2020. január 26. vasárnapVanda, Paula
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Le Monde: alapvetően földért folynak az afrikai háborúk

szerk. 2007. február 23. 11:11, utolsó frissítés: 2007. február 22. 15:34

Dárfúrtól Elefántcsontpartig vagy Dél-Afrikáig mindenhol érezhető a föld megszerzését célzó nyomás. Igaz, nem mindenhol gyilkolják egymást. #b#[elemzés]#/b#





A Szudánban folyó dárfúri háború 2003 óta 200 ezer halottat követelt, 3 millió ember kényszerült otthona elhagyására. Az etnikai-vallási konfliktus rejtett tétje a föld birtoklása. Bár más afrikai konfliktusok nem ennyire véresek, sok tekintetben hasonlóak a szudánihoz - mutatott rá elemzésében a Le Monde.

A dárfúri háború következtében alakult ki a világ legnagyobb menekültvárosa: Gereida, a hajdani 30 ezres kisváros körzetében ma


ameddig a szem ellát, fehér sátrak sorakoznak;

130 ezer ember él itt. A háború kiürítette a falvakat, így "urbanizálódott" a hatalmas délnyugat-szudáni tartomány, ahol ma minden harmadik személy menekült. Korábban földműveléssel és pásztorkodással foglalkoztak, ma Gereida és más hasonló sátorvárosok lakói, élelmiszer-ellátásuk kizárólag a nemzetközi segélytől függ.



Miután december 18-án a külföldi segélyszervezetek aktivistáit megtámadták és elűzték, Gereidában a menekültek már élelmiszert sem kapnak (azt addig egy francia segélyszervezet biztosította). Az elhagyott mezők pedig parlagon maradtak, vagy gazdát cseréltek.

Jerome Tubiana Afrika-kutató, a dárfúri konfliktus elemzője egy cikkében rámutatott, hogy az arab milicisták között a földhasználati jogokkal nem rendelkező csoportok voltak a legaktívabbak.

"Ők arra használták fel a háborút, hogy rátegyék a kezüket a maguknak kiszemelt, de történelmileg nem arab csoportokhoz tartozó földekre."

Igaz, hogy a Kartúm által pénzelt és felfegyverzett rettegett dzsandzsavíd milíciák


ma nem akarnak megválni a fegyvereiktől

pusztán azért, hogy farmer-dzsentlemenekké váljanak. Azt viszont jól tudják, hogy akinek van földje, az művelhető területekkel, vízforrásokkal és legelőkkel rendelkezik.



Dárfúrban, amelynek területe Franciaországéval egyenlő, a föld az egyedüli kincs. És a rendelkezésre álló földterület szamárbőrként csökken a szárazságok, a lakosság és a nyájak növekedése, vagy a nomádok mind gyakoribb letelepedése következtében.

A birtokbavétel hivatalos elismertetése érdekében az arab csoportok a korszerű földtulajdonrendszert veszik védelmükbe a hagyományos úgynevezett dar és hawakir (föld és terület) földhasználati rendszerrel szemben, a hagyományos jogok elismertetése viszont a nem arab népesség egyöntetű követelésének tűnik, magyarázta Tubiana. A letelepedett


földművelők és a nomádok közötti feszültség

az egész szudáni-szaheli sáv lakosságára jellemző. Mauritániától Maliig se szeri se száma a - néha vérontással járó - konfliktusoknak, leszámolásoknak.



Dárfúr szó szerint a fúrok (a soketnikumú állam egyik nagy nem arab törzse) földjét jelenti, amelynek ezt a státusát most vérrel-vassal próbálják megváltoztatni.

"A szudáni kormány végig akarja vinni a feketék ellen indított népirtó hadjáratot, és a földeket a dzsandzsavídok és az arabok a kezére akarja játszani" - mondta a Szudáni Felszabadítási Hadsereg (SLA) egyik vezetője, Abdul Vahid al-Núr.

A népirtás szó, amelyet az amerikaiak Dárfúrral kapcsolatban is használnak - az európaiak viszont elutasítanak - természetesen Ruandára utal.

Az ezer domb országában, amely az egyik legsűrűbben lakott terület Afrikában, a földtulajdon megváltoztatása nem tekinthető a tuszikat sújtó 1994-es népirtás okának, de


nagy szerepe volt a feszültségek súlyosbodásában.

A földrész másik részén, Zimbabwéban ugyancsak a földért bontakozott ki olyan konfliktus, mely pusztító hatást gyakorol az Afrika déli részének "gabonatárolójaként" számon tartott ország gazdaságára.



Ma csaknem 3 millió zimbabwei - a lakosság negyedrésze - a nemzetközi élelmiszersegélytől függ. A Robert Mugabe elnök által 2000-ben bejelentett "nagy földreform" katasztrofális következményekkel járt.

A régi Rhodesia faji elkülönítő rendszerének egyenlőtlenségei felszámolására meghirdetett állítólagos reform elsősorban arra szolgált, hogy az ötezer fehér farmer 80 százalékát elűzzék földjeikről. Ezekre azonnal


a rezsim potentátjai tették rá a kezüket,

anélkül, hogy meg akarták vagy tudták volna művelni azokat. Zimbabwéban, akárcsak Dél-Afrikában és kevésbé láthatóan Namíbiában az apartheid-rendszer bukása óta már több kísérlet történt arra, hogy méltányosabban osszák el a földeket a feketék és a fehérek között.

Dél-Afrikában 1994-ben fogadták el azt a programot, amelynek értelmében öt év alatt a fehér mezőgazdasági tulajdon 30 százalékát kellett volna átadni 600 ezer fekete kisfarmernek.

Itt Zimbabwétől eltérően nem elkobozzák, hanem állami támogatással megvásárolják a földeket. A megfelelő anyagi eszközök hiánya miatt azonban az e célra szánt földeknek alig 3 százalékát osztották szét tíz év alatt. A földtulajdon egyenlőtlenségének korrigálása


költségvetési korlátokba ütközött

Dél-Afrikában. 2000-ben, amikor Zimbabwe elindította a maga földreformját, Dél-Afrika módosította programjának stratégiai célját.



Már nem arról van szó, hogy a szegények szegényeinek osszanak földet, hanem arról, hogy megteremtsék a fekete farmerek rétegét - mutatott rá Thierry Vircoulon francia diplomata egyik tanulmányában. A földigénylőknek ezentúl bizonyítani kellett szakértelmüket és azt, hogy rendelkeznek saját tőkével.

Nincs tehát szó a sommás zimbabwei módszerekről, még kevésbé a dárfúri háborús "tisztogatásról". Így ha igaz is, hogy Afrikában mindenütt érezhető a föld megszerzését célzó nyomás, módszerei országonként változóak.

Zimbabwéban a lakosság 67 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik. Dél-Afrikában fordított a helyzet: a lakosság csaknem 60 százaléka városlakó. Ha itt vagy Namíbiában vannak is feszültségek e kérdésben,


nem fenyeget háború.

Más a helyzet Elefántcsontparton, ahol a polgárháború veszélye továbbra is reális. Az "északi" lázadók és Laurent Gbagbo "déli" hívei közötti összecsapások mögött egy másik csata dúl: ez is valójában a földért folyik.

A még erősen mezőgazdasági jellegű Elefántcsontparton a falusi lakosság külföldi eredetű - leginkább burkinabé, továbbá mali és guineai származású -, ezért ez robbanékony kérdés.



Jean-Pierre Dozon szakértő szerint a tulajdon problémáját csak úgy lehet megoldani, ha elfogadják, hogy földjeiken hagyják a más térségekből érkezetteket, akik nagy szerepet játszanak az ország mezőgazdaságában, és akik közül sokan még az ötvenes években örökölték a földet felmenőiktől.

Emellett azonban az "autochton" helyi lakosságnak is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy földhöz jusson,


visszavásárolja a földet a későbbi bevándorlóktól

megfelelő kompenzációs rendszer révén. Csakhogy egy 1995-ös törvény új "vérvonal-jogot" határoz meg, (csak az vehet földet, aki az országban született olyan szülőktől, akiknek a szülei is elefántcsontpartiak), és ez aligha szolgálja ezt a kettős célt.

A földért folytatott küzdelemben mindennapos az identitási rálicitálás. "Az emlékezetek harca zajlik, mindenki saját vérvonalát, őseit hangsúlyozza" - mondta Dozon.

A szudáni Dárfúrban hasonló a helyzet, a feketék és az arabok közötti ellentét nem a háború oka, hanem egyik legbiztosabb és legszörnyűbb szimptómája. Szudánban és a Szahel többi országaiban (Mauritánia, Mali, Niger, Csád) a hetvenes évek szárazságai óta az élelmiszertermelés (köles, cirok stb.) észak felé tolódott el, ami maga is fokozta a sivatagosodást.

A földhiány kiélezte a letelepedett földművesek és a nomád pásztorok közötti ellentéteket, és ez időről időre konfliktusokhoz vezet a határterületeken.

Marc Lavergne, aki 2006 szeptemberében egy Szudánnal foglalkozó ENSZ szakértői tanácskozás koordinátora volt, a földért folyó mai konfliktusok okát kissé eltérően elemzi, így


a globalizációra is visszavezeti.

Az afrikai társadalmak ma már nem elszigeteltek, a helyi élelmiszertermeléssel egyre inkább versenyeznek az importtermékek, de az exportra termelő farmokat is egyre inkább fenyegeti a konkurencia. A világháló és a parabola-antennák révén igen csábító kép rajzolódik ki a fejlett országokról, így a lakosság nagy része, főként a fiatalok, úgy érzi, sorsára hagyták.



Ez nagy keserűséget kelt bennük, különös tekintettel arra, hogy a földön kívül nincs más erőforrásuk; másrészt ahhoz sincsenek eszközeik, hogy belterjes földművelést folytassanak.

A földhözkötöttséget így sokan egyre inkább kényszerhelyzetként élik meg, a hagyományos közösség olyan maradványaként, amelyben már senki sem hisz igazán - más rétegek szemében a föld továbbra is mentsvár. Az elemző szerint további


kulcstényező a demográfiai nyomás.

Afrikában 20-25 évenként megkétszereződik a lakosság anélkül, hogy számára igazi távlat nyílna. Szinte nem létezik ipar, az infrastruktúra, a képzés nem kielégítő. Dél-Afrika kivételével a földrész lekéste az iparosítás vonatát.

Ruandában a hutuk egyik célja az volt, hogy likvidálják a dombvidék lakóinak 15 százalékát, és így megszerezzék a földjeiket. Ehhez a hatalom propagandája tökéletes bűnbakká változtatta a tuszikat.

Az afrikai háborúk új vonása, hogy a résztvevők összetétele is változik. Már nem a régi vezetők vívják őket, hanem fiatalok, akik gyakran a városok szülöttei. Ez volt a jellemző Sierra Leonéban, ez látható Szomáliában, és bizonyos mértékben Elefántcsontparton is. Az öregek, a királyok, törzsfőnökök,


a helyi vezetők tekintélye megrendült,

sokfelé egyszerűen elsöpörték őket, a legitimitás rendje összeomlott. A régi notabilitások nem voltak képesek szembeszállni a Nyugattal, és most ennek isszák meg a levét.



A föld szerepe ezekben az új háborúkban megváltozott: a föld inkább a konfliktus ürügyévé válik, hiszen már nem tudja eltartani lakóit. A háború viszont pénzt és presztízst hoz. Dárfúrban egy dzsandzsavíd milicista havi keresete 70 dollártól 200 dollárig terjed, ami egyenlő a helyi lakók egy évi átlagos jövedelmével.

A háború révén nőkhöz lehet jutni, és mindenfajta határt át lehet lépni. A háborúk a sodródó társadalmak szimptómái, azokéi, ahol megszűntek az eddigi fogódzók. Ez vezet ahhoz, hogy újjászületik a lokálpatriotizmus valamilyen változata, ami gyakran a "reciklált hagyományos értékek" újrahasznosítását jelenti személyes vagy korporatív stratégiai célokra. Ez érvényes Kartúm szélsőséges muzulmánjaira is - hangoztatta Lavergne a Le Monde-ban.

Mi történik ilyen körülmények között azokkal a darfúri földekkel, amelyekről elűzik azokat, akik eddig művelték őket?


A mezőgazdaság eddig sem volt kielégítő megoldás,

de ez volt az egyedüli tevékenység, amely biztosította a csoport megélhetését. Kartúm célja Dárfúrban a földművelők felváltása arab nomádokkal olymódon, hogy az utóbbiak az állam eszközei és lekötelezettjei legyenek a jövőben.

E terv értelmében a nem arab földművesek egy részének maradnia kellene, hogy megműveljék a földet, de már úgy, hogy új uraiknak legyenek alárendelve.

Ez magyarázza azt, hogy a földjeikről elűzöttek többsége inkább a nemzetközi segélyszervezetek által fenntartott táborokban marad, mintsem hogy visszatérjen azokra a földekre, ahol, mint maguk mondják, "rabszolgaként" bánnak velük.

Forrás: MTI. Fotók: New York Times

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS