanomir szerint a román állam aszimmetrikus átszervezése modelljének van egy olyan hiányossága, amelyet nem lehet elhanyagolni: „a magyar félnek jutó autonómia azonosítása/konfigurációja előtérbe kerülne egy országosan érvényes, rugalmas és hiteles helyi közigazgatási keret körvonalazására irányuló erőfeszítéshez képest”.

Ez valóban egy nehézség, mégpedig olyan, amely a romániai regionális aszimmetriát egy ellentét kifejeződésévé alakítja: a semlegessé és multikulturálissá csakis egy homogén decentralizáció révén váló román állam fikciója, illetve a magyarok bosszantó, makacs és mindig megújuló „etnicitásának” ellentétévé.

Ez a hamis ellentét azonnal eltűnne, ha megjelenne például egy másik, ezúttal „etnikumfölötti” regionális mozgalom, mint amilyen a bánságiak mozgalma lehetne (már létezik egy ilyen mozgalom bánsági, etnikumfölötti elképzelése). A két, eltérő jellegű regionális mozgalom


nyomást gyakorolna a politikai rendszerre,

és gyorsabban elvezethetne ahhoz a politikai következtetéshez, hogy a regionalizmus egy új Románia megteremtésére irányul, amely a közösségek összegződéseként vagy szerződéseként határozza meg önmagát.

Addig a magyaroknak (a székelyeknek) az jut, hogy terveik továbbra is figyelmen kívül maradnak, és ez kiszámíthatatlan következményekkel jár...

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS