2017. június 26. hétfőJános
20°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Nem is tudatosítják, hogy ez intolerancia”

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2006. december 14. 17:40, utolsó frissítés: 14:54

Homofóbia, antiszemitizmus, extrém megoldások támogatása „a roma helyzet” kapcsán – mégsem leszünk #b#a legintoleránsabb ország az EU-ban#/b#. Horváth István szociológus a romániai etnikumközi hangulatról.




Egyetem-kérdés


Néhány hete mutatták be az Etnikumközi hangulat Romániában az európai integráció köszöbén című kutatás eredményeit, amelyből kiderül: nőtt ez előítéletek intenzitása egyes kisebbségek iránt az integráció küszöbén. Horváth István szociológust, az Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának igazgatóját kérdeztük.


Mesélj az etnikumközi viszonyok kutatásának hátteréről.


Horváth István: – A romániai etnikumközi viszonyok rendszeres empirikus kutatása a 90-es évek közepén kezdett el intézményesülni. Tulajdonképpen 2000-ben dolgoztuk ki, alkalmaztuk azokat az irányadó kérdéseket, kérdéscsomagokat, amelyek alapján a kérdőívek készültek, azóta kisebb-nagyobb időközönként voltak adatfelvételek.

A kidolgozást az akkori Soros Alapítvány (a mostani Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja) támogatta. A Soros Alapítvány kezdte el az Etnobarométert, később ennek kérdéseit átvéve a Gallup kérdezett le egyet.

Alapvetően a szakmai közösség érdeke, hogy ezt valamilyen szintű rendszerességgel kövesse, nézze, és ilyenkor beindul a lobbi, a pénzforrások körüli mozgolódás, érdeklődésfelkeltés, és így sikerül egy ilyen kutatást nyélbeütni.

A jelenlegi kutatás apropója többek közt a román-magyar közös kormányülés is volt, amelynek a felmérés által rögzített helyzet akár egyik napirendi pontja is lehetett volna. Nyilvánvaló, hogy a napirend annál zsúfoltabb volt, hogy beleférjen egy ilyesmi, de szerencsére a helyzet nem olyan, hogy erre szükség lett volna.


Vagyis nem annyire súlyos a helyzet? Az is szerepelt a kiértékelésetekben, hogy nőtt az előítéletek intenzitása.


– Nem annyira. Nőtt ugyan az előítéletek intenzitása, de főleg a romákkal szemben. A magyarokkal szemben főleg politikai téren nőtt.

Nőtt azok aránya, akik extrém megoldásokat támogatnak a romákkal kapcsolatban


Két szintről beszélhetünk: mikor az emberek valamilyen módon viszonyulnak egy adott csoporthoz, viszonyulhatnak a csoport egyes képviselőihez (akik tetszhetnek vagy sem) mint társadalomban lévő egyénekhez, mint szomszédokhoz, munkatársakhoz, potenciális házastárs-jelölthöz stb. Ilyen szempontból a magyarok iránti előítéletnek nem nőtt sem az intenzitása, sem azok aránya, akik visszautasítanák a magyarokat. A fenntartás, a visszautasítás mértéke nőtt a politikai kérések, a magyarok mint közösség és politikai entitás, mint


politikai projekteket megfogalmazó alanyok és intézmények iránt.

Ha csak a magyarokat nézzük, a magyarok szomszéd, vagyis a magyar mint társadalmi lény iránt semmilyen szinten nem nőtt az elutasítás. Van egy tíz-húsz százalékos réteg, amelyről tudjuk, nem szereti a magyarokat. Úgy is lehet mondani, ők „utálják” a magyarokat. És van a nyolcvan százalék, amely voltaképpen semleges, vagy azt mondja, oké, semmi bajom nincs velük.

Amikor a magyarság politikai tematizációiról beszélünk – az RMDSZ-re, vagy az autonómiára gondolok itt –, akkor többen érzik úgy, hogy konfliktusosabb lett a viszony az utóbbi időben. Ez pedig nyilvánvalóan magyarázható a politikai napirend módosulásával.

Hiszen ha 2003-hoz viszonyítunk, mikor az RMDSZ voltaképpen kormánytényező sem volt, vagy nem volt a politikai napirenden olyan kérése, mint az autonómia, s nem volt, vagy jóval kisebb mértékben volt az egyetem éppen akkor tematizálva, akkor az emberek nyilvánvalóan sokkal nagyobb mértékben állították azt, jók az etnikumközi viszonyok, és politikailag elfogadhatóbbaknak tartottak bizonyos követeléseket.

Nem magyarok véleménye speciális romániai magyar politikai kérdésekről


A romák iránti előítéletekről az derült ki, nagyszámú népesség utasítja vissza a romákkal való társadalmi kapcsolatokat. Az intenzitás növekedése azt jelenti, hogy nem ennek a csoportnak a aránya nőtt, hanem ezen belül azok aránya, akik extrém megoldásokat támogatnak. Ilyen
a romák kitelepítése, demográfiai beavatkozás az állam részéről a roma termékenységet korlátozandó stb., de szám szerint nincs több ember, aki szerint a romákkal el kell bánni.


Megkockáztatható az a kijelentés, miszerint január elsejétől mi leszünk az unió legintoleránsabb állama?

– Egyáltalán nem, hisz az előítéletesség annyira kontextualizált jelenség, hogy kétlem azt, hogy értelmes és értelmezhető rangsorokat lehetne felállítani.


Tehát a romániai helyzetet nem lehet összehasonlítani más országokéval?

– Összehasonlítani mindent lehet mindennel, csak éppen vigyázni kell, milyen típusú következtetéseket vonunk le. Erre egy szakmailag nagyon fontos fogalompár, a leplezetlen és rejtett (latens) előítéletesség kategóriája világít rá.

Leplezetlen előítéletesség esetén a népesség nyersen felvállal extrém megoldásokat, mert a közvélemény nem gyakorol ennek ellenében nyomást, hiányzik a toleranciára való nevelés, amely azt mondaná, ez nem szép, ilyent nem szabad mondani.

Ilyen a holland közvélemény, amely megtanulta visszautasítani az intoleráns kijelentéseket, így amikor arra kérdeztek rá: miként kell, szabad, lehet, ildomos kezelni a bevándorló kisebbségeket, akkor nagyon toleránsnak mutatkoztak – legalábbis a klasszikus intoleranciamérésre kialakított kérdésekre adott válaszokból így tűnt. Ennek ellenére Hollandiában az idegenellenes szélsőjobb támogatottsága nem elhanyagolható, és a bevándorlóellenes erőszakos megnyilvánulások sem mennek kivételszámba.

Vagyis az emberek nem adnak előítéletes válaszokat a kérdőívre, de előítéletesen nyilvánulnak meg. Ám ha a kérdéskört egy kicsit kifinomultabban próbálták megragadni, kiderült, ezek az emberek mégsem szeretik olyan nagyon a bevándorlókat: vagyis egyetértenek azzal a vélekedéssel, hogy


mindenki sokkal boldogabb a saját hazájában,

de nem jelentik ki, hogy az idegeneket ki kellene toloncolni. Egyetértenek azzal, hogy a kisebbségeket megilletik bizonyos jogok, de a kisebbségek jogköveteléseit túlzottnak tartják.

Romániában még nem általánosult az a norma, amelynek a jegyében az embereknek fenntartásai lennének, ami a vaskos, extrémnek tűnő politikai megoldásokat támogató véleményüket illeti. Ezért itt még a klasszikus, leplezetlen előítélet mérésére használatos eszközökkel mérjük a jelenséget, de számos országban már a kifinomultabb véleménynyilvánításokat ragadják meg.

Szégyenérzet-mérő


Ezért nehéz összehasonlítani Romániát egy olyan országgal, ahol évtizedes hagyománya van a toleranciára nevelésnek, ahol az emberek lehet ugyan, hogy nem lettek toleránsabbak, de megtanulták, mi az intoleráns megnyilvánulás, amitől ódzkodni kell.

A másik ok, amiért nem célravezető az összehasonlítás: nincs közvetlen oksági viszony egy adott országon belül az előítéletesek aránya és az előítéletes megnyilvánulási formák között. Így például lehet, hogy nagyon sok ember nyilatkozza, bizonyos csoportokat nem szeret, de ez nem jelenti azt, hogy a léteznek


a gyűlöletet fizikai erőszakként is megnyilvánító,

ideológiaként propagáló csoportok, bőrfejűek, neofasiszta, neonáci csoportosulások. Annak ellenére, hogy bizonyos szélsőjobboldali megnyilvánulások léteznek Romániában is, ezek nem szervezett ideológia köré csoportosuló, az erőszakot felvállaló, a gyűlöletet pozitív társadalmi identitásként megjelenítő csoportosulásokként jelennek meg.

Ha a népesség jelentős aránya nyersen visszautasítja a romákat Romániában, ez jelenleg csak annyit jelent, hogy a népesség nagyon nagy aránya visszautasító ezen kisebbséggel szemben. Ők tényleg sokan vannak, esetleg többen, mint más országokban, de erre a közhangulatra nem épül rá semmi,


így ez a közhangulat nem eredményez nyílt erőszakot.

Tehát amikor egy országban az intolerancia mértékét értelmezzük, akkor azt is figyelembe kell venni, a gyűlöletbeszédnek milyen formái hangzanak el illető társadalomban, és az erőszakos megnyilvánulásoknak milyen szervezettsége van.

Az egyetértők aránya különböző, extrémnek számító kijelentésekkel


Romániában látványosan hiányzik a közvélemény ereje, ami az embereket visszafogottságra késztetné, így egyszerűen nem is tudatosítják, mi az intolerancia. E téren lehet, rosszabbul állunk, mint a többi európai állam, de ez még nem azt jelenti, hogy mi vagyunk a legintoleránsabbak Európában, mert nálunk az intolerancia szervezett formái, politikai tömörülései, ideológiai felmagasztalása kivételszámba megy.


Nőtt viszont azok aránya, aki támogatják például a romák oktatásának állami finanszírozását meg egyéb ehhez hasonló, integrációs törekvést. Ezt lehet egyfajta elmozdulásként értelmezni egyfajta tudatosulás felé?

– Inkább azt lehet mondani, egyszerűen a közvélemény egy része bízni kezd abban, hogy ezek a politikák hasznosak is lehetnek. De hogy milyen érzelmi együttható, milyen viszonyulás van mögötte, az homályban marad. Ilyen elemzéseket nem végeztünk, de lehetséges viszonyulási modellekben gondolkodva az is megtörténhet, hogy valaki nem szereti a romákat, és jelentős társadalmi problémaként viszonyul a roma kérdéshez.

Tehát érzelmileg teljesen negatívnak mondható meghatározottsággal is mondhatja: vagy szegregáljuk őket, vagy


nyomjuk őket iskolákba, de valami történjen,

mert ez már tarthatatlan. Az emberek nem mindig gondolkodnak pozitív reformszellemben, és nem mindig toleráns motivációs rendszerben építik fel ilyen intézkedések iránti támogatásukat. A támogatottság növeléséből csak az következik, hogy nem tartják kidobott pénznek, ha a költségvetés erre költ.


Nőtt azok aránya, akiket zavar például, hogy a környezetükben magyarul beszélnek. Mit lehet elmondani a nyelvi pluralitást ellenző csoport jellemzőiről?

– A nyelvi tájkép iránti viszonyulásban a legfontosabb változó a származási térség. A nyelvi tájkép nem egy metafora, hanem szakszó, amit a szociolingvisztikai kutatásokban használnak; a linguistic landscape-nek fordítása, a magyar nyelvű szakirodalomban nem találkoztam vele. Nemcsak a vizuális elemeket veszi figyelembe és elemzi, hanem az ezek kapcsán megfogalmazódó viszonyulásokat is.

Mi most a magyar feliratozás elfogadottságára kérdeztünk rá; ami érdekes: minél kisebb a magyarok aránya egy településen, annál nagyobb vehemenciával utasítják vissza a magyar táblákat. Ott, ahol a nyelvi tájkép ténylegesen plurális, tehát feltehető, hogy nemcsak kétnyelvű helységnévtáblák vannak, hanem a kocsmát kiírják románul is, magyarul is, ott az elfogadottsága jelentős.

A plurális nyelvi térség elfogadottsága kifejezetten jellemző a Partiumban (Bihar és Szatmár megyékben). Ahol viszont leginkább visszautasítják az ilyenfajta plurális nyelvi tájképet, az Olténia és Dobrudzsa, ahol egyáltalán nincs is magyar jelenlét. Úgy tűnik, ahol van egyfajta tapasztalat a pluralizmusra, ez elfogadott dolog, hiszen az emberek megszokják.

Ahol viszont a nyelvi pluralizmus hipotetikus helyzet, ahol nem a kétnyelvű feliratot, hanem csak a közvélemény-formálók által közvetített valóságot tapasztalják – amit a televízió mond, és ami ellen a politikusok kirohannak –, ott elutasítják. Ezekben a régiókban úgy képzelik, mindenfajta plurális nyelvi tájkép a kisebbség intoleranciájával, kizárással társul, és nyilván ez visszautasító magatartást vált ki. Az is meglepett, hogy ezekben a régiókban inkább a magasabban képzettek hajlanak ilyenfajta intoleráns megnyilvánulásra.


Mert inkább ők nézik a hírműsorokat?

– Lehet, hogy a kitettség is egy ok, de számos más hipotézis is felvethető, például az is lehetséges, hogy ezek a rétegek kevésbé mobilisak. Itt most konkrétan Olténiára gondolok. Székelyföldiként tapasztalom, hogy az oltyán termelő hozza a zöldséget oda a piacra. Ez a réteg nagyon mobilis, de egy olténiai tanár vagy mérnök valószínűleg életében nem járt Székelyföldön.

Emellett egy-egy sajátos élettapasztalat is közrejátszhat az intolerancia kialakulásában. Ne feledjük el, az alacsonyabb iskolázottságú ember a saját nyelvezetét nyelvi kisebbségként élheti meg, nem tud úgy beszélni, mint a városiak – ez is lehetséges, bár extrém értelmezési lehetőség, de nem lehet kizárni.

A nyelvi tájkép pluralizmusával szembeni intolerancia


Volt magyar, illetve roma alminta?

– Ezúttal nem. Korábban ezek a felmérések úgy készültek, hogy volt egy nagyobb magyar alminta, de ez nem mindig lehetséges, mert ez külön pénzbe kerül, és most nem volt keret. Most a magyarok a minta hét százalékát tették ki.


Van arról friss adat, a romák és a magyarok hogyan viszonyulnak most a többséghez?

– Jelenleg nincs. Más adatfelvételek során volt, de most nincs. Ezt a kutatást is az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala a pótköltségvetés elfogadása után tudta finanszírozni.

Ami a magyarokat illeti, bizonyos kérdésekre tudunk majd válaszolni, az Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontja, a Max Weber Alapítvány és az RMDSZ Demográfiai Munkacsoportja egy kutatást végez Életünk fordulópontjai címmel. A téma: fiatalkorúak házassági, gyerekvállalási szokásai, viselkedése, elképzelése, tervei.

A házasság témájához kapcsolódva, s az életvitel bizonyos pontjainál rákérdeztünk arra is, hogy milyen a viszonyuk a más nemzetiségűekhez, hogyan látják a másik fél etnikai hovatartozásának fontosságát, szerepét a párválasztásban, a gyereknevelésben stb. Tehát fogunk hasonló dolgokat tudni, és lehetővé válik valamiféle összehasonlíthatóság is.


Összegezve, milyennek minősíthető a többség-kisebbség viszony a csatlakozás küszöbén?

– Vannak stabil folyamatok, melyek ezt a viszonyulást jellemzik, és amelyek nem változtak radikálisan. A román-magyar társadalmi viszonyrendszer szintjén nem látok óriási negatív elmozdulást. A politikai hullámzások egyértelműek: amint a kisebbség politikai követelésrendszere, formái megváltoznak, akkor növekszik e magyar kisebbség visszautasítása politikai téren.

A közvéleményre még mindig egyfajta stabilitásigény a jellemző: ne változzanak a dolgok, a kisebbség maradjon ott, ahol van, nem kell változtatni, minden rendben van, és aki változtatni akar, a béke és a társadalmi konszenzus ellen tör, s ezt nem tartják jónak.

Ez nem egy román, hanem általános specifikum: minden olyan esetben, amikor a fennálló társadalmi viszonyok, politikai intézményrendszer megváltoztatását kéri egy kisebbség, akkor a többség ezt valamifajta szimbolikus rend felborításaként éli meg, tiltakozik ellene.


Milyen „kezelési módok” vannak a kisebbségekkel szembeni többségi türelmetlenségre?

– A politikai, közéleti szereplőknek fel kell vállalniuk: intolerancia létezik, beszélni kell róla, és ezt akár a saját felelősségük felvállalásával kell kezdeniük. Például ami a romaügyet illeti, vannak tudatosítási kampányok, programok, de a közszereplőknek egyértelműen nem szabadna lebegtetniük az extrém megoldásokat.

Amikor felmerül a romák kötelező szegregációja, a termékenységük rendeleti úton történő visszafogása, egyetlen közszereplő sem állt ki és mondta hangosan, hogy márpedig ilyen nincs, ez nem elfogadható. Fel kell vállalni, hogy Románia lakosságának többsége homofób, és ezt kezelni kell olyan üzenetek közvetítésével, melyek arról szólnak, a magánélethez való jogot tiszteletben kell tartani, és


nem perverzitásként bemutatni a homoszexualitást,

mint ahogy a bukaresti melegfelvonulás kapcsán a sajtó tette. A felelősséget a médiának is fel kell vállalnia, és tisztáznia, itt nem arról van szó, hogy szeretni kell a melegeket, hanem arról, hogy mindenki tisztelje a másik magánéletét.

A tolerancia minimuma az, hogy a kisebbségi kérdés kezelésében bizonyos politikai eszköztárnak, illetve az állami beavatkozásnak bizonyos formáit a közszereplők többsége szóba sem hozza, és ha mások megteszik, akkor azt vehemensen visszautasítja.

A kezelési módokhoz tartozik az is, hogy a politikum felvállalja és értékként érvényesíti az általa (legalábbis formailag) támogatott normákat. Például, ha már a politikai képviselet megszavazta a nyelvi tájkép pluralizmusára vonatkozó törvényeket, nem kérdőjelezik meg újra és újra a jogosságát.

Hiszen gyakori, hogy a kétnyelvű helységnévtáblák kapcsán vitákat robbantanak ki (olyan képviselők is, akik személyesen szavaztak a közigazgatási törvény mellett), újból és újból rákérdeznek, hogy minek is kell ez.

Ebből egyértelműen látszik, Romániában ezek a normák (és itt nemcsak a helységnévtáblákra, hanem a többnyelvűséggel kapcsolatos normákra gondolok) még nem valamiféle értékrend részeként jelennek meg, hanem mint valami, amit fel kellett vállalni, hogy ne mondják, ebben az országban etnikai intolerancia van. Pedig alulról felfele szerveződően a többnyelvűség lassan uralni kezdi a kereskedelmet.


Hogyan szembesül egy kisebbséghez tartozó egyén – amellett, hogy esetleg a mindennapokban szembesül –, vagy maga a csoport egy olyan felmérési eredménnyel, amely visszaigazolja szociológiailag is az iránta táplált előítéleteket?

– Ez reális szakmai problémaként vetődött fel már a múlt század közepén az Egyesült Államokban. Feltették a kérdést: mi történik akkor, ha egy közvélemény-kutatás eredményeit nyilvánosságra hozod, és azt olvassák ki ebből az emberek, hogy a népesség 50%-a utál valakit? Az a 20%, aki esetleg ingadozott, ebből az információból megerősítést nyer.

Egy közvélemény-kutatás eredményének lehet megerősítő hatása, azaz többségi véleményként mutat be olyan viszonyulásokat, amelyeket az emberek szégyelltek addig vállalni.

Antiszemitizmus


Természetesen nem a kutató a hibás azért, hogy ilyen a társadalom. Értelmezem a tendenciát, és elvárom, mások is úgy értelmezzék, hogy ez nem egy jó és követendő viszonyulás. Reménykedhetek abban, hogy az autoritással bíró véleménynek lesz hatása, de hát a legpozitívabb kampánynak sem biztos, hogy egyértelműen, minden réteg számára pozitív a kicsengése.

Egyébként ez a felmérés is igazolta, hogy van a tájékoztatásnak egyfajta „perverz hatása”. Romániában mintegy három éve indult be a holokauszttal kapcsolatos felvilágosító kampány, oktatási programok indultak, elkezdtek beszélni a román állam felelősségéről a deportálások megszervezésében.

Ennek egyik hatása tényleg az, hogy az emberek most sokkal nagyobb arányban nyilvánítottak véleményt az ehhez kapcsolódó témákról, mint három éve. Az is igaz, hogy inkább azok száma növekedett, akik elítélik a holokausztot – de ugyanakkor


nőtt azok aránya is, akik antiszemita kijelentésekkel értenek egyet.

Nyilván nem ez volt az információs kampány célja, de amikor a közvélemény elé kerül egy téma, nem biztos, hogy a közvélemény-formálók szándékai szerint lesz is tematizálva.

Amikor a legelső Etnobarométer felmérést bemutattuk Bukarestben, 2000-ben, a romani nyelven író Luminiţa Cioabă tiltakozott az ellen, hogy nyilvánosságra kerülnek olyan statisztikák, amelyek azt üzenik a közvéleménynek, hogy azok vannak többségben, akik a romákat visszautasítják, akik negatívan viszonyulnak ehhez az etnikumhoz. És látszott a hölgyön, hogy tényleg kellemetlenül érezte magát a közvéleménykutatás eredményei bemutatása során. Tehát tény, hogy a kisebbségekhez tartozók számára nem éppen pozitív érzés ezzel szembesülni, és hogy ez problematikus helyzet.

Kérdés, hogy akkor ne ismerjük meg ezeket a dolgokat, vagy ha megismerjük, akkor tartsuk titokban? Nem hiszem, hogy ez a megoldás: a tudatosítási folyamatokat fenn kell tartani.





ItthonRSS