2019. szeptember 20. péntekFriderika
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hol vannak az ügynökök?

szerk. 2007. június 15. 16:16, utolsó frissítés: 15:51

Jobb lesz most szembenézniük a múlttal a romániai magyaroknak, mert később már magyarországi történészek fogják az #b#arcukba mondani#/b# a kellemetlen igazságot – hangzott el a Szilágyi Domokos-ügynökügy kapcsán szervezett kerekasztalon.


Résztvevők: Stefano Bottoni, Láng Zsolt és Szilágyi Júlia.



Könczei Csilla, antropológus, a beszélgetés moderátora: Azért baszott ki már megint velem és velünk a rendszer Szilágyi Domokos kapcsán, mert elvette annak a lehetőségét, hogy alulról lehessen felépíteni egy ellenzéki figurának a kultuszát. Ez a rendszer már szinte mindent elvett már tőlem, tőlünk, és végül ezt is.

Először Szilágyi Júliát kérném, hogy tudsz-e nekünk segíteni abban, hogy megértsük ezt a korszakot, ezeket a kettősségeket?

Szilágyi Júlia, kritikus, esszéíró: – Nem vagyok benne biztos, hogy tudok segíteni, mert egészen lényeges dolgokat én sem értek, s még mindig tanulok, 71 éves koromban.

Péterffy Irén hihetetlen bölcsessége és nagyvonalúsága, lenyűgöző lelkiereje segít megérteni valamit, amiről mindnyájan sokat olvastunk, a szabadságot. Elmondja, hogy ő a börtönben szabadabbnak érezte magát, mint Szilágyi Domokos, aki általunk nem ismert körülmények közt jelentést írt a barátairól, Irénkéről is.

Ez is hozzásegít ahhoz, hogy mi mindent nem értünk. Szilágyi Domokos az utolsó fényképein a leborotvált fejével úgy néz ki, mint egy rab, az arca is, az arckifejezése is. Ez is a korhoz tartozik, Irénke is, Szisz is, Páll Laji is, én is kortársak voltunk, ugyannabban éltünk, más-más módon. A túlélők abban a kényelmetlen helyzetben vannak, hogy meg kell értsék a halottakat. Hát ez nem szokott a történelemben sem könnyen sikerülni.

Amit még elmondanék erről, azt nem is én mondom, hanem Szilágyi Domokos mondja – néhány sor az első kötetének A halál árnyékában ciklusából. Néhány sor, ami akkor szíven ütött mindket, összerezzentünk, és úgy éreztük, hogy pontosan azt mondja, amit érzünk. Így hangzik: Beszélni tudsz ugyan, de nem tanácsos / és nem tanácsos hallgatni sem / és nem tanácsos tűrni / és nem tanácsos lázadni sem, / nem tanácsos élni / és nem tanácsos meghalni sem.

Egy brassói trolibuszjegy. Az igu.ro/Latrecut (Múltidő) című blogra több mint 600 felhasználó tölti fel a diktatúra tárgyi emlékeitEgy brassói trolibuszjegy. Az igu.ro/Latrecut (Múltidő) című blogra több mint 600 felhasználó tölti fel a diktatúra tárgyi emlékeit


Ezt egy 21 éves fiatalember írja,

baráti körben, nem felolvassa, hanem csak csúsztatja oda hol az egyikünknek, hol a másikunknak a zsebéből előhúzott papírlapokat, és mi vagy felolvassuk, vagy magunknak olvassuk, és továbbadjuk. Ezt így képzeljétek el, egy baráti összejövetel volt a kolozsvári Sétatér mellett.

Feltételezem, ahogy az időbeli rekonstrukcióból kiderül, hogy akkor ő már be volt szervezve. Ő egyfelől a beszervezett ügynök, és másfelől a költő, aki megírja egy korosztály vagy egy korszak közérzetét. Részben válasz ez arra, amit kérdeztél? A fiataloknak mindig okuk van számonkérni az előttük járóktól, hogy milyen világot hagytak rájuk. Az én is korosztályom is számonkérte a történelmi örökséget.

>> részlet a Kolozsvári Rádió műsorából: Szilágyi Júlia A halál árnyékában-ról >>


A számonkérések folytonosságára mindig van ok – nem tudom, hogy mindig van-e jog, ha a jogot nem igazságszolgáltatási értelemben vesszük, hanem úgy, hogy nem érdem és nem bűn, hogy ki mikor és hova születik. Kérdésem mindenkihez az, hogy ítélkezni akarunk, vagy megérteni? Személytelenül képviselünk elveket?

Ezek mind kérdések, semmi válaszom nincs. Az elvek halott dolgok, ha nem hitelesíti őket a személyesség. Csak az adhat az elveknek méltóságot, nem egyszer tragikus mélységet. Itt egy, a szabadsághoz hozzá nem szokott közösség próbálja kutatni a saját múltját, hogy valamit megértsen a jelenéből. Mert valljuk be, a jelenünk nagy részét sem értjük.


KCS Miért van az, hogy Szilágyi Domokosról beszélünk, és csak róla beszélünk, és miért van az, hogy ilyen egyedi esetként épül fel egy kép, mikor nyilván történészként te nagyon jól tudod, hogy egyáltalán nem egy szinguláris esetről van szó?

Stefano Bottoni, történész: – Akkor fölteszek én is egy kérdést. Beszéljünk inkább Papp Adalbertről? Ki Papp Adalbert? Ki a fasz – most bocsánat – Papp Adalbert Securitate-hadnagy? Él? Azt sem tudom, hogy él-e? Van telefonja? Felkereshetem?

Amikor Zágoni Balázs rendezővel együtt megcsináltunk a Szoboszlay-dokumentumfilmet, felhívtuk telefonon Gajdó Tibort, aki másokkal együtt halálra ítélt tíz embert. S tagadja a telefonban, hogy ott volt. Ilyenkor az embernek igenis kedve van igazságszolgáltatásra: gyere ide, mondd ezt el a tévében, ötmillió ember előtt, mond azt el az unokáidnak, hogy nem voltál ott.

Néhány hónapja zaklatottnak érzem magam ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban: ez azért van, mert úgy áll a dolog, ahogy te mondod. Csak az én fejemben van többszáz ügynök, a valóságban nincs? Hol vannak az ügynökök? Hol vannak a tartótisztek? Hol vannak a rezidensek? Én találtam ki őket? Soroljam fel? Egy darab embertől sem hallottam azt, hogy bocsánat, én voltam, ne haragudj, ez csúnya volt.

Magyarországon egypáran – nem sokan – megtették, elmondták 1990-91 táján a barátaiknak, hogy mit tettek. Mikor 2005-ben is, mikor elindult ez a teljesen mesterséges, második [ügynök]hullám, akkor is volt, aki elnézést kért, miután felismerte magát a jelentésekből.

Romániában már szinte divattá vált a bocsánatkérés, "hát azért jobb volt, hogy én voltam az ügynököd, mintha valaki más súgott volna be, én legalább jól ismerlek", mondják. Minden azt mutatja, hogy ez kisebbségi környezetben nehezebb. Itt van három probléma.

Egy pionír (úttörő) emlékkönyv egyik oldalaEgy pionír (úttörő) emlékkönyv egyik oldala


Ennek az országnak van egy általános fejlődési trendje, ez az ország ezerrel elindult valahova. A romániai magyar közösség vagy hozza ezt a tempót – vagy elmarad, elsorvad, leszakad intellektuálisan, politikailag, társadalmilag, érzelmileg: nem tudják követni ezt a fejlődést. És nem az a lényeg, hogy hányan vannak, vagy kevesen, hanem az hogy milyenek azok, akik ott vannak. Ha jók, ha erősek,


akkor tökmindegy, hogy hányan vannak az adott városban.

A másik: az itteni levéltárak kutathatóak. Ha nem én turkálom, akkor más fogja megtenni, vagyis ezt a múltat már nem lehet eltakarni. És majd jönnek a román történészek, akik nem ismerik ezt a kultúrát, és ugyanazzal a gesztussal nyúlnak hozzá, mintha a zsidó vagy ukrán témát kutatnák. Ez is érdekes lesz.

A harmadik: Magyarországban a levéltárakból a külföldi elhárítás, a III/II ügyosztály iratait tárják fel, tehát a Magyarországon tevékenykedett hálózatokat, és az azok elleni magyar fellépést lehet feltérképezni.

Senki előtt sem titok, hogy 1968 után Románia Magyarországot kapitalista államként kezelte, tehát ügynökök százai, beutazó emberek, szt-tisztek százai jelentettek magyar objektumokról és ottani személyekről. Jelzem, hogy ne várják el egy Ungváry Krisztiántól és kollégáitól az itteni történészektől tapasztalható szemérmességet.

Minden kiderül. És akkor már nem lesz bocsánat, mert nem lesz megértés. Nem fogják megérteni, mert magyarországiak, szegények, nem képesek felfogni ezt a kisebbségi helyzetet – egyszerűen kutatási téma lesz [a romániai ügynökök magyarországi tevékenysége], olyan téma, amit fel lehet dobni, és mindig jól kifizetődő.


És fel fogják tárni ezeket a hálózatokat.

Nem tudom, hogy miként, de ezzel az egésszel valamit kezdeni kellene. Mert ha nem azok vágnak bele, akik akár pozitívan, akár negatívan érintettek azért, mert ez az ő személyes történelmük – akkor olyanok fogják megírni, akikben nincs empátia, mert nem éltek ebben. Tegyük fel a kérdést, hogy mennyire jó az, hogy például román érdeklődők külföldi szerzőktől tanulják meg a saját történelmüket?

Talán soha a történelem során nem volt egy országban akkora szakadék, mint ami itt 10-15 év alatt keletkezett. A mai húszévesek számára mindaz, ami a hatvanas években történik, az olyan, mintha a római korról beszélnék. Nem tudják elképzelni – és ez jó, mert annyira rettenetes volt az a korszak. Viszont az a probléma, hogy a saját családjuk, a nagyapjuk, a szüleik is ebben éltek, tehát ez a generáció el van vágva a saját személyes történelmétől.

Énszerintem ez nem jó. Az én családom egyik 1956-os történetéből is azt látom – mikor egy vétlenül elhurcolt nagynéniről utólag nem derítették ki, hogy valóban teljesen ártatlanul hurcolták el 17 plusz 6 hónapra – hogy a múltfeltárás körül a legendárium és a hallgatás közötti mocsár van. Erről beszélek, hogy mit jelent kívülállónak lenni, és mit jelent résztvevőnek lenni ebben a történetben.

>> Stefano Bottoni a családja elfojtott 56-os történetéről >>

Pitic csokoládé – nem sokkal nagyobb, mint egy mai 50 banisPitic csokoládé – nem sokkal nagyobb, mint egy mai 50 banis


KCS Romániában a követési dossziék meglehetősen rendezetlenül, felismerhető logika nélkül kerülnek elő. Nincs szisztematikus átvilágítása a korábbi rendszernek.

Az, hogy ennyire Szilágyi Domokosra van kihegyezve ez a kérdés, nem értelmezhető úgy, mint egy lakmuszpapír, mellyel kipróbálják rajtunk, hogy miként is tudjuk megemészteni ezt az egész kérdést? Nem is lehetett volna jobban kitalálni egy olyan figurát, akinek a lelepleződése nagyobb traumát okozhatott volna számunkra.

Nem poetizáljuk át valahogy az ügynökkérdést? Megszületik a magányos, a saját lelkiismeretével küszködő ügynöknek a képe, ami nyilván hitelesnek tűnik Szilágyi Domokos esetében. De vajon nem-e születik egy új metafora, ami által még nehezebbé válik nekünk szembesülni ezzel az egész kérdéskörrel?


Láng Zsolt, író: – A metaforák a megértést segítik. Ha van egy történetünk, az számomra azt jelenti, hogy ez a történet referenciálissá válhat, vagyis az általánost a konkrétban mutatja meg. A történész más történeteket ír, az író meg olyanokat, melyekben nem csupán az események felsorolása és a köztük levő összefüggés áll össze, hanem megszületik a történet.

Mi a történet? Az, ami elmesélhetetlen. Ami hordoz valamit, sokszor csak egy tekintetet hordoz – a Sorstalanságban például a gyermek tekintetét, ahogy rápillant a világra. Nem a regény jelenetei adják a történetet, hanem egy pillanat leginkább, ami átszakítja az időt és hozzánkig elér.

Szilágyi Domokosnak azt hiszem, nem az a története, ami vele történt, hanem ennél jóval több és jóval nehezebben elmesélhető dolog. Én ezt a történetet keresem, ezt akarom valamiképpen érzékelni. Engem nem zavar az, ami az ügynökökkel kapcsolatban elhangzik – az adatok, a tények. Itt megérteni szeretnék, nem is annyira racionálisan, hanem az érzékeim által.

>> Láng Zsolt a felejtés mibenlétéről >>


KCS Ezt hogy érted? Hogy tud nem zavarni?

Láng Zsolt: – Mondok valami mást. Az, hogy egy főszerkesztő a beosztottja szájába vizel, engem nem zavar, de szeretném megérteni, hogy miért tette. Mi volt abban a korban, ami ilyesmit lehetővé tett? Nem az esemény maga foglalkoztat, hanem az az emberi állapot, amiben ez az esemény lejátszódott.

Szilágyi Júlia: – Téged mint a fikció szerzőjét, mint írót érdekel, mint irodalmi helyzet, mint toposz, vagy inkább történelmi pillanatként, amelyben egy ember a másikkal ilyent tehet? A valóság aljasságban sokszor túllép a fantázián.

Láng Zsolt: – Tudnék mesélni hasonló történeteket neked, de nem ezt tartom érdekesnek. Az érzem, hogy itt kétféle emlékezet közé vagyunk ékelődve: egyrészt van a kollektív emlékezet, melynek egészen mások a követelményei vagy az érdekei, és van az egyéni emlékezet, amely sokkal kíméletlenebb és szabadabb tud lenni. Ugyanakkor ott van a felejtés, hogy mit kellene elfelejtenünk, és mi az, amit elfelejtve tudnánk megőrizni, vagy emlékezve újrafelhozni. Nem tudjuk, hogy mit kell elfelejteni.

Románia Népköztársaság címere. A népköztársasági név Gheorgiu Dej diktatúrája alatt, 1947 december 30-tól 1965 augusztus 21-ig élt, majd halála után az ország nevét Románia Szocialista Köztársaságra (RSR) cserélte az új vezetésRománia Népköztársaság címere. A népköztársasági név Gheorgiu Dej diktatúrája alatt, 1947 december 30-tól 1965 augusztus 21-ig élt, majd halála után az ország nevét Románia Szocialista Köztársaságra (RSR) cserélte az új vezetés


KCS Én inkább Stefanóval értek egyet, aki arról beszélt, hogy nincsen emlékezet-átadás. Én se tudtam, hogy apámat 67-ben be akarták zárni. Nem mondta soha senki el nekem, és most megtudtam.

Mikor az egyetemen felmerült az abortusz kérdése, a diákoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a szüleik generációja milyen szinten szenvedte meg az abortusztörvényt és egy csomó más dolgot. Traumatikus emlékezés és kollektív elfojtás van – ez nagyon kemény következményekkel járó társadalmi betegség, ha egyik generáció nem képes átadni a saját élettapasztalatait a következőnek.


Láng Zsolt: – Mire emlékezzünk? Nem az én feladatom volna ezeket a dokumentumokat kikérni és nyilvánosságra hozni, hanem éppen a történészeknek. Hogy erről a korról mikor fog megszületni az a regény, ami egy történetet fog elmesélni, ez a tehetségtől, a véletlentől, nagyon sok mindentől függ. Lehet, hogy csak ötven év múlva.

Amit egy történész megtehet, hogy bemegy a levéltárba, és félretéve a saját ellenszenvét, felháborodását, vagy netán ha van benne valamiféle leszámolásvágy, és előveszi a dokumentumokat. És én akkor tudok mire emlékezni, vagy valamihez viszonyulni.

Ha külön-külön megkérdezzük az itt ülő embereket, akkor mindenki másra fog emlékezni. Én például a szájbavizelésre emlékszem, mert az engem sokkolt. Elképzeltem azt, hogy a főszerkesztőm arra kényszerít egy értekezlet után, hogy letérdeljek, kigomboljam a nadrágját és kitátsam a szám. Megpróbálom elképzelni, hogy az illető ezt miért tette: azért, mert a trágya szót két szóval a Ceauşescu neve után írta le, és öt szónyi távolság kellett volna legyen.

Egy társadalom ugyanakkor másra akar emlékezni. Tudjuk azt, hogy a diktatúrában is mire volt szabad emlékezni. Elő volt írva. Ugyanakkor mi, akik benne voltunk, egészen másra emlékeztünk. Ez a különbség megvan ma is. A kollektív és a személyes emlékezést kéne valamiképpen közelíteni. Hogy ebben a történész segíthet, én ezt hiszem.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS