2019. október 22. keddElőd
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Balkán bajnok: egy vidám élveboncolás

szerk. 2006. november 10. 09:37, utolsó frissítés: 2006. november 08. 15:33

Személyes. Ironikus. Drámai. Vicces. Kincses Réka dokumentumfilmje az ellenzéki #b#Kincses Előd kudarcairól#/b#. A mű semmit sem kímél, az RMDSZ-t sem, így kikacaghatjuk az egész rommagyar politikai osztályt.





Édesapja, a marosvásárhelyi Kincses Előd politikai karrierjébe és családi életébe vezet be Kincses Réka Balkán bajnok című filmje, mely az idei szebeni Astra Antropológiai és Dokumentumfilm Fesztivál nagydíjas alkotása. Az állásfoglalást megnehezíti, hogy a főszereplő a 90-es marosvásárhelyi események emblematikus figurája, később a Maros megyei RMDSZ elnöke, a párt ellenzékének markáns alakja, közéleti személyiség.

őő


A szebeni bemutató után több reflexió is született a film politikai felhangjairól. Hol van a személyes, a tudományos és a nyilvános politikai csatározások színtereinek határa? A filmben a személyes hangvétel vagy a családi kerti partin elhangzó vádaskodások irtó izgalmasak antropológiai vagy nacionalizmus-elméleti szempontból, mégis a filmnek sokkal többrétű és általánosabb olvasatai is lehetségesek. Amiről azóta beszélnek, az csupán a „Frunda spicli volt-e vagy sem” vonulat. A bemutató másnapján készített többszereplős interjúban boncolgattuk a filmet.


Beszélgetnek: Kincses Réka filmrendező, Könczei Csilla vizuális antropológus, egyetemi tanár, Kali Kinga néprajzos doktorandusz, Plájás Zonga antropológus doktorandusz, Varga Júlia

Plájás Zonga: – Engem nagyon pozitívan meglepett ez a film. Nem láttam még olyan magyar dokumentumfilmet, ahol ennyire személyes hangot ütne meg a rendező.
Kincses Réka: – Van egy jó néhány ilyen film egyébként. Van egy egész műfaj, ami önarckép jellegű, például a családportré. Vannak egészen zseniális filmek ebben a műfajban, de itt tényleg nem annyira ismertek.
PZ: – Miért nem?
KR: – Individualista társadalmakban van ilyen, ahol az emberek bevállaltan magukkal vannak reggeltől estig elfoglalva.


Saját magukról csinálnak filmet. Ez itt még nem terjedt el.

Könczei Csilla: – S az nem egy individualista társadalom, ahol ahhoz, hogy az életművét megírja valaki, elmegy szekusnak? Az nem egy individualista társadalom?
KR: – De, csak nem ilyen vállaltan. Itt mindig fontos az, hogy az ember mindig valaminek a szolgálatában van, valami közösségnek a része. Ez itt sokkal fontosabb, legalábbis még. Ez az érzésem. Legalábbis itt nem szokás ilyen személyes hangú vagy a saját családjukról szóló dokumentumfilmeket csinálni.

PZ: – Nem volt benned egy frusztra, hogy önmagad (is) megmutassad?
KR: – Nem. Egyáltalán nem. Nem, de ez tényleg jön.
Varga Júlia:– Benne ellenkontroll van. Fékezi magát, hogy ne mutassa meg. (nevetés) Ez igaz.

Kali Kinga: – Nyilván a rendező a főszereplő, de ki a főszereplő ebben a filmben? Mert én azt gondolom, hogy csak te maradtál a főszereplő.

KR: – Ez jó dramaturgiai kérdés. Azt szoktam mondani, a család a főszereplő, merthogy ez a szerkezete szerint ilyen úgynevezett csoportfilm,. De van, aki úgy látja, hogy az anyukám a főszereplő. Ez nem igaz. Ő domináns, de nem ő a főszereplő. Van, aki úgy látja, hogy én vagyok a főszereplő, de dramaturgiailag nem kóser a dolog, mert (...) egy bizonyos ponton túl nincs annyi kommentár.

KK: – Mert lehet, hogy nem az van, amit az apád el akar magáról mondani, hanem az, amit te akarsz elmondani róla. (...) Nem?
KR: – Igen, hogy mit gondolok, vagy mi a véleményem.
VJ: – Nekem az az érdekes ebben az egészben, hogy nem lehet meghatározni, hogy ki a főszereplő. Hogy nem valakiről szól. Állandóan átfordul mindenféle lehetőségekbe,

s egyik sincs teljesen végigkövetve.

PZ: – Mik voltak a személyes reakciók? Mindenki ott volt?
KR: – Az csak a szűk család volt. Nagyon megoszló vélemények voltak. Egyeseknek nagyon tetszett, nemcsak a személyessége miatt, hanem amiatt, hogy helyenként nagyon durva, nagyon kritikus.
KK: – Én sokkterápiát mondanék.

KR: – Igen, a sokkterápiás jellege miatt volt, aki nagyon szerette, s volt olyan, aki kimondottan nem. Van olyan rokonom, aki azt mondta, hogy egyáltalán nem szereti, mert nem igaz, hazug, az én szüleim nem ilyenek, hanem az én szüleim jó szülők, jó emberek. Ilyen is volt. Meg sokan mondták, hogy nincs elég pozitívan bemutatva apám. Olyan is mondták ezt Németországban, akiknek semmi közük nincs a politikai élethez.

KCS: – Én azt gondolom, hogy a lokális kontextusban édesapád teljesen pozitívan van bemutatva. Hogy igazából nagyon jót tesz neki ez a film, legalábbis a helyi közegben biztosan jót tesz neki. Nem is neki, hanem az ő pozíciójának.
KR: – Igen, jót tesz, de pont azért, mert nem próbálom meg kozmetikázni. De Németországban voltak olyanok, akik azt mondták, hogy hogy tehettél ilyet vele.

Merthogy egy nagyszerű ember, s te ordítozol rá.

VJ: – Hogyha ezt mondják, akkor az azt jelenti, hogy látják, hogy milyen nagyszerű ember.
KR: – Igen, ezt próbáltam mondani, de azt mondták, hogy tudom ennyire megalázni. Az anyósom például kimondottan elsírta magát, a nagy együttérzéstől elsírta magát, azt mondta nekem: „hogy tehettél ilyet édesapáddal”, s folytak a könnyei.

KCS: – Hogy tetszett például Frundának, beszéljünk erről is.
KR: – Figyelj ide, ha apukámat nem kímélem meg, ha anyukámat nem kímélem meg, saját magamat sem, akkor miért kíméljem Frundát? Tényleg, azért mégiscsak...

PZ: – Nem féltél attól, hogy a filmben nagyon durva dolgokat mondanak ki?
KR: – Nem tudom, még nem. Lehet, hogy ezután fogok megijedni. Eddig még nem féltem. Hát majd keresek egy jó ügyvédet.
KCS: – Milyen klassz helyzet volna. Simán előfordulhat, hogy beperelnek emiatt a film miatt, s akkor megvan a második fejezet.
KR: – S akkor meglesz A birodalom visszavág.

Kelemen AtaKelemen Ata



PZ: – Nem látták a vásárhelyiek a filmet?
KR: – Nem tudom, de én nem szeretném, ha ebből lenne botrány.


Ez a típusú botrány szerintem nem vezet sehova.

KCS: – Hogyha a filmet didaktikai anyagként tekintem... Mi szoktuk tanítani azt, mi az a felfelé és mi az a lefelé kutatás, a studying up meg a studying down. Tehát, amikor tényleg el kellett döntened, hogy kinek az életébe tenyerelsz bele. Ezek az emberek feletted levő pozícióban vannak. Te ezt hogy élted meg? Mi az, hogy felfelé kutatás? Mások a jogaik azoknak az embereknek, akik hierarchikusan fölötted vannak?

KR: – De hogy érted azt, hogy én miként éltem meg? Milyen értelemben?

KCS: – Hogyha társadalmi hierarchiában gondolkozol – merthogy nem lehet nem abban gondolkodni – nem biztos, hogy ugyanazt megengeded magadnak olyan emberekkel, akik kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint olyanokkal szemben, akik fölötted állnak.

KR: – Igen, igen, ez lehet. Kétféle szempont volt. Az egyik, hogy engem tényleg őszintén érdekelt, mi az ő véleményük. És egyáltalán nem hittem azt és most sem hiszem, hogy az én apámnak mindenben igaza van, mindenben igaza volt, s ezek mind hülyék, vagy kizárólag ilyen gengszterek. Ezt egyáltalán nem hittem, hanem nem tudtam, s tulajdonképpen most sem tudom,


valójában milyen emberek ők, mi motiválja őket, mondjuk Markót...

Kelemen Atát meg Frundát régen nagyon szerettem. És én egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy ők csináltak mindent rosszul, ők az árulók, a rossz emberek, s apám a jó ember. Én nem úgy mentem oda hozzájuk. Viszont volt, aki konkrétan nem akart beszélni velem, és ettől rossz érzésem támadt. Ata akart a legkevésbé beszélni. Ettől rossz érzésem támadt, mert az volt az érzésem, hogy tényleg van valami, ami miatt nem akarnak engem látni, de aztán utána beszéltek velem, s nagyon kedvesek voltak. Ez volt a dolognak az egyik oldala.

A másik: ők is ugyanannak a hangnemnek úgymond az áldozatai, ami az egész filmet uralja. Ahogy megfordítom az apám pozícióját, az anyámét, a sajátomat, tehát mindenki valamilyen módon egyszercsak megmutatkozik a másik oldaláról is, ugyanúgy ők is így szerepelnek a filmben.

KCS: – Nem. Teljesen másképp vannak kezelve szerintem a családon belüli meg a családon kívüli szereplők. Éppen hogy ezek az intimitások, s ezek a megengedő viselkedések...

KR: – De a külső szereplőkkel nem lehetséges olyan intimitás, vagy nem volt lehetséges olyan intimitás, mint a családdal. A politikusok meg vannak szokva az interjúadással, rettenetesen vigyáznak. Ez esetben a család ellenfelei és maga a család egy filmen belül szerepel, akkor nem lehet az intimitásnak ugyanazon a fokán szerepeltetni őket. A politikusok nagyon vigyáztak, mit mondanak nekem, és igyekeztek úgy beszélni, hogy


minden támadhatatlan és egyértelmű legyen.

S akkor ez szerepel a filmben, és látható az egésznek a környezete is, az, hogy ők hogy élnek, milyen nehéz velük beszélni. Mindez hozzátartozik a történethez. Úgy érezted, igazságtalan vagyok velük?

KCS: – Nem, csak azt, hogy a helyzetből adódóan kétféle szereposztás volt. Kurvára látszik, sokat dolgoztál az anyagon, van egy kutatási része az egésznek egy családi drámán vagy tragikomédián túl. A közelmúlt politikai helyzetét hogy látod? Valamit tanultál-e, vagy másképp látod-e? Biztosan van egy olvasatod, hogy mi történt az elmúlt tizenöt-húsz évben.

KR: – Az az igazság, hogy az RMDSZ munkásságát nem tudom megítélni. Nem tudom felmérni, mennyire jó, hogy mennyire hatékony vagy mennyire nem hatékony az egész. Nem látom pontosan a helyzetet, és ehhez túl kevés ideig vagyok itt, ahhoz lépésről lépésre kellene követnem az eseményeket.

Az apám viszonylatában azt gondolom, nyilván jobb az, ha az ember valamilyen módon pozícióban van, és valamit tud lépni vagy valamit tud csinálni, mintha nincs sehogy, és csak beszélni tudunk. Ez is fontos, ez is egy fontos szerep. De lehet, hogy a hatalomnak van bizonyos ára, ez teljesen normális és ez mindenhol így van.


Kicsit semleges vagyok ebben a kérdésben.

KCS: – De nem lehetsz semleges, mert a filmnek van egy üzenete erre nézve. Nem helyezheted magad a történeten kívülre. Legerősebben az édesanyád szövegeiből jön ez le.

a húga húg


KR: – Hát szerinte az történt, hogy a régi hatalom a legtöbb szinten tovább működött vagy működik most is különböző fázisokban. Például most is, ez egy nagyon fontos szakasz a szekusdossziék ügye, meg mióta Iliescu nem elnök. Tehát a rendszerváltás tulajdonképpen teljes gőzzel folyik. Most.

És sokáig, valahol a felszín alatt ugyanaz a rendszer működött, vagy ugyanazok az emberek voltak, és ez így most cserélődik szép lassan. De még mindig egy csomó ember pozícióban van, egy csomó tisztázatlan ügy volt és van. S ezt gondolom a filmben szereplőkről, tehát az RMDSZ-ről, a román politikusokról meg mindenkiről is. A múlttal való szembenézés az tulajdonképpen most kezdődött el, mintha most, az elmúlt hónapokban, években kezdődött volna el. Nagyon sokáig csak elfojtás volt, csak szőnyeg alá seprés.

KCS: – Egy másik dolog, túl a családi történeten, ami nagy erőssége a filmnek, hogy a 90-es vásárhelyi tüntetésről, dühöngésről, lincselésről elég sokat beszéltek, írtak, meg filmeztek. Azt hiszem, teljesen új hangot ütsz meg. Nagyon őszinte kibeszélése ez a film annak is,


hogy milyen a magyar ember hétköznapi nackó beszéde.

Ez nagyon jó, általában ezt az érzést nem engedik szabadjára, hanem mindig leplezve van. Az elmondás meg humanizálja is valamennyire az egész problémát. Ez nagyon hasznos, mert egy kívülállónak is – legyen az illető román vagy akárki – lehet, hogy segít abban, hogy megértse, mi is ez a dolog. Hogy ez nem egy diabolikus valami, hanem egyszerűen ez van. Nekem ez tetszett.

PZ: – Ez volt az első filmed?
KR: – Az első hosszú dokumentumfilmem.
PZ: – Milyen módszertani megfontolásaid voltak, hogy miért épp így és miért ebben a közegben csinálod?

KR: – Voltak mindenféle megfontolásaim, de például abból nem maradt semmi, hogy melyik rész mi után lesz vágva. Egy adott pillanatban az volt a koncepció, hogy apám a sofőrjével lesz a visszatérő motívum. Mert abban az időben volt egy nagyon vicces sofőrje, egy bodybilder. Apám nem vezet autót. Mialatt apám tárgyaláson volt, ő mindig a fitnesz-terembe ment, és egyre izmosabb lett.

FrundaFrunda


Nnagyon jóba voltak. Mindenféle bonyolult politikai kérdést Zolinak szokott az apám elmondani, „képzelje el, Zoli...” s Zoli csak válaszolgatott, „igen-igen” . Azt gondoltam, ők lesznek mint Pat és Patason a visszatérő motívum. Lefilmeztem csomószor a duót, nagyon vicces jelenetek voltak. De aztán a vágásnál kiderült, mégsem.


Az interjúkból sem jött ki soha az, amit szerettem volna.

VJ: – Az a jó, hogy nem ragaszkodtál egyikhez sem. Mert sokszor az történik, hogy az ilyen jellegű strukturáló ötletekbe kapaszkodnak az emberek, s nem tudnak elválni tőlük, mert az egy ilyen félelmetes dolog, hogy ne történjen semmi. Hogy ne legyen főszereplő, hogy ne legyenek eldöntve a dolgok, hogy ne legyen világos. Számomra azért jó a film, hogy nem ragaszkodtál ezekhez az előzetes elképzelésekhez.

KR: – Megpróbáltam az egész belső vonalát követni. Amikor eszembe jutott, ezt a filmet le szeretném forgatni, az a pillanat volt, amikor 2004-ben mondta az apám, hogy megint indul a választásokon. Ez került az elejére. S akkor utána mi történt? Így folytattam.

Utána megkerestem a csávókat, s rájöttem, nekik is sok mindenben igazuk van. Tényleg makacs ember az apám, nehéz vele. Aztán arra döbbentem rá, hiába kérdezem őket, mert abból tulajdonképpen nem jön ki semmi. Akkor kezicsókolom, marad a család. S ezt a fejlődési vonalat követtem végül a vágás során. Megpróbáltam rekonstruálni a belső utam.

az anyukaaz anyuka


PZ: – Akkor ez még egy rakás önreflexivitás.
KR: – Azt hiszem, egy dokumentumfilm mindig ilyen, belemész egy világba, és nem tudod sohasem, mi fog kijönni belőle. Az egésznek van egy mágiája. Valami kijön belőle, aztán...

PZ: – Milyen érzés volt önmagad látni a vásznon?
KR: – Félelmetes az embernek önmagát ilyen nagyban látni. De jó. Mert tetszik. Mikor tetszik másoknak, akkor jó, s mikor nem tetszik másoknak, akkor nekem sem tetszik.

az apaaz apa

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS