A szenvedélyes politikus és értelmiségi közötti némely különbségekről
fordítottaPál Edit Éva 2007. május 26. 13:21, utolsó frissítés: 12:49#b#[Ziarul Financiar, 30.4.2007]#/b# Az értelmiségi nem hódol be a tömegnek, ő nem személyekbe, hanem elvekbe szerelmes. Romániában tehát nincs értelmiségi? #b#[gordius]#/b#
Az értelmiségi fogalmának legkevesebb négyféle meghatározása ismeretes. A legelső, legkevésbé pontos definíció leíró jellegű és funkcionális: az értelmiségi olyan, felsőfokú képzésben részesült személy, aki olyasmivel foglalkozik, amelyben az analitikus és a szimbolikus műveletek előnyben részesülnek a fizikai munkával szemben. Az államszocializmusban három jól szétválasztható kategóriába sorolták a társadalom tagjait: voltak
a munkások, a földművesek és az értelmiségiek.
Másodsorban, a kifejezést geneológiai perspektívaként is lehet értelmezni: az értelmiségi megnevezés a 19. században az írástudóknak, tudósoknak, tanultaknak járt ki. Következésképpen nem kapja meg az értelmiségi minősítést bármely olyan foglalkozású egyén, aki inkább az eszével, mintsem a kezével keresi a kenyerét, hanem kizárólag az az elit, amely a tudás, a megismerés társadalmi termelésében vesz részt.
Egy harmadik, szűkebb megközelítéssel a francia szociológia él: a társadalmat pillanatnyilag foglalkoztató vitában az irodalom, a művészetek vagy a tudomány terén szerzett hírneve magaslatából közbelépő híres író, művész vagy egyetemi tanár egyből értelmiségivé válik. Tehát a közéleti vitáknak nem minden résztvevőjét nevezhetjük értelmiséginek.
A szakújságíró, az egyetemi tanár – aki a szaktudást közvetíti egy széles hallgatóságnak a publicista, akinek az aktuális politikai és kulturális jelenségekről írt kommentárjai és esszéi kapcsán kijár a presztízs, vagy a szakértő, aki a szakterületével kapcsolatosan nyújt magyarázatokat – nem sorolható kizáró jelleggel abba a kategóriába, amelyet az amerikai szociológia „közértelmiség”-nek nevez.
Az értelmiségi fogalmának a negyedik, legszigorúbban vett értelmezése a 20. századi gondolkodók
a totalitárius politika iránti ellenérzésének
az eredménye. A fasizmus és a kommunizmus után csakis azok a közvélemény-formálók érdemlik meg az értelmiségi jelzőt, akik képesek kritikusak maradni a saját ügyükkel szemben. Az egyéni szabadságjogok eltörlése iránt érzéketlen baloldali értelmiségit a lenini projekt részeként a pártaktivista szintjére minősítik vissza, a társadalmi egyenlőtlenségek iránt közömbös jobboldali értemiségi pedig nem lesz több, mint az emberek közötti egyenlőtlenség ideológusa.
Ez utóbbi, különösen szűk meghatározását az értelmiséginek Bronislaw Geremek éppen április 19-én, Románia elnökének, Traian Băsescunak a felfüggesztése napján említette. Az egykori antikommunista harcos, aki megtagadta a lengyel átvilágítási törvény által előírt, a múlt rendszerrel való kapcsolatára vonatkozó magyarázkodást,¬ visszautasított minden közreműködést a retrospektív antikommunizmussal,
amely nemcsak a Kaczynski testvérek, hanem Traian Băsescu populizmusát is legitimizálja.
Egy igazi pártos értelmiségi nem hallatja a hangját
olyankor, amikor az a rendszer, amellyel szemben mozgósította gondolkodását és a nyilvános fellépéseit, éppen felbomlóban van. Ez az igénye megmarad még a demokráciával szemben is, amelynek berendezkedését előkészítette és ünnepelte.
Következésképpen a demokráciával, mint olyannal szemben és nem azokkal, akik közméltóságként a demokrácia nevében szoktak beszélni. Geremek sem az elnököt, sem a parlament tagjait nem kritizálja, akik elfogadták azt a törvényt, amelynek nem szeretné alávetni magát. Állásfoglalása mindentől elkülönül, ami a populista jellegű, posztkommunista megalkuvó politikában ellenszegül a szabadságjogok iránti szenvedélynek, amelyek meghatározó módon lelkesítik az értelmiségit.
Nem személyeket, személyiségeket támad, hanem azokat a szenvedélyeket, amelyekből a politika a posztlenini társadalmakban táplálkozik. Az értelmiségi a saját ügyéhez megfelelő kritikai távolságtartással viszonyul. Az a szenvedély, amelyet a politikusok saját konfliktusaikba fektetnek, tudatlanságból és az érdekekből táplálkozik.
A politikusok számára a személyek, az értelmiségieknek az értékek
fontosak. Számukra az ügyek mindig megtestesülnek még akkor is, ha a pillanatnyi megszemélyesítés nem felel meg a racionalitás legelemibb kritériumainak sem. A magukat értelmiséginek valló állampolgárok Traian Băsescu iránti lelkesedése távol áll minden elvtől és minden kritikai dimenziótól. Noha ezek között az állampolgárok között híres filozófusok és írók is vannak, nem teszik félre a felfüggesztett államelnök iránti lelkesedésüket, hanem hagyják magukat egy olyan viselkedés által vezérelni, amelyeket Hannah Arendt a tömegek sajátjának nevez.
Akik magukat elit értelmiséginek és hiteles véleményformálónak vallják Romániában, nem pártoskodtak sem 1989 előtt, sem utána. Nem jellemző rájuk sem a polgári engedetlenség, sem azoknak a politikai elveknek a kritizálása, amelyeket az egymást váltó rendszerek követnek. A hallgatást választják a volt állampárttal szemben, nem szolgálnak egy ügyet, az ő esetükben a politikai és polgári szabadságjogok nem a tűnődés előszeretettel kijelölt terepe. Arra hajlanak inkább, hogy bizonyos személyiségeket szenvedélyesen vádoljanak vagy éljenezzenek.
Míg a politikusok természetes módon a szavazóurnákkal, addig a romániai értelmiségiek a nézettségi mutatókkal vannak elfoglalva. Nem nyilvánítják ki álláspontjukat az árral szemben állva, ha az népszerűségük elvesztésével jár,
hagyják magukat csendben sodortatni,
ahogy 1989 előtt is tették, vagy egyenesen azt várják, hogy lecsendesedjen, elmúljon az ár. Egy homogén és masszív nép nevében beszélnek, amely feltétel nélkül támogatja Traian Băsescut. Ha a dolgok így is állnának, az értelmiségiek kötelessége lenne, hogy ne azon az oldalon álljanak, amelyet elvárnak tőlük. Hogy soha ne álljanak azon az oldalon, ahol a tömegek. A következtetés, amelynek levonását Bronislaw Geremek nem javasolja, a következő: egyetlen parlament és egyetlen elnök sem függesztheti fel azokat az elveket, amelyeket egy értelmiségi magáénak vall. Az a kötelessége, hogy önmagát szükség esetén a közvélemény vagy akár a többség akarata ellenében határozza meg. Amennyiben az értelmiségi fogalmának legszigorúbb meghatározását választjuk, meg kell állapítanunk, hogy Romániából még mindig hiányoznak az értelmiségiek.